Pécsi Napló, 1912. szeptember (21. évfolyam, 197-221. szám)

1912-09-01 / 197. szám

2 ranglétrával, kizárólag a rátermettségre való tekintettel, a posta- és távirda­­intézmény egyesítése körül beigazolt ki­váló képességeiért Opris Pétert, a titkárt nevezte ki egyenesen pécsi posta- és táv­­irdaigazgatóvá, és 1887. év szeptember elsején 21 tisztviselővel és 3 szolgával a pécsi kölcsönös segélyző egyesület akkor fölépült palotájában megkezdte műkö­dését, és hogy mivé fejlődött ezen most már a telefonnal megbővült intézmény negyed évszázad alatt, mutatja az, hogy a mi Baranya, Somogy, Tolna és Zala­­vármegyékre kiterjedő igazgatóságunk tisztikara 62 tisztviselőből, 9 altiszt és szolgából áll, tehát megháromszoroso­­dott, és évek sora óta saját szép palotá­jában működik a pécsi főpostahivatal­lal egyetemben, mely mintaszerű épület keletkezését ugyancsak Opris Péternek köszöni, aki a pécsi igazgatósági hatás­körét meghaladó áldásos működést fej­tett ki mindenkoron. Az ő érdeme töb­bek között az is, hogy a posta és távíró a - tisztviselők országszerte a p. és t. jöve­delméből percentuálisan részesednek, mely részesedést csakis mostanában, a tisztviselői fizetések méltányos rendezé­sével nyirbálták meg, ami azonban nem jelentett jövedelemcsökkenést a tiszt­viselőkre, akiknek új nemzedéke alig ismerheti azt a küzdelmet, melyet az öregek,­a vezető emberek folytattak,hogy a p. és t. tisztviselőket folyton fokozódó imimikusságuk és felelősségük arányá­ban anyagi gondoktól mentesítsék. És ezen téren is nagy érdemei vet­ük Opris Péternek, akinek szakértelmét odafent mindig kellőképen méltányolták és igy szava is mindenkor kellő súllyal esett minden reformnál a latba. Amikor a pécsi posta- és távirda­­igazgatóság jubileumáról írunk, önkén­­telenül is Opris Péter személye tolul megemlékezésünk előterébe, tollunk he­gyére. Ő kölcsönözte ezen intézménynek egyéniségét, soha meg nem csorbult te­kintélyét, és az ő műve, ha a postai in­tézmény szolgálatában álló kis hadsereg nálunk társadalmi téren is pozícióra, megbecsülésre tett szert. A hivatalnoki karral szemben ép oly szigorú, mint jó­ságos főnök volt mindenkoron. Lelki­­ismeretes, pontos szolgálatot követelt a gondozására bízott postás ármádiától, ennek köszönhetjük, hogy ezen intéz­mény épen nálunk mintaszerű és bátran kiállja a versenyt a legkülömb külföldi postával, távírdával, de amikor a tiszt­viselő valamely ügyes-bajos dolgában Opris Péterhez fordult, ha kívánsága teljesíthető volt, Oprisnál vele érző, segí­teni mindig kész jóakaratot talált. Pedig már 1887-ben 450 p. és. t. hivatal tar­tozott a pécsi igazgatóság keretébe, me­lyeknek száma 1911. év végéig igaz, csak hattal emelkedett, de időközben csak­nem valamennyi telefonhivatallal bő­vült, és 87 postai ügynökség, öt postai gyűjtőhely létesült ezen idő óta, és a tisztviselők száma megkétszereződött. Ő maga 25 évi működése alatt több, mint 600 postamestert, 125 postai ügy­nököt és 330 posta és távirdaszolgát ne­vezett ki, tehát ezernél több egzisztenciát alapított meg. A kinevezéseknél, de ki­nevezésre való előterjesztéseinél is min­dig és kizárólag csak az arravalóság és az intézmény érdeke vezette, melynek kifejlesztése életcélját képezte minden­koron. Az arravaló erők fölismerése és megfelelő helyre való helyezése még stratégiai éles szemet is kíván, és Opris Péter azzal is meg volt áldva, mert a rengeteg személyi változásoknál is rit-­s­kán