Pécsi Napló, 1909. augusztus (18. évfolyam, 173-197. szám)

1909-08-01 / 173. szám

l­ mat szolgáltatnak. Minden községben akad oly lelketlen apa, ki gyermekét az iskolába szeptember elseje helyett október, november, sőt december el­sején íratja csak be, mert legtöbb községben az elöljáróságok a tanköte­lesek nyilvántartásának naplóit nem is vezetik s ezáltal sok gondatlan szülő­nek alkalmat adnak arra, hogy a nép­oktatási törvényeket és rendeleteket semmibe se vegye, azokkal szemben hónapokon át büntetlenül dacolhat. A kir. tanfelügyelő iskolalátogatása al­kalmával látogasson el a községi iro­dákba is és kérje számon az elöljáró­ság által vezetendő tankötelesek nyil­vántartását. A legszánalmasabb állapotban leledze­­nek a görög-keleti népiskolák; tanítóik java része alig bírja a magyar nyelvet, legtöbb ideiglenesen van alkalmazva, kiket a szerb püspök kénye-kedve szerint évenkint áthe­lyez, esetleg teljesen szélnek ereszt. Az 1907. évi XXVII. tc. áldásában nem része­sülnek, hanem tengődnek 5—600 K fizetés­sel, mely áll silány búzából, babból, mit a tanító maga házról-házra járva literenkint összeszed, az évötödös korpótlékot csak hírből ismerik, de annak élvezetébe ideigle­nes alkalmaztatásuk következtében soha sem lépnek. Az iskola felszerelése nem áll más­hol, mint egy rozoga asztalból, egy düle­­dező székből, középkorra emlékeztető pa­dokból és az idő viszontagsága következté­ben szürke színre átvedlett iskolatáblából. Ezen és a horvát iskolákból kerül ki a leg­több analfabéta. Ezen állapotokat tovább tűrni nem lehet, ily iskolákat irgalmatlanul be kell csukni. E téren fogja az új kir. tan­­felügyelő a legkeserűbb tapasztalatokat sze­rezni. A görög-keleti iskolákban és most folynak a tanítói áthelyezések, tehát itt az idő, hogy a királyi tanfelügyelő éreztesse erős kezét. A törvény azt mondja, hogy egy tanító 80 növendéknél többet rendesen nem tanít­hat, pedig hány baranyamegyei tanító kény­telen száznál több növendék között testet és lelket egyaránt ölő munkát félsikeres eredménnyel végezni. E tekintetben nem szabad elnézéssel lenni, mert most, midőn a kormány a községeknek állami segélyt készségesen nyújt, az osztályszaporítás köny­­nyű dolog. Szólnom kell az ismétlő-iskolai okta­tásról is. Tudjuk azt nagyon jól, hogy az általános ismétlő-iskola 30 évi kínos vergő­dés után hová jutott, utálta azt tanító és növendék egyaránt, benne örömet egyik sem talált. A tanító azért nem, mert növen­dékei az előadásokon rendesen és pontosan meg nem jelentek s igy fáradsága nem volt más, mint hiábavaló időpazarlás, a növen­dékek pedig azt nyűgnek tekintették, annak látogatásától legtöbben fáztak. A gazdasági ismétlőiskola életbeléptetésével új élet és lelkesedésnek kellett volna a tantermekbe vonulni, mert a gazdasági ismétlőiskola eszméje zseniális volt, tanterve és szerve­zete pedig bámulatba ejtett. És ma? Félő, hogy ezen intézményt a hatóságok nemtörő­dömsége is abba a hullámsírba fekteti, melyben boldogult elődje, az általános is­­métlőiskola a boldog feltámadás reménye nélkül alussza örök álmát. A gazdasági ismétlőiskolák részére ki­adott szervezet értelmében Baranya megyé­­ben legalább 100—150 gazdasági ismétlő­­iskolának kellene működni. De ki látott már gazdasági ismétlőiskolával valakit tö­rődni ? Igazságtalanságot