Pedagógusok Lapja, 1973 (29. évfolyam, 1-24. szám)

1973-11-08 / 20. szám

TARTALOMBÓL: A felsőoktatás időszerű kér­dései — Hol vagy, szabad idő? — Egy levél tanúsága — Az első napok a katedrán — A pedagógus gyereke... — Gondolatok írásbeli felügye­let közben — Az olasz okta­tásügy demokratizálásáért — Film, színház, könyv, tárlat — Válaszolunk Néhány évvel ezelőtt szin­te katasztrofálissá vált az óvónőhiány Budapesten. Még az is előfordult, hogy a Füredi úti lakótelepen heteket ké­sett egy teljesen kész új óvo­da megnyitása, mert egysze­rűen nem volt óvónő, aki fog­lalkozzék a gyermekekkel. Az óvónőhiány természetesen nemcsak a főváros gondja, hanem az egész országé. Bu­dapesten azonban azért is okoz különösen nagy problé­mát, mert 1959 óta, amikor óvónőképzésünk felsőfokú lett, a fővárosban nem­ műkö­dik óvónőképző. Egy kellően át nem gondolt intézkedés eredményeként azoknak is vi­déken kellett megszerezniük képesítésüket, akik Budapes­ten akartak óvónők lenni. Ez a mód természetesen megdrá­gítja a képzést — hogy másra ne hivatkozzunk, már csak a kollégiumi költségek miatt is —, s ráadásul az óvónői pá­lyától sokakat elriaszt. Közöt­tük legnagyobb számban ép­pen azokat, akikből a főváros­ban lehetnének óvónők. A bu­dapesti lakosok ugyanis meg­gondolják, hogy két esztendő­re vidékre menjenek tanulni, akik pedig vidékiek, s lakó­helyükhöz közel szereznek óvónői diplomát, nem költöz­hetnek a fővárosba, vagy nincs is szándékukban el­hagyni szűkebb környezetü­ket, községüket, megyéjüket. Átmeneti megoldásként a Budapesti Tanítóképző Inté­zetben a Kecskeméti Óvónő­képző Intézet „kihelyezett ta­gozata” működik. Ez a „kihe­lyezés” természetesen csak papíron létezik. A kecskemé­ti intézetnek semmilyen for­mában nincs és nem is lehet köze a budapesti óvónőképzés­hez. A budapesti esti tagozaton A budapesti tanítóképzőben nappali és esti tagozaton egy­aránt tanulnak óvónők. Ezúttal az esti tagozatosok gondjaival foglalkozunk. — Az esti tagozatot a fővá­rosi tanács rendelete alapján 1971-ben nyitottuk meg — mondja Fodor József, a Bu­dapesti Tanítóképző Intézet igazgatóhelyettese. — A ren­delkezés értelmében csak olyanokat vehetünk föl a ta­gozatra, akik a fővárosban képesítés nélküli óvónőként dolgoznak, és az alkalmassá­gi vizsgán megfeleltek. Min­den leendő hallgatónkat a fő­városi tanács művelődésügyi főosztályának kell javasolnia. Keresztféléves rendszerrel dolgozunk a tagozaton, febru­árban kezdődik a tanév. Az első évben 240, a másodikban 340 jelentkezőt vettünk föl. Jelenleg összesen 552-en jár­nak a tagozatra, 289-en első, 263-an pedig a második évfo­lyamra. Mivel azonban néhá­­nyan elmaradtak az állam­vizsgájukkal, jövő februárban mintegy háromszázan fognak állam­vizsgázni. Ugyanekkor 267 új elsőéves kezdi meg ta­nulmányait. — Milyen a tagozat tanter­ve, tanulmányi rendje? — A tanterv lényegében azonos az óvónőképző intéze­tek nappali tagozatának tan­tervével. A különbség csupán annyi, hogy nincs testnevelés, hangszeres képzés és idegen­­nyelv-oktatás. A hallgatók he­tente egyszer hat órára jönnek be az intézetbe. A szorgalmi idő 14 hét, tehát, 84 óra esik egy félévre. Eléggé nehezen sikerült „összehoznunk” a ta­gozat