Pécsi Napló, 1932. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1932-01-01 / 1. szám

S.­óidat. országra kényszerítette ; azonban a kiadások túl­zott volta főleg helytelen kormányintézkedések­ből eredt ; így a meglevő közigazgatás szükség­szerű megolcsóbbítása és leegyszerűsítése helyett új, felesleges hivatalok létesültek; fényűzésszerű kiadásokat eszközöltek ; sok pénzt elnyelő, idejü­ket múlt nyugdíjtörvényeket érvényben hagytak, álláshalmozásokat eltűrtek stb. A deficittel küzdő állampénzügyek orvoslása érdekében lényegesen kellett a közterheket emelni, igy pl. a forgalmi adót mindjárt 50%-kal, új szükségadókat kellett bevezetni stb. A pengőérték védelmét szolgálta a karácsony előtt megjelent transfermoratóriumos rendelet is, melynek egyedüli hibája, hogy hiány­zott a bátorság ahhoz, hogy azt már hónapok előtt közzétegyék, avval a helytálló indokolással, hogy a kölcsönök súlyos feltételei is segítették az ország gazdasági­ helyzetének aláaknázását. A közterhek emelésének egy indirekt módja a köztisztviselői fizetések ismételt leszállítása. A közterhek emel­kedését megszenvedi az országnak jóformán min­den lakosa, ezt azon rezignált tudatban viselve, hogy enélkül nincs menekvés az állampénzügyi összeomlástól. Hónapok óta az új kormány láza­san törekszik az állambevételek fokozására, de sajnos, nem észlelhető hasonlóan lázas gondoskodás abban az irányban, hogy a lakosságnak napról­­napra csökkenő teherviselő képessége is emel­tessék. Különös szerencsétlensége ennek a sokat súj­tott trianoni Magyarországnak, hogy a vázolt állampénzügyi események épen oly évre estek, melyben a katasztrofális nyári szárazság folytán a terméshozam is példátlanul silány volt. Búza, rozs, árpa és zabban az utolsó évek átlaga, 38.7 millió métermázsa helyett idén 30.6 millió méter­mázsa termés lett kimutatva, vagyis 8.1 millió métermázsával , 81.000 vagonnal kisebb volt a termés, éis hogy még ezzel se legyen elég a baj­ból, főexportcikkünk, a búza, a nyár folyamán oly árszínvonalra sülyedt, melyen állítólag egy évszázad óta nem volt. Az egyéb nagy kiviteli cik­keket, — élőállat, zsír, bor stb. — részben a világ­depresszió, részben eddigi fogyasztási területeink vámügyi elzárkózása oly árszintre szorította le, mely mellett a termelés egyenesen veszteségessé lett. Dr. Fellner Frigyes tanár módszere szerinti számításokból kiderült, hogy az ez évi mezőgazda­­sági hozam kb. 1250 millióra rúg, szemben az előző évek 2140 milliós átlagával, szóval a rosszab­bodás 890 millió. Így ugyanazon évben, melyben a lakosság zömét alkotó agrárnépesség jövedelme lényegesen megcsappant, következett be állam­pénzügyi okokból a közterhek ugrásszerű emelke­dése. Széles néprétegeken válik ilyenkor úrrá az­­ elkeseredés; ily időszakok különösen alkalmasak a szociális mozgalmak felkeltésére, mert a munka­­nélküliség és a saját rossz gazdasági helyzet okozta szenvedés mind többeket tesz befogadóképesekké a jelenlegi gazdasági rend felhordásának eszméi számára. (Lásd gróf Károlyi Imre könyvének idevágó fejtegetéseit.) 1931. év folyamán a lapok gazdasági rovatá­ban jóformán egyéb sem volt olvasható, mint a világkereskedelmi cikkek árzuhanásai, nagybankok és óriási iparvállalatok összeomlása, csődök és kényszeregyezségek, megingathatatlanoknak vélt vagyonok bukása világszerte. A gazdasági krízis vihara mindenütt végigszáguldott, nem kímélve azokat sem, kiket 1931-ig az ily eseményeken felülállóknak hittek; itt csak a két legnagyobb­­ról teszünk pár megjegyzést. Nagybritannia ez év őszén került a világ­­szenzációk központjába. Aranyparitásosra fel­emelt fontsterling valutájának aranyértékűségét kénytelen volt feladni, mert e standard fenn­tartása túl nagy áldozatokba került volna. Az angol nemzeti vagyon nem csekély részben mil­­liárdokra rúgó külföldi követelésekben lett elhelyezve , így az utolsó évtizedben Németország­ban, Latinamerikában, az ausztráliai Com­­monwealth-ben stb. Azonban idén Nagybritannia a nyerstermelő országokat elsősorban sújtó gazda­sági krízisek folytán nem tudott tőkéinek kama­taihoz hozzájutni, sőt Németország kényszerítve volt moratóriumot hirdetni. A kihitelezett britt tőkék befagytak , a nemzetközi