Pécsi Napló, 1903. március (12. évfolyam, 49-73. szám)

1903-03-01 / 49. szám

1903. márczius 1. Pécsi Napló nem ajánl. Legyen tehát a szláv jelenté­sének megfelelő: Hegyeske. 9. Petárda. A szláv lakosság névtor­­zitása a Péter-ből. Minthogy az ország területén Péter nevű község szinte meg­számlálhatatlan van, legyen a mienk neve : Petur. 10. Torjancz. Szintén a szláv lakos­ság torzítása. Legyen neve a magyaros Tarjánd. 11. Vókány. Ősi neve Valkány. A Zichy codex oklevelei szerint Valkány ha­tárában volt a baj­csi apátság, amely a XIV. szban alapittatott és a török hódolt­ság idején pusztult el. Az apátság helye — a mai Vókány­tól 2 kiméternyire ma is látszik. Legyen tehát Vókányból: Bajcs­­valkány. Ezzel fölelevenítjük e híres apát­ságunk nevét is. 12. Gordisa A St. Pl. kívánatosnak tartja e név változtatását, miután az nem magyar, de nevet nem ajánl. A mohácsi vész előtt régi neve az okiratokban Gor­­dista. Valószínűnek tartjuk, hogy a Gor­­dista nyelvrontás eredménye és pedig: Horgastó torzítása. Horgastó ma is egy tó neve Gordisán. (A Gordisa név egyéb­iránt meg is maradhatna.) 13. Bolmány. A régi okiratokban neve állandóan Abolma. Bolmány a német lakosság torzítása, akik az Abolma kezdő a-ját az „ein“-nak megfelelő á-nak vették és igy Abolmából „á (ein) Bolmát“ csi­náltak, épenugy, mint Abaligetből „á (ein) Baliget“-et. Hogy Abolma község volt, bizonyítja az 1713-iki megyei con­­scriptio, ahol 3 Abómai zsellért: Andrást, Tamást, Mikót találtam Nagy-Harsányban. De Abolay nemes családunk is volt és pedig: Péter fia Tamás de Abolma, aki 1350-ben Bodrogmegye alispánja volt. Abolma tehát visszaállítandó: 14. Illocska. Már a XIV. században: Ujlakcsa. Az Illokcsa tulajdonképen nem más, mint Illocska, csakhogy a kiejtés könyebbségéért mássalhangzó cserére állt be. Illők pedig nem más, mint régies írása az Újlaknak. Ujlakcsaiak ma is él­nek a siklósi járásban, csakhogy most nevöket Ulakcsainak ejtik. Ujlakcsa visszaállítandó. 15. Borjad. A XIV. században ál­landóan mint Barlad szerepel. Innen szár­mazott a Barlady nemes család. Barlad visszaállítandó. 16. Véménd. Régi neve Emun, amely Emőny-nek felel meg. Véménd a németek torzításából származott. Legyen: Emőd­­laka. 17. Husztót. Innen származott a hír­neves Hosszutóti család, amelynek egyik tagja váczi püspök lett, testvére pedig helytartósági secretárius a XVI. században. Hosszutóti visszaállítandó. 18. Godisa. A német telepesek torzí­tása. A St. H. kívánja e név változtatá­sát, de nevet nem ajánl. E község neve a XIV. században Kadosafalva és a Mosgói család birtoka. Legyen a neve új­ból Kadosa. 19. Jágonak. A St. H. e név változ­tatását kívánja, de nevet nem ajánl. E falu a XIV. században a hires Dáró csa­ládé volt, melyből Moys nádor származott s melynek egy tagja az Árpádházból nő­sült. Jágonak határában ma is van egy Dáró nevű hegy váromladékokkal. A Dáró család Ulászló alatt halt ki. Baranya­­megyei birtokait Verbőczy István kapta, akinek második felesége szekcsői Herczeg Kata volt. Legyen tehát Jágónak neve: Dáró, így megörökítjük e hires családunk nevét is. 20. Kovaczéna helyett a Sz. H. a „Köveshely“ nevet ajánlja. Ámde ez a név nem alkalmas községnévül. E falu már a XIV. században Kovácsszene név alatt fordult elő. Legyen tehát a neve Kovácsfalva. 21. Ata. A rácz telepesek torzítása. Régi alakja századokon át: Ata, ami ős-török szó és­­ Atya. Legyen tehát a község neve, ősi értelmének megfelelően: Atyád. 22. Belvárd. A rácz telepesek torzí­tása. Ősi neve Bélavárad, amely vissza­állítandó. 28. Budmér, szintén rácz torzításra mutat. Valószínű, hogy a Budmér a Both­­mer-ből torzult. Legyen ezentúl a magya­rosabb Bodmér. Megjegyezzük még, hogy a Sz. H. Gyüd nevét Máriagyüdre, Lőcsöt Lősre, Arányost Pécsarányosra kí­vánja változtatni, amit azonban mi sehogy sem látunk szükségesnek és okadatoltnak, miután Gyüd túlnyomóan református község, Lős­nek nincs semmi értelme, Arányosnak pedig semmi köze Pécshez. E három községnevet egye­lőre meghagyandónak tartjuk. Ezekben híven beszámoltunk mind­azokkal, amiket községneveink reformja alkalmából szükségesnek tartottunk el­mondani. A kedvező alkalom, amidőn régi mulasztásokat tehetünk jóvá, itt