Pécsi Napló, 1900. november (9. évfolyam, 249-273. szám)
1900-11-01 / 249. szám
r* I£« éwfs»i»am Csütörtök, ISCO, november I. 249. (2894.) széni Szerkesztőség: Munkácsy Mihály«. 26. (Szakváry-féle ház.) Telefon 109. sz. Kéziratot nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: (Soltivköz 2. Telefon 27. —"Pl II! ....■ Felelős szerkesztő : LENKEI LAJOS. Előfizetési árak : Egész évre 24 korona. Fél évre 12 kor. Negyed évre 6 kor. Egy hóra 2 kor. — Egyes szám ára 10 fillér. — Nyilt térben 1 sor 60 fillér. A beteg Pécs, október 31. —.. Az orvosok együtt vannak s tanakodnak. A przziers nagyon beteg, veszedelmesen dagad a lába. Vájjon mit kellene rendelni? Az egyik meleg borogatást ajánl, a másik hideget, a harmadik a láb amputálását tartja szükségesnek. Ahányan vannak, mind mást mondanak, abban azonban valamennyien megegyeznek, hogy a láb beteg. Pedig dehogy is a láb beteg! Az a veszedelmes daganat más szervi betegségnek a következménye. Nem a lábat, hanem azt a beteg szervet kell gyógyítani, amely a daganatot, a kórtünetet előidézte. A magyar agráriusok lába dagadt s az orvosok a daganatot akarják agyon gyógyítani. A gazdag sem tud a termésen illő áron túladni; a nagy politikusok neki mennek a kereskedelemnek s arra terítik a hidegvizes lepedőt, a néppárt pláne amputálni szeretné. A beteg folytonosan panaszkodik s éppen olyan nyugtalan, ideges, mint amilyen a legtöbb beteg szokott lenni. Izeg, mozog, nem találja helyét, mindenkivel összevész, szóval kiállhatatlan. Panaszkodik, hogy a magyar faj erősítésére és a magyar föld jövedelmezőségének fokozására nem történnek elegendő intézkedések. Rámutat a tömeges kivándorlásokra, a helytelen birtokmegosztásra, a kötött birtokokra, a helytelen vámpolitikára, a kisebb birtokosokra nehezedő terhek nagyságára, az idegenek birtokszerzéseire s a termények alacsony áraira. Mindez csupa daganat, amely végtelenül bántja a magyar gazdát, de mindenek fölött legveszedelmesebbnek látszó az örökös árhanyatlás, vagy a legjobb esetben fönnálló statuequo, vagyis stagnálás, amely mellett lehetetlenség a folyton-folyvást emelkedő közterhek mellett a gazdaközönségnek magát föntartani. A kereskedelem ellen való szövetkezés, helytelen módszer. Az agráriusok betegségének legfőbb oka a mai börzerendszerben rejlik. Innen támad a vízibetegség, innen támad a lábdaganat. Nem a merkantilisták ellen kell támadni, hanem a börze-spekulánsokat kell megoperálni. Minden gazdasági baj kút forrása a mai börze. Teljesen igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy a föld s a föld termése képezi Magyarországon a jólét alapját. Ha a gazda szegény, akkor szegény az egész ország. Önként következik, hogy a föld tulajdonosai különös figyelmet és gondot érdemelnek; elég sajnos, hogy a múltban nem sokat törődtek velük. A figyelmetlenségnek meg is lett a maga szomorú következménye ; bekövetkezett a kóros állapot, amelyen most már múlhatatlanul segíteni kell, mert félő, hogy rá megy a beteg. Csakhogy a gyógyítást ne a beteg lábánál kezdjük, hanem ott, ahonnan a kór eredt. Amíg a börzének ki lesz szolgáltatva Magyarország gazdaközönsége, addig hiába várunk gyógyulást, bármiféle medicinával kúráljuk is a pácienst. Amíg mesterségesen nyomják le a terményárakat, addig ne számítsunk a gazdaközönség helyzetének javulására. Először is a bőrzelázt szüntessük be s teremtsünk egészségesebb vérkeringést, mindjárt szűnni fog a daganat. Halottak napján. — APécsi Napló* eredeti tározója. — És