Pécsi Napló, 1912. december (21. évfolyam, 274-297. szám)
1912-12-01 / 274. szám
2 máshoz; a monarchia sem akarja a harcot, noha tisztában van vele, hogy inkább most, mint valamikor. Ennélfogva egyedül a szerbektől függ, hogy lesz-e nagyobb vérontás, lesz-e újabb háború a Balkánon, melyben a döntő szót a monarchia ágyúi fogják egerföldet rázó bömböléssel eldörögni. Amint a világ minden részében vannak az egyes államoknak, országoknak kémei, azok a szerb kémek, akik esetleg Pécsett is élnek s a kora reggeli vonattal utaznak ki a vármegye szerblakta községeibe, hogy azokat Szerbiába való kivándorlásra biztassák, mert ott most nagy földterületek kerülnek a szerb alattvalók közt kiosztásra; adják hírül megbízóiknak, hogy ne az ellenségeskedést, hanem a barátságos jóindulatot keressék a rácok a magyarokkal s ezzel tesznek országuknak, népeiknek leghasznosabb szolgálatot. A magyar minden nemzetséget hagyományos szeretőjével ölel a keblére, ha barátsággal közelednek feléje s még soha egy nemzetség se bánta meg, aki a magyarral barátságot kötött és jó viszonyban élt; mert a lovagias magyar nemzet mindig megbecsülte azt, aki bizalmára érdemes volt. A rácok akkor cselekesznek a mostani válságos helyzetben logokosabban, ha békejobbot nyújtva felénk, azt mondják, hogy : elismerjük Ausztria és Magyarország jogait a Balkánon és utat nyitunk nekik a Szandzsákon át a tengerre , éljenek, gyarapodjanak s mindössze anyagit kérünk, hagyjanak bennünket is élni, hogy a haladás, fejlődés jótéteményeit velük együtt mi is élvezhessük. így aztán helyreáll a megzavart béke s még a rácokkal is jóviszonyban, barátságbanélhet a magyar, amire a mai nap távirati jelentései szerint alapos is a remény, amikor végre minden oldalról megnyugvást és békereményt nyújtó hírek érkeznek, úgy a befejezés előtt álló vagy tán már alá is írt szövetséges államok és Törökország között való megállapodás dolgában, amint úgy látjuk, megállapodás létesül monarkiánk és Szerbia között az adriai kikötő tárgyában is. A legrövidebb út Boszniába. Pécs, november 30. Ezen címen cikket ír ma a Tolnavármegye és Közérdek, melyben élesen kikel a dombóvár—Veszprém—győri vasút elsőrangusítása tárgyában újabban megindított akció ellen. A cikkből közöljük a következő részeket: Sokat irtunk, sokat kell még írnunk erről a kérdésről, mert nem csak mi szekszárdiak, de más vidékiek is állandóan felszínen tartják a boszniai legrövidebb út kérdését, mégpedig az utóbbi időben velünk egy kissé ellentétes irányban. Újabban a pécsi, győri, veszprémi újságok, mintha csak tervszerűen összebeszéltek volna, a győr—Veszprém — dombóvári vasút mielőbbi elsőrangú fővonallá való fejlesztését, illetve kiépítését sürgetik, ami természetesen a szekszárd—baranyavári vasút ellen való akciónak minősíthető. Íme tehát egyes városok fejlődése és boldogulhatása miatt elesik a speciálisan magyar érdek, amely nem más, minthogy ne Bécs Ügyen lehetőleg közel Boszniához, de Budapest. Lám, lám, laptársaink már az összmonarchia érdekeire hivatkoznak s ez ama Bécscsel való szövetkezés, amelyről már olvastunk egyik pécsi lapban. Ez a lap mi voltunk, a Pécsi Napló. A szerk.) Nem tisztelt uraim, a legrövidebb út Boszniába Szekszárdim keresztül vezet, még ha rengeteg sok milliók árán létesülne is az önök által megbolygatott, már régen forszírozott idea. Nekünk nincsen semmi kifogásunk az ellen sem, ha idővel a győr — Veszprém — dombóvári vasút kiépül, de ennél sokkal fontosabb, ha nem