Pedagógusok Lapja, 1973 (29. évfolyam, 1-24. szám)

1973-11-08 / 20. szám

A visegrádi tanácskozás anyagából A felsőoktatás mai kérdései Lapunk előző számában már beszámoltunk a felső­­oktatási tanácskozás első napjáról. A második napon Kanczler Gyula, a Művelődésügyi Minisztérium főosztályvezetője tartott előadást a felsőoktatással kapcsolatos időszerű kérdé­sekről. Az alábbiakban a re­ferátumot és az azt követő vitát ismertetjük. A kulcskérdés Az egész magyar oktatási rendszer továbbfejlesztésének kulcskérdése a pedagóguskép­zés korszerűsítése. Az elmúlt két évtizedben érthető, indo­kolt módon mi elsősorban a műszaki és az agrárterület ér­telmiségi szakember-szükség­letét igyekeztünk kielégíteni. Ez szükséges és helyes lépés volt. Az elemzések alapján meggyőződésünk, hogy az el­következő évtizedben határo­zott lépést kell tennünk a pe­dagógusképzés minőségi és mennyiségi fejlesztése érdeké­ben. Aligha vitatható, hogy a szakismeretek és a pedagógiai ismeretek, a mesterség és a hi­vatás szintézisére van szük­ség. Olyan szakemberekre, akik magas színvonalon érte­nek mesterségükhöz, és tekin­télyüknek is ez a biztos tudás az alapja. Van tehát tennivaló bőven, hogy a pedagóguskép­ző intézmények a sokféle igényt kielégíthessék. A műve­lődésügyi miniszter még az idén a kormány elé terjeszti a pedagógusképzés továbbfej­lesztésével kapcsolatos elkép­zeléseket. Elő kell készítenünk a pályakezdést megkönnyítő intézkedéseket is — gondolunk itt a pályázati rendszer továb­bi finomítására és az életkö­rülmények javítására —, me­lyek néhány esztendő alatt megvalósíthatók, és szintén a jobb pedagógus-ellátottságot szolgálják. Véleményem szerint az egy­séges pedagógusképzés első­sorban az alapvető célok egyeztetését követeli meg. Te­hát főként tartalmi kérdések tisztázandók. Az óvónőképzők­től az egyetemekig alapelvek­re, így nem utolsósorban an­nak világos meghatározására van szükség, hogy milyen szakembereket kell egy-egy adott intézményből útjukra bocsátani. Felül kell vizsgál­nunk egyebek között a közép­iskolai tanárképzés jelenlegi helyzetét, távlati terveit, hogy a meglevő ellentmondásokat megszüntessük. Az egyeteme­ken főként a pedagógiai, szak­­ismereti, pszichológiai képzés­re kell az eddiginél nagyobb figyelmet fordítani. A nevelőmunka fejlesztése A másik nagy kérdés, amellyel foglalkozunk, a neve­lőmunka továbbfejlesztése. Ehhez a felsőoktatási intéz­ményeinkben az alapvető tár­gyi feltételek megvannak. Sta­tisztikai adatainkból az is ki­tűnik, hogy egyetemeinken a diáklétszám kedvezően ala­kult. Egy oktatóra 5,4 hallgató jut. Ez akkor is nagy ered­mény, ha nagy „szóródást” is takar, s jó néhány fiatal főis­kolánkon korántsem ilyen ked­vező a kép. Sok helyütt gondot okoz a teremhiány, amely megnehezíti az optimális óra­rend kialakítását. Általában elmondhatjuk: a nevelőmunka egyik hátráltatója az intézmé­nyek épületeinek korszerűtlen­sége. Új, korszerűbb épületek­re van szükségünk több he­lyen. Nem kétséges, hogy még számos probléma akadályozza az oktatási folyamat korszerű­sítését. Sokat segítene olyan komplex nevelési tervek ki­alakítása, amelyek évfolya­monként, szakonként, ágaza­tonként differenciáltan hatá­rozzák meg az intézmények feladatait, és