Pécsi Napló, 1912. szeptember (21. évfolyam, 197-221. szám)
1912-09-01 / 197. szám
2 ranglétrával, kizárólag a rátermettségre való tekintettel, a posta- és távirdaintézmény egyesítése körül beigazolt kiváló képességeiért Opris Pétert, a titkárt nevezte ki egyenesen pécsi posta- és távirdaigazgatóvá, és 1887. év szeptember elsején 21 tisztviselővel és 3 szolgával a pécsi kölcsönös segélyző egyesület akkor fölépült palotájában megkezdte működését, és hogy mivé fejlődött ezen most már a telefonnal megbővült intézmény negyed évszázad alatt, mutatja az, hogy a mi Baranya, Somogy, Tolna és Zalavármegyékre kiterjedő igazgatóságunk tisztikara 62 tisztviselőből, 9 altiszt és szolgából áll, tehát megháromszorosodott, és évek sora óta saját szép palotájában működik a pécsi főpostahivatallal egyetemben, mely mintaszerű épület keletkezését ugyancsak Opris Péternek köszöni, aki a pécsi igazgatósági hatáskörét meghaladó áldásos működést fejtett ki mindenkoron. Az ő érdeme többek között az is, hogy a posta és távíró a - tisztviselők országszerte a p. és t. jövedelméből percentuálisan részesednek, mely részesedést csakis mostanában, a tisztviselői fizetések méltányos rendezésével nyirbálták meg, ami azonban nem jelentett jövedelemcsökkenést a tisztviselőkre, akiknek új nemzedéke alig ismerheti azt a küzdelmet, melyet az öregek,a vezető emberek folytattak,hogy a p. és t. tisztviselőket folyton fokozódó imimikusságuk és felelősségük arányában anyagi gondoktól mentesítsék. És ezen téren is nagy érdemei vetük Opris Péternek, akinek szakértelmét odafent mindig kellőképen méltányolták és igy szava is mindenkor kellő súllyal esett minden reformnál a latba. Amikor a pécsi posta- és távirdaigazgatóság jubileumáról írunk, önkéntelenül is Opris Péter személye tolul megemlékezésünk előterébe, tollunk hegyére. Ő kölcsönözte ezen intézménynek egyéniségét, soha meg nem csorbult tekintélyét, és az ő műve, ha a postai intézmény szolgálatában álló kis hadsereg nálunk társadalmi téren is pozícióra, megbecsülésre tett szert. A hivatalnoki karral szemben ép oly szigorú, mint jóságos főnök volt mindenkoron. Lelkiismeretes, pontos szolgálatot követelt a gondozására bízott postás ármádiától, ennek köszönhetjük, hogy ezen intézmény épen nálunk mintaszerű és bátran kiállja a versenyt a legkülömb külföldi postával, távírdával, de amikor a tisztviselő valamely ügyes-bajos dolgában Opris Péterhez fordult, ha kívánsága teljesíthető volt, Oprisnál vele érző, segíteni mindig kész jóakaratot talált. Pedig már 1887-ben 450 p. és. t. hivatal tartozott a pécsi igazgatóság keretébe, melyeknek száma 1911. év végéig igaz, csak hattal emelkedett, de időközben csaknem valamennyi telefonhivatallal bővült, és 87 postai ügynökség, öt postai gyűjtőhely létesült ezen idő óta, és a tisztviselők száma megkétszereződött. Ő maga 25 évi működése alatt több, mint 600 postamestert, 125 postai ügynököt és 330 posta és távirdaszolgát nevezett ki, tehát ezernél több egzisztenciát alapított meg. A kinevezéseknél, de kinevezésre való előterjesztéseinél is mindig és kizárólag csak az arravalóság és az intézmény érdeke vezette, melynek kifejlesztése életcélját képezte mindenkoron. Az arravaló erők fölismerése és megfelelő helyre való helyezése még stratégiai éles szemet is kíván, és Opris Péter azzal is meg volt áldva, mert a rengeteg személyi változásoknál is rit-skán érte