Pécsi Napló, 1902. november (11. évfolyam, 251-275. szám)

1902-11-01 / 251. szám

i­ gen tudomány, melynek tágas ber­keiben csakis az ő saját külön bölcsei andaloghatnak és ha véletlenül olyat olvas a mi lapunkban, ami az ő peri­fériáit érinti, rögtön ott a lesújtó íté­let: Hogy mersz ebbe beleszólni, mi­kor még csak katholikus újságíró sem vagy! Már az igaz, hogy nálunk nem üzlet a katholikus újságíróskodás, mint odaát, de honnét veszi a P. K. azt a meggyőződését, hogy a neki nem tetsző közleményt nem katholikus ember írja, ezt már nem tudjuk. A „temetések pap nélkül“ czímű közle­ményt lapunkban imételjük, igenis katho­­likusok írták és csakis ami abban durva és sértő volt, azt eliminálta abbéba — tényleg nem katholikus ujságíró. Mintha annak a pennának nem volna az kö­zömbös , milyen vallású ember rója azzal a betűket! Mintha azt a tentát nem gyártanák egyaránt katholikusok, kálomisták, luteránusok, zsidók és Mohamed követői részére! A mi utainkat a mi lelkiismereti világunk szabja meg. Nem kenyér­­kereset nálunk a felekezet és vallási hitünkkel, meggyőződésünkkel híveket toborozni nem akarunk. A mi közle­ményeinket katholikusok és nem katholikusok írják és olvassák, és nem arrogálunk magunknak semmit, mikor minden szőnyegre kerülő ügyhöz hozzászólunk, legjobb tudásunk és meggyőződésünk szerint. A dogmák labyrinthusában is föltaláljuk magun­kat, mert azok a dogmák nem képez­nek rejtett tudományt; azokban minden művelt írástudó ember eligazodhatik. Szeredy József dr., a pécsi székes­káptalan nagytudományu kanonokjának kitűnő műve, mely országszerte elfo­gadott kutforrás, az „Egyházjog“ méltó helyet foglal el a mi szerkesz­tőségi könyvtárunkban is és abban minden nehézség nélkül mi is föltalál­hatjuk azt a paragrafust, azt a kánon­jogi szabályt, melyet fejünkhöz vág a Pécsi Közlöny és melyből kiviláglik, mely esetekben tagadható, vagy taga­dandó meg az egyházi temetés. A magyar püspöki kar 1895. évi hatá­rozata, melyet kollegánk hasonlókép czitál, a szigetvári esetben a leghatá­rozottabban a plébános eljárása ellen tanúskodik. Ez a határozat fölsorolja mindazon ténykedéseket, melyekből kizáratik az, aki csakis polgári házas­ságot köt és ezen sorokkal végződik: „Egyházi temetésben is csak akkor részesíttetnek, ha Istennel kiengesztelődve, a bűnbánat jelei közt halnak meg“. Tudósításunkban olvasható volt, hogy az a szigetvári kályhakészítő kiengesztelődött Istenével, kérette lelki vigasztalóját, hogy meggyónjon és fölvegye az utolsó kenetet, — de a lelkész nem teljesítette a halott ezen utolsó kívánságát. Nem oldotta föl és ennek következményekép élnie kellett­­ a kánonjog idevonatkozó utasításaival.­­ Ha a lelkész hiveinek lelki üdvösségét­­ tartja szem előtt, a haldoklótól nem­­ tagadja meg utolsó kívánságát, amint a­­ reánk förmedő Pécsi Közlöny mindent­­ elmondott, amit tőle nem kérdeztünk, s csak arra nem válaszolt: mivel kü­­­­lönb egy rablógyilkos, akit a bitófa ' alá és'onnét a temetőbe kisér a lel­­j kész, annál, aki vallási kötelmeinek­­ eleget nem tett és elmulasztotta álla- l­milag érvényes házasságához az egy­­i ház áldását is kérni, vagy akit kü­­­­lönböző, előttünk ismeretlen komlmé­nyek meggátoltak abban, hogy vad­­házasságát törvényesítse ? De nem válaszolt arra a másik kérdésre sem, hogy ha a vadházasságban élőtől kíméletlenül beszedi a lelkész a pár­bért, ezzel elismerte hívének és akkor erkölcsi szempontból se tagadható meg tőle a temetés, az utolsó papi funkczió. Ennyit a P. K. nevezetű újságlap dogmatikai magyarázatára. A propotens és arrogáns hangmodor terére nem követjük laptársunkat. Bár szerénység díszíti az ifjúságot, azt nem igen kö­vetik abban a szerkesztőségben és akárcsak a dodonai bölcs végezetével akarnak bennünket kioktatni, miként teljesítsük mi hírlapíró tisztünket. Nem magyaráztunk mi dogmákat, se kánon­jogot. Aki ezeket ismerni tartozik, azo­kat ismeri is. De általunk és bennünk csakis a szeretet szólalt meg, az ember­baráti szeretet, melyet a Pécsi Közlöny bátor és bölcslelkű bajnokainak elődje, a szeretet vallásának világot átalakító megteremtője, Jézus Krisztus hirdetett, akinek igéit nem békázták még le semmiféle dogmák és megállapodások és aki csakis azt mondotta: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! És ennek az igének behatása alatt állva írtuk mi azt, hogy kívánatos lenne, ha nem ismétlődnének