érte csalódás, h­ogy egyik vagy másik kinevezést, vagy jelölést mieg kellett volna bánnia. De a tisztviselők mindenkoron rajongó szeretettel, hálá­val is viseltettek igazgatójuk iránt, aki­nek nevére 1907-ben 10.000 koronás alapítványt létesítettek, mely minden­korra megőrzendi nevét a postás nem­zedék késő utódai részére is. Ezen pos­tások által egyberakott alapítvány ma­gassága legbeszédesebb dokumentuma bőrgyűlöletet támasztottak benne, mit gaz­dája, rossz bánásmódja, a sok ütés, verés csak fokozott mértékre emelt. Végre, hogy helyzete nyilvánossá lett tolvajlása miatt tarthatatlan lett, szökésre szánta magát. Későbbi éveiben­­visszaemlékezve mindeme történtekre, úgy találja, hogy szeretve fog­lalkozását, mely jövedelmező is volt, meg lett volna elégedve sorsával s édes életet élt volna hazájában családjával s barátaival mint jó polgár hithű keresztény szorgalmas munkás. De a sors könyvében máskép volt meg­írva. Gondtalanul tette meg az elhatározó lépést, mert élénk képzelete rózsás sziliben láttatta vele jövőjét. Mint úgyszólván még gyermek elhagyva hazáját támasz és segély­­források nélkül találta magát a nagy világban. Kóborlásai közben Bonfignonig jutott, hol De Pontverre plébános ajánló levéllel látta el s De Warensnéhez utasította Annecyba. De Warrensné szívesen fogadta az ifjút, ki rövid idő múlva, hallgatva pártfogójának rábeszélésére Turinban a katholikus hitre tért Rousseau, a ki életének eddigi mozza­natairól hűségesen beszámolt pártfogójának — második anyját találta De Warensnéban s bár a közöttük lévő barátság később szerel­mi viszonnyá fajult, Rousseau soha sem szűnt meg De Warensnét anyjaként szeretni s róla emlékirataiban mindenkor a legőszin­tébb szeretet és tisztelet hangján emlékezik meg. A már katholikus Rousseau Gouvon gróf házába kerül itt két évet töltött s a gróf ki tehetséget látott a fiatal emberben, ma­­­gasabb állásra akadta őt leképeztetni De Rousseau mindig hajlamainak megfelelő teret keresve, gyors egymásutánban változtat élet­pályát . 1728-tól 1741-ig volt adószedő, pap­növendék, zenetanító, magán és követségi titkár ,földmérő tisztviselő.Tanult latin nyel­­vet földrajzot, történelmet; több évig foglal­kozott gyógyszerkészítéssel, tervek kidolgo­zásával, sok időt töltött utazgatások között. Kötött állásokban ép oly rosszul érezte magát mint bizalmi állásaiban ; a szabad­ságot, függetlenséget szomjazó természete nem bírta elviselni az alárendelt helyzetet. Végre felszabadítva magát minden rend­szeres és hivatalos elfoglaltság alól, teljesen tanulmányainak szentelte idejét. Ismeretei­nek hiányát elmélkedéssel pótolta s termé­szetes esze mindig a helyes irányba terelte tudásvágyát. A tanulásban mértéket nem ismerő szorgalmat fejtett ki; a kitartó tanulás gyenge emlékezetét annyira kifárasztotta, hogy — mint maga állítja — félóránál tovább nem tudott egy tárggyal foglalkozni. De nem tágítva, lankadatlan szorgalommal foglal­kozott matematikával, melynek alapelemeit mint kataszteri alkalmazott elsajátította; olvasott mindenféle filozófiai és theólogiai munkát, tanulmányozta Locke, Leibnitz, Descartes, Malebranche munkáit. Ezt az időt mondja élete legboldogabb szaká­nak, melyre késő öregségében is szívesen gondolt. A gondtalan életnek azonban csakhamar vége szakadt, ugyanis lehetetlenné vált De Warensné Les Charmettes nevű falusi birto­kán való tartózkodása. Igazi fájdalommal „Pécsi Napló“ 1912. szeptember 1.

Next