van. Használjuk föl azt és akkor el­mondhatjuk, hogy községneveink re­formját egységes terv szerint, a törté­nelmi és nyelvészeti szempontok, nem különben a helyi viszonyok alapos mérlegelésével vittük véghez. Szó sincs róla: a változás, amely ily módon a Sz. H. által tervezett 86, illetőleg a föntebb jelzett 3 változta­tás elhagyásával csak 83 és az álta­lunk kívánt 23 változtatással összesen 109 községünk nevére terjedne ki, eléggé nagyarányúnak mondható, mi­után községeink összes száma 357. Megyénk földrajza új elemekkel bő­vül , ámde ez uj elemek nemzeti Mintha az egész falu egy temetésre készülne. Szomorú mindenki. Sir a gyenge szivü, a beteg, az agy, de a fiatalok, kik előtt pedig még egy egész, hosszú s talán boldogságot, örömet ígérő élet áll — nem sírnak. A válás fölött érzett mély fájdal­mat csak arczuk árulja el s szemük el­borult tekintete mutatja, de sírás helyett meleg szóval, szeretetteljes gyöngéd biz­tatással küldik harczba őket, mindenki az övét, így volt az akkor, nem csak egy helyen, de széles Magyarhonban mindenütt. Az a rózsás arczu, szőke leány is, ki tegnap még zokogva borult a temp­lom padjára, most búcsúzik a tiszteletes fiától, az ő rajongással szeretett vőlegé­nyétől. Megtörve borul a sugár fenyő­ként kiegyenesedett ifjú keblére. Össze­szoruló szívvel nézi a magas, sima homlo­kot, a­mint liliom karjával átfonja az ifjú nyakát. Amaz pedig görcsösen összeszorí­­tott öklében az éjjel kovácsolt kardot tartva, néma kétségbeeséssel nézi a gyö­nyörű, szőkefürtös fejet, mely keblén pihen. Szabadon maradt jobbjával meg a karcsú, hajlékony derekat fogja át, mely lehet, hogy utoljára simul hozzá odaadó, mély­séges szerelemmel. Fátyolos a szemük, remeg az ajkuk, s könny vagy panasz még­sem hagyja el azokat. Künn harsog a trombita, hívja a bu- Oh! az ő igéi nincsenek megírva. Hazájáért lángoló nemes szive diktálja azokat, a mint a lélekzetet is vissza fojtva hallgató népnek mondja : „Kedves atyám­fiai, magyar hon gyermekei, „Kossuth Lajos azt szente.“ Elcsuklik a hangja, de tovább foly­tatja. Csak ennyit: „Elfogyott a regi­mentje.“ Aztán elhallgat. Nem mondja utána: „Ha még egyszer azt izeni.“ Tudja jól, érzi, hogy nem kell még egy biztatás, még egy üzenet. Látja hallgatói szemében a feleletet szent lánggal égni, melynek lobogása fontolgatás nélkül bátran hirdeti: „Mindnyájunknak el kell menni.“ S ő, az Úr élemedett, tisztes szol­gája egy biztató szóval sem tud erre válaszolni. Hisz úgy fáj szivének az a gondolat, hogy ez a viruló ifjú sereg, melynek min­den tagja büszkeségére vált községüknek, díszére magyar protestáns egyházuknak, itt hagyja otthonát, szeretteit s elmenjen feláldozni magát azért a rögért, mely ma még bőven ontja áldását nekik, mig hol­nap talán már örök sötétséggel borul a most még villámokat szóró szempárokra. De tartóztatni se akarja őket. Mert úgy érzi, mintha égetőbb fájdalmat hozna lelkére az a tudat, hogy szavai nem ta­láltak honszerelemtől eltelt szabadságért rajongó keblekre. Lecsendesiti kitörni akaró apai fáj­dalmát s néma büszkeséggel néz le a szó­székből fiára, ki Isten tudja honnan vett, eddig hol rejtegetett nemzeti lobogó szár­nyait bontogatva elsőnek áll a vitéz ifjak önkéntes seregébe, míg hátul zokogva borul az utolsó pad támlájára egy karcsú, szőke leány, az ő egyetlen fiának édes, szép menyasszonya. Az ifjú pedig kibontva a zászlót, lassan kivonul a templomból, követve a hívek lelkes tömegétől. Nincs itt szükség az öreg tiszteletes biztató szavaira. Nem sokára már az egész helység fegyver biró ifja s öregje ott áll a fennen lobogó szent zászló alatt, melyre könnyes szemmel összeszoritott szájjal — ne­hogy marasztalásra nyíljon — de sok szép leány, sok édesanya és boldog hitves tekint most fájdalmukat elnyomva, büsz­kén dobogó szívvel, rajongó odaadással. * Másnap reggel nem csendül hivo­­gatóan a hármas­ harang. Magasztos, szent czél az, mely régi helyéről elmozdu­á. A községszerte bucsúzkodó önkéntes sereg viszi magával oda, hol oly nagy segítsé­gükre fog lenni, mint karcsú rézágyu. Nem fog többé csengni-bongni. Vészbe-harczba elvész az a hang, míg az ágyú roppant dörgése még a tizedik ha­tárban is győzelemre serkentii a szent ügy bajnokait. 3

Next