Pécsi Napló, 1912. december (21. évfolyam, 274-297. szám)

1912-12-01 / 274. szám

2 máshoz; a monarchia sem akarja a harcot, noha tisztában van vele, hogy inkább most, mint valamikor. Ennél­fogva egyedül a szerbektől függ­, hogy lesz-e nagyobb vérontás, lesz-e újabb háború a Balkánon, melyben a döntő szót a monarchia ágyúi fogják eger­­földet rázó bömböléssel eldörögni. Amint a világ minden részében vannak az egyes államoknak, országok­nak kémei, azok a szerb kémek, a­kik esetleg Pécsett is élnek s a kora reggeli vonattal utaznak ki a vármegye szerb­lakta községeibe, hogy azokat Szerbiába való kivándorlásra biztassák, mert ott most nagy földterületek kerülnek a szerb alattvalók közt kiosztásra; adják hírül megbízóiknak, hogy ne az ellenséges­kedést, hanem a barátságos jóindulatot keressék a rácok a magyarokkal s ezzel tesznek országuknak, népeiknek leg­hasznosabb szolgálatot. A magyar min­den nemzetséget hagyományos szerető­jével ölel a keblére, ha barátsággal kö­zelednek feléje s még soha egy nemzet­ség se bánta meg, aki a magyarral ba­rátságot kötött és jó viszony­ban élt; mert a lovagi­as magyar nemzet mindig megbecsülte azt, aki bizalmára érde­mes volt. A rácok akkor cselekesznek a mos­tani válságos helyzetben logokosabban, ha békejobbot nyújtva felénk, azt mond­ják, hogy : elismerjük Ausztria és Ma­gyarország jogait a Balkánon és utat nyi­tunk nekik a Szandzsákon át a tengerre , éljenek, gyarapodjanak s mindössze any­agit kérünk, hagyjanak bennünket is élni, hogy a haladás, fejlődés jótéteményeit ve­lük együtt mi is élvezhessük. így aztán helyreáll a megzavart béke s még a rácokkal is jóviszonyban, barátságban­­élhet a magyar, amire a mai nap távirati jelentései szerint alapos is a remény, amikor végre minden oldal­ról megnyugvást és békereményt nyújtó hírek érkeznek, úgy a befejezés előtt álló vagy tán már alá is írt szövetséges álla­mok és Törökország között való megálla­podás dolgában, amint úgy látjuk, meg­állapodás létesül monarkiánk és Szerbia között az adriai kikötő tárgyában is. A legrövidebb út Boszniába. Pécs, november 30. Ezen címen cikket ír ma a Tolnavármegye és Közérdek, melyben élesen kikel a dombó­vár—Veszprém—győri vasút elsőrangusítása tárgyában újabban megindított akció ellen. A cikkből­ közöljük a következő részeket: Sokat irtunk, sokat kell még írnunk erről a kérdésről, mert nem csak mi szekszárdiak, de más vidékiek is állandóan felszínen tartják a boszniai legrövidebb út kérdését, még­pedig az utóbbi időben velünk egy kissé ellentétes irányban. Újabban a pécsi, győri, veszprémi újságok, mintha csak terv­szerűen összebeszéltek volna, a győr—Veszprém — dombóvári vasút mielőbbi elsőrangú fővonallá való fejlesztését, illetve kiépítését sürgetik, ami termé­szetesen a szekszárd—baranyavári vasút ellen való akciónak minősíthető. Íme tehát egyes városok fej­lődése és boldogulhatása miatt elesik a speciálisan magyar érdek, amely nem más, minthogy ne Bécs Ü­gyen lehetőleg közel Boszniához, de Budapest. Lám, lám, laptársaink már az összmonarchia érde­keire hivatkoznak s ez ama Bécscsel való szövet­kezés, amelyről már olvastunk egyik pécsi lapban. Ez a lap mi voltunk, a Pécsi Napló. A szerk.) Nem t­isztelt uraim, a legrövidebb út Boszniába Szekszár­dim keresztül vezet, még ha rengeteg sok milliók árán létesülne is az önök által megbolygatott, már régen forszírozott idea. Nekünk nincsen semmi ki­fogásunk az ellen sem, ha idővel a győr — Veszprém — dombóvári vasút kiépül, de ennél sokkal fontosabb, ha