fuvarozásból és biztosításból eredő nagy jövedelmek megcsappan­tak. Pengőkben százmilliókat emésztett fel éven­­ként a munkanélküliek hadseregének ellátása. Mindez események hatása alatt a legtipikusabb világkereskedelmi valuta, a fontsterling kb. 30 százalékát vesztette el aranyért­ékének, legalább is külföldi viszonylatban. Fizetési mérlege javítása érdekében a védvámos rendszerre akar áttérni, azonban nagyon kérdéses még, nem lesz-e itt a „medicina peror morbo“. Az India jövője felől határozni hivatott Roundtable konferencia is e hónapban eredménytelenül oszlott szét. A másik angolszász világhatalom, az Egyesült Államok számára is szép emlékké lett a sokat hirdetett „prosperity“. Ott is emlékezetes fog maradni az 1931. év, melyben a dollár, a háború óta minden valuták eszménye, először mutatott bizonyos ingadozást. Ott is mély sebeket ejtett a gazdasági krízis, melynek beszédes jele, hogy leghatalmasabb iparágai kapacitásuknak 25—30 százalékáig működnek csupán, úgy hogy a leg­jobban fundált értékpapírok is árfolyamzuhaná­­­­sokat szenvedtek. Utolsó évi költségvetésének január 3-án, 20 vasárnap ssztánc­­ deficitje sok milliárd pengőre rúg ; 7 millión felüli a munkanélküliek száma; 2 ezernél több bankja omlott össze. Ily körülmények között érthető volt Hoover elnök moratóriumos javaslata, mely ez év nyarának világszenzációjává lett. (Lásd a „Pécsi Napló“ 1931 jan. 28-i számában meg­jelent vezércikkemet.) Hoover elnök javaslatai­val a világgazdaságot fel akarta szabadítani — legalább egyelőre — a rajta ülő lidércnyomástól a háborús adósságok kérdésétől. Akciójának sikere Amerikának nyilván legnagyobb gazdasági elő­nyére lett volna. Az a kétes dicsőség, hogy a Hoover-f­éle javas­latokat elgáncsolta, illetve hogy ezeknek világ­szerte remélt előnyös hatásait paralizálta, Francia­­országot illeti, aminek valószínűségére és politikai hátterére már említett cikkemben is rámutattam. Franciaország ma még aranyhegyein trónol: nem­csak Németországot és Ausztriát kényszerítette térdre az e kettő közt tervezett vámunió kérdésében de az Egyesült Államokra is döntő kérdésekben diktálta rá saját akaratát. Vezetői nem képesek az 1918. évtől elszakadni, amikor a volt ellenséget megsemmisíteni akarók mentalitása uralkodott a világon és amikor feledésbe merült a világgazdasági összefüggések törvényszerűsége. — Franciaország mai vezetői világtörténelmi felelős­séggel terhelik önmagukat amikor a bajaiban is hatalmas német nemzet életérdekeiben gá­zolva, most is mereven ragaszkodnak gazdasági abszurdumokhoz. Kikényszerített szerződésekre hivatkozva, akarnának a vértelenné tett Német­országból évenként milliárdokat kiszivattyúzni, melyek itt nélkülözhetetlenek a gazdasági élet vérkeringéséhez, míg Franciaországban improduk­tív aranyhegyeket hivatottak még magasabbra emelni. Valamikor a nemzetközi jogban azt tanul­tuk, hogy az államok alapjogai közé tartozik az önfenntartás joga, melyet a franciák Németország­gal szemben valósággal lábbal taposnak. Elképzel­hetetlen, hogy 62 éven át két további nemzedék tűrje el a háborús reparációk fizetését; ily igénye­ket egy kiváló amerikai közgazdász olykép jelle­mez, hogy ezek alkalmasak arra, miszerint Német­országot egyenesen forradalomba kergessék. A­z­­ ezzel járó szociális átalakulásokat a francia határ­­ mentén létesített erődítmények nem tudják majd Záró-Fellnernél Viaskodás a halállal, tricr: Sásdi Sándor. Harmadik napja feküdt már az ágyon. El­fogyott a hangos szava, megcsöndesedett a pör­lekedésre könnyen forduló nyelve. Karja, amely olyan szívesen emelkedett ütésre, megszelidülten pihent a stráfos dunyhán. Ez már nem is az igazi Ágas Vendel volt. Akkor váltódott ki magából, amikor kéve-rakás közben leesett a búza-asztag­­ról. Megszakadt benne valami, aztán hányta a sűrü vért. Negyednap fölkelt. Kiment az istállóba és nagynyögve dobta a takarmányt a saroglyába. Az asztag-rakást nem próbálta többet. Masinálás alatt még kézbe vette a vellát, de esze ágában se volt már fölkapni a teli zsákot, aztán hetykén, fitogtatva az erősségét, táncos léptekkel vinni a padlásra. Ha nem szégyelli, legszívesebben oda­settenkedik a polyvalyukhoz, ahol legkönnyeb­ben esik a munka. Az