Pécsi Napló, 1903. november (12. évfolyam, 250-274. szám)

1903-11-01 / 250. szám

a Halottak napján. A hosszú évnek 364 napját foglalta le magának az­­élők érdekhaj­hászó serege, szüntelenül, gondolatok nélkül küzd nagy­nak, nemesnek hirdetett czéljai eléréséért: az önfentartásért, a létért, a boldogulásért, a gazdagságért. Azaz nem; mégis van egy gondolata, mégis van egy ideálja s ez az ideál ő maga, az ő jóléte, az ő egyéni érvényesülése, az ő vágyainak betöltése, éhes ösztöneinek kielégítése. Küzd, ezért bírókra száll, ha kell az elemekkel, ha kell mindenkivel, tán még önmagával is. Fut, rohan, hogy áldozhasson az egyetlen istenként imádott Mammonnak s nem veszi észre, hogy vele együtt rohan az idő, ha­ladnak az évek, melyeknek sokasága rá­nehezedik a csörtetve harczoló ember gyenge vállaira, lenyomja őt a nagy teher, meggörnyed alatta s keres egy alantabb fekvő, csendes tanyát, ahol megpihenhet, mert annál mélyebbre már nem hajolhat az elviselhetetlen nehézségű nyomasztó terhelék. S ekkor beáll ő is a beláthatat­lan légióba, odaszegődik az eddig gondo­lataiban is mellőzött nagy sokasághoz és szerényen megelégszik a nekik adott egy nappal, melyben magába száll a telhetet­len élő s az eltávozottak felé repül lel­kével sebes szárnyain a halottak napjával. Látjuk ezen a napon elbúcsúzott kedveseinket s felszakad a régi seb, mely­nek behegesztésére nem volt elég az idők elborító fátyola, látjuk benépesedve a temető kertet; a máskor elhagyott, félel­metes csendességü, csak a halk szellők bátortalan suttogásától visszhangzó szent helyet régi ismerősök lepik el, kik vád­­lólag emelik ránk megmerevedett karjaikat, csontajkukról tán a szitok, gáncs hang­zik s mi félve húzódunk vissza, elmélye­dünk egyszer az esztendőben s most nem kihűlt szív e sírok alatt, mely hajdan mind melegen dobogott! . .. Ha ezek a csendes emberek most felkelnének, ha megmutatnák a szivüket, váljon volna-e köztük csak egyetlenegy is, amely annyi sebtől vérzett életében, mint az enyém?... Megsuhantak fejem fölött a lombtalan fák, meglobbantak a gyertyák, felemeltem lehajtott fejemet. Egy kis leányka, egy fiatal gyermek­leány lebegett a széles után felém, lenge fehér ruha volt rajta s a lenge fehér ru­hán keresztül átlátszott a szive, mely át volt lőve . . . — A meghaltak szivét kívántad látni. . . ime az enyém ... Imádott jó anyám volt, lelke minden érzésével, szive összes melegével csak engem szeretett. . . Meghalt . . . Kegyetlen, szívtelen mostoha töltötte be helyét, ki szive összes hevével, lelke minden érzésével — gyűlölt. . . Nagyon fájt a szivem — meggyógyítottam. — Neked is volt anyád, elvesztetted te is, ez a fájdalom nem ismeretlen neked, gyere velem, gyere . . . lásd ott nem fáj semmi . . . Keskeny, fehér kezével felmutatott az égre és eltűnt, mint a köd .. . Szomorú arczú ifjú ember jött a nyo­mába, lenge ruháján keresztül átlátszott a szive — éles tőrrel keresztül ütve . . . — Akik szeretnek, azok csalódnak, — sóhajtotta csendesen — s mentől na­gyobb, forróbb a szerelem, annál kínosabb a csalódás . . . Lelkem lelke, szivem szive, tudjuk önmagunkat előtérbe tolni, bármire gondolunk, mindig ott kisértenek ők, bár­hova vessük tekintetünket, mindenütt őket látjuk, bárhogyan tömjük be fülünket, hangzik az ő rettenetes szavuk. * Mi ez az élet, miért élünk, miért tengünk nap nap után, mi ez a lét? A görögök klasszikus korában az égi szép és a közönséges földi összeolvadásának, a legfenségesebb idealizmus és a legdur­vább realizmus párosulásának tekintet­ték az életet; jött azután máskor a szen­tek és legendálisök ideje, kiknek hitében ez a világ a siralomvölgye, átmeneti ösvény a nyomorból az örök menybéli boldogság­hoz, felváltották őket a tündöklő lovag­kor alakjai, kik a félelem rettenetes me­zejének, örök harcz és háborúskodás színhelyének nézték a földet, a mi képze­letünkben pedig a létért való küzdelem, az élet egy szörnyű tusakodás, melynek c­élja a tengés, a megélhetés, a lét. Küzdünk, hogy tengődhessünk, tengő­dünk, hogy élhessünk, élünk, hogy vágyain­kat kielégíthessük. S vájjon van-e ebben örömünk, élvezünk-e a vágyak kielégíté­sénél ? Nem ! A kéjét, mit egy ital víz ád, Szomjim hevével kell kiérdemelnem, A csók mézének ára ott vagyon , mely nyomán jár — a lehangolásban. Ha pedig szabadulni akarunk az érzéktől s a szellemi csáboknak engedünk, fülünkbe harsognak a benépesült temető lakói. Mit képes tenni az arasznyi lét ? Legyünk fényűzőek, pompázzunk bár a legragyogóbb kincsektől körülvéve, bősé­günk ne ismerjen határt, érünk el