Pécsi Napló, 1927. május (36. évfolyam, 98-122. szám)

1927-05-01 / 98. szám

2. oldal, PÉCSI NAPLÓ Elmekórtani gyakorlatok a klinika beteganyagán. Elmeklinika, Ret­ucca. Gyermekgyógyászat : Heim Pál dr. egyetemi ny. r. tanár . 1. A gyermekkori tuberculosis korai diagnosisa. 2. Infectiosus bélhurutok a gyermek­korban (dysenteria és dysenteriform hasmenések). Gyermekgyógyászati gyakorlatok. Gyermek­klinika Ráth-Mátyás-ucca. Bőr és bujakórtan : Beck Soma dr. egyetemi ny. r. tanár : Diagnostikai és therápiai gyakorlat bőr- és nemibetegeken. Bőr- és bujakórtani klinika. Attila-ucca. Kórbonctan : Entz Béla dr. egyetemi ny. r. tanár: Kórbonctani gyakorlatok. Kórbonctani Intézet, Dischka Győző­ ucca. Hygiene és bakteriológia : Fenyvessy Béla dr. egyetemi r. ny. tanár. 1. Fertőtlenítés és féreg­irtás. 2. Bakteriológiai vizsgálatra szánt váladé­kok vétele és beküldése. Bakteriológiai és sero­­lógiai gyakorlatok. Közegészségtani intézet, Vitéz­­utca. GYAKORLATI FOGLALKOZÁS a pécsi magy. kir. Erzsébet Tudományegyetem klinikáin. "­­ 1927 november hó 5-től 1928 március végéig, minden második szombaton a klinikák bármelyi­kén oly módon tétetik lehetővé az e végből jelent­kező gyakorló orvosok részére a diagn­ostikában és therápiában való továbbképzésük, hogy egész nap folyamán a klinika vezető tanára és tanár­segédei irányítása mellett részt vehetnek a klinika munkájában, a. m. a járóbetegrendelésen, fekvő­betegek kezelésében. A napi munka befejezése végén, vagy esetről-esetre a klinika vezetője a bejáró orvos urakkal konziliumszerű megbeszélé­seket folytat. Jelentkezni lehet 1927 október hó végéig Fenyvessy Béla dr. egyetemi ny. r. tanárnál, Pécs, Vitéz-utca 3. azon klinika megjelölésével, ame­lyen a jelentkező foglalkozni kíván. A tanfolyamok díjtalanok, a jelentkezési illeték cursusonként 5 pengő. A jelentkezőknek a rész­letes órarendet megküldik. CSÁKY KÁROLY LOVASSÁGI TÁBORNOK, Budapest, ápr. 230. Csáky Károly gróf hon­­vé­delmi minisztert a szolgálati viszonyban való meghagyás mellett lovassági tábornokká nevezte ki a kormányzó. HEDRY LŐRINC HEVES MEGYE FŐISPÁNJA. Budapest, ápr. 30. (MTI.) A kormányzó a bel­ügyminiszter előterjesztésére Hedry Lőrinc ar­­országgyűlési képviselőt kinevezte Heves vármegye főispánjává. ­ A HITEHAGYOTT REGÉNY. • ÍRTA: BODONYI NÁNDOR. 1. Aszkéta és világfi. Még abban a régi jó időben történt ez, amikor a felekezeti türelmetlenség még nem vert éket pápisták és kálvinisták közé. A katholikus pap testvérét látta a református lelkészben , a református lelkész pedig munkatár­sát látta a katholikus papban a közmivelődés terén. Vezette külön-külön mindegyik a maga fele­nyáját. A pápista pap misézett, prédikált, kiszol­gáltatta a szentségeket. A református pap könyör­­gött, szónokolt, feladta a „lakrementuniókat” s nem avatkoztak egymás dolgaiba. Pap volt mindegyik, úgy a templomban, mint a templomon kiiid. Az egyes felekezetek lelkipásztorai összejár­tak névnapokra, installációkra. A katholikusok templom-bucsuját megülték a reformátusok is. Együtt vigadtak, ha volt rá alkalom s együtt búsultak, ha volt ok a busulásra. Egyiknek öröme, öröme volt a másiknak, egy­iknek a baja, baja volt a másiknak. Julia­ mama, a garéi plébánia gazdaasszonya nem nézte le a református parochia papnéját, tisz­telendő Szűcs Dánielné asszonyomat. Viszont Szűcs Dánielné asszonyom meg bensőséges szíves barát­ságban volt Juliska nagysámmal, a plébános úr unokahugával. Hát ebben a régi, régi jó időben történt, hogy a garéi református káplán, tiszteletes Szoboszlay Zoltán, benyitott a plébánia kis kapuján. A plébánia cerberusai: egy vizsla, egy pumi, meg egy fehér selyempuncs hangos csaholással estek rá a vendégre. Szoboszlay Zoltán nem jött zavarba. Leguggolt ott előttük s nevén szólította a kutyákat: — Ej, ej, Hektor ! Hát micsoda vendéglátás ez? Mi az, Sajó?! Nem szégyenled