asszony, ahogy látta, milyen nehezen emeli a vellát, nem is állhatta szó nélkül. — Hallod-e, Vendel, tedd le azt a vellát. Ülj le az árnyékba, aztán nyughass... Több se kellett ! Szégyeníteni akarja az asz­­szony a népek előtt. Lássák, hogy megnyomoro­­dott, hogy gyönge már a munkára. Hát azért se ! Köpködi a mérges, fullánkos szavakat az asszony arcába és ökölbe súlyosodott keze már osztaná az ütést, de hirtelen mást gondol. Csak azért is mélyebben szúrja a vellát a szalmába és akkora rakást emel, hogy kisebbfajta boglyának is beülik. Az őszi szántásnál már nem tudott eke mellé állni. Mint a beteg kutya, húzódott félre a fájásá­val, nagyokat káromkodott, ha az asszony pilál­­gatni próbálta és egyszer, — amikor azt emle­gette, hogy Szegiből elhozzák a doktort — a botot is ráemelte. A megyfabotot. Amelyik olyan sok­szor érte az asszony hátát, tomporát, de még a fején is nem egyet koppant. Visongott, jajongott máskor a Juli, de most sóhajtás se röppent el a szájából. Talán örült is magában, hogy ütni még tud a Vendel. Akkor még nem lehet nagy baj, ha nem enged a virtusból. Hej, pedig de sokat engedett ! Mert ez az ütés már csak simogatásnak számított a régiekhez. A tél elején föl-fölkelt még, kinézett az istállóba és regulázta az asszonyt. — Több répát keverj a szecskába... Job­ban nyomd rá a vakar­ót a tinó hátára... Az asszony keverte a szecskát, vakarta a jószágot és, meghajtva fejét, hallgatott, mint, ahogy huszonöt esztendeje mindig csak hallgatott. Később már nehezen kecmergett el az is­tállóig. De még akkor se akart belehunyász­­kodni a betegségbe. Ingben-gatyában odaült a be­gyújtott sparherd mellé, kukoricát morzsolni. Az előtt asszonynak való babramunkának tartotta ezt. Ráhagyta a Julira. Ő maga meg bányafát fuvarozott a fagyos után, deres bajuszát vörös­borba mártogatta a szántódi csárdában, aztán eleresztett gyeplővel hozták haza a lovak a csilla­gos téli éccakában. Danolászott, amikor dülöngélt föl a gang-grádicson, de, ahogy nyitotta a szoba­ajtót, egyszeriben kiáltozásra hangosodott a szava. Az asztalra készített ételt leverte, cserepekbe múlott a cifra tányér, az asszony meg egy szál pénteker, ahogy kiugrott az ágyból, futhatott a szomszédba, a Cserepes Gyuláékhoz. Némelykor megkésett a lépése, aztán kék foltot vitt a szeme alatt, vagy tojásnyi daganatot a feje­ búbján. A kék foltot ecetes vízzel borogatta, a daganatot kés élével kúrálta, amíg el nem múlott. Karácsony táján még morzsolgatta szapuba a csörrenve hulló kukoricaszemeket, de apránként elfogyott a jártányi ereje is. Csak feküdt az ágyon, nézte, a padlás­gerendán szövögető pókot és nem kívánta már a pipát sem. —• Nem éri a húsvétot — mondta a Cserepes Gyula, aki kis üveg újbort hozott a ködmene zsebében. Juli csak bólogatott a fejével, szipogott és könnyet morzsolt szét a szeme alján. A Cserepes Gyula csodálkozott. — Siratod, Juli ? — Siratom. Merhogy fáj nékem... — Mi fáj ? Az, hogy jó sorba kerülsz ? Az, hogy nem lesz, aki hajtson a robotba, aki üssön, aki verjön ? Fájt néked eleget az ütése. Senki se szólhat meg érte, ha könnyen dobod rá a hantot. Beszélt volna még a Cserepes Gyula, Isten a tudója mi mindent akart még mondani, de Julit sürgette a dolog. Száz keze, száz lába lett volna, az is kevés a munkára. Az istálló, a disznók, a baromfi... Más asszony már melegítette maga alatt az alsópárnát, ő meg nyikorogtatta a kút kerekét, hordta teli sajtárral a vizet a lovak elébe. Dereka nyilait, karja elzsibbad, mire lenyom háttá az ajtókilincset. Azt se tudja, az ételt vagy a fekvést kivánja-e jobban, min­den porcikájában érzi a hajnal óta tartó hajszát, de most se nyugodhat. Piszkálja már az ember a tüskés szavakkal. Kevesli a munkáját, ócsárolja a főztjét, a végén meg ráolvassa, hogy szomszé­­dolni volt, miatta meggebedhet, tudja, hogy ő nehezen várja a halálát, de azért is ittmarad még, ha csak elevenen nem dugja a föld alá. Akkor aztán nem kell lopva összebújnia a Cserepes Gyu­­lával, fogdostatni vele magát a ház mellett. Mert ő bizony behallotta a sugdosásukat, meg látott is egyet-mást, amiért más ember elmetszené a felesége torkát. Az asszony fáradt és, ahogy ültében meg- PÉCSI NAPLÓ 1932 január 1

Next