csalódás, hogy egyik vagy másik kinevezést, vagy jelölést mieg kellett volna bánnia. De a tisztviselők mindenkoron rajongó szeretettel, hálával is viseltettek igazgatójuk iránt, akinek nevére 1907-ben 10.000 koronás alapítványt létesítettek, mely mindenkorra megőrzendi nevét a postás nemzedék késő utódai részére is. Ezen postások által egyberakott alapítvány magassága legbeszédesebb dokumentuma bőrgyűlöletet támasztottak benne, mit gazdája, rossz bánásmódja, a sok ütés, verés csak fokozott mértékre emelt. Végre, hogy helyzete nyilvánossá lett tolvajlása miatt tarthatatlan lett, szökésre szánta magát. Későbbi éveibenvisszaemlékezve mindeme történtekre, úgy találja, hogy szeretve foglalkozását, mely jövedelmező is volt, meg lett volna elégedve sorsával s édes életet élt volna hazájában családjával s barátaival mint jó polgár hithű keresztény szorgalmas munkás. De a sors könyvében máskép volt megírva. Gondtalanul tette meg az elhatározó lépést, mert élénk képzelete rózsás sziliben láttatta vele jövőjét. Mint úgyszólván még gyermek elhagyva hazáját támasz és segélyforrások nélkül találta magát a nagy világban. Kóborlásai közben Bonfignonig jutott, hol De Pontverre plébános ajánló levéllel látta el s De Warensnéhez utasította Annecyba. De Warrensné szívesen fogadta az ifjút, ki rövid idő múlva, hallgatva pártfogójának rábeszélésére Turinban a katholikus hitre tért Rousseau, a ki életének eddigi mozzanatairól hűségesen beszámolt pártfogójának — második anyját találta De Warensnéban s bár a közöttük lévő barátság később szerelmi viszonnyá fajult, Rousseau soha sem szűnt meg De Warensnét anyjaként szeretni s róla emlékirataiban mindenkor a legőszintébb szeretet és tisztelet hangján emlékezik meg. A már katholikus Rousseau Gouvon gróf házába kerül itt két évet töltött s a gróf ki tehetséget látott a fiatal emberben, magasabb állásra akadta őt leképeztetni De Rousseau mindig hajlamainak megfelelő teret keresve, gyors egymásutánban változtat életpályát . 1728-tól 1741-ig volt adószedő, papnövendék, zenetanító, magán és követségi titkár ,földmérő tisztviselő.Tanult latin nyelvet földrajzot, történelmet; több évig foglalkozott gyógyszerkészítéssel, tervek kidolgozásával, sok időt töltött utazgatások között. Kötött állásokban ép oly rosszul érezte magát mint bizalmi állásaiban ; a szabadságot, függetlenséget szomjazó természete nem bírta elviselni az alárendelt helyzetet. Végre felszabadítva magát minden rendszeres és hivatalos elfoglaltság alól, teljesen tanulmányainak szentelte idejét. Ismereteinek hiányát elmélkedéssel pótolta s természetes esze mindig a helyes irányba terelte tudásvágyát. A tanulásban mértéket nem ismerő szorgalmat fejtett ki; a kitartó tanulás gyenge emlékezetét annyira kifárasztotta, hogy — mint maga állítja — félóránál tovább nem tudott egy tárggyal foglalkozni. De nem tágítva, lankadatlan szorgalommal foglalkozott matematikával, melynek alapelemeit mint kataszteri alkalmazott elsajátította; olvasott mindenféle filozófiai és theólogiai munkát, tanulmányozta Locke, Leibnitz, Descartes, Malebranche munkáit. Ezt az időt mondja élete legboldogabb szakának, melyre késő öregségében is szívesen gondolt. A gondtalan életnek azonban csakhamar vége szakadt, ugyanis lehetetlenné vált De Warensné Les Charmettes nevű falusi birtokán való tartózkodása. Igazi fájdalommal „Pécsi Napló“ 1912. szeptember 1.