Pécsi Napló, 1907. november (16. évfolyam, 251-275. szám)

1907-11-01 / 251. szám

2 lesz. De annyira már nem megy, mint te boldog hívő, hogy azt higgje, hogy ugyanaz, aki most örök álomra zárja le szemeit, ugyanazon alakban fog fel­támadni, jutalmat vagy büntetést nyerni. De nem is remélheti azt, mert képzelő tehetségét megbénította a tudomány. Tehát mindketten hisztek a fel­támadásban, te jámbor hivő és te rideg hitetlen. De mennyire különböző felfogás! Te azt hiszed, hogy Isten az örökké való, amaz pedig, hogy az anyag. Te meg vagy győződve, hogy Isten kegyelméből élsz, hogy az Úr csak pró­bára teszi gyarló életedet, amaz pedig, hogy élete az anyag és erő rideg tör­vényeinek következménye. Te zsolozs­mákkal, böjtöléssel, sanyargatással aka­rod a jövő életet kiérdemelni, az rideg bonckéssel és a vegyészet hatalmas fegyvereivel kutatja, hogy miként és mi által fog feltámadni. Melyik a való? „Még senki sem tért vissza sírjából“ mondja az írás. De te remélsz, hiszesz és ez a meggyőződésed képezi boldog­ságodat. Az nem hisz, nem remél, de kutat és ha csak egy parányit is fedezett fel, ami tanainak igazolásául szolgálhat , boldog, így hát mindketten boldogok vagy­tok. És mi az élet célja, nem-e a bol­dogság? Bármily utón jussunk hozzá, az mindegy, a fődolog az, hogy boldo­gok legyünk. Egyiket a tudomány hideg valója, másikat a vallás vigasza teszi boldoggá és így tovább. Mindenki tehát úgy boldog, ahogy tud és ez elég is. Legyünk tehát először is boldogok ebben az életben, azután támadjon fel kiki a maga szent hite szerint. Kiskőszeg, október 31-én, noszlopi Szánthó Gyula. Ma még szerelmesen ölelhetem a nőt, Holnap ? Eltakarhat Mindkettőnket a föld. Kényünkre, kedvünkre Ma még mulathatunk, Holnap? Zokogássá, Könyre válhat dalunk. Az idő fut, szalad, Meg nem állíthatod. Menned kell neked is, Bármint nem akarod. Hova száll az illat? Hova a falevél ? Hova lesz az élet, Ezen a földtekén ? A hová a virág Szirmai hullanak, A hová a madár Dalai szállanak, A hol találkozik Minden, mit szült a föld — A hova az egyik Kacagva, nevetve, A hova a másik Sirva és kacagva. De mind elérkezik : Az közös temetőnk, A bus enyészetünk. Kun Kálmán­ ,Pécsi Napló, 1907. november 1. A jövő művészete. Pécs, október 31. Tolstoj azt mondja egy a művészetről szóló elmélkedésében, hogy „igazi művészet az, melyet minden ember, a legműveletle­­nebbtől a legfinomabb értékű műbarátig egy­formán megért és élvezni képes és — teszi hozzá — miután ezen követelményeknek megfelelő művészet nem létezik, igazi művé­szetről beszélni nem lehet.“ Ha az első pil­lanatra tetszetősnek látszó mondás értelmét kutatjuk, hamar rájövünk az ellenmondásra, melyet ez magában foglal. Tolstoj azt kí­vánná, hogy a művészet közkincs legyen és ez természetesen jogos követelés, miután itt kulturjavakról van szó, melyek leírására min­den ember egyenlően jogosult. Az ellent­mondása ott van, a­mikor azt a közületet szorosabban meghatározza, a­mely közület­nek birtokává kell a művészetet tenni. „A legműveletlenebbtől a legfinomabb értékű műbarátig, a paraszttól a leghatalmasabb uralkodóig“ mondja Tolstoj, mikor a jövő művészetének alapjait akarja lerakni. Egyen­lőséget kíván egyrészről, míg másfelől a lig­merevebb ellentéteket kívánja fenntartani, továbbfejleszteni. A jászna­polyai önkéntes száműzött „számos bukfencet hányni, de még­sem forogni“ elméletében jelentékeny helyet foglal el a fenti mondása is, pláne, hogy az első tekintetre jogosnak és lehetségesnek látszik az egész elmélet. Ugyanis minden­­fokú társadalmak bírnak közös szellemi tu­lajdonokkal, vannak közös érzelmeik, vágyaik stb. Azonban a szellemi, vagy mondjuk lelki tulajdonok köre csak addig terjedhet, amed­dig az minden emberben, lelkületében fel­lelhetők. De természetes az is, hogy a tudás, a s­zellemi tulajdonunk gyarapításával lelki világunk köre is terjed, gyarapodik. Követ­kezik tehát, hogy a határkő, a­meddig közös szellemi tulajdonokról szó­­lehet, az a ha­tárkő a kevésbé művelt osztályok szellemi, lelki világának határát jelzi. Ez a kör pedig természetesen szűk terjedelmű lévén, a kö­zösség is, mely minden ember belső világá­ban fennállat, csak igen minimális lehet. Az a művészet tehát, mely a minden ember („a legműveletlenebbtől stb.