a mesterséges, de a természet által kijelölt legrövidebb utat keressük Boszniába. Ez az ország igazán jól felfogott érdeke, de ez a legfőbb hadászati érdek is. Mi is felhívjuk tehát újból vármegyénk vezető férfiait, hogy ezt a nagyfontosságú kérdést más oldalról jövő mozgalmakkal háttérbe szorítani ne engedjék. A Héderváry által nekünk annak idején biztosított jóakaratot ki kell járni Lukács Lászlónál is, a mostani miniszetrelnöknél s deputációzni mindaddig, amíg a mi színarany igazságunk diadalt nem ül. A legrövidebb út Szekszárdon át vezet Boszniába... Nagyrabecsüljük szekszárdi laptársunk fanatismusát, mellyel Szekszárdot akarja megtenni a világ közepévé. Mi is ilyenek vagyunk. Amit lehet, azt el akarjuk érni. De amikor valamit elértünk, különösen azt, amit a természet részünkre kijelölt, (itt laptársunk szavaival élünk) akkor mások boldogulásra való törekvését nem nézzük irigy szemmel. A legrövidebb budapesti bródi útvonal csakugyan Szekszárdon vezet át, és a szekszárdiak jól tudják, most olyan kezekben van a báttaszék— mohács—báranyavári összeköttetés létesítébenne, hogy öljön. Szomjazott a vérre. Kicserepesedett, száraz ajkai lihegve, mohón habzsolták volna a szerte ömlő édes, forró nedvet. Egy józan pillanatában pedig elmenekült, mert félt, hogy egyszer csakugyan nem tud majd ellentállni a vágynak és ölni fog. Napokig bolyongott öntudatlanul, mint a kivert vad, amíg vissza nem kényszerítette a meghunyászkodás, meg az ösztön. Otthon találta. Nem is készült el hazulról. Vendéget várt. Meg se kérdezte hosszú elmaradása felől. Vagy tán föl se tűnt neki, — nem vette észre. Kis hallgatás után halkan, elfogadva kérdezte a férfi: — Kit vársz ? — Simont! — felelt az asszony könnyedén, úgy odavetőleg, mintha nagyon közömbös volna az a név, amelyet kimondott. Hanem a tekintete állhatatosan kerülte a férfiét. — Akkor hát ma sincs időd a számomra? — Miért? Hát nem maradsz ebédre? — Nem! Hiszen engem nem hívtál. .. Nyersen, erőszakosan mondta , a hangja szinte fenyegető volt a benne reszkető indulattól, de a mondat közepén hirtelen elhallgatott. Várt valamit. Azt várta, hogy az asszony szóljon... Hogy mit? Ej! Hát akármit. Egy szót irgalomból, hiszen látnia kell, hogy szenved. Ha csal egy jó szót, egyének előmunkálati engedélye, hogy ezen vasútvonalnak rövid időn belül való létesítése biztosítottnak tekinthető. Ezen vasúti tervet a baranyvármegyei érdekeltség és a vármegye anyagi erejéhez mérten támogatni is fogja és hisszük, hogy jövő évben megindul ezen vasút építkezése, ha annak támogatásában a tolnavármegyei érdekeltség a baranyaival vállvetve hozza meg áldozatait. Hogy mi is szószólói vagyunk a dombóvár—Veszprém—győri vasút elsőrangúsításának az minden inkább lehet, mint a budapestszekszárd—eszék—bródi közvetlen vonal ellen való állásfoglalás, mivel ezen 202 kil.vicinális csigalassú menetével, az út Dombóvártól Győrig hajnali 3.20 perctől délutáni 2.11 percig tart, nem olyan vasút, melyet a távolsági forgalomban igénybe lehetne venni, míg ha ezen vasutat elsőrangúsítanák, csakis 60 kilométeres sebességet véve alapul, Pécsről ötödfél óra alatt juthatnánk el Győrbe, onnét pedig harmadfélóra alatt Bécsbe, ami hét órai út, míg most Budapesten át kilenc és fél órát vesz az út igénybe, amellett jóval drágább is. Bécsből most Magyarország elkerülésével tervezik a legrövidebb út helyreállítását Sarajevóval, tehát nem Szekszárdon át, így azt gondoljuk teljesen közömbös lehet a szekszárdiak