vele valamit? Megfelel rá a felénk vigyorgó csontos ajak. Vagy legyünk erényesek, büszkék emberi méltóságunk tudatában, kerüljük a bűnt, a szennyet, érünk el vele mindenem volt s mégis — megcsalt. . . Összetépett és eldobott magától, mint egy virágot, mely a keblén virult s melyet megunt... Új virág, uj rózsa kellett neki, hogy annak a sorsa is csak az legyen, mi az enyém . . . Nagyon fájt a szivem, nem tudtam elviselni — meggyógyítottam. — Te is szerettél szived mélyéből és te is csalódtál. . . Ismered e gyötrő, lel­ketölő bánatot, gyere velem, gyere, nézd nekem már nem fáj semmi . . . S a csillagos ég felé emelve bánatos arczát, eloszlott, mint álom. Egy asszony lebegett a nyomába, reszkető kezét kínosan a keblére szorítva. — Itt a szivem . . . itt a szivem . .. óh van-e fájóbb szív ennél a földön! ? Levette kebléről két kezét, a lenge ruhán keresztül átlátszott a szive s a sze­gény szív össze volt törve, megrepedve. .. Egyetlen, édes szép gyermekem volt, a­kit imádtam, ő volt az első és utolsó virág, mely éltem fáján fakadt, nem egy kis gyenge élet, egy világ volt nekem, egy menyország a földön, — reszkettem érte s mégis, mégis el kellett vesztenem ... meghalt. . . Elvitte magával az egész menyet, minden fényével, melegével, csak a rombadőlt világot hagyta itt nekem .. . Oh, hogy fájt a szivem ! Ki tudná azt el­mondani ? Ráborultam s lelkem összes kínja, mint­­a gátat tört áradat szakadt föl, elsöpörve mindent, mi útjában esik ... Útjában volt ez a szegény kis dobogó szív s széjjel repesztő . . . valamit ? Ni, hogy csúfol a túlvilág lakója. Rajongjunk a szépért, a nemesért távoz­zunk el messze a magasba, a göröngytől, a salaktól, éljünk a tudományok, a művé­szetek világában, hiába, oda jutunk azok közé a merev arczú csontváz lovagok so­rába. Vagy ürítsük fenékig a poharat, gázoljunk bűnben, csak hogy az ön jóléte emelkedjék, mi lesz a különbség? csak annyi, hogy önmagunkat megvetve, meg­utálva kerülünk a végtelen gárda soraiba. Hiába minden, ez az élet vanitatum vani­­tas, hiúságok hiúsága, cselekedhetünk bármiképen, legyünk büntelenek, vagy bűnösek, éljünk egy eszmei világban, vagy kössük le magunkat az érzékek rabjává, a mi végsorsunk ugyanaz lesz, az én ugyanazon révbe fog evezni. S azután, ha már a révbe érünk, ha már odakerülünk az itt kísértő lelki sze­meink előtt álló régi ismerősök közé, mi lesz akkor? Gyötör-e bennünket ezen világ határán túl is a vágy és az akarat, ösztön és szenvedély, magunkkal visszük oda is a mardosó kétségét a szívszorító bizonytalanságnak, vagy ott tán már bizo­nyosabbak leszünk, ott már mindent tu­dunk? Vagy tán semmit sem tudunk s nem is akarhatunk valamit tudni? Tán hitván matéria csak az ember, mely működik, életerőt fejt ki, amig meg­semmisítő betegség el nem pusztítja és akkor vége, felbomlik, feloszlik, magába szívja a mindent felölelő semmi, a nirvána. Nem voltunk és lettünk, betelt a lét s jött utána a hosszú, végtelen nemlét; ez a mi életünk, ez a mi sorsunk s a világ­rend napirendre tér felette. Sivár ez a kép, kietlenül sivár, nem hihetem, nem tudom elhinni! Tán a vallás állítja elénk az igaz képet. Isten környezetében leszünk, az igazságos Isten oldalánál, aki kiméri a — Te is elvesztetted első imádott kis gyermekedet, az én fájdalmam sem ismeretlen neked ... gyere velem, gyere... ott lenn a szív nem érez, az örök álom minden sebet elaltat . . . A gyertyák fényében megcsillantak a fekete kövön a feledhetlen aranyos betűk . Blanka. . . Zokogva takartam el arczomat s mi­dőn felemeltem a kemény, hideg kőről forró fejemet, egy férfi állt előttem, lehaj­tott fővel, gondterhelt homlokkal s ke­resztüllőtt szivéből lassan csepegett a vér kezére . . . — Bankhivatalnok voltam, rengeteg pénzt kezeltem. Becsülettel, lelkiismerete­sen és pontosan beszámoltam mindenkor. Nem­ voltam korhely, sem iszákos s mégis, mégis egy szerencsétlen napon nagy ösz­­szeggel elfizettem magam . . . Tudtam, ki­nek fizettem, kérve kértem, esdekeitem neki adja vissza a pénzt, ne tegyen sem­mivé engem s családomat, hisz az a jog­talan birtokába jutott összeg nem az enyém, a sok ezer és millió között én szegény ember vagyok ... És mégsem adta vissza, eltagadta. Az én életem árán szerzett pénzből igen kényelmesen be­rendezte magát, hintót és lovakat vásárolt s hízott disznóhoz hasonló alakját azóta hintón viteti . . . És énnekem nem volt erőm szembe nézni a sorssal, nem volt erőm nézni nem s gyermekeim siró arczát, nyomorát, — nagyon fájt a szivem — meggyógyítottam... Pécsi Napló 1903. november 1.

Next