Pécsi Napló, 1900. április (9. évfolyam, 75-98. szám)

1900-04-01 / 75. szám

t utódaink Zsolnay emlékezetének emelni, de kizártnak tartjuk, hogy ezen emlékszobor más anyag­ból készüljön, mint a­milyet a pécsi gyár előállíthat! Nem arról van tehát szó, hogy a közönség nagy áldozatkészségét vegyék igénybe azok, akik megvalósítani lesznek hi­vatva a Zsolnay-szobor eszméjét, mert nem lebeghet szemeink előtt valamely nagyszabású, monumentális szobor, mely valamely nagy térséget uralna. Ami­lyen egyszerű, minden czikornyától ment egyéniség volt Zsolnay Vilmos, olyannak kell lenni emlékszobrának is, mely legméltóbban a városház előtti térséget díszítené. Ma még különben korai, hogy a terv részleteivel foglalkozzunk. Csakis álláspontunkat kívántuk jelezni, mely­hez ragaszkodni is fogunk és melyhez hozzáfűzzük még azt, hogy minél több ember filléreiből létesül ezen szobor, az annál értékesebb, becsesebb lesz. Az első öt forintot, melyet Zsolnay­­nak egyik budapesti tisztelőjétől vet­tünk, egyik pécsi pénzintézetnél he­lyeztük el. Ez az első pénz a Zsolnay-szoborra! Hiszszük és reméljük, hogy mielőtt még megalakul a pécsi kereske­delmi és iparkamara és Pécs sz. kir. város által e czélra ki­küldendő szobor bizottság, még több adomány is érkezik majd a szobor javára. De sze­­retnék, ha még a nagy veszteség fö­lött érzett fájdalom behatása alatt szervezkednék a szobor­bizottság, hogy megkezdje nagy akc­ióját. A szobor létesítésének eszméje spontán volt, gyorsan kell az eszmét megvalósítani­­ is. A pécsi kereskedelmi és iparkamara 2000 koronás kezdeményezése, a teme­tésnél megnyilatkozott páratlan részvét, melylyel utolsó útjára kísértük halot­tunkat, jogosulttá teszik a reményt, hogy a szobor létesítéséhez szükséges pénz csakhamar együtt lesz és a be­folyt adományok méretétől függ majd, milyen méretű szobrot emelhetünk Zsolnay Vilmosnak. Fél év alatt be­fejezhetjük a gyűjtést, fél év alatt el­készülhet a szobor és egy év múlva ismét kivonulunk mind, a­kik a teme­tésen találkoztunk, hogy hamvaiból föltámadva üdvözöljük azt, aki azontúl már örök időkre élni fog, mert alko­tásai mellett szobra mondja majd el az utókornak, mivel érdemelte meg Zsolnay Vilmos a legnagyobb kitünte­tést, melyet polgárok polgártársuknak nyújthatnak. És most hadd jelezzük álláspon­tunkat egy más szép eszmével szem­ben, mely hónapok óta foglalkoztatja városunk lakóit. Egy jótevő lélek em­lékének megörökítéséről van szó, néhai Zsinkó István kanonokról, kinek szintén emléket akarnak állítani a há­lás utódok. Helyes dolog! Megérdemli ezen kitüntetést. Szegényen halt meg, daczára kanonoki jövedelmének, melyet 25 éven át élvezett, mely jövedelmét azonban teljesen állandó szegényei, diákjai és segélyért hozzáfordult, bajba jutott emberek között osztotta szét. Sok­szor kölcsönhöz kellett folyamodnia, hogy eleget tehessen szíve parancsának: jót cse­lekedni. A hála késztet arra, hogy emléke megörökíttessék. De miként Zsolnay Vilmos emlékéhez csakis emlék­szobor lesz méltó, Zsinkó István em­lékezete az ilyen halhatatlanságot meg nem tűri. Emlékében is kifejezésre kell juttatni azt, a­mi ő egész életén át volt: jótékonyságát és azt csakis olyan alap tehetné, melynek évi kamatait azok a szegények élveznék, akik fáj­dalom, kiveszni soha nem fognak, sőt ellenkezőleg, mind többen és többen lesznek. Akik Zsinkó Istvánnak is em­léket akarnak á­lítani, mely az ő jósá­gos vonásait örökíti meg, azoknak rajongása az elhunyt emlékezetéért téves irányba tereli a mozgalmat. A Zsinkó-emlék csakis akkor lesz méltó, ha az nyomort enyhíthet, ha abból földi előnye lesz a nyomorgó emberiségnek. A holt márványból, vagy érezből nem­ sajtolhatunk ki egy fillért sem, pedig itt nem herosról, költőről, vagy alkotóról, hanem jótétlélekről van szó, kinek emlékét csakis a folytonos jótétemény örökítheti meg. A nyomort, a szegénységet pedig csakis a mam­mon, a pénz csillapíthatja. Ezen szempontokat tartva szem előtt, le kell mondanunk arról az esz­méről, hogy Zsnkó István emlékezete is szoborban örökíttessék meg. Amiként Zsolnay Vilmos emlékezetéhez csakis az ő szobra lehet méltó, úgy Zsinkó István emlékezetét egyenesen megsér­tetek, ha a profán világ bámulatának tennék ki az ő földi alakját. Suum cuique! Mindenkinek a magáét! És ha ezen irányban folytatjuk a Zsinkó­­emlék istápolását és hozzuk folyamatba a Zsolnay-emlék létesítését, mindkét kitűnő fiát Pécs városának abban ré­szeltette ősi városunk polgársága, ami legméltóbb az elhunytak emlékezetéhez. Pécsi Napló 1900. április 1.