Pécsi Napló, 1916. június (25. évfolyam, 118-140. szám)
1916-06-01 / 118. szám
1916. június 1. „Pécsi Napló“ I . Strypa mellett. — Az ötvenkettesek élményeiből. — ... május hó. Gyönyörű holdfényes éjszaka borult a galíciai dombok enyhe lejtőjére. A kanyargós Strypának zugó morajlása tompán szűrődött át az erdő susogó lombjai közt, — mint valami távoli zenének dallamos, lágy akkordja. A lövészárok már rég csendes volt. Baka úrék nem tudják méltányolni az est beszédes csendjét. Amint a háttérre leadta az utolsó leget, úgy kilenc óra tájban, divajkodva kiáltottak át a muszka állások felé : — Nyugodalmas jóéjszakát komám aztán ki-ki köpenyegébe burkolódzott. Ők nem várták az est dallamos csendjét altató zenéül, — aludtak anélkül is. Úgyis korábban kezdődik a nap egy órával, — ,sohá nem ment a fejükbe, hogy miért ? A napbarnított öreg fiúk, csak rázták a fejüket, mikor egyszer este mondtam nekik, hogy holnaptól előbbre jár az idő egy órával. Gyanakodva néztek rám, mintha megbolondultam volna. — No már ilyent sem hallottam pajtás. Hát te mit szólsz mindehhez ? — kérdezték a freilert alig hogy tovább mentem. A freiler a legokosabb ember a szakaszban. Ha az mond valamit, — akkor az biztos igaz, — mert az kérem civilben sekrestyés Mágocson, meghát Standban is szolgált, — magyarázta nagykomolyan az öreg Erdélyi bácsi, a pucérom. Meglapulok az egyik traverz árnyékában. Hallgatózom. — A freiter már szólana is, — de a pipa még nincs a szájában. Az ördögbe, pedig az a tekintélyhez tartozik. Tempósan, lassan gyújt rá, a bakák csak úgy lesik minden szavát. — Hát már én csak annyit mondok emberek, hogy nem ér ez ilyetén egy hajtófát sem. Mi az egy óra ? Azzal nem sokat siet az idő. Ha már siettetni akarják, hát igazították volna egy esztendővel előre, — akkor oszt egyszeribe vége volna a háborúnak, mert a kapitány úr mondta a múltkor nékem, no János, — aszongya — ne busulj, mert esztendőre majd csak otthon leszünk már. Hát azért mondom nem ér ez így semmit. Most már az öreg Böröcz is megszólal. — Persze hogy nem ér. Azért van ez csak, — hogy egy órával kevesebbet aludhassunk megint. — Ej de akkurátusan megmondta koma. -----Meg én — veri a mellét az öreg nagy büszkén. — Hiába,, parancs — parancs — szól bölcselkedve a freiter — most oszt igazítsák ki az órákat és gyerünk aludni. Csend volt. A századparancsnok dekángja előtt még együtt ült a mindennapos társaság, a főhadnagy, két zászlós, a kadét és az önkéntes. Régóta szótlanul ültek már. Látszik rajtuk, hogy egynek sincs most itt a gondolata, hanem messze, túl a Kárpátok lejtőin, túl a Dunán. A kadét mozgékony, eleven fiú, nem birtoká csendben maradni. — írták, hogy otthon már nyílik az akác... — Jaj de szép is lehet — sóhajt a zászlós. A főhadnagy erőltetetten mosolyog. — Ne csak ne érzékenykedjetek. Itt is igen szép minden. Profit — isznak — csak a bor lehetne jobb. — Én nem iszom többet, — szól a kadét és zsebre vágja lapos aluminium poharát. Nekem elég volt. — Elmegy ? — Igen. Szervusztok urak, — respekt — Herr Oberleutnant. — Szervusz. A főhadnagy mosolyogva néz utána. —Bolondos fiú, — néha egész érthetetlen. — Azt hiszem inkább szerelmes. — Ah ! inkább bohém a fiú. — Költő, — informálja az önkéntes a társaságot, — sokat költ... — Verset ? Prózát ? — Dehogy is, mint tagadólag az önkéntes — pénzt költ. ő már kitalálta a módját, hogyan lehet itt is pénzt költeni. A társaság tagjai csendesen összenevetnek. A falu felé vezető futóárokban mintha egy árnyékot láttam volna tovasuhanni, — lehet, hogy csak képzelődtem. Hosszú csend után az önkéntes próbálkozik. — Tavaly ilyenkor már tenniszeztünk. — Az idén nem fogsz. — az bizonyos. — Hátha ? — nem lehet még tudni. — Előbb még békét kell hogy kössenek. . — Mostanában sokat írnak róla. — Eh, azelőtt is mindig írtak — legyint boszosan a főhadnagy. — De annyit még soha, mint épen most. — Én csak annyit mondok pajtás, — hogy még egyszer le kell esni a hónak — tudod mit jelent ez ? — akkor talán igen. — Majd elválik főhadnagy úr ! Lehet már vagy 11 óra, — elfogyott az aznapi borporció. Zsebre vágja mindenki a maga poharát és hazafelé indul. Nekem inspekcióznom kell — rondéba megyek. Már a legszélső őrszemeknél járok, ahol a legszigorúbb a szolgálat. Csendben, zaj nélkül megyek tovább, — meg akarom lepni őket — hátha találok valami szabályellenest, amit a Dienst-Reglama nem tűr meg. Fojtottan ejtett hangok ütik meg a fülem. — Te se kaptál semmit ? — Nem én. — No én többet ma nem is írok. — Elvannak azok már nélkülünk is. — Úgy látszik. — Az Abrisnak írtak. Az mindig kap levelet, írták neki, hogy béke lesz. — A fenét ? — De. — Aszongyák az újságok is. — Én nem hiszek nekik. — Miért ne ? — Ideje vóna... Rövid csend, megint az előbbi hangot hallom. — De szép is lenne már otthon. — Ühüm. — Én mégis irok holnap. — Én is megkérdem megkapáták-e már a kukoricát ? — Biztosan, hisz már elmúlt Szent-György. — Taval még magam kapátam. Hitte vóna a csuda, hogy ide kerülök. — Engem meg sipirályban traktáltak az utolsó kenettel. Fene hitte, hogy még egyszer itt leszek. Szaggatottan sóhajt az egyik, mint akinek fáj valami. — Hej, hej koma, — de szép is lehet most odahaza... Hirtelen eszembe jut, hogy van a Dienst- Reglamában egy pont, amely szigorúan megtiltja, hogy őrszemek beszélgessenek — és zajtalanul, észrevétlenül távozom. Másnap borús volt. Hideg szeles idő kergette el a gyönyörű májusi napokat. Legszívesebben ki sem mozdulna ilyenkor az ember a jól fűtött checkingból. Utálatosan nyirkos kint minden — mikor már másodnapja esett az eső. Este együtt volt a társaság a kadettnál, — mert hazait kapott a fiú. Simon — a pucérje — teát főzött. Élvezettel szürcsöltük a gőzölgő italt. A főhadnagy nem mulasztotta el megdicsérni. — — Derék fiú vagy Simon. Hol tanultál ilyen jó teát főzni ? — Oroszországban, főhadnagy úr. — Hogy-hogy ? Csak nem... — De igen — siet a kadett megmagyarázni — Simon már egyszer megszökött az orosz fogságból. Simon úgy tesz, mintha nem hallana egy árva szót sem az egészből. Minden gondja a tűz körül van, — s a kis Swarm kályha lassacskán vörösen izzani kezd. Kopognak. Egy ordonánc hozza a postát. — No fiam — kérdezzük — esik még az eső ? — Nem kérem, — hó esik. Izgatottan, különös érzéssel rohanunk az ajtóhoz. Élesen csap meg a beáramló párás hideg, — s a májusi éjszakában kint hópihék szállingóznak. — Bandi — ragadja meg az önkéntes a főhadnagy kezét s a hangja remeg a felindulástól. Főhadnagy úr, nézd, még egyszer lehullt a hó. — Emlékszel? — A múltkor mondtad, hogy csak egyszer kell még lehullani a hónak és béke lesz. A főhadnagy mosolyogva nézi ezt a fiatal 18 