Pécsi Ujlap, 1912. november (6. évfolyam, 249-274. szám)
1912-11-01 / 249. szám
Az Ujlappal együtt helyben: Negyedévre .... K. 1 ‘30 Egy hóra..............—‘60 Vidékre: Félévre...............K. 7‘80 Negyedévre . . . . „ 390 Csak a „Pécsi Ujlap“ Vidékre 1 hóra . . K. 1•— VI. évfolyam. — 249. szám. Péntek, november 1. , Az „UJLAP“ melléklete. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Dunántúl nyomda részv.-társaság Pécs, Lyceum utca 4. sz. Szerkesztőség és kiadóhivatal telefonja: 222. szám. Főszerkesztő: MÜLLER KÁROLY Felelős szerkesztő: HORTOBÁGYI JÓZSEF Felelős szerkesztő lakása: Inczédy Dénes utca. (Belv. plébánia.) Telefon 484. Halottak emléke. Irta: Seregly László. Bármerre pillantunk, szemünk nem lel nyugvópontot. Elszorul a szivünk, hisz a gyönyörű természet, mely rövid idő előtt teljes pompájában virágzott, elpusztult, meghalt. Ne szomorkodjék szivünk, az embernek is ez a sorsa, mert: Porból lettünk, porrá leszünk!“ Igen, minden, ami körülöttünk él, s egykor megszűnik; minden, amihez oly görcsösen, tán kétségbeesetten ragaszkodunk, velünk együtt elmúlik. Csak egy nagyhatalom van s ez a halál, amely nem ismer irgalmat, amelyet nem indítanak meg a szülők, gyermekek, rokonok könyei. Ha ütt az óra, kérlelhetetlenül elküldi az örökálom gyászlepelbe burkolt angyalát és hasztalan ölelik a szülők a sötét árnytól félő gyermeküket kétségbeesetten magukhoz, hasztalan állanak a gyermekek védőleg a jó szülő betegágyánál, ez mind nem használ, az angyal lecsukja a beteg szemeit és örök és támad körülötte. ...... Halottak estéje, halottak napja, a halál ünnepe, a meghaltak napja. Ekkor felszáll a hivő lélek a mindennapi élet salakjából, az anyagiságból a szellem honába, az égi Úrhoz, könyörögni a sír éjjelében pihenő drága halottakért. De nemcsak emberek, hanem a természet is szomorú és gyászos. A gyorsan tovarohanó szürke felhők, mint egy nagy gyászfátyol foszlányai borítják az eget. A fák, bánatosan zörögve, szomorúan nyújtják ég felé csupasz, száraz ágaikat, mint az őszfürtű aggastyán kiaszott karjait, ha fohászkodik. Halkan suttogva hullanak a sárgult levelek. Nincs víg madárdal; a madarak szomorú imadalt zengenek. Miként a kebel mélyéről előtörő sóhaj leng tova a szellő és hasonlóan a titkos, csendes imához, csusog a száraz ágak és levelek között. Csend van a természetben, csend az emberek között. E nagy némaságban lágyan, busán szólítja a temetői kápolna kis harangja a hívőket, hogy jöjjenek megemlékezni elhalt kedveseikről. S a hivők egy ellenállhatatlan erőtől vontatva, lassú léptekkel, szomorú arccal követik a hangot és közelednek a halál földi birodalmához, a sírkerthez és lépnek a múlandóság honába, a temetőbe. Mily szomorú, megható és mégis szép itt minden. Fénytengerben úszik a nagy kert. A gyertyák fénye, mint ezer meg ezer csillag ragyog szerteszét; a gyertyák körül egész özöne a virágok és koszorúknak, melyekből bódító illat száll a jégbe. Virágoskertté alkotta a kegyelet a halál országát. Összesúgnak a fák, nesztelenül hullanak a száraz gályák és levelek, nem zavarják a sírok mellett könynyezőket. Mily boldog az, kinek még senkie sem nyugszik a sötét sírban, ki nem kénytelen a koszorú virágait és a hideg göröngyöket keserű könyeivel áztatni. Óh, mily ikeresen vannak ezek! Amerre csak tekint szemünk, mindenütt gyászoló alakokat látunk. Egyik sírdombnál a gyermek könyezik szülei felett; a másiknál megtört szülők a gyermeket, rokon a rokont siratják. Van elég sír, amely mellett senki sincsen, hisz a halottnak már nem él senkié sem. Elköltözött már az egész család a másik világba, vagy tán él a halottnak még valakié, de az annyira lelketlen, hogy nem tud a mindennapi élet posványából kiemelkedni, akinek kemény a szíve, mint a kő és aki, míg mások megemlékeznek kedveseikről a sírnál, dorbézolva tölti idejét. Halottak emlékünnepén megszűnik a síroknál az emberek között minden rangi különbség. Nincs király, nincs koldus,nincs gazdag, nincs szegény; nincs úr, nincs szolga, mindannyit egyenlővé teszi a kedveseik iránt való szeretet, a holtak emléke. E napon egyenlő az emberek