tanári testületét, hiszen a nappali tagozat oktatóira túlterheltségük miatt csak ke­véssé számíthattunk. Három év elteltével azonban elmond­hatjuk, hogy az esti tagozat oktatói már testületté szerve­ződtek. Az óraadók szoros kapcsolatban állnak szaktár­gyuk intézeti szakcsoportjai­val, s így a tanítás a lehetősé­gekhez képest színvonalas. Természetesen sok gondot is jelent az esti óvónőképző tago­zat működése, hogy mást ne mondjak, kevés a hely, túlter­heltek a könyvtáraink. Ka­punk azonban segítséget is. Néhány kerületben — különö­sen ki kell emelnem az I., a XX. és a XXI. kerületet — a zeneiskolák patronálják óvó­nőinket. — A hallgatók eredményé­vel elégedettek lehetünk — mondja Raits Annamária, a tagozat vezető tanára. — Lel­kiismeretesen járnak az órák­ra, nem hiányoznak igazolat­lanul. Még olyasmi is előfor­dult, hogy egyik hallgatónkat az óráról vitte a mentő a szü­lészetre. A vizsgákra is szor­galmasan készülnek, bár sok nehézséggel kell megküzdeni­ük. De erről talán beszéljenek maguk a hallgatók. Hat elsőéves óvónőképzés mondotta el gondjait. Vala­mennyien úgynevezett cso­­porttitkárok, és Raits Anna­mária kérésére társaiktól is érdeklődtek, milyen problé­máik vannak. Az alább sum­mázott vélemények — s a bennük tükröződő gondok — tehát általánosnak tekinthe­tők. A hallgatók véleménye Nem megfelelő a jegyzet- és a szakirodalom-ellátás. A Gyer­mekirodalom például csak a napokban jelent meg, holott egy fél éve kellene használni. Egy sebtiben megejtett fel­mérés szerint az egyik cso­portban a jegyzetek többségé­ből 10 százalékos a hiány, de van olyan jegyzet is, amely­hez eddig csak a hallgatók fe­le jutott hozzá. A fővárosi tanács művelő­désügyi főosztálya annak ide­jén tájékoztatót adott ki a Budapesten esti tagozatú óvó­nőképzésben résztvevőkkel kapcsolatban. Ezt a tájékozta­tót azonban a különböző ke­rületeknél és különböző óvodákban korántsem egy­féleképpen értelmezik. A tájékoztató szerint például az esti tagozatosoknak hetente annyi órakedvezmény jár, amennyi biztosítja, hogy az oktatásban idejében megjelen­jenek. Ezt a „kedvezményt” a legtöbb helyen úgy „adják meg”, hogy beosztást készíte­nek, amelynek alapján a hall­gató akkor is „beér”, ha a teljes óraszámát ledolgozza. (Beszélgető partnereim közül egy sem volt olyan, aki aznap hét óránál későbben kezdett volna. Többen hattól dolgoz­tak, s kettőre jöttek órára.) Ezzel szemben több helyütt — így például a Csepel Művek összes óvodáiban vagy például a XV. kerületi óvodákban — úgy osztják be a hallgatók munkaidejét, hogy azon a na­pon, amikor tanulnak, nem is kell az óvodába menniük. Mindebből kitűnik, nagyon sok múlik azon, hogyan foglalkoz­nak a hallgatókkal a kerületi és üzemi vezetők, főképpen pedig a vezető óvónők. Sajnos, a tapasztalatok nem a legkedvezőebbek. A képesí­tés nélkülieket általában dél­utánra osztják be, foglalkozá­sokat nem vezetnek, családot nem látogatnak. (Még arra is akadt elrettentő példa, hogy a vezető óvónő nem engedte meg, hogy képesítés nélküli kolléganője tapasztalatszerzés céljából elkísérje őt a család­­látogatásra.) Ez a gyakorlat nyilvánvalóan hátráltatja őket pedagógiai fejlődésükben, hi­szen éppen az lenne a cél, hogy tapasztalt