“) belvilágával konvergálva oly alacsony fokú lenne, hogy azt a művészet, az igazi művészet nevé­vel illetni semmiképen se szabadna, mi­után, ha egyszerre megadatott az ember­nek, hogy szellemi erejénél fogva minden élő fölé kerüljön, világos dolog, hogy a szellemi javak tudatos továbbfejlesztése válik örökös céljává. Szóval nem áll sehogysem Tolsztoj azon következtetése, hogy mindenki által élvezhető remekmű nem létezik, hanem az, hogy a népek nem minden tagja képes és képzett a mű élvezetére. S míg a társa­dalom szellemi, de egyéb tekintetekben is osztályokból áll, addig egységes művészet nem, de minden csoportnak csak a maga külön művészete lesz lehetséges. Mint minden korok, úgy a jövő művé­szetét is egy alapmotívum fogja jellemezni, egy általános alapelv szerint fog kifejlődni. Miután azonban a múltak művészete nem egyetemes emberi, hanem „osztályművészet“, bizonyos társadalmi csoportok művészete volt, úgy természetesen a benne kifejezésre juttatott eszméket stb. is csak bizonyos osz­tályok bírhatták sajátjuknak. Voltak idők, midőn a művészetben meg volt ez az egy­ségesség, de ezek a korok csak akkor létez­hettek, mikor kultúráról a szó mai értelmé­ben szólni nem lehetett. Értem az őskor­szakok művészetét, mikor az emberek egyenlő foglalkozásokat űzvén, lelki világuk is szinte egyenlő volt mindeniküknél. Azt az ábrázo­latot, melyben az бзетЬег zsákmányát meg­örökítette, kőbe véste, hogy unokáinak is hátrahagyja győzedelmeskedésének bizonyí­tékát, bizonyára minden társa egyenlőkép megértette s ez az egyensúly, mely a fejlődő művészet és az általános tudás között fenn­állott, biztosította ennek lehetőségét. A tör­ténelmi időkben azonban kezd az az egyen­súly megbillenni és hova-tova teljesen meg is szűnik. Még­pedig az osztályok keletke­zésével, az egyéni tulajdonjog kialakulásá­val. Ettől fogva szűnik meg a művészet egyetemes lenni és sülyed le osztályok bir­tokává, ugyanakkor, vagy ugyanazzal, mikor a tudás, művelődés osztály, a hatalmasok privilégiumává lesz. Ezidőtől fogva lesz a művészet egyes közületcsoportok önös céljai­nak kivitelében segítőtárssá és válik tükrévé az egyes körök vezető osztályai erkölcsi ké­pének. Kezdve a klasszikus görög időkön, át a renaiszánszon, a középkor miszticizmu­sán és az új kor forradalmi mészárlásain keresztül, mindig csupán osztályérdeket szol­gált a művészet, midőn a görög harcieré­­nyekkel kapcsolatban a test kultuszát szol­gálta, midőn a középkor vallásos fanatiz­musának hódol s a képmutató lovagkor romantikájának lett uszályhordozójává, majd pedig midőn a 18 század mészárlásaikor az emberirtást tették legfőbb erénynyé, ennek ápolása vált egyedüli céljává. És évtizedeken át tartott rabszolgaság A távolban a temető fái értik csak a zúgását, mert erősen hajlonganak, integetnek feleletül. A temető kapujához érek. Istenem ! máskor a kapufélfa napokon keresztül alig lát embert s ma meg csak úgy tódulnak rajta keresztül. Tán adnak ott ma valamit? Vagy lát­ványosság kínálkozik ma a temetőben? Beérek a sirhalmok közé. Istenem! Úgy látom, még itt a halál e kertjében sincs lemondás, itt is a hiúság, a büszkeség, a jobb mód üti föl fejét. A meg­tisztított sírok közti megseprett után körül­néz egy arramenő. S arcán szinte látszik szíve öröme, hogy még mindig nem látott oly szépen feldíszített és kivilágított sírt, mint az ő halottjáé. A hiúság, az előkelőség még itt a sir­­kantokon is győzedelmeskedni látszik, de az alatt, ott már egyenlők azok, kik porladoz­­nak, por és hamu lesznek. És higyjünk a túlvilági életben, az életben tett jócselekedetek megjutalmazásá­­ban, az vigasztalást nyújt, hogy habár az életben nem, sem halottak napján a temető­ben nem vette el az illető jutalmát és meg­­tisztelését, de jutalma lészen az örök Biró előtt a túlvilágon.* Halottak napján. — A ,Pécsi Napló* eredeti tárcája. — Irta: Ruzelnazky László. Mindegyre sötétül s a temetőben mind­egyre több szál gyertya világosit azok sírján, kiknek azt óhajtjuk, hogy nekik az örök világosság fényeskedjék. Mindenki a temető felé lépked, akár van halottja, akár nincs. Az előbbiek, hogy szeretteik­ sírján kisírják magukat, visszaemlé­kezzenek,­ imádkozzanak, az utóbbiak pedig, hogy a feldíszített sírokban gyönyörködjenek, gondolkozzanak, elmélkedjenek és sajnos nagyon ritkán azért, hogy hálát adjanak az élet és halál Urának, hogy nekik még nincs hallottuk a temetőben. Én is kifelé ballagok. Gondolataimban csak a mellettem tipegő nénikék s a mellet­tem elsiető fiatalok zavarnak meg. Az egyik néni arról beszélget, hogy férje — ki tíz éve már hogy meghalt — mit csinált utolsó nap­jaiban, mi volt a végső kívánsága, végső szava. A siető fiatalok meg szerelmesüket ke­resik, azután mennek a temetőbe . . . A novemberi szél mindegyre rosszabbul viselkedik. Sir ő is a halottak napján, vagy neveti az emberek fájdalmát és sokak kép­­mutatását.

Next