Pécsi Napló, 1901. május (10. évfolyam, 101-124. szám)

1901-05-01 / 101. szám

, még több joggal elmondhatjuk, hogy a czigány szolgálatára pedig a jó Isten a magyart teremtette. A czigány szolgá­lata mindenkor öntudatos szabadság, mert hízelgése, ravaszsága, gonoszsága mind fü­ggetlenségvágyának eszköze; a magyar urasága vele szemben, irányi­­vetisége, gőgje, leereszkedése, szánalma daczára is, öntudatlan szolgaság. En­nek igazsága felől könnyen meggyő­ződhetünk, ha megyénkben széttekintünk. Nem a letelepült czigányokra, ha­nem a legkezdetlegesebb nomád életet folytató sátoros czigányokra gondolok. Nézzük csak meg falvaink czigány tá­borokkal körülkerített, határát, mindjárt elválik, ki a szolga: az-e, aki ponyva­sátra árnyában naphosszat heverész, s csak akkor indul támadó hadjáratra — mint az állat — mikor gyomra korogni kezd, vagy az, a­ki napestig dolgozva félretett falatjait kénytelen megosztani a léha munkakerülővel; az-e a szolga, kinek a renyheség túlfeszíti izmait, ▼agy az, ki túlfeszített munka után reszkető kézzel nyújtja a meg nem ér­demlett alamizsnát. Bizony mi vagyunk szolgái a czi­gány­nak, s szolgája az egész, huma­nizmus hevében nyúlóssá vált társadalom. Ha ajtónk előtt megáll a czigány undorító formájában, sietünk neki vala­mit adni, hogy szét ne tekinthessen udvarunkon, mert a­mit a szeme meg­lát, keze vagy előbb, vagy utóbb elviszi. Határtalan az az arczátlanság, a­mivel a koldulást végzi, csaknem ki­köti, hogy mit adjunk neki: most szalonna, zsiradék, majd liszt, fa, a következetes egymásutánban. Próbálja meg csak valaki, ne adjon neki egyebet munkára buzdító tanácson kívül! Felül­kerekedik, gúnyolódik, gorombáskodik, főbíróval fenyeget, aki neki a koldu­lást megengedi s a legszemtelenebb cinizmussal kijelenti, hogy akkor lesz majd lop, mert élni muszáj. No kérem, ez aztán úgy az élet, mint a tulajdon fogalmának a legd­u­­rosabb meggyal­ázása, ma az agyon meg agyon tökéletesített kulturális élet korában. A nemesebb értelemben vett soczializmust értem, amikor a lény fennmaradásának s tovább terjedésének feltételeit munkássága arányában meg­követeli ; de érthetetlen, midőn az egyed, de nem jól mondom, nem egyed, egy egész nép, melynek van nemzeti hagyománya, vannak szokásaik, erkölcsi elveik, mondom egy egész nép, mint élősdi féreg akar tenyészni és ural­kodni ! Vidékünkön a lopások, rablások, gyilkosságok két­harmadát bizonyosan czigány­ok követik el. És ezt teszik gyakran a visszatorlás megkísérlése nélkül. A káros inkább hallgat, sem­hogy boss­zállásnak, a pörlekedést nyomon kisérő huzavonának tegye ki magát. Gondolkodjunk csak e fölött a kérdés fölött:a nép inkább eltűri a sérelmet, semhogy jogorvos­lást keresne. Közigazgatásunk fájá­nak gyökerét pusztítja-e valami, hogy nem nyújt annyi lombozatot, melyet érde­mesnek tartana a nép fölkeresni árnyé­káért­ a gonoszság pörkölő tüzének ellensúlyozására, vagy pedig a nép agyából hiányzik az értelem s nem látja saját javát. És van még egy baj: a nép erkölcsi érzetének fogyatékos­sága, mondjuk elferdült helyzete. Falvainkban a bűn foglal­ja el a hatalom trónját. Ha valaki lopott, te­kintélyes emberré lesz kortársai előtt a szónak persze legköznapibb értelmé­ben: ha r­abolt, vagy talán embert is öl, méltósága a tetőfokra emelkedik. Megalázkodás hangján beszélünk vele, mert a jó viszonyt őriznünk kell, miért Az okmányban, melynek czélja az okozott kár megállapítása volt, egy szó sincs arról, minő árukat vitt­e 159 bara­nyai ember Esztergomba, de annyi bizonyos, hogy Baranya megye egyes községeiben lakozó nemesek, tanítók, s más az előkelőséghez tartozó egyé­niségek csak oly árut szállíthattak Esz­tergomba, mely semmi esetre sem a kézműipar terménye, hanem valódi föld­­termék volt és tekintetbe véve egyúttal a falvak neveit s azok fekvését Baranya megyében, azonnal világos lesz előttünk, hogy a termény, melyet a tanúk Eszter­gomba szállítottak, nem volt más, mint a most is kereskedelmi czikket képező bor. Látjuk ugyanis, hogy a tanuk Pécs vidékéről (da partibus P­olyensibua) az úgynevezett Mecsek hegyaljáról tehát Bi­­konya, Cserkút, Ürög, Meszes, Szabolcs, Martonfa vidékéről, Keszü, Bicsárd, Tu­­rony, Gyűd, Szűr vidékéről valók, bele­értve még Nagy-Vátyát, tehát mindazon