Pécsi Napló, 1903. március (12. évfolyam, 49-73. szám)

1903-03-01 / 49. szám

2 van, amely joggal nem élnünk a legmesszebb menő önmegfeledkezés volna; emerre pedig: az idegen nevek kiküszöbölésére sürget és kötelez bennünket a nemzeti állam eszméje, a magyar faj, mint államalkotó tényező szupremácziájának elve, amelynek alapján nem tűrhetjük, hogy hazánk községeit, hegyeit, völgyeit, vizeit és különböző téreit idegen nyelven nevezzék. Hogy eddig tűrtük, az helytelen volt és fényes jele annak a mérhetetlen türelemnek és nagylelkűségnek, amelylyel az államalkotó magyar faj e hazában az itt talált, vagy bevándorolt népelemek iránt mindenki viseltetett. Ez a mérhetetlen türelem helyesebben határtalan indolencziának mondható, amely jellembeli szépséghiba — higgye el nekünk mindenki — csak az utóbbi időkben, különösen a szatmári béke óta csúfítja fajunkat. Árpád magyarjai bizony magyar nevet adtak minden telepöknek, hegyüknek, vizüknek, erdejüknek, völgyüknek; az idegen neveket pedig megmagyarosították, a magyar nyelv szellemének megfelelően idomították. Bizony, még ma is tanulhatnánk a mi, korcsosuló utódok, a honszerző Árpád magyarjaitól, hogy hogyan kell a hazáért élni-halni, hogy kell a nemzet existencziáját biztosítani, hogy kell fajunk ellenségeivel elbánni, hogy kell magyarnak lenni. Az itt elmondottakat tekintetbe véve, azt hiszszük, hogy most, midőn megyénk községneveinek reformja hivatalos uton megindíttatott, nagy mulasztás volna e reformot csak úgy a felszínen mozogva, csak úgy „tesséklássék“ — ut aliquid fecisse videatur — létesíteni. Említettük már, hogy a Statisztikai Hivatalt, amely e nagy reformmunkát vezeti, éppen Baranya megyére vonatkozólag, ahol 86 község nevét tartja szükségesnek reformálni, inkább az általános közigazgatási, mint a különleges baranyamegyei történelmi, helyi és visszamagyarosító szempontok vezették, ami különben érthető is. Ámde: azért vagyunk mi itt, baranyamegyeiek, hogy e reformnál rámutassanak a mi speciális szükségleteinkre. Csak mi tudhatjuk, hogy „hol szorít bennünket a csizma“ és nekünk kell elkövetnünk mindent, hogy e reform keretébe eltorzított és idegen községneveink kijavítása is beillesztessék. E „restitutio ad integrum“ a fenforgó körülmények között nekünk baranyamegyeieknek önmagunk, fajunk és nemzetünk iránt tartozó kötelességünk, annál is inkább, mert e kétségtelen nagy munkában nem kell a sötétben tapogatóznunk, nem kell hypotézisekhez folyamodnunk, nem kell elméleteket kitalálnunk. A történelmi kutatások és lelkiismeretes búvárlatok, melyekért az elismerés oroszlánrésze Németh Béla történetírónkat illeti meg, kétségtelen világításban tüntetik föl e névtorzításokat és adják meg a kijavításra és pótlásra a helyes útmutatást. Említettük már előző alkalommal, hogy a St. H. 16 községnevet tart megváltoztatandónak. Ezen hivatalból kívánt változtatóegy vékonyka fénysugárt kapjanak. Isten tudja, talán emlékeztetőül a rég elmúlt, viharos, de szép napokra, vagy, hogy annak világánál annál jobban láthassák, bánhassák szomorú, nehéz sorsukat. Azt a fénysugárt azonban Hadúr küldé az ő népének, az ő népe egyeseinek, hogy annak melegével lángra gyújtsa a hazaszeretet szunnyadó érzetét, olyan magasan lángoló fényoszloppá növelve, hogy a sötét felhőkkel borított égig csapva, egy egész nemzet boldogságának pásztortüze legyen. Ilyen égből pattant, dicső szikra volt az, mely a magyar nép édes atyjának, Kossuth Lajosnak szivében lángra, — a haza- és szabadságszeretet magasztos, éltető lángjára gyujtá a szunnyadó isteni szikrát. Felcsapott az a lángkéve az égig. Beragyogta az ólmos felhőket s megmutatta az egész világnak, hogy élünk „megfogyva bár, de törve nem.“ Trombita harsogás, dobpergéstől hangzott a „Hármas halom szép vidéke.