és szakképzett óvónők irányításával ők is minél nagyobb gyakorlatot szerezzenek, és minél jobb módszereket tanuljanak. Külön problémát jelentenek a bérkérdések. Ezek nem tar­toznak szorosan írásunk tár­gyához, azt azonban meg kell említenünk, hogy igen nagyok az aránytalanságok. Nem kí­vánunk semmiféle egyenlős­­dit, de az mégiscsak furcsa, hogy ugyanazt a munkát, egy­formán képesítés nélkül, s nagyjából hasonló adottságok­kal, gyakorlattal az egyik 970, a másik pedig 1300 forintért végzi. Még kényesebb dolog, ha a képesítettek és a képesí­tés nélküliek fizetését vetjük össze. Alighanem érdemes len­ne ezt a kérdést egyszer ala­posan megvizsgálni. Miért éppen óvónő? Nem könnyű tehát esti tago­zatú óvónőképzőbe járni. Ál­dozatokat kell vállalni, sok mindenről lemondani a képe­sítés megszerzése érdekében. Befejezésül azt kérdeztem, ki, hogyan került a pályára, miért vállalkozott a tovább­tanulásra. Íme, a válaszok — kommentár nélkül. Deák Anna: — Huszonegy éves koromig a fóti gyermekvárosban éltem. Gyermekfelügyelői szakközép­­iskolát végeztem, amióta dol­gozom, gyermekekkel foglalko­zom. Kilenc éve fogyatékos gyermekek között végzem a munkámat. Természetesnek tartom, hogy magasabb képe­sítést szerezzek, hiszen min­dig is óvónő szerettem volna lenni. Krupanics Sándorné: — Érettségi után tanítókép­zőbe jelentkeztem. Nem vet­tek föl. Arra sem volt lehető­ség, hogy képesítés nélkül ta­nítani menjek. Viszont min­denképpen gyermekekkel sze­retnék foglalkozni, pedagógus szeretnék lenni. Dobos Márta: — A nagynéném vezető óvó­nő. Sokszor bejártam hozzá, ismerkedtem a munkájával. Mivel a gyerekeket szeretem, könnyen kedvet kaptam az óvónői hivatáshoz. Kócsa Lászlóné: — A BKV-nál dolgoztam adminisztratív munkakörben. Hozzám tartoztak az üzemi óvodák ügyes-bajos dolgai. Addig foglalkoztam az óvo­dákkal, míg végül is átkértem magam az újpesti óvodánkba. Közelebb áll hozzám ez a munka, mint a korábbi. Két kisgyermekem van, azoknak a nevelésére is több időm jut. Seer Zoltánná: — Jogra jelentkeztem, nem vettek föl. Gondoltam, bármit, csak íróasztalt ne. Egy hírhe­­detésre jelentkeztem, így be­­kerültem a Csepeli Papírgyár óvodájába. „Bedobtak a mély­vízbe”, nem volt, aki foglal­kozzék velem, hiszen ötünk közül csak a vezetőnek van képesítése. Lelkesen láttam a munkához, értem is el ered­ményt: egy kiállításon szép sikerrel szerepeltek az óvodá­saim. Ez további igyekezetre serkent, de nem mondtam le arról sem, hogy az óvónői ké­pesítés megszerzése után, esetleg még mást is tanuljak. Hering Andrásné: — Két gyermekem van. Amikor a másodikat föl akar­tam vétetni az óvodába, azt mondták, fölveszik, ha én odamegyek óvónőnek. Hát odamentem, és nem bántam meg. Megszerettem a munkát, örülök, hogy tanulhatok. Re­mélem, meglesz az előrelépési lehetőségem is. Budapesten jelenleg mintegy 78—80 százalékos az óvodai el­látottság. Ezt körülbelül 90 szá­zalékra kell fejleszteni. Egyút­tal csökkenteni kell a csoportok létszámát is. Az előzetes számí­tások szerint a Budapesti Ta­nítóképző Intézetben működő óvónőképző esti tagozaton 1975 februárjában még indul új év­folyam. Azután valószínűleg nem lesz már szükség erre a képzési formára. De mindenképpen