nem a mesterséges, de a természet által kijelölt legrövidebb utat keressük Boszniába. Ez az ország igazán jól felfogott érdeke, de ez a legfőbb hadászati érdek is. Mi is felhívjuk tehát újból vármegyénk vezető férfiait, hogy ezt a nagyfontosságú kérdést más oldalról jövő mozgalmakkal háttérbe szorítani ne engedjék. A Héderváry által nekünk annak ide­jén biztosított jóakaratot ki kell járni Lukács Lász­lónál is, a mostani miniszetrelnöknél s deputációzni mindaddig, amíg a mi színarany igazságunk dia­dalt nem ül. A legrövidebb út Szekszárdon át vezet Boszniába... Nagyrabecsüljük szekszárdi laptársunk fanatismusát, mellyel Szekszárdot akarja meg­tenni a világ közepévé. Mi is ilyenek vagyunk. Amit lehet, azt el akarjuk érni. De amikor valamit elértünk, különösen azt, a­mit a ter­mészet részünkre kijelölt, (itt laptársunk sza­vaival élünk) akkor mások boldogulásra való törekvését nem nézzük irigy szemmel. A leg­rövidebb budapesti bródi útvonal csakugyan Szekszárdon vezet át, és a szekszárdiak jól tudják, most olyan kezekben van a báttaszék— mohács—bár­anyavári összeköttetés létesíté­benne, hogy öljön. Szomjazott a vérre. Ki­­cserepesedett, száraz ajkai lihegve, mohón habzsolták volna a szerte ömlő édes, forró nedvet. Egy józan pillanatában pedig elmenekült, mert félt, hogy egyszer csakugyan nem tud majd ellentállni a vágynak és ölni fog. Napokig bolyongott öntudatlanul, mint a kivert vad, amíg vissza nem kényszerítette a meghunyászkodás, meg az ösztön. Otthon találta. Nem is készült el hazul­ról. Vendéget várt. Meg se kérdezte hosszú elmaradása felől. Vagy tán föl se tűnt neki, — nem vette észre. Kis hallgatás után halkan, elfogadva kérdezte a férfi: — Kit vársz ? — Simont! — felelt az asszony könnye­dén, úgy odavetőleg, mintha nagyon közöm­bös volna az a név, amelyet kimondott. Ha­nem a tekintete állhatatosan kerülte a férfiét. — Akkor hát ma sincs időd a számomra? — Miért? Hát nem maradsz ebédre? — Nem! Hiszen engem nem hívtál. .. Nyersen, erőszakosan mondta , a hangja szinte fenyegető volt a benne reszkető indu­lattól, de a mondat közepén hirtelen elhall­gatott. Várt valamit. Azt várta, hogy az asszony szóljon... Hogy mit? Ej! Hát akármit. Egy szót irgalomból, hiszen látnia kell, hogy szenved. Ha csal­ egy jó szót, egy­­ének előmunkálati engedélye, hogy­ ezen vasútvonalnak rövid időn belül való létesí­tése biztosítottnak tekinthető. Ezen vasúti tervet a baranyvármegyei érdekeltség és a vármegye anyagi erejéhez mérten támogatni is fogja és hisszük, hogy jövő évben megindul ezen vasút építkezése,­­ ha annak támoga­tásában a tolnavármegyei érdekeltség a ba­ranyaival vállvetve hozza meg áldozatait. Hogy mi is szószólói vagyunk a dombó­vár—Veszprém—győri vasút elsőrangúsításá­­nak az minden inkább lehet, mint a budapest­­szekszárd—eszék—bródi közvetlen vonal el­len való állásfoglalás, mivel ezen 202 kil.­vici­nális csigalassú menetével, az út Dombóvár­tól Győrig hajnali 3.20 perctől délutáni 2.11 percig tart, nem olyan vasút, melyet a távolsági forgalomban igénybe lehetne venni, míg ha ezen vasutat elsőrangúsítanák, csakis 60 kilo­­méteres sebességet véve alapul, Pécsről ötöd­­fél óra alatt juthatnánk el Győrbe, onnét pe­dig harmadfélóra alatt Bécsbe, a­mi hét órai út, míg most Budapesten át kilenc és fél órát vesz az út igénybe, amellett jóval drágább is. Bécsből most Magyarország elkerülésével ter­vezik a legrövidebb út helyreállítását Sara­­jevóval, tehát nem Szekszárdon át, így azt gondoljuk teljesen közömbös lehet a