Pécsi Napló, 1900. április (9. évfolyam, 75-98. szám)
1900-04-01 / 75. szám
t utódaink Zsolnay emlékezetének emelni, de kizártnak tartjuk, hogy ezen emlékszobor más anyagból készüljön, mint amilyet a pécsi gyár előállíthat! Nem arról van tehát szó, hogy a közönség nagy áldozatkészségét vegyék igénybe azok, akik megvalósítani lesznek hivatva a Zsolnay-szobor eszméjét, mert nem lebeghet szemeink előtt valamely nagyszabású, monumentális szobor, mely valamely nagy térséget uralna. Amilyen egyszerű, minden czikornyától ment egyéniség volt Zsolnay Vilmos, olyannak kell lenni emlékszobrának is, mely legméltóbban a városház előtti térséget díszítené. Ma még különben korai, hogy a terv részleteivel foglalkozzunk. Csakis álláspontunkat kívántuk jelezni, melyhez ragaszkodni is fogunk és melyhez hozzáfűzzük még azt, hogy minél több ember filléreiből létesül ezen szobor, az annál értékesebb, becsesebb lesz. Az első öt forintot, melyet Zsolnaynak egyik budapesti tisztelőjétől vettünk, egyik pécsi pénzintézetnél helyeztük el. Ez az első pénz a Zsolnay-szoborra! Hiszszük és reméljük, hogy mielőtt még megalakul a pécsi kereskedelmi és iparkamara és Pécs sz. kir. város által e czélra kiküldendő szobor bizottság, még több adomány is érkezik majd a szobor javára. De szeretnék, ha még a nagy veszteség fölött érzett fájdalom behatása alatt szervezkednék a szoborbizottság, hogy megkezdje nagy akcióját. A szobor létesítésének eszméje spontán volt, gyorsan kell az eszmét megvalósítani is. A pécsi kereskedelmi és iparkamara 2000 koronás kezdeményezése, a temetésnél megnyilatkozott páratlan részvét, melylyel utolsó útjára kísértük halottunkat, jogosulttá teszik a reményt, hogy a szobor létesítéséhez szükséges pénz csakhamar együtt lesz és a befolyt adományok méretétől függ majd, milyen méretű szobrot emelhetünk Zsolnay Vilmosnak. Fél év alatt befejezhetjük a gyűjtést, fél év alatt elkészülhet a szobor és egy év múlva ismét kivonulunk mind, akik a temetésen találkoztunk, hogy hamvaiból föltámadva üdvözöljük azt, aki azontúl már örök időkre élni fog, mert alkotásai mellett szobra mondja majd el az utókornak, mivel érdemelte meg Zsolnay Vilmos a legnagyobb kitüntetést, melyet polgárok polgártársuknak nyújthatnak. És most hadd jelezzük álláspontunkat egy más szép eszmével szemben, mely hónapok óta foglalkoztatja városunk lakóit. Egy jótevő lélek emlékének megörökítéséről van szó, néhai Zsinkó István kanonokról, kinek szintén emléket akarnak állítani a hálás utódok. Helyes dolog! Megérdemli ezen kitüntetést. Szegényen halt meg, daczára kanonoki jövedelmének, melyet 25 éven át élvezett, mely jövedelmét azonban teljesen állandó szegényei, diákjai és segélyért hozzáfordult, bajba jutott emberek között osztotta szét. Sokszor kölcsönhöz kellett folyamodnia, hogy eleget tehessen szíve parancsának: jót cselekedni. A hála késztet arra, hogy emléke megörökíttessék. De miként Zsolnay Vilmos emlékéhez csakis emlékszobor lesz méltó, Zsinkó István emlékezete az ilyen halhatatlanságot meg nem tűri. Emlékében is kifejezésre kell juttatni azt, ami ő egész életén át volt: jótékonyságát és azt csakis olyan alap tehetné, melynek évi kamatait azok a szegények élveznék, akik fájdalom, kiveszni soha nem fognak, sőt ellenkezőleg, mind többen és többen lesznek. Akik Zsinkó Istvánnak is emléket akarnak álítani, mely az ő jóságos vonásait örökíti meg, azoknak rajongása az elhunyt emlékezetéért téves irányba tereli a mozgalmat. A Zsinkó-emlék csakis akkor lesz méltó, ha az nyomort enyhíthet, ha abból földi előnye lesz a nyomorgó emberiségnek. A holt márványból, vagy érezből nem sajtolhatunk ki egy fillért sem, pedig itt nem herosról, költőről, vagy alkotóról, hanem jótétlélekről van szó, kinek emlékét csakis a folytonos jótétemény örökítheti meg. A nyomort, a szegénységet pedig csakis a mammon, a pénz csillapíthatja. Ezen szempontokat tartva szem előtt, le kell mondanunk arról az eszméről, hogy Zsnkó István emlékezete is szoborban örökíttessék meg. Amiként Zsolnay Vilmos emlékezetéhez csakis az ő szobra lehet méltó, úgy Zsinkó István emlékezetét egyenesen megsértetek, ha a profán világ bámulatának tennék ki az ő földi alakját. Suum cuique! Mindenkinek a magáét! És ha ezen irányban folytatjuk