Pécsi Napló, 1916. november (25. évfolyam, 244-268. szám)

1916-11-01 / 244. szám

1916. november 1. „Pécsi Napló“ harcoltátok a magatok s a nemzet nagy har­cát, a Hadúr nyújtja ezért felétek a babért s dicső és szent homloktokat fenséges aureolá­­val övezi. Nincs dicséretünk, hálánk és­ jut­al­munk, mely eléggé méltó volna hozzátok ! Legyetek áldottak ! A ti vérétek a jövő nagy­ságának a váltsága és záloga. Legyetek bol­dogok és megdicsőültek, mert hazánk nagy­ságáért véreztetek el s hulljatok a porba ! Legyetek üdvözöltek, hisz minden bűnötöktől megtisztított a csaták pokoli, tisztitó tüze ! Arcotok rózsáit bár lecsókolta a fagyos halál,­ s ragyogó szemeteket betakarta a siri éj sötét szemfedője, de szellemetek él, szellemetek kitartásra int és hőstettekre buzdít, s szelle­metek diadalra viszi a zászlót, mely alatt virá­gosan, tölgyfagalvakkal díszítve, ifjan, dél­cegen, erősen, vitézen, győzelmi himnuszok­kal ajkatokon rohantatok a végső ütközetbe, a halálba és a dicsőségbe ! Isten áldjon s a vég­telen ég csillagerdeje virrasszon felettetek !... Imádkozzunk értök, hogy siri ágyuk virágos és puha, álmuk nyugodt, boldog és pihenésük édes legyen s mig igy imádkozunk önlelkünkre száll titkon a vigasz és megnyug­vás enyhe, szelíd sugara s megtisztulva bűnök­től és önzéstől, szemünk a szeretet isteni or­szágába lát. Imát kérnek ők, imát adjunk nekik, de ne alamizsnaként, hanem mint anya adja bucsucsókját egyetlen fiának, mint mennyasszony fájdalomtól megtörő szerel­mes szivét ifjú hős választottjának; imád­kozzunk ért­ük, mint gyermeküik esd irgal­mat rebegve, mint árva kisded angyali lélek­kel, gagyogó szavakkal küldi ártatlan szive, tiszta, édes fohászát az égbe... S ha könnyeink már megszáradtak, szi­vünk megkönnyebbül s lelkünk gyógyulni kezd az ég vigaszos, édes balzsamától: mondjunk imát a nemzetért is, melyért ők elestek s melynek homloka bár vérzik a szúró tövisek mártirkoszorújától, de tündöklik a győzelmek dicsőségsugarától. Kezünk összetéve, ég felé tekintve imánk szálljon, zengjen : Atyánk, Urunk, jó Istenünk, seregek mindenható hatalmas, nagy Ura! Nyisd meg előttünk, gyermekid, szolgáid előtt ke­gyelmed, irgalmad és könyörületed kiapad­hatatlan, örök, csodás és szent forrásait. Dicsőítsed és koronázd meg a haza hőseit, a nemzet vértanúit, pihentesd, áldd és szenteld meg sírjukat, hamvaikat, vezéreld őket orszá­godba, az örök béke mennyei honába, s jutal­mul add nekik az örökkétartó dicsőség her­vadhatatlan koszorúját. Ne engedd, hogy ál­dozatuk meddő legyen, hanem a roppant tűz­és vérkeresztségek kemény megpróbáltatásai után áldd meg és magasztald fel drága magyar hazánkat, árva nemzetedet s virraszd rá a győzelem és dicsőség soha el nem homályosuló fénysugarait! ... A kialvó mécsesek aranyfelhője száll ég felé, mint Ábel áldozatának füstje s jelké­pezi a szeretet, az önfeláldozás és a kötelesség­­teljesítés életnél, halálnál való elsőbbségét, s az esti szélső az emberi lélek kifürkészhetet­len és örök misztériumáról susog... A sírok, a hamvak s az enyészet fölött tavaszi illat száll, mely a jövő, a feltámadás, a halhatatlan­ság ss az öröklét világosságát hirdeti a nemzet­­nek­... Káprázatos látomás tűnik fel : örömtü­­­zek lángja gyűl ki, győzelmi kürtjei h­allik, a csillagos ég ragyogó boltozatán megnyílik az örökkévalóság arany diadalkapuja, me­lyen hősök szelleme száll át babérral és rózsá­val díszítve, s a magyarok nagy Istene felénk nyújtja az ő vértanuságuk legszebb jutalmát, a diadal pálmáját, a béke olajágát, s az örök­kétartó dicsőség tündöklő koronáját... szolgált. Worlicsek Károly csehországi szár­mazású, s 55 évvel ezelőtt, mint dragonyos­­katona, Villányba helyeztetett, s olyannyira megkedvelte néhány év alatt a szép fekvésű vidéket, hogy katonaéveinek letelte után nem kívánt többé hazájába visszatérni, ha­nem, mint nyerges, itt talált