Pécsi Napló, 1916. június (25. évfolyam, 118-140. szám)

1916-06-01 / 118. szám

1916. június 1. „Pécsi Napló“ I . Strypa mellett. — Az ötvenkettesek élményeiből. — ... május hó. Gyönyörű holdfényes éjszaka borult a galíciai dombok enyhe lejtőjére. A kanyar­gós Strypának zugó morajlása tompán szű­rődött át az erdő susogó lombjai közt, — mint valami távoli zenének dallamos, lágy akkordja. A lövészárok már rég csendes volt. Baka úrék nem tudják méltányolni az est beszédes csendjét. Amint a háttérre leadta az utolsó leget, úgy kilenc óra táj­ban, divajkodva kiáltottak át a muszka állások felé : — Nyugodalmas jóéjszakát komám aztán ki-ki köpenyegébe burkolódzott. Ők nem várták az est dallamos csendjét altató zenéül, — aludtak anélkül is. Úgyis koráb­ban kezdődik a nap egy órával, — ,sohá nem ment a fejükbe, hogy miért ? A napbarnított öreg fiúk, csak rázták a fejüket, mikor egy­szer este mondtam nekik, hogy holnaptól előbbre jár az idő egy órával. Gyanakodva néztek rám, mintha megbolondultam volna. — No már ilyent sem hallottam paj­tás. Hát te mit szólsz mindehhez ? — kér­dezték a freilert alig hogy tovább mentem. A freiler a legokosabb ember a szakasz­ban. Ha az mond valamit, — akkor az biz­tos igaz, — mert az kérem civilben sekres­tyés Mágocson, meghát Standban is szol­gált, — magyarázta nagykomolyan az öreg Erdélyi bácsi, a pucérom. Meglapulok az egyik traverz árnyékában. Hallgatózom. — A freiter már szólana is, — de a pipa még nincs a szájában. Az ördögbe, pedig az a tekintélyhez tartozik. Tempósan, lassan gyújt rá, a bakák csak úgy lesik minden szavát. — Hát már én csak annyit mondok emberek, hogy nem ér ez ilyetén egy hajtó­fát sem. Mi az egy óra ? Azzal nem sokat siet az idő. Ha már siettetni akarják, hát igazították volna egy esztendővel előre, — akkor oszt egyszeribe vége volna a háború­nak, mert a kapitány úr mondta a múltkor nékem, no János, — aszongya — ne busulj, mert esztendőre majd csak otthon leszünk már. Hát azért mondom nem ér ez így semmit. Most már az öreg Böröcz is megszólal. — Persze hogy nem ér. Azért van ez csak, — hogy egy órával kevesebbet alud­hassunk megint. — Ej de akkurátusan megmondta koma. -----Meg én — veri a mellét az öreg nagy büszkén. — Hiába,, parancs — parancs — szól bölcselkedve a freiter — most oszt igazítsák ki az órákat és gyerünk aludni. Csend volt. A századparancsnok de­­kángja előtt még együtt ült a mindennapos társaság, a főhadnagy, két zászlós, a kadét és az önkéntes. Régóta szótlanul ültek már. Látszik rajtuk, hogy egynek sincs most itt a gondolata, hanem messze, túl a Kárpátok lejtőin,­­ túl a Dunán. A kadét mozgékony, eleven fiú, nem bir­toká csendben maradni. — írták, hogy otthon már nyílik az akác... — Jaj de szép is lehet — sóhajt a zászlós. A főhadnagy erőltetetten mosolyog. — Ne csak ne érzékenykedjetek. Itt is igen szép minden. Profit — isznak — csak a bor lehetne jobb. — Én nem iszom többet, — szól a kadét és zsebre vágja lapos aluminium poharát. Nekem elég volt. — Elmegy ? — Igen. Szervusztok urak, — respekt — Herr Oberl­eutnant. — Szervusz. A főhadnagy mosolyogva néz utána. —­Bolondos fiú, — néha egész érthe­tetlen. — Azt hiszem inkább szerelmes. — Ah ! inkább bohém a fiú. — Költő, — informálja az önkéntes a társaságot, — sokat költ... — Verset ? Prózát ? — Dehogy is, m­int tagadólag az ön­kéntes — pénzt költ. ő már kitalálta a mód­ját, hogyan lehet itt is pénzt költeni. A társaság tagjai csendesen összenevet­­nek. A falu felé vezető futóárokban mintha egy árnyékot láttam volna tovasuhanni, — lehet, hogy csak képzelődtem. Hosszú csend után az önkéntes próbál­kozik. — Tavaly ilyenkor már tenniszeztünk. — Az idén nem fogsz. — az bizonyos. — Hátha ? — nem lehet még tudni. — Előbb még békét kell hogy kös­senek. . — Mostanában sokat írnak róla. — Eh, azelőtt is mindig írtak — legyint boszosan a főhadnagy. — De annyit még soha, mint épen most. — Én csak annyit mondok pajtás, — hogy még egyszer le kell esni a hónak — tu­dod mit jelent ez ? — akkor talán igen. — Majd elválik főhadnagy úr ! Lehet már vagy 11 óra, — elfogyott az aznapi borporció. Zsebre vágja mindenki a maga poharát és hazafelé indul. Nekem inspekcióznom kell — rondéba megyek. Már a legszélső őrszemeknél járok, ahol a leg­szigorúbb a szolgálat. Csendben, zaj nélkül megyek tovább, — meg akarom lepni őket — hátha találok valami szabályellenest, amit a Dienst-Reglama nem tűr meg. Fojtottan ejtett hangok ütik meg a fülem.­­ — Te se kaptál semmit ? — Nem én. — No én többet ma nem is írok. — Elvannak azok már nélkülünk is. — Úgy látszik. — Az Abrisnak írtak. Az mindig kap levelet, írták neki, hogy béke lesz. — A fenét ? — De. — Aszongyák az újságok is. — Én nem hiszek nekik. — Miért ne ? — Ideje vóna... Rövid csend, megint az előbbi hangot hallom. — De szép is lenne már otthon. — Ühüm. — Én mégis irok holnap. — Én is megkérdem megkapáták-e már a kukoricát ? — Biztosan, hisz már elmúlt Szent-György. — Taval még magam kapátam. Hitte vóna a csuda, hogy ide kerülök. — Engem meg sipirályban traktáltak az utolsó kenettel. Fene hitte, hogy még egyszer itt leszek. Szaggatottan sóhajt az egyik, mint a­kinek fáj valami. — Hej, hej koma, — de szép is lehet most odahaza... Hirtelen eszembe jut, hogy van a Dienst- Reglamában egy pont, amely szigorúan meg­tiltja, hogy őrszemek beszélgessenek — és zajtalanul, észrevétlenül távozom. Másnap borús volt. Hideg szeles idő kergette el a gyönyörű májusi napokat. Legszívesebben ki sem mozdulna ilyenkor az ember a jól fűtött checkingból. Utálatosan nyirkos kint minden — mikor már másod­napja esett az eső. Este együtt volt a társa­ság a kadettnál, — mert hazait kapott a fiú. Simon — a pucérje — teát főzött. Élvezettel szürcsöltük a gőzölgő italt. A főhadnagy nem mulasztotta el megdicsérni. — — Derék fiú vagy Simon. Hol tanultál ilyen jó teát főzni ? — Oroszországban, főhadnagy úr. — Hogy-hogy ? Csak nem... — De igen — siet a kadett megmagya­rázni — Simon már egyszer megszökött az orosz fogságból. Simon úgy tesz, mintha nem hallana egy árva szót sem az egészből. Minden gondja a tűz körül van, — s a kis Swarm kályha lassacskán vörösen izzani kezd. Kopognak. Egy ordonánc hozza a postát. — No fiam — kérdezzük — esik még az eső ? — Nem kérem, — hó esik. Izgatottan, különös érzéssel rohanunk az ajtóhoz. Élesen csap meg a beáramló párás hideg, — s a májusi éjszakában kint hópihék szállingóznak.