meghatározott időre valamennyi nevelési té­nyező tevékenységét összehan­golnák. A hagyományos intézeti struktúra gyökeres megváltoz­tatása ma még nem időszerű feladat, de már ma gondol­nunk kell rá, hogy a korszerű oktató-nevelő munka megkö­veteli majd a szervezeti válto­zásokat is. Jelenleg még viták zajlanak az épülő győri mű­szaki főiskola szervezeti fel­építéséről, egy azonban bizo­nyos: már a várható követel­ményeket is figyelembe kell venni. A Művelődésügyi Mi­nisztérium sok száz szakember bevonásával, véleménye alap­ján közép- és hosszú távú ter­veket alakít ki, amelyeket vi­taanyagként megküld majd az intézményeknek. Tovább a demokratizmus útján Fontos feladatunk a felsőok­tatás irányításának fejlesztése is. Alapvető célunk egyrészt a demokratizmus, az intézmé­nyek önállóságának erősítése, másrészt a helyi szervek fele­lősségének fokozása. A mi­nisztérium nem a rendeletek tömegével kívánja fokozni az irányítás hatékonyságát. Jó el­lenőrzésre, tájékoztatásra, egészséges vitákra van szük­ség. A szakszervezetnek ezen a területen is jelentős szerepe van. A közös gondolkodás fó­rumainak megteremtése — mint, a jelen tanácskozás is — szintén hozzájárul a közös gondok orvoslásához. Kétség­telen, hogy­ az intézményi de­mokratizmus szélesítése a fel­adatunk, és nem léphetünk vissza néhány visszaélés, ked­vezőtlen tapasztalat miatt. Meggyőződésünk, hogy nincs itt az ideje alapvető struktu­rális változtatásoknak, a jelen feladata a meglevő lehetőségek jó kihasználása, az intézményi önállóság és ezen belül az al­kotó gondolkodás, az öntevé­kenység kibontakoztatása út­ján é­rül sor, a jelenlegi „szétapró­zottság” azonban nem zárja ki, sőt megköveteli a szorosabb együttműködést. Vannak már jó példák. Ezek közé tartozik a Mezőgazdasági és Élelmezés­­ügyi Minisztérium és a Műve­lődésügyi Minisztérium, vala­mint a keszthelyi Agrártudo­mányi Egyetem és a veszprémi Vegyipari Egyetem összefogá­sa, amely új intézmény nélkül is lehetővé tette az agrárkémi­kus szakemberképzést A továbbiakban az előadó a káderfejlesztésről, az utánpót­lásról szólt részletesebben. Szükséges, mint mondotta, a tudományos ösztöndíjasok ed­diginél hatékonyabb támoga­tása, a kutatói állások gyara­pítása, a kutatói segédlétszám növelése. A tudományos mun­katársak bérezését a jövő év­ben kívánják rendezni. Vége­zetül hangsúlyozta: az Elnöki Tanács 1973. augusztus 31-én törvényerejű rendeletet alko­tott az oktatási rendszer to­vábbfejlesztéséről, amely a többi között utal arra is, hogy nyíltabbá kell tennünk a fel­sőoktatást. Ez számos tenniva­lót követel meg, nem­­utolsó­sorban a felvételi rendszer to­vábbi tökéletesítését is. Szorosabb együ­­ttműködést Ugyancsak fontos feladat a felsőoktatási intézmények együttműködésének kiszélesí­tése. Jelenleg 64 felsőoktatási intézményben mintegy nyolc­­venezer hallgató tanul. Az el­következő években szervezeti összevonásokra vagy radikális létszámváltoztatásra nem ke­ Vélemények, javaslatok Az előadást követő vitában többen rávilágítottak a pedagó­gusképzéssel kapcsolatos ten­nivalókra. A képzés volumené­nek növelése, mint mondották, önmagában nem szünteti meg a pedagógushiányt. Egyetér­tettek az előadóval, miszerint a személyi ellátottság