követnék el, hogy ha e tekintetben a kir. tanfelügyelőséget mulasztással vádolnám. Néhai jó Salamon Józsefünk és Lengyel Róbert is vettek ma­guknak időt és megjelentek egy ízben a villányi községi gazdasági ismétlőiskola zár­vizsgáján, írattak velem a gazdasági ismétlő­iskolák szervezéséhez és fejlesztéséhez «Út­mutatót­­ a gyakorló-telep berendezésére pedig «Üzemtemet» s midőn a közigazgatási bizottságot megkérték, hogy az iskolafenn­tartók által ezeknek kötelező beszerzését el­rendelje, az a kívánság teljesítését megta­gadta és én örültem, hogy jóakaróim ke­resztül tudták vinni, hogy munkáimat a közigazgatási bizottság legalább beszerzésre ajánlotta s igy legalább sikerült 400 pél­dányból 30—40 en túladni. Ha tekintetbe vesszük, hogy a szerve­zet és tanterv értelmében a gazdasági is­­métlőiskolai tanítóknak a rendes tanításon kívül még következő különleges kötelessé­gei vannak: a gazdaság azon ágát, melyet tanít, behatóan tanulmányozni és magát abban tökéletesíteni, gazdasági kísérleteit naplószerűen pontosan feljegyezni, a köz­ségi gazdák hibás eljárásait, szokásait, mun­kálatait figyelemmel kisérni és jó tanáccsal, buzdítással és példaadással iparkodik azo­kat megszüntetni és az okszerű gazdálko­dáshoz a célhoz vezető irányt megjelölni, a gazdákkal állandóan érintkezni, őket tanács­csal és fölvilágosításokkal ellátni és támo­gatni, a nép érdekeit szövetkezetek létesí­tése által előmozdítani és a felnőtteknek az okszerű gazdálkodás tanait állandóan hir­detni, úgy ezen intézmény megérdemli a hatóságok támogatását és az erélyes fellé­pést azon községekkel szemben, melyek a törvény ellenében ily iskolákat létesíteni vonakodnak. Baranya vármegye lakóinak túl­nyomó többsége föld- és szőlőmive­­léssel, állattenyésztéssel foglalkozik. A nehéz megélhetési viszonyok és a napról-napra fokozódó igények és köz­terhek gazdáinkat rákényszerítik, hogy két kalászt termesszenek ottan, ahol ezelőtt csak egy termett s­eregből többet kell ésszel dolgozniok, mert a puszta erő egymagában ma már cél­hoz nem vezet, és ezért megyeszerte a felnőttek oktatását kellene szervezni. Abban a reményben ringatjuk magun­kat, hogy az új tanfelügyelő e téren is áldásos működést fog kifejteni, ami már csak azért is sikerrel kecsegtet, mert vármegyénk buzgó tanítói között elég munkatársat sikerül majd meg­nyernie s különben is a közoktatás­­ügyi kormány a felnőtteket oktató néptanítók megjutalmazásáról gondos­kodott. Különös figyelmébe ajánljuk az uj kir. tanfelügyelőnek az analfabéták oktatásának szervezését, ne legyen azoknak alkalmuk elkeseredettségük­ben talán igazságtalanul is azon isko­lák ellen kifakadniok, melyekben ők írni-olvasni nem tanultak, de melyek­nek fenntartásához járulni kötelesek Jól tudom, hogy nehéz dolog lesz mindezeket az egész vonalon keresztül vinni és az új kir. tanfelügyelő törek­vése elé elháríthatatlannak látszó alta­az amúgy is gyenge szervezetű gyermek életerejét. 1794. januárja óta magányos cel­lába zárták, itt sínylődött a boldogtalan közel másfél esztendőn keresztül. Már 1795 februárjában megbetegedett, de orvost nem hívtak hozzá. Mikor már végleg elhatalma­sodott rajta a baj, május 6 án járt nála Desault, a híres sebész. Ennek hirtelen ha­lála után még két orvos kezelte, de hiába, XVII. Lajos 1795. június 8-án megszűnt élni. Az estéki homályban kivitték a Saint Mar­guerite temetőbe és annak egyik sarkában földelték el. Bár 1815 ben kutattak utána, a kis halott földi maradványai soha sem kerültek többé napvilágra, így adja elő a dauphin történetét mind máig a legtöbb történelem és monográfia.