­­ — Bandi — ragadja meg az önkéntes a főhadnagy kezét s a hangja remeg a fel­indulástól. Főhadnagy úr, nézd, még egyszer lehullt a hó. — Emlékszel? — A múltkor mondtad,­ hogy csak egyszer kell még le­hullani a hónak és béke lesz. A főhadnagy mosolyogva nézi ezt a fiatal 18 éves lázas gyereket. Szeretne mon­dani neki valamit, de elszorul a torka, — csak a szeme fénylik, mintha könnyben úszna, — csillog mint két drága gyémánt, s szeretettel vonja magához az önkéntest. Csak a kadettnak volt levele akkor este. A címzésen látszott, hogy női kezek vonása, — s a felborított levélből, préselt gyöngy­virág hullott az asztalra... Május vége felé rezervébe került az ezred. Nagybirtokos családnak kastélya volt a faluban, — a Strypa mellett elterülő park­kal, hol tanyát ütöttünk. Ide már csak tom­pán hatott az ágyuszó. Esténkint a Strypa partján üldögéltünk, — de az önkéntes hiány­zott. Ő már kellemesebb szórakozást talált magának, — a földbirtokos leányaival ten­iszezett. Egy este eljött meglátogatni bennün­ket. Csupa élet, csupa vidám jókedv volt a fiú. — No Bandi — szólt nevetve a főhad­nagyhoz, — süsd meg a teóriádat, — mert a hó lehullott mégegyszer, — én már teni­szeztem is — de béke még mindig nincs. Most a főhadnagy vette komolyan a dolgot. — Várj csak fiú, majd még elválik. Ma én is levelet kaptam, Írják hogy béke lesz... — Igen, majd ha mégegyszer lehull a hó, — főhadnagy úr — és az önkéntes hosz­­szan, hangosan kacagott. Egy inas jött keresni őt. A család már várta vacsorához. A Strypa vize csobogva rohant tova, s a levegőben a park orgonáinak bódítóan édes illata úszott. Gyönyörű volt az este. Valahol lejebb egy másik század tisztjei mulattak. Idehallatszott a hegedűszó, é­s a szellő messzire vitte a Strypa felett szálló nóta lágy dallamait, — talán túl a Kárpá­tokon, — túl a Dunán — haza — hogy ott is érezzék „Mikor az est mesélni kezd...“. K­r. P­l. i­­ 3 Ma egy éve . . . — A Pécsi Napló részére irt közlemény.— Áldozó csütörtök ! Ezt a napot sem fogom elfeledni ,amíg élek. S valahányszor megérem ezt az ünnepet, ugyanannyiszor elevenedik meg előttem az 1915. év ezen napja is. Harc­téri életemnek egyik legmegragadóbb élmé­nyei játszódtak le akkor, amelyről jelen köz­leményemben kívánok úgy, ahogy, vázlatos képet megrajzolni! Ébren vagyok és mégis álmodom. Itt ülök asztalomnál, az annyiszor megálmodott, barátságos kórteremben, amelynek kertre­­nyiló ablakából kilátok a budai hegyekre... De tekintetem még messzebb révedez. Ha kilométerekben akarnám feltüntetni a távol­ságot, bizony nem tudom milyen csuda magas számot hozna ki a térképmérőm. De a képzelet egy pillanat alatt odavisz engem. Vagy talán inkább az emlékezés varázsolja ide hozzám ? Mindegy... Gyorsan siklik kezem a fehér papíron, mialatt toltam elmúlt idők, hangulatát elhagyott helyek képét írja le, rajzolja meg... Mellettem hűséges útitársam : a megviselt napló s néhány el­fakult írás : harctéri levelek. Ezek segítségé­vel szoktam feldolgozni háborús, harctéri élményeimet, impresszióimat, mint a legiga­zibb dokumentumokat. Egy levélből. Én tegnap óta már nem va­gyok régi helyemen. Elhagytuk a kedves fa­lucskát, a jó Deckingot, a szép erdőt a cse­vegő patakkal, ahol annyi édes órát töltöttem el... Csaknem öt hétig időztünk ott... Pa­rancs érkezett. Századunkat is leváltották ... Lehetett 10 óra, amikor elhagytuk a rajvo­nalat. Közvetlen a front mögött házak ta­karásában letelepedtünk, elfogyasztottuk az ebédet s azután útnak indultunk. Annyit megtudtunk, hogy rezervába megyünk, ami­nek örültünk is,de másrészt nem egy közelálló harcot sejtettünk belőle. — Úgy is jön...!.

Next