nagy­mértékben függ az életkörül­mények javításától. Napjaink egyik legnagyobb közoktatás­­politikai problémája a képesí­tés nélküli pedagógusok alkal­mazása. A számadatok hátte­rének a vizsgálata meggyőzően bizonyítja, hogy főként a ked­vezőtlen élet- és munkakörül­mények okoznak pedagógus­hiányt az ország nagy terüle­tein. Ugyanakkor a pedagó­gusképző intézmények nem mondhatnak le alapvető fel­adatukról: jól képzett szakem­bereket kell kibocsátaniuk. A mennyiség és minőség elve azonban csak akkor egyeztet­hető össze maradéktalanul, ha munkájukhoz az eddiginél na­gyobb támogatást kapnak. Többen szóvá tették, hogy a mindössze egy százalékos évi bérfejlesztés tovább szélesíti a szakadékot a felsőoktatás és más értelmiségi pályák között. A lemaradás közvetlenül a bérrendezés után mintegy húszszázalékos volt, és joggal feltételezhető, hogy azóta to­vább növekedett. Hosszabb tá­von a kétszázalékos jutalmazá­si keret is éles ellentmondást okoz. A demokratizmussal kapcso­latban a hozzászólók kiemel­ték: a döntéseket nem mindig előzi meg széles körű véle­ménycsere, márpedig az intéz­kedések végrehajtásához a jó előkészítést, a folyamatos meg­győzés is hozzátartozik. A vita végén Kanczler Gyula válaszolt a kérdések­re, majd Király And­­­r­ásné zárszavával fejező­dött be a kétnapos felsőok­tatási tanácskozás. Napjainkban gyakran esik szó arról, hogy a pedagógiai elmélet fejlődése nem tart lé­pést a társadalom, a tudo­mány és technika fejlődésével. Ez a megállapítás — úgy vél­jük — még inkább érvényes a pedagógiai gyakorlatra, jól tudjuk, ezzel korántsem mondtunk újat, de hadd told­juk meg az említetteket egy merész általánosítással, senki se képzelje, hogy mindannyi­an, akik a tanításra, nevelésre vállalkoznak, azok hozzáértő munkásai is ennek a mester­ségnek. Miért merjük ezt a kijelen­tést megkockáztatni? Elsősor­ban azért, mert az iskolák éle­tét szabályozó dokumentumok számának emelkedésével sza­porodnak a konfliktusok is. Tudunk olyan iskoláról, ahol két középiskolai tanárt azzal bíztak meg, hogy a tízpercek­ben járja végig az épületet, és a dohányzáson rajtakapott ta­nulókat vezesse az igazgató­hoz. Sőt azt is kihirdették, hogy akit háromszor rajtakap­nak, az veheti a sátorfáját. A minap az egyik osztályban előfordult fegyelmezetlenség után, ahelyett, hogy az elkö­vetett hibáért az elkövetőt vonták volna felelősségre, az egész közösség nyakába zúdí­tották a bajt. Rossz a közössé­gi szellem — mindenki megér­demli a büntetést — hangzott el a tanáriban és senki nem akadt, aki szót emelt volna ez ellen. Érdemes-e tükröt tartani elénk, a pedagógusok elé ak­kor is, ha a képmás nem har­monikus, hanem torz? Úgy vél­jük, igen. Mindenekelőtt a nagy szakmai hozzáértéssel, hivatástudattal dolgozó több­ség, valamint az ifjúság érde­kében is. A szószaporítás elkerülésé­re, a fentiek indoklása helyett, találomra választottunk ki egy levelet a hozzánk érkezettek közül. Beszéljen önmagáért! „A korszerű pedagógiai fel­fogás lényege, hogy hisz az ér­telmes erőfeszítések sikerében, egyszóval optimista. A peda­gógiai gyakorlatban ugyan­akkor lépten-nyomon találko­zunk olyan eljárásokkal, ame­lyek pesszimizmust sugároz­nak. Társadalmunk például az ember értékelése