ha kigyultak ismét a kegyelet mécsei minden sóron, ha palotában, avagy szegényes kunyhóban született légyen is az, a kit magába zárt ridegen négy szál deszka és átölelve tartott az anyaföld, amint, az elhunyt fölé domborul a rög, nincsen külömbség többé, megszűnt minden előjog, kiváltság. A sírokat egyformára hántolja a sirásó. ’ Ha itt fennt, a napi élet ádáz küzdelmében, a létért való harcz hevében minden jó, vagy rossz cselekedet, nemes tett, avagy igazságtalanság elkövetése előtt gondolnánk erre, a végre, ha csak eszünkbe jutna az, hogy jó egy időpont, amidőn egyformák, egyenértékűek leszünk mindazokkal, akiket sikerült könyörtelen kézzel eltolni utunkból. Vagy a kint tekintetet sem vetve reá — keresztül gázoltunk, irgalmatlanul, szívtelenül, hogy hamarább érjünk oda czélhoz, ha másnak a szerencséje, a boldogsága révén is, akkor kevesebb volna a szerencséjén és több a megelégedett ember. De várjon ki ér reá e lázas földi munkában, a midőn mindenki a jelennek dolgozik, a mindennapi kenyér után töri magát, folyton-folyvást a végre gondolni? Avagy kinek volna kedve, midőn összes erejét egy kitűzött czél elérése érdekében összpontosítja s már-már biztos sikert vél látni a közel jövőben, megállani azért, mert tervének keresztülvitele esetén egy másodiknak meghiúsulnak összes reményei? Az élet viharában folytatott küzdelemben kíméletet nem ismer az ember, mert elmarad a gyenge s csak a vakmerő, a könyörtelen jut mind magasabbra. Mert itt a földön nem kívánunk egyformák lenni a többiekkel. A nemes eszmék, az ideális gondolatok hirdetői folyton egyenlőséget hangoztatnak, de ki tehet róla, ha a természet beléojtoja az emberi kebelbe az önzést s a becsvágyat. Elhagyni azokat, a kikkel egykoron egy sorban állottunk s minél közelebb jutni azokhoz, a kik oly magasan állanak felettünk, ez a végczélja minden tervnek, rugója, ösztönzője minden törekvésnek. Mert egyenlőkké csak akkor válunk, a midőn fölibénk domborul a föld, magába zárva minden óhajt, reményt, törekvést, de eltemetve egyszersmind minden csalódás , szenvedést. És hogy a sir magába rejti úgy a szerencsésnek boldogságát, mim a szenvedőnek bánatát: ez az, a mi egyenlővé tesz bennünket akkor, ha megpihenni térjünk oda le. . Mert egyenlők lenni mi csak ott tudunk, ahol már nem a mi akaratunkon múlt, hogy tovább is nem maradtunk egyenlőtlenek. És mégis mintha volna egy nő, amidőn legalább az az érzés egyforma bennünk, tesz egyenlővé bennünket, amely mindannyiunk keblét áthatja akkor, a midőn valamennyien felidézzük azoknak az emlékét, akik megdicsőültek, akiket magához szólított az Urva kegyelet napja. Mert e napon meggyujtja a megemlékezés mécsét a gazdagnak örököse, valamint a szegénynek árvája azon a siron, mely az ő halottját zárja magába. De itt sem vagyunk egyenlők ! Mennyi különbség a kegyelet megnyilatkozásának módjában ! Amott a nemzet nagyjának, hű fiának, emitt meg a hazáért elvérzett hősnek sírjához zarándokol a nagy tömeg* de nem a nemes tetten való lelkesedés, nem a bölcs iránti kegyelet hozta ide a legtöbbet, hanem elbámul a fényesen feldíszített shon s nem gondol arra, akit az eltakar. Az utókor hamar felejt. Ha egyegy nevet nem Cito vésne márványtáblába, megtartva azt a halhatatlanságnak s megőrizve az utókornak, annak kiesősége nem járna szájról szájra, nemzedékről nemzedékre. A tömeg az elhunytban nem látja már annak nagyságát s csak addig hiú benne, amíg naponkint füléhez ért az ő Mai számunk 12 oldalra terjed