szükség lenne arra, hogy a fővárosnak ismét legyen óvónőképző inté­zete. Morvay István /#nRT%/\ ' . INTE5T •­­ Diplomás óvónők akarnak lenni... Fővárosi gondok és a megoldásuk Az elnökség ülése A Pedagógusok Szakszerve­zetének elnöksége október 25- én ülést tartott. Dr. Csűrös Zoltán elnök megemlékezett a szakszervezet közelmúltban el­hunyt főtitkáráról, Péter Ernőről. A részvevők egy per­ces néma felállással áldoz­tak emlékének. Napirenden szerepelt a Baranya megyei bi­zottság beszámolója a kollektív vezetés és felelősség megvaló­sulásáról. Ezt követően a mun­káltatói jogkör decentralizálá­sának tapasztalatait vitatták meg az elnökség tagjai. Vége­zetül a szakszervezeti aktivis­ták képzésének és továbbkép­zésének négyéves tapasztala­tairól és a további tervekről számolt be a szervezési és köz­nevelési osztály. Az elnökség köszönetét és elismerését fejezte ki az első napirendi pontot előterjesztő Baranya megyei bizottságnak a reális, őszinte hangú jelenté­séért, valamint a szakszerve­zet IX. kongresszusának hatá­rozatai érdekében végzett ed­digi munkájáért. Az eredmény: 261 vagon A Magyar Úttörők Szövetsé­ge és a MÉH az elmúlt tanév­ben országos hulladékgyűjtési versenyt hirdetett. Ezen külö­nösen nagy sikert értek el a bu­dapesti tanulók, akik mintegy 261 vagon hasznos hulladékot gyűjtöttek. Az öt legszorgal­masabb fővárosi úttörőcsapat között nemrég a MÉH-tröszt csaknem százezer forint pénz­jutalmat osztott ki. Bonin András rajza Piros betűvel A napok egyhangú, szakadatlan sorát az ünnepek piros betűi szakítják meg a naptárban. Ragyogó, vidám színükkel az emberiség vagy népünk egy-egy nagy eseményét, élmé­nyét idézik emlékezetünkbe, lobogó zászlókkal, ujjongó fel­vonulásokkal­. Másszor meg a kedves, családias találkozá­sok és ajándékozások örömét ízleltetik meg velünk, vagy egyszerűen a folytonos munka kemény helytállását oldják a kellemes pihenés nyugalmával. De akármi legyen is a sajá­tos tartalmuk, mindegyikben ott rezeg az érzelem húrja, az ünneplőbe öltözött ember derűje, öröme, emelkedettsége. Mit jelent az ünnep az iskolában? Bármelyik iskolatípus­nak szóló rendtartást lapozzuk is föl, valamennyiben talá­lunk egy paragrafust, mely az ünnepekhez kapcsolódik. Ez szabatosan előírja, hogy milyen napokon kell az iskolákban ünnepélyeket, megemlékezéseket tartani. A rendeletek pon­tosságra törekvő modorában arról is szól, hogy ezeknek az ünnepélyeknek és megemlékezéseknek tartalmukban és külsőségükben a tanulók szocialista nevelését, az iskola ha­gyományainak kialakítását és ápolását kell szolgálniuk. A paragrafus egyik pontja megszabja, hogy az említett „ren­dezvényeket” a nevelőtestületnek a munkatervben megbí­zott tagja készíti elő és rendezi az úttörőcsapat, illetőleg a KISZ és nagyobb ünnepélyek alkalmával.