könnye, és mindenki egy helyre, az égi királyhoz küldi imáját a szendergő hal lettért. Miért siratjuk az öregeket? kérdezheti valaki, hisz azoknak szabadító a halál és miért a kis gyermeket? ez még ártatlan s jobb, ha igy hal meg. Igaz, igaz, de az öregeket siratjuk, mert sajnáljuk őket, mert oly hosszú időn át voltunk velük együtt és igy fáj a válás; — a kis gyermek pedig nagyon rövid ideig volt körünkben, hamar szakadt el élete fonala; alig örülhettünk neki és igy ismét fáj a válás. Csak sírjatok hivők! Öntsétek szereteteteket könnyek árjába .... És ismét jönnek a hitetlenek s azt mondják ott a sírok mellett térdelőknek: Ne reméljetek semmit — nincs feltámadás! Hogyan, hát aki egész életében szegény volt! nyomorgott, küzködött, de mindennek dacára istenfélő, vallásos és becsületes volt; aki csak nélkülözött és szenvedett itt a földön, az csak meghaljon és ne kapjon semmi futamat, kárpótlást a síron túl? És a másik, aki minden jóval meg volt áldva, akit szerencse, bőség és jólét környeztek, de elvetemedett, gonosz, könyörtelen és egyedül vagyonát és önmagát imádó vallástalan és istentelen stréber volt: az is csak egyszerűen meghal és ne kapjon semmi megtorlást haszontalan életéért a halál után? Ez nem lehet, mert van Isten és Isten igazságos! A túlvilági lét reménye éltet bennünket! Ha ez nem volna, hanyathomlok rohanna a nyomorult ember a halálba, semhogy küzdjön és szenvedjen. E remény késztet halottak ünnepén az elköltözött kedveseinkről való megemlékezésre, e remény vigasztal bennünket a jövőben való viszontlátással! Gyászoló hivők, csak emlékezzetek meg halottak ünnepén mindig ott a sírok mellett, gyertyák fénye és koszorúk illata között imádkozva kedveseitekről, akik már a sír ölében várják a veletek való egyesülést, találkozást. Reméljünk halottak emlékünnepén különösen a viszontlátásban: ez erőt ad a további csapások, fájdalmak elviselésére és amíg e remény él bennünk, boldogok vagyunk; de ha e reményünk megszűnik, szétszakad a lánc is, mely bennünket e földhöz fűz. Elgondolkozom Isten nagy jóságán, bölcsességén. Fájdalom tölti el szívünket halottak estéjén meghalt kedveseinkért, de ismét vigasztalás tölti el bensőnket, mert akiket siratunk, hasonlólag a természethez hosszú időre mély álomba szenderültek. Valamint azonban a természet a kikelet angyalának szárnycsattogásaira ujráéled, úgy kedves halottaink velünk együtt feltámadnak a nagy napon, ha majd megszólalnak az Ítéletre hivó harsonák — s ismét keblünkre ölelhetjük kedveseinket .. . Isten veletek, nyugodjatok békén sírok csendes lakói! A viszontlátásra! — Feltámadunk! Fel, felhatítozások! Eckert Sándor dr. temesvári kir. törvényszéki jegyző, a temesvár-erzsébetvárosi katholikus népszövetség agilis helyi igazgatója, aki középiskolai tanulmányait a pécsi ciszterci rendű főgimnáziumban végezte, tartalmas kis füzetben bocsátotta nyilvánosságra a temesvár-erzsébetvárosi katholikus népszövetség téli munkaprogrammját. A kis füzetnek előszavát, melyet Eckert Sándor dr. írt, egész terjedelmében a következőkben adjuk: Beköszöntött a hűvös őszi idő, s mint minden évben alakulásunk óta, úgy az idén is megkezdjük működésünket a Temesvár- Erzsébetvárosi népszövetség keretében. Körül üljük azt a kis házi tűzhelyet, ahol, mint eddig, ezután is együtt tanulunk, együtt szórakozunk. Ez a szórakozás korántsem azt jelenti, hogy a köznapi munkában kifáradt lelkünk megpihen, — nem — fegyvergyakorlat a mi összejövetelünk, hogy az esetleges támadásokkal szemben erélyesen védhessük meg sáncainkat s azokon belül a krisztusi elveket. Eddigi működésünk elismerésre késztette a révedezőket is, az a szellem, az a hang, mely előadásainkon honos, nem volt még sértő senkire, de nem is lehet, mert célunk kizárólag a nemzeti kultúra szolgálata, mely természetszerűleg csakis keresztény lehet. Minket azonban semmiféle mézes beszéd, semmiféle hangulatos altató dála a sajtónak meg nem téveszt, mert nyitva a szemünk és éber a lelkünk. Szinte halljuk a kislelkűeknek már-már unalmas motyogását: „Ugyan hagyjátok el!“ Már látjuk a cinizmussal spékelt „jó katholi-