szek­szárdiak előtt várjon Zágráb Banjalukán, vagy valamely egész új vonalon, vagy Pécsen át tart e a bécsi boszniai forgalom, mert ezen vonal nem konkurrálna a legrövidebb magyar vonallal Budapestről Bródba. Semmiféle érv nem szól tehát amellett, hogy Tolna vármegye közönsége állást foglaljon ezen igen régi keletű, még a boszniai forgalomtól is független for­galmi kívánságunk ellen, melynek teljesülése elé jól tudjuk, oly súlyos nehézségek gör­dülnek, hogy belátható időben amúgy se lesz ezen elsőrangúsításból semmi, így haragra nincsen semmiféle ok a szekszárdiak részéről, La rémmé. Írta: Kabos László. — A Pécsi Napló eredeti tárcája. — Érezte, valami titkos sejtelem mondotta neki, hogy már nem az övé többé az az asszony. És nem hitt benne mégse. Nem tudta hinni, hogy elveszítheti. Pedig szinte ijesztően logikus sorrend­ben következett be minden egymás után. Előbb az apró szórakozottságok, egy-egy előre megbeszélt találkozás, amelyről vélet­lenül megfeledkeztek; aztán a hosszú üres hallgatások, amelyek nem jelentenek már egyebet, csak azt, hogy nincs semmi mondani­valónk, és végül egy átkozott napon meg­jött az a bizonyos harmadik is. Egy másik férfi... Mikor legelőször ott találta, az asszony mentegetőzött. Minden szava hazugság volt, de legalább mondott valamit. Utóbb azon­ban már ezt sem tartotta szükségesnek meg­tenni, pedig mindig, mindig együtt volt vele. Eleinte valami néma, nagy szomorúság fogta el. Elborult, fátyolos szemmel nézte az új történet kezdetét, azét a történetét, ame­lyik az övé volt. Volt.. .­ Ettől a gondolattól mardosó, féktelen Pécs, november 30. A leányzó, ha eléri a 24-ik évet, azt mondják a női irigyek (mert az van bőven), hogy bizony már levirágzott, nagyon meg­érett már a férjhezmenéshez. — Ha a 27 — 28-ik évet érte el és akkor megy férjhez, nálunk akkor azt mondják : nézd csak, hogy kinyalta magát, milyen menyecske lett be­lőle, szebb időben nem is mehetett volna férjhez (ezt a férfiak mondják). Sőt a sarki rendőr is megpöndörinti a bajuszát és ösz­­tönszerüleg könint egyet a bukjelszoknyás látományra. — Az öreg nyugdíjasról is azt mondják, hogy ha az 55—60-ik évet elérte, ha menesztik, vagy ha maga megy, vagy úgy kell megszöknie, — bizony megérett, nem ugyan a férjhezmenéshez, hanem a nyugdíjra, és ha nyugdíjban van, akkor könyörületes igét vet oda neki, hát odaborul a lábai elé. Csakhogy az asszony nem mondott semmit... És az az ember még most sem hitte, hogy számára elveszett a játék. Úgy gondolta, hogy csak érdes szavai bántották meg az asszonyt és jóvá akarta tenni a hibát. Segí­teni akart a közeledésben, ő akart, megaláz­kodó lenni, hogy a másiké csak a megbocsá­tás legyen. Odament hozzá, egészen közel, gyöngé­den megfogta a kezét, és kérlelve, majdnem könyörögve mondta: — Szívem!... Négy napja nem vagy már az enyém... Nincs egy pillanatod szá­momra... Négy napja már... Azért a má­sikért... Oh miért, miért hívod ide azt az embert ? És ezekre a szomorú szavakra büszkén, gőgösen vetette fel a fejét az asszony. — Gyanúsít­ ? — kérdezte kemény, mozdulatlan arccal. A férfi fájdalmasan esett a szavába : — Én? — Téged? Előbb meg kéne ta­gadnom az Istent. — Akkor hát nem értelek. — Nem értesz?... Ha tudnád, hogy négy nap óta mennyit szenvedek ? ! — Ok nélkül gyötrődök — Oh ne mondd azt! Valami nincs már „Pécsi Napló" 1912. december 1. a­mi egyet jelent az összes katonai előkészületek beszüntetésével. Bízunk abban, hogy a mai békehíreket hama­rosan hivatalosan is megerősítik. A nyugdíjas!

Next