magad? Nini-ni! Még a kis Zsipszi is nekem esik ! Ej, no ! Fel ne fal­jatok­­ ! Hagyjatok belőlem máskorra is. A kutyák mintha megértették volna a beszé­det, abba hagyták a csaholást. Most már bizalma­sabb farkcsóválással közeledtek feléje. A tiszteletes úr megsimogatta fejüket, megveregette sorba vala­mennyinek a farát. Ezért aztán hálából körül ug­ráltak, körültáncolták. A vén Hektor még azt is megtette, hogy­ felágaskodott rá, nem a legnagyobb épülésére a szép fekete zsinóros atillának. Alig gy­őzte elhárítani a sok hálás kézcsókot: ■— Menjetek, menjetek! Elég volt már ! — Nézzétek, ott van a bodros cica ! Inkább azt ve­gyetek körül. A három kutya körül nézett. Az udvar köze­pén haladt csendes, lappangó léptekkel az ordas. Amint a három kutya észre vette, uccu, vesd el magad , neki esett az ordasnak. Bizony csak épp annyi ideje volt annak, hogy felkaphatott az egyik almafára ott az udvaron. Ott aztán elhelyezkedve az egyik ágon, fel­­borzalt szőrrel halgatta, amint a kutyák jobb ügy­höz méltó kitartással körülcsaholják a fát. Tiszteletes uram pedig a konyhaablak felé tartott. Odanyílt az, ki a veranda mellett az ud­varra. A nyitott ablakon át bekandikált a kony­hába. A konyhában pedig senkit sem látott. Úgy látszik Julia­ mama, a plébánia gazda­­asszonya, kint jár valahol a kertben egy kis petre­zselyem zöldjéért, vagy egy kis „snitling”-ért. A konyhából kellemes illat árad szét. A tűzhelyben ég a tűz. A vaslemezen kis lábos, abban valami rántás pirul. Mellette áll a levesesfazék. Az épp java forrásban van. Egy-egy neki szilajodott hő­hullám kikiloccsant némi felesleget a levesből, a tűzhely­ vaslemeze egy pillanat alatt füstörögve fújja gőzzé azt. A levesesfazék mögött áll a főzd­ékes lábas. A félrecsúszott födél alól látszik, hogy zöld bab főr a lábasban. Tiszteletes uramnak pedig ez a gyenge oldala : a Zöldbab. Nem is állhatja meg, hogy belül ne kerüljön a konyhába. A tűzhely sütőfülkéjéből a pecsenye pirul. Hallani a sustorgását, érezni az illatát. Szoboszlay­ Zoltán körülnéz. S amikor meg­győződött róla, hogy­ kívüle senki sincs jelen, hir­­telenében vékony zsineget kerített elő valahonnan. Azzal a zsineggel fülüknél fogva összekötözte a kis lábast a levesesfazékhoz, a levesesfazekat meg a főzelékes lábashoz. Most aztán, mint aki rendbe rakta a dolgát, szép csendesen kisurrant a konyhiából. A foly­osó végén ott volt a „Plébánia Hivatal”. Az ajtó fölött latin disztikon ékeskedett: „Donec eris felix, numerabis multos amicos. Tempora si fuerit nubila, solus eris.” A Plébánia Hivatalban ott találta Nemes Bertalan plébános urat nagy foliánsai között. — Dicsértessék a.... ezzel a köszöntéssel lépett be hozzá a tiszteletes. — No, no ! — pislantott fel dolgából a plé­bános úr. — „dicsértessék a...” nincs tovább re­verende amire? Vagy nem merjük kimondani a pápista köszönntést?­­— De biz’ ki merem én mondani: Dicsértessék a Jézus Krisztus ! — Mindörökké amen ! Ezt már értem. Na foglaljon helyet. Aztán mondja el, mi jóban jár. Ott a bibliotéka második polcán van a szilvóriumos üveg. Ha akar, töltsön magának. (Folyt, köv.) 1927. május 1. Csend és béke honol a magyar-szerb határ mentén. Udvariasak és szolgálatkészek a szerb hatóságok. Aki nem hiszi el, hogy egy kőhajtásnyira van Jugoszlávia. — „Doberdan sógor I” Baranyai szerb határ, április. (A Pécsi Napló kiküldött munkatársától.) A villányi hegyek, a Mecsek déli nyúlványai komoran integetnek az erre utazó felé. Mintha figyelmeztetni akarna a komorságuk : vigyázat, mindjárt itt lesz a határ... Zöldelő rétek, dús igéretű ugarak között su­han el a vonat. Baranya áldott földje kacéran mutatja ígéretét az április­ reggeli szürkületben, a mező, a hajnali óra ellenére, már népes a szor­galmas magyar parasztoktól. Jobbról-balról rigó­fütty vegyül a vonat zakatolásába, madárdal kisér bennünket a szerb határ felé. És egy kis szorongás a szivekben : mindjárt Magyarbólyban vagyunk és azután nem Pélmonostor következik, hanem Beli-Monastir___ A rigófütty elhal, a szavak is elhalnak, csak a szívek beszélnek , messziről a háromszinű zászlót lengeti felénk a szél. Magyarbólyban vagyunk, az utolsó magyar állomáson a jugoszláv határ men­tén, Eszék-Belgrád fe­l. Az állomáson nagy csendesség fogad bennün­ket. Csak néhány finánc és néhány csendőr látja el dolgát, utas alig néhány van, a jugoszláv magyar határ mentén minden csendes... 