előtt várjon Zágráb Banjalukán, vagy valamely egész új vonalon, vagy Pécsen át tart e a bécsi boszniai forgalom, mert ezen vonal nem konkurrálna a legrövidebb magyar vonallal Budapestről Bródba. Semmiféle érv nem szól tehát amellett, hogy Tolna vármegye közönsége állást foglaljon ezen igen régi keletű, még a boszniai forgalomtól is független forgalmi kívánságunk ellen, melynek teljesülése elé jól tudjuk, oly súlyos nehézségek gördülnek, hogy belátható időben amúgy se lesz ezen elsőrangúsításból semmi, így haragra nincsen semmiféle ok a szekszárdiak részéről, La rémmé. Írta: Kabos László. — A Pécsi Napló eredeti tárcája. — Érezte, valami titkos sejtelem mondotta neki, hogy már nem az övé többé az az asszony. És nem hitt benne mégse. Nem tudta hinni, hogy elveszítheti. Pedig szinte ijesztően logikus sorrendben következett be minden egymás után. Előbb az apró szórakozottságok, egy-egy előre megbeszélt találkozás, amelyről véletlenül megfeledkeztek; aztán a hosszú üres hallgatások, amelyek nem jelentenek már egyebet, csak azt, hogy nincs semmi mondanivalónk, és végül egy átkozott napon megjött az a bizonyos harmadik is. Egy másik férfi... Mikor legelőször ott találta, az asszony mentegetőzött. Minden szava hazugság volt, de legalább mondott valamit. Utóbb azonban már ezt sem tartotta szükségesnek megtenni, pedig mindig, mindig együtt volt vele. Eleinte valami néma, nagy szomorúság fogta el. Elborult, fátyolos szemmel nézte az új történet kezdetét, azét a történetét, amelyik az övé volt. Volt.. . Ettől a gondolattól mardosó, féktelen Pécs, november 30. A leányzó, ha eléri a 24-ik évet, azt mondják a női irigyek (mert az van bőven), hogy bizony már levirágzott, nagyon megérett már a férjhezmenéshez. — Ha a 27 — 28-ik évet érte el és akkor megy férjhez, nálunk akkor azt mondják : nézd csak, hogy kinyalta magát, milyen menyecske lett belőle, szebb időben nem is mehetett volna férjhez (ezt a férfiak mondják). Sőt a sarki rendőr is megpöndörinti a bajuszát és ösztönszerüleg könint egyet a bukjelszoknyás látományra. — Az öreg nyugdíjasról is azt mondják, hogy ha az 55—60-ik évet elérte, ha menesztik, vagy ha maga megy, vagy úgy kell megszöknie, — bizony megérett, nem ugyan a férjhezmenéshez, hanem a nyugdíjra, és ha nyugdíjban van, akkor könyörületes igét vet oda neki, hát odaborul a lábai elé. Csakhogy az asszony nem mondott semmit... És az az ember még most sem hitte, hogy számára elveszett a játék. Úgy gondolta, hogy csak érdes szavai bántották meg az asszonyt és jóvá akarta tenni a hibát. Segíteni akart a közeledésben, ő akart, megalázkodó lenni, hogy a másiké csak a megbocsátás legyen. Odament hozzá, egészen közel, gyöngéden megfogta a kezét, és kérlelve, majdnem könyörögve mondta: — Szívem!... Négy napja nem vagy már az enyém... Nincs egy pillanatod számomra... Négy napja már... Azért a másikért... Oh miért, miért hívod ide azt az embert ? És ezekre a szomorú szavakra büszkén, gőgösen vetette fel a fejét az asszony. — Gyanúsít ? — kérdezte kemény, mozdulatlan arccal. A férfi fájdalmasan esett a szavába : — Én? — Téged? Előbb meg kéne tagadnom az Istent. — Akkor hát nem értelek. — Nem értesz?... Ha tudnád, hogy négy nap óta mennyit szenvedek ? ! — Ok nélkül gyötrődök — Oh ne mondd azt! Valami nincs már „Pécsi Napló" 1912. december 1. ami egyet jelent az összes katonai előkészületek beszüntetésével. Bízunk abban, hogy a mai békehíreket hamarosan hivatalosan is megerősítik. A nyugdíjas!