során az egész embert nézi, annak ma­gatartását, egész munkáját, s egyetlen botlásából, helytelen tettéből nem von le egész em­bert elítélő, annak értékeit semmibe vevő következtetést. Gondosan mérlegeli az egyén minden megnyilvánulását, te­vékenységét, s annak figye­lembevételével igyekszik he­lyes véleményt kialakítani ró­la. Sajnos még ma is van olyan iskola, ahol ezzel szem­be kerülnek. Helyszín: egy nagy múltú is­kolavárosunk gimnáziuma. Május elején — két nappal a IV. osztályosok tanévi mun­kájának befejezése előtt — az iskola 3 napos „Honvédelmi napokat” szervezett. Az egyik napon a tanulók a határban az előírásos gyakorlatokat versenyszerűen végezték: 10— 12 fős csoportokban forgószín­­padszerűen oldották meg az egyes állomások feladatait, k­övetelményeit. Az egyik cso­port tagjai a céllövészet utáni első állomásig nem futva tet­ték meg az utat. Ezért az őket ott fogadó testnevelő tanár közölte velük, hogy a csoport minden tagjának lerontja a jegyét. S május 7-én, az osz­tályozó konferencián a testne­velő tanár igazgatói és nevelő­­testületi segédlettel érvényt is szerzett a hirtelen kimondott ígéretnek , minden tanulónál lerontották valamilyen tan­tárgy (testnevelés, magatartás vagy Szorgalom), jegyét. Egyetlen gyerekes viselke­dés szolgáltatott kellő alapot ahhoz, hogy a IV. osztály vé­gén egy egész közösséget bün­tessenek. Véleményem szerint az is­kola — figyelmen kívül hagy­va a korszerű pedagógiai fel­fogást — az értékelést, az osz­tályozást a megtorlás, a bün­tetés eszközéül használta. A nevelők közül senki sem ke­reste az okot, az indító rugó­kat, meg sem kérdezték a cso­port tagjait. A megbüntetettek között volt olyan tanuló is, akiről az osztályfőnöke mind a magatartás, a szorgalom és a tanulmányi munka tekinte­tében egyaránt csak jót mon­dott. Gyakran adtak hangot annak a véleményüknek, hogy sok ilyen tanulóra lenne szük­ségük. Ez a tanuló, kitűnő ta­nulmányi eredménye mellett, sok társadalmi munkát vál­lalt és végzett. Sokféle időigé­­­nyes KISZ-feladatot oldott meg. Az osztály propagandis­ta-szervező titkára, az egész évfolyam kultúrfelelőse, az iskolai KISZ-bizottság tagja volt. Két éven át technikai ve­zetője volt az iskolai KISZ­­Híradónak, amellyel kapcso­latban már 1/18 órakor mennie kellett az iskolába. Szaktanári irányítással sokszor vett részt az iskolai hangosító eszközök szerelésében és működtetésé­ben, az iskolai és iskolán kí­vüli rendezvények, a városi és külső területi, vidéki ünnepsé­gek alkalmával. Fentieken túl szívesen segítette tanulmánya­ikban osztálytársait is. Volt idő, amikor társadalmi mun­kában órarendszerűen foglal­kozott egy-egy osztálytársával, korrepetálta azt. Osztályfőnö­ke, nevelői tudtak minderről, mégis az utolsó év lezárása­kor, a gimnáziumi végső érté­keléskor elfeledkeztek róla, ő is részesült a kollektív meg­torlásban, büntetésben. Jól tudom, hogy levelem­ből kiderül, hogy saját fiam­ról van szó, és azt is ismerem, hogy más fórum is akadt vol­na számomra, hogy szóvá te­gyem sérelmünket. Amiért ezt az utat választottam, az pusz­tán azért történt, mert jó len­ne, ha ez az egyetlen eset is elgondolkodásra késztetné a nevelőket és a felettes szerve­ket, s a gyakorlati pedagógiai eljárásokban