6t perc múlva a faluban vagyunk. Szép nagy falu Magyarbóly, olyan szélesek az utcái, mint az Andrássy út. Büszkék is rá a jó m­agyarbólyiak, de azért úgy megnéznek minden egyenruhás em­bert, mint a régi jó időkben, amikor csak minden 2—3 esztendőben kerültek ide katonák , amikor gyakorlatozni jöttek az ötvenkettesek... Most már hat éve van rendőrsége, csendőrsége, vám­őrsége Magyarbólynak. Hozzátehetjük, nem hiába példás a rend az ország határán. Nemcsak incidensek nincsenek, a legnagyobb megértéssel működnek, érintkeznek egymással a két ország határán levő hatóságok, úgy a saját, mint a lakosság legnagyobb örömére. — Hála Isten jól megvannak egymással az urak, — mondja egy magyarbólyi polgár, aki kísérőnkül csatlakozott — nincs semmi baja a szomszéddal senkinek. Érdekes ügy az állandó határátlépési igazol­ványok ügye. Évekig igen sok baj volt azokkal, akiknek a birtokai átnyúltak az elcsatolt terü­letre. A kormányok egy ideig nem tartották fon­tosnak rendezni a kérdést, az u. n. kettősbirtoko­sok pedig nem tudták művelni földjeiket. Végül — néhány hónappal ezelőtt — megegyezés jött létre ebben a kérdésben is. Minden kettősbirtokos egész évre szóló határátlépési engedélyt kap, egész csa­ládjával egyetemben. — Békességgel élünk egymással — halljuk — s épugy átjárunk Pélmonostorra, meg Dárdára, mintha nem is lenne közbe a határkő... Mindenki nagy elismeréssel beszél a szerb hatóságok előzékenységéről, udvariasságáról, mely­nek egyik vívmánya az a megegyezés, mely­ a két nemzet határhatóságai között, a kormányok tár­gyalásai nélkül létrejött. Régi panaszuk volt a határlakóknak, hogy ha át akartak menni Jugo­szláviába, avagy Jugoszláviából hozzánk, Pécsre, illetőleg Eszékre és Zomborba kellett menni út­levélért. A két nemzet határmenti hatóságai meg­egyeztek, hogy a határon lakóktól háromnapos átlépésnél nem követelnek útlevelet, hanem három­napi érvénnyel határátlépési igazolványt állíta­nak ki a számukra. Ez a rendszer nagyszerűen bevállt. Áldják is érte a létrehozóit. Elekes Ernő dr. rendőrfogalmazó, aki hat esztendeje vezeti az államrendőrség magyarbólyi határszéli kiren­deltségét, meséli: — Amióta ezt a kérdést is sike­ült rendez­nünk, semmi panaszunk nem lehet az SHS. állam közegeire. Udvariasak és szolgálatkészek. Úgy a hivatalos érintkezésben velünk, mint a magyar utasokkal. Kizárólag csak jót mondhatok szom­szédainkról. Brunner Mihály őrnagy, a magyarbólyi vám­őrség parancsnoka ugyancsak nagyon szépen nyilatkozik szomszédairól. Előzékenyek, udvaria­sak, még véletlenül sem fordul elő nézeteltérés vagy incidens. A falu jegyzője, bírája, mindenki csak jót mond az új szomszédokról. Úgy élnek itt az em­berek, mintha nem is a határon élnének. A jó szomszédi békességet mi sem zavarja. Vigasztalás és biztató ígéret ez. Az egyetlen, amin Magyarbólyban megakad az újságíró szeme, hogy a határrendőrségnek nincs megfelelő épülete. Egy öreg, rozzant parasztház­ban székel immár 6 esztendő óta a határrendőr­ség. Talán a falu legesdibb házát bérelték ki erre a célra s még mindig nincs szó arról, hogy megfelelő épületet emeljenek a számára, szemben a vám­őrséggel, melynek nemrég építettek laktanyát, tiszti lakásokat, egymilliárd háromszázmillió koro­nás költséggel. Postahivatalt is építtet most a kincstár, mintegy 300 milliós költséggel, a rend­őrségről azonban megfeledkeztek. De a határ-

Next