*) Bár egész Európa valóságnak tekin­tette a királyfi halálát, csakhamar elterjedt a mende-monda, hogy a királyi ház barátai megmentették a kis foglyot és egy beteg fiúcskát csempésztek helyébe. És tényleg, alig zajlott le a forradalom, egész raja tá­madt a kalandoroknak, kik a megszabadí­tott fogoly szerepét akarták magukra vál­lalni. A legelső Hervagault, egy szabó fia, ki 1812 ben börtönben halt meg. Nem több szerencsével járt Bruneau, a restauráció ko­rában többször került börtönbe, míg végre Nehéz ködön át... Nehéz ködön át fuldokolva Vergődtem, a­mig bírta erőm . . . Hogy megpihenek még nyári verőn: Nem volt soha gondolatomba’, Nem becsültem meg szép tavaszom, Hiú dolgokra pazaroltam — É­s úgy maradtam kifosztottan, Nem volt se hitem, se dalom. Köd ült előttem, köd utánam, Visszafordulni nem volt miért. .. Szeretetlenség mérges nyila ért — Hát csak előre, a ködbe vágtam. Reméltem, ott majd végére ér uttalan utam talán valahol S bár nem lesz senki, ki fölém hajol, Mégis mosolyogva halok meg én. Nehéz ködön át, csodák csodája, Átvergődtem mégis — tudom is okát... Te küldted hozzám hivő szózatát Lelkednek s vezetett szemed sugára. Pihenek ma a nyári verőn, Van hitem, van sok szerelmes dalom S bár nem becsültem meg tavaszom, Új tavaszt igér csendes ősz-elém. Csak egytől félek: ha végére ér ihletem s eljön utolsó napom, Bubánatos arcod ha fölém hajol, Vérkönyeket sírva halok meg énl Honthy István. „Pécsi Napló“ XVII. Lajos. Irta: Király Rikard. — A Pécsi Napló eredeti tárcája.­­ A világtörténelem leghomályosabb kér­déseinek egyike XVI. Lajos és Mária Anto­inette fiának, a történelem XVII. Lajosának élete és halála. Gyermekkora a francia forradalom zivataros, rémülettel és borzalommal telt éveire esik. Alig volt négy éves, mikor bátyja halála után Franciaország dauphinje lett, ugyanabban az esztendőben, melyben a Bastille falainak lerombolásával megkezdő­dik az «egalité, liberté, fraternité» küzdelme, melyet XIV. Lajos és utódának vérlázító absolutizmusa már régen megérlelt és elke­rülhetetlenné tett. A nemzetgyűlés 1792. augusztus 10-én kimondta a királyi hatalom felfüggesztését. XVI. Lajost a Temple tornyában vették őrizet alá, Mária Antoinettet és a kis dau­­phint is ide zárták. Mikor atyja 1793. január 21-én a guillotine alatt végezte életét, még több hónapig maradt ott édes­anyja mellett. Közben kiütött a polgárháború, a felülke­rekedett jakobinusok kivégeztették a király­nét, a dauphint pedig egy Simon nevű vargához adták. Simon mester és felesége durva kegyetlenséggel bántak a szerencsét­len gyermekkel, minden törekvésükkel azon voltak, hogy testileg-szellemileg tönkre te­gyék. Az állandó félelem és rettegés, a sok kin és gyötrelem csakhamar felemésztette , így Schmidt: Pariser Zustände während der Revolutionszeit 1789—1800, Jena 1874—75, 3 kötet, Beauchesne : Louis XVII, sa vie, son agonie, sa mort, 1876, 2 kötet, Chautelauze: Louis XVII, son enfances sa prison et sa mort au Temple, Paris 1895 stb. 1909 augusztus 1.

Next