minduntalan olyan esetek, melyek épen a katholikusok nagy táborát keserítik el a lelkészkedő papság ellenében. A kereszténység terjesztése érdekében Bouillon Gott­­frid hadjáratot vezetett a kereszténység ellenfelei ellen. Az ő fegyverét az az ideál élesítette, mely fegyverbe szólí­totta a legnemesebbeket. De ma, a­­­mikor a kereszténység elterjedt az egész művelt világban, a terrorizmus, mely ban csillogó patak vizére, hányszor men­tettél meg bennünket a kétségbeeséstől, de hányszor taszítottál bennünket oda. S a bizalom az élte alkonyán lévő aggastyán végső támasza, hite, hányszor lettél hűtlen ahhoz, a ki keblén melen­getett ? Hol van a gyermek, az ifjú, férfi és agg, a­ki ma nem sirat mást, csak holtat, testben s lélekben elköltözött egy­kor élő alakot ? Hol van az, a kinek minden álma, óhaja, vágya, reménye tel­jesült s a ki ezek közül nem gyászol semmit? Van-e, a kinek képzeletében nem elevenedik meg ma, egy-egy kép, a régi időknek, avagy a közel­múltnak egy emléke, avagy a jövőnek kiszínezett for­,­mája, úgy hogy elmondhatná: minden, beteljesült ?­­ Egész életünkön keresztül temetünk; egyikünk a szülőt, másik férjet, avagy feleséget, testvért és gyermeket, elhanto­­lunk keblünk legbelsejében táplált, annyi óhajtást, lemondunk annyi mindenről, a­miért szenvedtünk, küzdöttünk és ve­sződtünk egyaránt. Ezek is a mi halottaink ; ezek is kedves emlékek, melyre vissza­emlékezve épugy sajog a szivünk, épugy feltépődnek a régi sebek, mint reátok gondolva kedves halottaink. S nem sért­hetjük a kegyeletet, ha egyidőben áldo­zunk mindkettőtök emlékének , sőt ezzel a fájdalmas visszaemlékezéssel szivünkben, jobban tudunk a ti elvesztésetek felett is keseregni. Többszörös a veszteség, hat­ványozott a fájdalom. Az óra már éjfélt üt, künn a temető sirkantjain már utolsót pislognak a mécsek s én még mindig itt virrasztok szobámban s képzeletemben még most is velem vagytok ti, kiket elvesztek. Térjetek vissza örök nyugvó helyetekre, miután láttátok, hogy a mai napon reátok gondolunk, s könnyeinket ontjuk fájdalmas gyászunk jeléül. A ti emléketek adjon nekünk erőt, küzdeni itt fenn, a­mig meg nem térünk mi is oda, a hol ti vagytok, a hol nincs lemondás, elvesztett remény, kínos csa­lódás, kesergő fájdalom, a hol csendes s nyugodt minden örökkön-örökké. Morvay, Pécsi Napló 1902. november 1. A régi Pannónia szentjei.w A- A ,Pécsi Napló* eredeti tár ez­áj­a. — Az év minden napjára tettek a haj­dani naptár-csinálók egy vagy két szentet, de a naptár nagyhamar betölt s számtalan szentnek nem jutott nap. Ekkor az összes ismert és nem ismert szentek tiszteletére a kath. egyház egy nagy napot rendelt és ez a „Mindenszetek napja.“ Nem tartozik e lap köréhez, hogy e sokféle szentekről, mint ilyenekről itt ér­tekezést írjak. Csupán a régi Pannónia szenteiről óhajtok megemlékezni, mint kik minket közelebbről érdekelnek. De még e szentekről sem akarok úgy beszélni, mint szentekről, mert e tárgy inkább tartozik a vallás körébe. Szenteknek ugyanis olyan egyéneket neveznek, kik az erkölcsi tökélynek egy oly magasabb fokára emelkedtek, melyet a vallás törvényei nem parancsolnak, de azért az egyház mindenkor kedvesen fogad. Ha most már e magasabb erkölcsi tökély iránti égi elismerés külső jelekben is nyilatkozik, akkor a kath. egyház az illető egyént a szentek sorába igtatja. Mind e dolgokról a régi Pannónia szentjeit illetőleg nem akarok szólni. — Azokról, kikről itt szó lesz, nem, mint szenteket óhajtom megemlíteni, hanem, mint olyan egyéneket, kik az emberiség­nek hasznos szolgálatokat tettek és ezzel elismerést vívtak ki maguknak s megér­demlik, hogy mint az emberiség hasznos tagjai, róluk az ember soha meg ne fe­lejtkezzék. Ama vidéken, hol ma Szombathely terül el, a rómaiak uralma alatt ép úgy, mint egész Pannóniában több apró római telep volt, egyes római hadfiak nyugdíj gyanánt szokták az ily kisebb birtokot kapni. E telepesek egyikének Krisztus utáni 316-ik évben fia született, ki 17 éves korában római katonai szolgálatba lépett, mint ilyen Galliába került, 34 éves korában fölvette a keresztény vallást és 24 évi katonai szolgálat után teljesen a ke­reszténység eszméinek adván át magát, szülőföldje vidékén hatalmas terjesztője lett az emberi művelődésnek. Keresztneve Márton volt, ki a nevelés s oktatás terén buzgólkodott s bizonyára Szombathely nagy részben ez embernek köszönheti.

Next