megélhetést, majd egy kis szatócsüzletet nyitott és a múlt században a 80-as évek elején alapította a „Worlicsek-Varga-féle, máig is fennálló városi berendezésű fűszer-, vas- és rövidáru­üzletet. Csakhamar megszerezte a magyar állampolgárságot, megtanulta új hazájának zengzetes nyelvét. Merész alkotásaival csak­hamar megszerezte Villány község lakóinak osztatlan bizalmát, kik őt megszerették és nagyrabecsü­lték. Ami Stajevics János Mo­hácsnak, az volt Worlicsek Villánynak. Villány többizben őt választotta megye­bizottsági tagnak, az iskolaszéknek több év­tizeden át volt tagja, s mint ilyen a tanügy fejlesztése körül különös érdemeket szerzett. Mint községi képviselőtestületi tag fáradságot nem ismerő áldásos munkásságot fejtett ki, s e téren is hogy minél nagyobb tevékenységet kifejthessen, megválasztották községi bíróvá. Mint iparosmester a nyolcvanas években ala­pította az iparszövetkezetet, melyet később ipartestületté átszerveztetett. Jó szive sugal­latának engedve, 1871. évben alapította a ma is virágzó temetkezési egyletet, melynek évtizedeken át elnöke volt, s ezzel tette nevét is jó­emlékűvé; időközben mint temetőgond­nok, éveken keresztül a temetőrendezésen fáradozott. Már öreg napjaiban betetézte alkotásait az iparosok olvasókörének szer­vezésével, melynek díszelnöke lett. Különösen kitűnt, mint építőmester, mert midőn Villány a 90-es évek elején rohamos fejlődésnek indult, ő építette a mai napig is virágzó „Worlicseki"­­féle modern szállodát, melybe jó konyhája, italai és kényelmes hálószobái kedvéért a messze távolból jövő utazó-kereskedők oly szívesen betérnek. Ugyancsak akkor építette a „Fehérkereszt“-szálló-vendéglőt. Mint köz­ségi biró építette a 90-es évek elején a róm­. kath. elemi népiskolát s midőn az időtájban a tanítók a magyar tannyelvet l­evezették, akkor ő mint iskolaszéki tag megjelent az egyes osztályokban és magyar nyelven ser­kentette az ifjúságot hazánk nyelvének el­sajátítására, s később is, ahányszor az iskolát meglátogatta, mindig buzdítószavakat inté­zett a leendő honpolgárokhoz és honleányok­hoz. 55. évi villányi időzése alatt alig 1 -­2-szer látogatta meg volt hazáját, Csehországot. Egyetlen leányát Gyimóthy Jákóhoz adta férjhez, kit rajongásig szeretett és németül már alig beszélő unokáinak előmenetelén lelte örömét. " A villányiak bizonyára mindennapi imá­jukban kérni fogják a jó Istent, hogy jutal­mazza a közügynek volt önzetlen mecénását a túlvilági boldogsággal. Kiss Vilmos: A villányiak gyásza. — Saját tudósitónktól. — Vasárnap, e hó 29-én temették el Vil­lányban óriási részvét mellett Worlicsek Károlyt. A jó Isten is megjutalmazta a 81 évet élt öreg urat kimagasló érdemeiért azzal, hogy olyan napon szólította magához, midőn a végtisztesség megadásában mindenki aka­dálytalanul részt vehetett. Ritka földi halan­dónak jut ily általános részvét osztályrészül, melyre az öreg ur alkotásaival alaposan rá­ közélel­nezés. — Megérkezett az aszaltszilva. A Szilva­központtól ma érkezett meg 400 ládában egy vagyonrakomány aszaltszilva, melyet a köz­­élelmezési bizottság egyelőre raktárba he­lyezett. A bizottság a felosztás és a közönség részére elárusítás iránt csak a jövő hét folya­mán fog intézkedni. — A cukor harmadik heti utalványa. A cukorkiadó bizottság mai ülésén kiosztotta a kereskedők között a cukormennyiséget, me­lyet a 3-ik­ heti utalványok ellenében fognak a kereskedők kiárusítani. Az árusítás napjá­ról a közönség kellő időben a sajtó útján és a kerületi bizottságoknál nyer értesülést. — A lakásváltozások bejelentendők.Azok, akik a novemberi költözködéskor lakást vál­toztatnak, ezt a lakásváltoztatást jelentsék be a kerületi utalványkiosztó bizottságnál, a háztartási összeíró lapokat vigyék maguk­kal. A jelentkezést lehetőleg e hét folyamán eszközöljék az érdekeltek, mert a kerületi bizottságok a jövő héttől kezdve