sokkal több sze­repet kapna a korszerű peda­gógia.” Eddig az írás. Lehet, hogy levélírónknak van igaza s tényleg ez az „egyetlen” eset, mi mégis úgy véltük: a rólunk — pedagógusokról — alkotott kép teljességéhez ez is hozzá­tartozik. —­e —­r Egy levél tanúsága Hol vagy, szabad idő? ISMEREK KÉT HIMAA­­ZISTÁT. Tanév közben bár­mikor találkozunk, mindig si­etnek, mindig az órájukat né­zik, s ha rákérdek, fásultan válaszolnak: elmegy a busz, nem érek az angolórára, be­számolót kell készítenem, hol­nap délelőtt legalább elkérnek a matekóráról, úgyse tudnék készülni, mert... És itt álljunk meg, mert meghökkentő, hogy csökkent­hetjük a tananyagot akármi­lyen mértékben, ha nincs egészséges munkamegosztás a diákok közt, akkor a legaktí­vabbak tanulni sem érnek rá, mert annyi az egyéb elfoglalt­ságuk, a különóra, az iskolai, az úttörő-, a KISZ-megbízatás, hogy még szusszanni sem jut idejük: minden órájuk, min­den percük foglalt, a pihe­nés, a szabad idő elérhetetlen számukra. Ifjú ismerőseim a jobbak­ közé tartoznak. Már­pedig elterjedt nézet, hogy a jó képességű, az agilis gyerek univerzális, olyan típus, akire mindent rá lehet bízni, akire bármikor lehet számítani, így aztán elhalmozzák őket kü­lönféle feladatokkal, funkci­ókkal. A „futtatott” gyereke­ket nemcsak az iskola ostro­molja, hanem követel, még­hozzá nem is keveset, a hiú­ságtól elvakított szülő is. NEM VITATJUK: jó szán­dékú serkentés ez, motorja a büszkeség, az apai és anyai önérzet. Jó érzés látni, hogy a gyerekre számítanak, hogy könnyen veszi az akadályokat, hogy minden megbízatást lát­szólag könnyen és jól teljesít, hogy sorra kapja a dicséretet. S ilyenkor aztán nem egy szü­lő még inkább elgaloppírozza magát, megcélozza a lehetet­lent. Nem elégszik meg azzal, hogy fia, lánya jól tanúl, hogy kiváló KISZ- vagy úttörőveze­tő, szakköri tag, sportoló, ha­nem újabb „akadályt” állít. Van művészi torna, van balett, van vívó-, búvártanfolyam, van különóra angol, német, olasz, spanyol nyelvből. S van zenei képzés is. Hadd játsszék az a gyerek legalább egy-két hangszeren, tanuljon szol­fézst! S a gyerek megy, csinál mindent úgy, mint egy tökéle­tes automata. Elégedett is mind a szülő, mind az iskola, mert van kivel büszkélkedni: a megbízható, „univerzális” gyerek, aki mindent megcsi­nál, aki mindig segít, így igaz. Már csak önmagán nem tud segíteni. IDŐBEOSZTÁSUKAT nem ők találták ki, nem ők tervez­ték. Látnak-futnak szakkör­ről szakkörre, búváredzésről zongoraórára, s arra nem jut idejük, hogy kutassák, felfe­dezzék önmaguk értékét. Nincs lehetőségük arra, hogy mérlegeljenek, válasszanak abból a sokból, amit a világ az ébredő értelem elé tár. Nincs, mert helyettük gondol­kodtak, mérlegeltek, sőt ami még rosszabb: döntöttek. S vajon mi a biztosíték arra, hogy jól? Meghökkentő példa: szakköri foglalkozásokon a megyei úttörőházban láttam gyerekeket, akik ha nem fi­gyeltek rájuk, házi feladatu­kat írták, vagy épp egy másik „jelenésre”, előadásra, feladat­ra készültek. TARTHATATLAN HELY­ZET. A szabad idő, a pihenés a diáknak is létszükséglet. Hi­ánya sorvasztja az önálló gon­dolkodást, fojtja az alkotó­készséget, szürkíti az érzelem­világot. Igaz, lassú folyamat ez, nem máról holnapra termi kóros