Pedagógusok Lapja, 1973 (29. évfolyam, 1-24. szám)
1973-11-08 / 20. szám
TARTALOMBÓL: A felsőoktatás időszerű kérdései — Hol vagy, szabad idő? — Egy levél tanúsága — Az első napok a katedrán — A pedagógus gyereke... — Gondolatok írásbeli felügyelet közben — Az olasz oktatásügy demokratizálásáért — Film, színház, könyv, tárlat — Válaszolunk Néhány évvel ezelőtt szinte katasztrofálissá vált az óvónőhiány Budapesten. Még az is előfordult, hogy a Füredi úti lakótelepen heteket késett egy teljesen kész új óvoda megnyitása, mert egyszerűen nem volt óvónő, aki foglalkozzék a gyermekekkel. Az óvónőhiány természetesen nemcsak a főváros gondja, hanem az egész országé. Budapesten azonban azért is okoz különösen nagy problémát, mert 1959 óta, amikor óvónőképzésünk felsőfokú lett, a fővárosban nem működik óvónőképző. Egy kellően át nem gondolt intézkedés eredményeként azoknak is vidéken kellett megszerezniük képesítésüket, akik Budapesten akartak óvónők lenni. Ez a mód természetesen megdrágítja a képzést — hogy másra ne hivatkozzunk, már csak a kollégiumi költségek miatt is —, s ráadásul az óvónői pályától sokakat elriaszt. Közöttük legnagyobb számban éppen azokat, akikből a fővárosban lehetnének óvónők. A budapesti lakosok ugyanis meggondolják, hogy két esztendőre vidékre menjenek tanulni, akik pedig vidékiek, s lakóhelyükhöz közel szereznek óvónői diplomát, nem költözhetnek a fővárosba, vagy nincs is szándékukban elhagyni szűkebb környezetüket, községüket, megyéjüket. Átmeneti megoldásként a Budapesti Tanítóképző Intézetben a Kecskeméti Óvónőképző Intézet „kihelyezett tagozata” működik. Ez a „kihelyezés” természetesen csak papíron létezik. A kecskeméti intézetnek semmilyen formában nincs és nem is lehet köze a budapesti óvónőképzéshez. A budapesti esti tagozaton A budapesti tanítóképzőben nappali és esti tagozaton egyaránt tanulnak óvónők. Ezúttal az esti tagozatosok gondjaival foglalkozunk. — Az esti tagozatot a fővárosi tanács rendelete alapján 1971-ben nyitottuk meg — mondja Fodor József, a Budapesti Tanítóképző Intézet igazgatóhelyettese. — A rendelkezés értelmében csak olyanokat vehetünk föl a tagozatra, akik a fővárosban képesítés nélküli óvónőként dolgoznak, és az alkalmassági vizsgán megfeleltek. Minden leendő hallgatónkat a fővárosi tanács művelődésügyi főosztályának kell javasolnia. Keresztféléves rendszerrel dolgozunk a tagozaton, februárban kezdődik a tanév. Az első évben 240, a másodikban 340 jelentkezőt vettünk föl. Jelenleg összesen 552-en járnak a tagozatra, 289-en első, 263-an pedig a második évfolyamra. Mivel azonban néhányan elmaradtak az államvizsgájukkal, jövő februárban mintegy háromszázan fognak államvizsgázni. Ugyanekkor 267 új elsőéves kezdi meg tanulmányait. — Milyen a tagozat tanterve, tanulmányi rendje? — A tanterv lényegében azonos az óvónőképző intézetek nappali tagozatának tantervével. A különbség csupán annyi, hogy nincs testnevelés, hangszeres képzés és idegennyelv-oktatás. A hallgatók hetente egyszer hat órára jönnek be az intézetbe. A szorgalmi idő 14 hét, tehát, 84 óra esik egy félévre. Eléggé nehezen sikerült „összehoznunk” a tagozat tanári testületét, hiszen a nappali tagozat oktatóira túlterheltségük miatt csak kevéssé számíthattunk. Három év elteltével azonban elmondhatjuk, hogy az esti tagozat oktatói már testületté szerveződtek. Az óraadók szoros kapcsolatban állnak szaktárgyuk intézeti szakcsoportjaival, s így a tanítás a lehetőségekhez képest színvonalas. Természetesen sok gondot is jelent az esti óvónőképző tagozat működése, hogy mást ne mondjak, kevés a hely, túlterheltek a könyvtáraink. Kapunk azonban segítséget is. Néhány kerületben — különösen ki kell emelnem az I., a XX. és a XXI. kerületet — a zeneiskolák patronálják óvónőinket. — A hallgatók eredményével elégedettek lehetünk — mondja Raits Annamária, a tagozat vezető tanára. — Lelkiismeretesen