csak három­szor hetenkint tartanak hivatalos órát, míg a most folyó hét minden napján délután 5— 8 óra közt rendelkezésére állnak a közönségnek. Riport. Itt ülök a kávéházban, a nagy tükör­ablaknál, a süppedő plüss­ páholy-padon. Ki­nézek és érzem, hogy zsong és szédül a fejem, amint kápráztatva elsietnek előttem az emberek. Ősz van, sáros lucskos ősz. Telve a járda aszfaltjának sejtelmes gyűrődését sürlével, árnyékokkal és sárgán fénylő tükrösödéssel . Végigfolyik széles terpeszkedésben, egészen az ablakomig, a boltokból kiömlő villany és gázfény elegyes. Történetek, misztikumok és szerelmek hajszolják egymást az utcán, váltakozva, hol hosszasan, hol gyorsan el­simulva reszket vissza a járda fénylő, mély­séget hazudó sarából a járó­kelők árnyéka, a ko­si kerekei és a mankóval vánszorgó ka­tona hosszan végignyúló árnyéka. Kopogó, szakgatott lépései elvegyülnek a kocsirobogás, villanyos száguldása zajában. Suhogva lib­bennek el a selyem­bársonyba bujtatott nők, rózsaszínre simult arcukkal és csillogó buto­­nokkal. Elsietnek, hogy ugyanazon igyekvés­­sel zójják visszafelé is a körutat. Benéznek a kávéház ablakán, belemosolyognak a sze­münkbe és eltűnnek a pesti estében, villany­fényben úszó éjszakaelőttiben. Bent csörömpölnek a kanalak, csészék, összeolvadnak gyönyörű, fejemet kábulttá erőszakolt káoszba a pincérek torokhangja, a vendégek affektált, fölényesen kiejtett sza­vai és a kártyaszobákból kihallatszó zsivaj. A billiárdgolyók összekoppannak, hogy szög­alakban tovaguruljanak a zöld posztón. . . és az egész káoszban van valami impozáns, a lárma olyan vonzóan ragadja meg az embert, hogy tovanyargaltatja gondolataimat... el a sárga villanyossal, átszállót váltok a bar­nára, elrobogok a színházak mellett, látom a buzgóságukat, a lázas próbát, kitáruló fényes ablakok és ácsorgó színészek között. Barta Lajos jut megint eszembe. Áprilisban, tavsszal, langyos szellőnyaldásta napokban is erre jártam. Szerelem perzselt az utcákon, lenge leá­nyok ajkáról, „szerelem” itatta belém lágy meghatottságát a színpadról. Mecsekalja, Baranya pezseg most is a ,,Bühne”-ről, baranyai parasztemberek szól­nak a pesti túlfinomult, kényes szívekhez. Fényes szemekkel ringatóznak el a szűz vidéki szemekhez, búza kalászok rengő tengerében, megfürdik a lelkük, látják, amint a végig­nyargaló szél hullámba­ hajt­ja a sóhajos kalá­szokat. .. s aztán össze­hajlik a függöny... ismét a régi minden, pesti, lármás éjszakába tolongnak az emberek. Átszeretik az éjjelt, sietnek vele, mert elseje után ezt is csak tizen­egyig lehet, nyílt brutalitással élvezni a nyil­vános helyeken, kávéházakban. Szeretke­zések ütik fel tanyájukat mindenütt. Egy mosoly egy szemvillanás és tüzesebben nyar­gal a vér ereidben és merészen megy a csupogó sárban, a fölemelt szoknya alól kifehérlő alsó­­szoknyára szegzett szemekkel... ...Sok a civil és én örülök, arra gon­dolok, hogy mégis vannak még boldog, örülni tudó hozzátartozók is, nyugodtan, aggódás nélkül szerethetnek, bár sok a gondjuk. Az osz­lopok az utcákon, a kávé-, tej- és élelmiszer­­üzletek előtt beszédessé teszik a nyomort, az oszlopok, a mozik, színházak előtt a szórakozást. Milyen nagy út vonul végig a kettőt között, mennyire különböző érzések nyilvánulnak meg a két várakozó tömeg kö­zött. ... És amint a fényes éjszakából haza­sietek, elfelejtek éhezést és gyönyört, magam előtt látom a kis nyomorékot, kibe, majd hogy bele nem botlottam az utcán, kis törpe, egy lábával, egyik kezével pótolva a másikat, vonszolva félméteres nyomorék testét... Fü­lemben cseng, amint vörösre kidagadt sze­meivel­­ nézett a járó­kelőkre, kérő hangon kiáltja : Nyolcórai újság, tessék kérem venni ? A Nap, Az Est... Lefekszem, nyelvemmel tisztogatom fo­gaimból a kesernyés izü, kukacos gesztenyét... A vén kofa megint becsapott— Budapest, 1916 október végén. Keleti Emil. 3.

Next