a Zsinkóemlék istápolását és hozzuk folyamatba a Zsolnay-emlék létesítését, mindkét kitűnő fiát Pécs városának abban részeltette ősi városunk polgársága, ami legméltóbb az elhunytak emlékezetéhez. Pécsi Napló 1900. április 1. Nagyhajú Andorás* Irta : ifj. Móricz Pál. Nehéz emberek voltunk mi hajdúk. Harcás ellenségnek hiányában valánk, akkor egymást ütők, mint felséges aszszony Mária Terézia királynő gránátérosezredében a rege menczdobos sem különben a rezes törökdoboz. Pedig a bősz szigorú törvények, mik meg valának hozva, be is tarlódnak ám az utolsó palctáknak a csapásáig. De nem is utolsó virtuskodás vala ám az, midő, a sugár hajdulegény suhogós tölgyfabottal a nagy korcsmaházban végigfujta az asztalon, azután ámha esküdt, ámha tizedes vala, kifelé a korcsmából. Mert nem is kellemetes az legényemberre, hogy mikor mulatozni akar a korcsmárosnak szép leányával, bámulnak a szájába kiváncsi szókihordók ... Nagyhaju Andorás, Nánás városából, pedig ilyen legény vala. Szabad családból származott Andorás. Maguk szabadföldit szántogatták az öregei. Pedig a tulajdon föld barázdáiban van valami bűvös erő, mi büszkévé, barázdássá teszi a szivet is és hajlandóvá a legényt bármikor megállani a talpán, olyan az a tudat, hogy a föld az én földem. Szemlefőre is ékes legény volt Andorás, kit azért nevezett el anyja, utána a nemes község nagyhajónak, mert olyan vala neki a haja, mint csak a Csanádi főkapitány ur kisasszony leányának, kit két száj mindennap arany- és ezüstfésükkel fésülgetett. A harmadik, a legszebb frójra, pedig rozmaringolajjal, rózsavirág vizével mosogatta selyemfürtjeit. Derékig leért az Andorás legény haja is. És mivel magas karcsú volt a legény, elképzelhető, milyen hosszú volt a haja, mely szőke haja lobogott, mint mikor az árvalányhajat a réti mezőn kibontja levelei közül az aranyos napsugár. De az orczája is finom volt Andorás legénynek, nem hiában, hogy mikor csak tehette, kerülte a mezei munkát. Halványpirosas rózsalevelek jobbról-balról az orczáján. A szemei meg sötétek, mint a milyen sötétkék tulipánét hadnagy uram házának ablaktáblájára festettek debreczeni pingáló mesterek. Erős is vala Andorás. A szerelem vitte Andorást a duhaj életbe. Régi protokolumban benne foglaltatik : „Gyöngyösi Judith hajadon leány maga ártatlanságának virágait megszeplősiteni és megmocskolni az ország törvényei ellen nem irtózván, gyalázatos cselekedetének méltó büntetésére hóhér által való seprőztetésre méltónak ítéltetik.“ A régi sárgult protokollum elhallgatja azonban a többit, hogy Judith hajadon leány olyan bánatos szemű, gyönge, barna leány vala, milyent csak a kassai vásárkor a kassai barátok templomában festett képen látott Andorás legény . . . Arany rámába volt berámázva ez a kép. Piros szájú leányka volt reá pikturázva. Virágos fehér liliomszálat tartott a kezecskéjében, szép szemével nézett az ég felé... Hasonlatos vola Judith is, Gyöngyösi gazdának hajadon leánya, ki szivének szűz szerelmével megszerette nagyhajú szép Andorást. És talán csókolództak is? Ott talán ölelgetőztek is ? ... Hisz oly fiatalok voltak és oly kábító az a szerelem, mint csuporban melegített bor, mit ákáczvirág mézzel édess eneje. Baeugók mindig akadtak. A tiszteleten konsisztórium megvizsgálta tehát cselekedetüket, ekkor másoknak okulása, maguknak javításáért a külső megistrátusnak átadattak. Vasárnapi istentisztelet után seprűztettek meg hóhér által. Előbb a leánynak még a haját is levágták, ezután megbilincselték őket. A nehéz vízben áztatott seprűkkel úgy verte a hóhér őket, hogy a nyirfagalyak beleszakadtak a húsba. A bugyogó vér vörösre festette a pellengért. Nagyhajú Andorás, kinek selyemhaját vállai fölött összekötötték, sirószó nélkül állotta ki a büntetést. Hanem a kis Judith, mint a letört virágszál ahogy eldűl, — elájult... Lepedőbe takargatva vitték haza. De, estét érvén, kiszökött a házból, szégyenében nekiment a kenderáztató mély tónak, melynek zöld vizéből csak napok múlva fogták ki a holttestét. Ezidőtől számítódott Nagyhaja Andorás duhajsága. Jaj volt annak a magános városcselődnek, ki ejnek idején elébe került. Sőt nemzetes fürmender uramat is megszalajtotta egy éjszaka, épp mikor a * Szerzőnek most megjelent »Szabad hajdúk“ czimü kötetéből.