helyekről, melyek boraikról most jelesek, s a bortermelés ma is virágzik. Látjuk tehát, hogy hétszáz eszten­dővel ezelőtt Baranya megyének mely vidékén termesztettek olyan bort, melyet forgalomba is hoztak. A kérdéses okmány, melyet az esztergomi levéltár ma is őriz, s melyet Knauz a Magyar Sionban (III. 844.) közölt először, az egyes falvak neveit nem tudjuk, holnap nem ránk kéri ti-e a sort. Ha bizalmaskodik, mosolygunk; ha gorombáskodik, hallgatunk. Lessük tekintetének borús vagy derűs kifeje­zését s alkalmazkodunk hozzá. Ne mél­­tóztassék azt hinni, hogy túlzottak ezen kép színei. Aki élt faluban, emlékezhetik rá, mily előzékenyen köszöngetett át reggelenkint fegyházviselt szomszéd­jának. A respectusból kijut a czigány­­seregnek is. Köztük van csaló, lopó, rabló, gyilkos; az ember sohse tud­hatja, hogy a gonoszság melyik nemé­vel áll szemben. A gazdának jól felfo­gott érdeke követeli, hogy mindeniket lekötelezze maga iránt. Nem kelt-e irtózatot az erkölcsi­­ség ily csúfos meggyalázása a keresz­tény vallás 2000-ik esztendejében? És a társadalom hatalommal felruházott szerveinek nem volna annyi ereje, hogy ezt a nyílt merényletet meghiúsítsa, vagy megtorolja?! Tudom én, hogy az állam már többször tett kísérletet a czigány-kérdés megoldására de, sikertelenül, tudom én, hogy van főherczegünk, ki vagyonát, méltóságát vetette abba a mérlegbe, melynek másik serpenyőjében ennek a maroknyi népnek szokása, ösztöne fe­küdt, és nem volt képes a mérleget megbillenteni. De ebből még mindig nem az következik, hogy hagyjuk őket szabadjukra. Nem ér itt semmit a humanizmus keztyüjébe bujtatott kéz. Le azzal a keztyüvel, nem a csalán levelét kell itt tépdesni, hanem annak gyökerét kell a társadalom földjéből felszakgatni Ásót neki, ha ez nem elég, vermelőt, fejszét! Az állam nem tűrhet meg keblé­ben egy másik államot, a czigányság pedig az. A magyarnak úgy is az a baja, hogy kevés nála a beolvasztó ugyan a mai elnevezéstől elütőleg közli és sok névvel is találkozunk ott, mely ma teljesen ismeretlen, de annál érdeke­sebbnek tartom ezen falvak neveivel foglal­kozni, mert ebből látjuk, hogy 7 száz évvel ezelőtt oly helyeken is termesztet­tek bort, hol ma részben azért mert túlságos vad és meredek helyek, részben mert igen laposak, bort nem termelnének és nem is termelnek. Az első érdekes község név, melyet az okmány fölemlít, Soenleul azaz Szent­­lehöl, melyben a Szellő község régi név­alakjára ismerünk. Az okmányban emlí­tett Pousa család Szűr vidékén birtokolt Szentlehael, valamint ugyane vidéken Szűr és Szellő közt fekvő Geszthe községét az okmányok máshol említik. Essenben a Bogdán nevűt más okmányok alapján is Misleny vidékére helyezik; mind­kettő szenpal az esztergomi perben.­­— Szabolcs Meszes vidékére helyezett Izűd (Üsződ) nevű községben lehetetlen lenne a mai Iszeghet fel nem ismerni. — A perben említett Nyuigh nem más, mint ama Na­­vegy nevű falu, mely Pécsvárad és Tár­kony között a Zugő felé húzódó völgy­ben feküdt, s melyről sok más okmány emlékszik meg. — Bisse, Milom (Málom) Keszü, Magyer (a mai megyeri malomtól délre) szintén szerepel­nek az esztergomi perben, tehát még ez Baranyamegye borászata a 13-ik század végén. Irta: Németh Béli. — A Pécsi Napló eredeti tárnája. — Sokkal messzebb esik tőlünk e kor, sem hogy a 7 század évvel ezelfitti borá­szatnak tissta és határozott képet nyújt­hatnék, de annyit legalább is megtudunk, hogy a megyének mely részén termesz­tettek bort, s merre iránt ült a borke­reskedés. IV. Béla király halála után Eszter­gom város polgársága az ottani egyházfő és káptalan ellen ama merényletet követte el, hogy a városba érkező áruk után vámot szedett, mely pedig a papságot illette volna. E merényletből per keletkezett, a papság megperesítette az esztergomi pol­gárságot 100 márka kártérítésért, s hogy az okozott kárt a bíróság előtt igazolja, 159 baranyamegyei lakosra hivatkozott, mint tanúra, kiket az akkori idők szoká­sai szerint a pécsi káptalan kihallgatott, s e kihallgatásról felvett okmányt az eszter­gomi káptalannak megküldötte. Eme 159 baranyai s kis részben tolnai ember volt ugyanis az, kiktől Esztergom polgársága midőn áruikat oda vitték, a papság jogát bitorolva vámot szedett. Pécsi Napló 1901. május 1.

Next