gyümölcsét, hanem évek múltán. Együttesen, de külön­­külön is keresnünk kell a ki­utat. Igazi közteherviselésre van szükség. Pécsi István Tokaji látkép V. Erdélyi Lenke festménye Lapok egy iskola történetéből . A nagyatádi iskola megsár­gult értesítőit lapozgatom. Az első éppen 50 esztendős. Mi foglalkoztatta fél évszázaddal ezelőtt az itt dolgozó pedagó­gusokat? „Tekintettel arra, hogy vi­dékünkön a polgári iskolák működése, illetőleg célja alig ismert — írja az igazgató — azt hiszem, nem végeztem fe­lesleges munkát, amikor az ér­dekelt szülők felvilágosítása­­képen összeállítottam azokat a pályákat, melyekre a polg. isk. képesít. A polg. iskola II. osztályá­nak elvégzése az ipari szakis­kolába, bányász iskolába való beiratkozásra jogosít... a pol­gári iskola IV. osztályát vég­zett tanulók lehetnek kellő gyakorlat megszerzése után postamesterek, vasúti altisz­tek, bírósági végrehajtók, díj­­nokok, telekkönyvvezetők...” Tíz évvel később: „Ifjúsági egyesületünk, az önképzőkör, a megalakuláskor megkezdett ösvényen haladt tovább ki­tűzött célja felé. A cél: haza­fias, munkás, önállóan gon­dolkodni tudó polgárokat ne­velni, a gyermek lelkét mű­velni, irodalmunk gyöngyeit megismertetni... E célból az önképzőkör tagjai rendes és díszgyűléseken szavaltak, fel­olvasást tartottak, utána a ve­zető-tanár útmutatása szerint az előadásról bírálatot mon­dottak.” Az 1923—1924. tanév értesí­tője már komolyabb tervekről árulkodik: „Az iskola államo­sításának ügye a törvényható­sági jóváhagyás késedelmes elintézése következtében az el­múlt iskolai évben már nem juthatott tető alá, de megvan a reménye annak, hogy a jö­vő tanévet már mint állami polgári iskola fogjuk meg­nyithatni. Az iskola államosí­tásával egyik régi óhajunk menne teljesedésbe. Hátra volna még az iskolának jövő­beni elhelyezése, megfelelő új iskolaépület építése. Az e te­kintetben tett intézkedésekről röviden a következőkben szá­molunk be: Nagyatád nagy­község a múlt évi értesítőink­ben jelzett 100 m­illiós építési kölcsönt az államtól felvette, és azonnal építési anyagba, téglába és épületfába fektette; az új iskolaépület elhelyezésé­re a község belterületén 2 kat. holdnyi telket biztosított s egy, a telek fekvésének meg­felelő tervrajzot készíttetett. Hogy azonban a mai viszo­nyok mellett a készített terv mikor ölthet testet, az egyen­lőre még a jövő titka.” 1933—34. tanév: „Az foko­zódó forgalomban a közleke­dés rendjének biztosítása s így a balesetek számának csökkentése céljából minden osztályban egy-egy tanár is­mertette a veszélymenetes ut­cai közlekedésre vonatkozó szabályokat. Az alkohol és a nikotin ká­ros hatására az egyes tantár­gyak keretében hívtuk fel nyomatékosan a­­tanulók fi­gyelmét, sőt a tanulók előtt állandóan kifüggesztett szem­léltető képben is bemutattuk az alkoholnak a­z emberi szer­vezetre gyakorolt romboló ha­tását." (Az 1933—34-es tanév értesítőjéből.) Nincs új a nap alatt. Vagy mégis? „Az általános iskola V. b és VI. b osztályában a mulasztá­sok, különösen a téli és tav­a­­szi hónapokban, rendkívül nagymértékűek voltak, ennek magyarázatát ruha és lábbeli hiányában találhatjuk” — ál­lapítja meg keserűen a neve­lőtestület az 1946—47-es tanév végén. Laczkó András

Next