“ — Megszólaltak a szabadságharcz viharágyai, hogy szétkergessék hazánk egéről a vészes felhőket. Nem volt akkor gyáva, nem volt beteg, csak magyar. Nem volt akkor férj, apa, testvér. Jegygyűrű sem birt bűvhatással boldog vőlegényre. Hisz akkor mind hazason kívül a névtorzítások kiküszöbölésére elkerülhetetlen szükségesnek tartunk még 20, illetőleg 23 névváltoztatást, és pedig: 1. Kéménd. Az Árpádok alatt: Kemned. Az Óváry, később Kemnedynek nevezett család ősi birtoka. Óvári birtokaikat hűtlenség miatt elvesztették, de baranyai és somogymegyei birtokaikat megtarthathatták. Egyik tagja a családnak Óvári Győr Konrád. Ebből a családból ágazott ki a somogymegyei Dersfy család. A Kemedy családról számtalan okirat szól. Kemned visszaállítandó. 2. Szűr. Régi neve Szer. A hírneves szeri Pósa család ősi birtoka. Legyen tehát: Pósaszer, így legalább felelevenítjük megyénk egy nagyhírű ősi családjának nevét is. 3. Babarcz-Szőllős. Ez a község a Zichy-okmánytár számos oklevele szerint, a Pobor-család birtoka volt. A „Babarez“ szó nem más, mint a Pobor szó rontása. Visszaállítandó e község névül: Poborszőllős. 4. Gyürüfű tulajdonképen nem más, mint Gyürüfő. Olyan szóképzés ez, mint forrásfő a forrás feje. „Gyűrű“ itt egy víznek a neve. Épen ilyen: 5. Tófű — Tófő. Mind a két név visszaállitandó. 6. Helesfa. A „Heles” az Illés (Éliás, Ellés) név torzulása. E község a szigetvári adóösszeirásokban (XVI. század) mindig raint Illésfalva szerepel. Minthogy Illésfalva más megyében már van, legyen a mienk Illésfa. 7. Rózsafa. Csak nem rég lett Büdösfából Rózsafa. De a Büdösfa csak nyelvrontásból származott, mert e falu ősi neve Vidosfalva volt. Ezen a néven szerepel a szigetvári adóösszeirásokban is. Legyen tehát: Vidosfa. 8. Góricza. A Sz. H. e név megmagyarositását kívánatosnak jelzi, de nevet Szomorúan szólalt meg S . . . . község templomának hármas harangja, hiva, kérve a lakosokat, hogy jöjjenek hozzá, talán utoljára. Mert nem lehet tudni, hogy holnap veszik-e le a karcsú, fehér toronyból, hogy holnapután már ő is részt vegyen a titáni harczban, mint tüzet ontó, nehéz rézágyu. S mintha a hívek megértették volna az érez nyelvek beszédét. Azon a vasárnapon csak az aggok ültek az érezkakasos templom padjaiban. Nem volt ott hely a fiatalok számára, annyian voltak. Leányok és legények ünneplő ruhája összevegyülve tarkitá az úrasztala körül levő szabad helyet. Felzendül az ének. Zug az orgona. Majd pedig mind felállva dicséri a népek Urát, amint belép, egyszerű, zsinóros fekete ruhában öreg tiszteletesük. Ősz haja rásimul a magas homlokára, melyen barázdát még sohasem látott a falu népe eddig, e gyászos hangulatú vasárnap reggelig. De miért ült homlokára a bú fellege ? — Mi szántott barázdát eddig védetlen, sima homlokára ? Talán ez? Talán az? Találgatnak a hívek. Ne találgassátok, majd megtudjátok. Nézzétek, már felállt, hogy a szószékre lépjen, Isten dicsőségét hirdetni. Mi ez ? Biblia nélkül a szószékbe ? Szerelmeslevél. — Annie Vivanti. — Esik. — A tengeren nyargalnak a szelek, S zápor sűrűn omló árját futva hozzák, Csarnok homályában fejüket lehajtva Fényes napsugárról álmodnak a rózsák. — Én meg Írok hozzád. Szivemben is csodás virágfakadás van. Balga és hatalmas álmok nyílnak ottan! Lánczra fűzöm s mintha büszke fejed’ látnám Lángoló rózsáktól megkoszoruzottan. Álmodjuk, a rózsák s én, hajnalodását Napnak, dicsőségnek és a szerelemnek ! Mi nekünk az ősznek szomorú ideje ? S büszkeséged mi az én büszke szivemnek ? ! Szeretlek, szeretlek! a csillogó égig Felrepül a lelkem könnyű szellemszárnyon ! S megszületik a dal — az Isten zenéje, A melynél szebb nincsen sehol a világon! Egy hét múlva jövök. Addig ég megáldjon! Zoltán Vilmos: Akkor... — APécsi Napló eredeti tárczája. — Irta : M. Lakatos Ilka. Felkelt a szabadság fényesen ragyogó napja, de áldást hozó melegét, dicső ragyogását nem foghatta fel magának Árpád dicső utóda — a magyar nemzet. Nemzeti életük egét nehéz, sötét felhők boriták s nekik megkötött kezekkel, busán annyival kelle beérniük, hogy néhafiak voltak.* Pécsi Napló 1903. március 1.