éves lázas gyereket. Szeretne mondani neki valamit, de elszorul a torka, — csak a szeme fénylik, mintha könnyben úszna, — csillog mint két drága gyémánt, s szeretettel vonja magához az önkéntest. Csak a kadettnak volt levele akkor este. A címzésen látszott, hogy női kezek vonása, — s a felborított levélből, préselt gyöngyvirág hullott az asztalra... Május vége felé rezervébe került az ezred. Nagybirtokos családnak kastélya volt a faluban, — a Strypa mellett elterülő parkkal, hol tanyát ütöttünk. Ide már csak tompán hatott az ágyuszó. Esténkint a Strypa partján üldögéltünk, — de az önkéntes hiányzott. Ő már kellemesebb szórakozást talált magának, — a földbirtokos leányaival teniszezett. Egy este eljött meglátogatni bennünket. Csupa élet, csupa vidám jókedv volt a fiú. — No Bandi — szólt nevetve a főhadnagyhoz, — süsd meg a teóriádat, — mert a hó lehullott mégegyszer, — én már teniszeztem is — de béke még mindig nincs. Most a főhadnagy vette komolyan a dolgot. — Várj csak fiú, majd még elválik. Ma én is levelet kaptam, Írják hogy béke lesz... — Igen, majd ha mégegyszer lehull a hó, — főhadnagy úr — és az önkéntes hoszszan, hangosan kacagott. Egy inas jött keresni őt. A család már várta vacsorához. A Strypa vize csobogva rohant tova, s a levegőben a park orgonáinak bódítóan édes illata úszott. Gyönyörű volt az este. Valahol lejebb egy másik század tisztjei mulattak. Idehallatszott a hegedűszó, és a szellő messzire vitte a Strypa felett szálló nóta lágy dallamait, — talán túl a Kárpátokon, — túl a Dunán — haza — hogy ott is érezzék „Mikor az est mesélni kezd...“. Kr. Pl. i 3 Ma egy éve . . . — A Pécsi Napló részére irt közlemény.— Áldozó csütörtök ! Ezt a napot sem fogom elfeledni ,amíg élek. S valahányszor megérem ezt az ünnepet, ugyanannyiszor elevenedik meg előttem az 1915. év ezen napja is. Harctéri életemnek egyik legmegragadóbb élményei játszódtak le akkor, amelyről jelen közleményemben kívánok úgy, ahogy, vázlatos képet megrajzolni! Ébren vagyok és mégis álmodom. Itt ülök asztalomnál, az annyiszor megálmodott, barátságos kórteremben, amelynek kertrenyiló ablakából kilátok a budai hegyekre... De tekintetem még messzebb révedez. Ha kilométerekben akarnám feltüntetni a távolságot, bizony nem tudom milyen csuda magas számot hozna ki a térképmérőm. De a képzelet egy pillanat alatt odavisz engem. Vagy talán inkább az emlékezés varázsolja ide hozzám ? Mindegy... Gyorsan siklik kezem a fehér papíron, mialatt toltam elmúlt idők, hangulatát elhagyott helyek képét írja le, rajzolja meg... Mellettem hűséges útitársam : a megviselt napló s néhány elfakult írás : harctéri levelek. Ezek segítségével szoktam feldolgozni háborús, harctéri élményeimet, impresszióimat, mint a legigazibb dokumentumokat. Egy levélből. Én tegnap óta már nem vagyok régi helyemen. Elhagytuk a kedves falucskát, a jó Deckingot, a szép erdőt a csevegő patakkal, ahol annyi édes órát töltöttem el... Csaknem öt hétig időztünk ott... Parancs érkezett. Századunkat is leváltották ... Lehetett 10 óra, amikor elhagytuk a rajvonalat. Közvetlen a front mögött házak takarásában letelepedtünk, elfogyasztottuk az ebédet s azután útnak indultunk. Annyit megtudtunk, hogy rezervába megyünk, aminek örültünk is,de másrészt nem egy közelálló harcot sejtettünk belőle. — Úgy is jön...!.