^-? a szülői munkaközösség bevonásával. Ünnepély, ünnepi ruha, nem egyszer szünet — mindez valóban eleme az iskolában az ünnepnek, de igazi tartalmát az az élmény adja, amelyben az ünnep mondanivalója kris­tályosodik, és fényével­ megvilágítja az ünnepet követő hét­köznapok sorát. Ehhez pedig az kell, hogy a sebtiben meg­rendezett „kincstári” ünnepélyek és megemlékezések he­lyett minél több tanuló közvetlen közreműködésével, kultú­rált körülmények között, a gyermek és fiatalok érdeklődését lekötő ünnepeket üljünk az iskolában. Piros betűs ünnepeket__ Fényi András Békét a népeknek! A béke híveinek eddigi leg­nagyobb seregszemléjén, a 143 ország több mint háromezer küldötte előtt idézte Leonyid Brezsnyev, az SZKP Központi Bizottságának főtitkára korunk programját: „Békét a népek­nek.” A logika szabályait ismerők jól értik az idézett epid­ek­é­­ma, az összevont következtetés szerepét a gondolkodásban, de annak társadalmi cselekvést formáló erejét is. Mégis, meny­nyivel, másként hangzott az is­mert jelmondat, mert egy olyan ország és párt képvise­lője hangoztatta, amelyik a bé­ke ügyéért folytatott több mint fél évszázados szakadatlan küzdelmet. A világtörténelmet formáló Nagy Októberi Forra­dalomtól egyenes út vezetett a moszkvai világkongresszusig. A jelmondatot hitelesíti a szovjet nép küzdelme a lenini békedekrétum megszületésétől az SZKP XXIV. kongresszu­sán elfogadott békeprogramig, így forrt össze széttéphetet­­lenül alig több mint fél évszá­zad alatt a béke a szocializ­mussal, hogy megszabadulhas­sunk az egész világot fenyege­tő katasztrófa rémétől. Korunk nagy próbatételei világosan fo­galmaznak minden ember szá­mára: a béke ügye a szociális haladás ügye is egyszersmind. Hogy a békéért és társadalmi haladásért folytatott harc mennyire összetartoznak, azt napjainkban kiáltóan bizo­nyítja Chile megrendítő tragé­diája vagy a közel-keleti béke megbontása. A békét sokféleképpen lehet elképzelni, és a különbözőbb formákban lehet szolgálni. Ám egyet mindenkinek tudomásul kell vennie: a néptömegek szerte a világon a jobb, a tel­jesebb emberi életért harcol­nak, tudatosan vagy ösztönö­sen — a szocializmus vissza­vonhatatlan győzelméért küz­denek. A moszkvai tanácskozás egyik legbiztatóbb záloga, hogy mindazok, akik a béke és az emberi haladás hívei „számít­hatnak a szovjet népre, amely a nagy forradalmat követő első éveiben, a fasizmussal vívott harcban, a háború utáni évti­zedekben egyaránt és most is az emberiség érdekei védel­méért folytatott harc első vo­nalában volt és marad.” A mi életünkben, egy em­beröltő alatt is születtek és születnek jelszavak, jelmon­datok. Igazak, sorsot formálók közüljük csak azok maradnak, amelyek a megélt valóság, a jogos törekvések summázata­­ként­ születnek. A­­'„Békét a népeknek” ezek közé tartozik. Szovjet vendégek Kőbányán A szovjet neveléstudomá­nyi akadémia 28 tagú tudós­­csoportja látogatott hazánkba, hogy tanulmányozza a magyar oktatásügyet. Programjuk so­rán sokfelé jártak, így a többi között az Országos Pedagógiai Intézetben, valamint vidéki is­kolákban. A látogatók egy csoportja a kőbányai I. László Gimnáziu­mot kereste fel Komorova Ga­lina Ivanovna tudományos munkatárs vezetésével. A ven­dégeket elsősorban a gyakor­lati oktatás módszere érdekel­te, ezért több tanítási órát meghallgattak. Látogatásuk végén elismeréssel nyilatkoz­tak tapasztalataikról, az órát tartó pedagógusok munkájáról és az iskola audio­vizuális tantermének korszerű beren­dezéséről, gyakorlati felhasz­nálásáról. Hangulatos záróak­kordként a diákok színvonalas orosz nyelvű műsorral kedves­kedtek a vendégeknek.

Next