­ ­ Nagyhajú Andorás* Irta : ifj. Móricz Pál. Nehéz emberek voltunk mi hajdúk. Ha­­rcás ellenségnek hiányában valánk, akkor egymást ütők, mint felséges asz­­szony Mária Terézia királynő gránátéros­­ezredében a rege menczdobos sem külön­ben a rezes törökdoboz. Pedig a bősz szigorú törvények, mik meg valának hozva, be is tarlódnak ám az utolsó pal­­ctáknak a csapásáig. De nem is utolsó virtuskodás vala ám az, midő, a sugár hajdulegény suho­gós tölgyfabottal a nagy korcsmaházban végigfujta az asztalon, azután ámha es­küdt, ámha tizedes vala, kifelé a korcsmá­ból. Mert nem is kellemetes az legényem­berre, hogy mikor mulat­ozni akar a korcs­­márosnak szép leányával, bámulnak a szájába kiváncsi szókihordók ... Nagyhaju Andorás, Nánás városából, pedig ilyen le­gény vala. Szabad családból származott Ando­rás. Maguk szabadföldit szántogatták az öregei. Pedig a tulajdon föld barázdáiban van valami bűvös erő, mi büszkévé, ba­­rázdássá teszi a szivet is és hajlandóvá a legényt bármikor megállani a talpán, olyan az a tudat, hogy a föld az én földem. Szemlefőre is ékes legény volt An­dorás, kit azért nevezett el anyja, utána a nemes község nagyhajónak, mert olyan vala neki a haja, mint csak a Csanádi főkapitány ur kisasszony leányának, kit két száj mindennap arany- és ezüstfésük­kel fésülgetett. A harmadik, a legszebb frójra, pedig rozmaringolajjal, rózsavirág vizével mosogatta selyemfürtjeit. Derékig leért az Andorás legény haja is. És mivel magas karcsú volt a legény, elképzelhető, milyen hosszú volt a haja, mely szőke haja lobogott, mint mikor az árvalányhajat a réti mezőn ki­bontja levelei közül az aranyos napsugár. De az orczája is finom volt Ando­rás legénynek, nem hiában, hogy mikor csak tehette, kerülte a mezei munkát. Halványpirosas rózsalevelek jobbról-bal­ról az orczáján. A szemei meg sötétek, mint a milyen sötétkék tulipánét had­nagy uram házának ablaktáblájára festet­tek debreczeni pingáló mesterek. Erős is vala Andorás. A szerelem vitte Andorást a duhaj életbe. Régi protokolumban benne fog­laltatik : „Gyöngyösi Judith hajadon leány maga ártatlanságának virágait megszep­­lősiteni és megmocskolni az ország törvé­nyei ellen nem irtózván, gyalázatos csele­kedetének méltó büntetésére hóhér által való seprőztetésre méltónak ítéltetik.“ A régi sárgult protokollum elhall­gatja azonban a többit, hogy Judith ha­jadon leány olyan bánatos szemű, gyönge, barna leány vala, milyent csak a kassai vásárkor a kassai barátok templomában festett képen látott Andorás legény . . . Arany rámába volt berámázva ez a kép. Piros szájú leányka volt reá pikturázva. Virágos fehér liliomszálat tartott a ke­zecskéjében, szép szemével nézett az ég felé... Hasonlatos vola Judith is, Gyön­gyösi gazdának hajadon leánya, ki szivé­nek szűz szerelmével megszerette nagy­hajú szép Andorást. És talán csókolództak is? Ott talán ölelgetőztek is ? ... Hisz oly fiatalok vol­tak és oly kábító az a szerelem, mint csu­porban melegített bor, mit ákáczvirág méz­zel édess eneje. Baeugók mindig akadtak. A tisztele­ten konsisztórium megvizsgálta tehát cse­lekedetüket, ekkor másoknak okulása, ma­guknak javításáért a külső megistrátusnak átadattak. Vasárnapi istentisztelet után seprűz­­tettek meg hóhér által. El­őbb a leánynak még a haját is levágták, ezután megbilin­cselték őket. A nehéz vízben áztatott sep­rűkkel úgy verte a hóhér őket, hogy a nyirfagalyak beleszakadtak a húsba. A bugyogó vér vörösre festette a pellengért. Nagyhajú Andorás, kinek selyemha­ját vállai fölött összekötötték, sirószó nél­kül állotta ki a büntetést. Hanem a kis Judith, mint a letört virágszál ahogy el­dűl, — elájult... Lepedőbe takargatva vit­ték haza. De, estét érvén, kiszökött a ház­ból, szégyenében nekiment a kenderáztató mély tónak, melynek zöld vizéből csak na­pok múlva fogták ki a holt­testét. Ezidőtől számítódott Nagyhaja An­dorás duhajsága. Jaj volt annak a magá­nos városcselődnek, ki ejnek idején elébe került. Sőt nemzetes fürmender uramat is megszalajtotta egy éjszaka, épp mikor a * Szerzőnek most megjelent »Szabad haj­dúk“ czimü kötetéből.

Next