járnak az órákra, nem hiányoznak igazolatlanul. Még olyasmi is előfordult, hogy egyik hallgatónkat az óráról vitte a mentő a szülészetre. A vizsgákra is szorgalmasan készülnek, bár sok nehézséggel kell megküzdeniük. De erről talán beszéljenek maguk a hallgatók. Hat elsőéves óvónőképzés mondotta el gondjait. Valamennyien úgynevezett csoporttitkárok, és Raits Annamária kérésére társaiktól is érdeklődtek, milyen problémáik vannak. Az alább summázott vélemények — s a bennük tükröződő gondok — tehát általánosnak tekinthetők. A hallgatók véleménye Nem megfelelő a jegyzet- és a szakirodalom-ellátás. A Gyermekirodalom például csak a napokban jelent meg, holott egy fél éve kellene használni. Egy sebtiben megejtett felmérés szerint az egyik csoportban a jegyzetek többségéből 10 százalékos a hiány, de van olyan jegyzet is, amelyhez eddig csak a hallgatók fele jutott hozzá. A fővárosi tanács művelődésügyi főosztálya annak idején tájékoztatót adott ki a Budapesten esti tagozatú óvónőképzésben résztvevőkkel kapcsolatban. Ezt a tájékoztatót azonban a különböző kerületeknél és különböző óvodákban korántsem egyféleképpen értelmezik. A tájékoztató szerint például az esti tagozatosoknak hetente annyi órakedvezmény jár, amennyi biztosítja, hogy az oktatásban idejében megjelenjenek. Ezt a „kedvezményt” a legtöbb helyen úgy „adják meg”, hogy beosztást készítenek, amelynek alapján a hallgató akkor is „beér”, ha a teljes óraszámát ledolgozza. (Beszélgető partnereim közül egy sem volt olyan, aki aznap hét óránál későbben kezdett volna. Többen hattól dolgoztak, s kettőre jöttek órára.) Ezzel szemben több helyütt — így például a Csepel Művek összes óvodáiban vagy például a XV. kerületi óvodákban — úgy osztják be a hallgatók munkaidejét, hogy azon a napon, amikor tanulnak, nem is kell az óvodába menniük. Mindebből kitűnik, nagyon sok múlik azon, hogyan foglalkoznak a hallgatókkal a kerületi és üzemi vezetők, főképpen pedig a vezető óvónők. Sajnos, a tapasztalatok nem a legkedvezőebbek. A képesítés nélkülieket általában délutánra osztják be, foglalkozásokat nem vezetnek, családot nem látogatnak. (Még arra is akadt elrettentő példa, hogy a vezető óvónő nem engedte meg, hogy képesítés nélküli kolléganője tapasztalatszerzés céljából elkísérje őt a családlátogatásra.) Ez a gyakorlat nyilvánvalóan hátráltatja őket pedagógiai fejlődésükben, hiszen éppen az lenne a cél, hogy tapasztalt és szakképzett óvónők irányításával ők is minél nagyobb gyakorlatot szerezzenek, és minél jobb módszereket tanuljanak. Külön problémát jelentenek a bérkérdések. Ezek nem tartoznak szorosan írásunk tárgyához, azt azonban meg kell említenünk, hogy igen nagyok az aránytalanságok. Nem kívánunk semmiféle egyenlősdit, de az mégiscsak furcsa, hogy ugyanazt a munkát, egyformán képesítés nélkül, s nagyjából hasonló adottságokkal, gyakorlattal az egyik 970, a másik pedig 1300 forintért végzi. Még kényesebb dolog, ha a képesítettek és a képesítés nélküliek fizetését vetjük össze. Alighanem érdemes lenne ezt a kérdést egyszer alaposan megvizsgálni. Miért éppen óvónő? Nem könnyű tehát esti tagozatú óvónőképzőbe járni. Áldozatokat kell vállalni, sok mindenről lemondani a képesítés megszerzése érdekében. Befejezésül azt kérdeztem, ki, hogyan került a pályára, miért vállalkozott a továbbtanulásra. Íme, a válaszok — kommentár nélkül. Deák Anna: — Huszonegy éves koromig a fóti gyermekvárosban éltem. Gyermekfelügyelői szakközépiskolát végeztem, amióta dolgozom, gyermekekkel foglalkozom. Kilenc éve fogyatékos gyermekek között végzem a munkámat. Természetesnek tartom, hogy magasabb képesítést szerezzek, hiszen mindig is óvónő szerettem volna lenni. Krupanics Sándorné: — Érettségi után tanítóképzőbe jelentkeztem. Nem vettek föl. Arra sem volt lehetőség, hogy képesítés nélkül tanítani menjek. Viszont mindenképpen gyermekekkel szeretnék foglalkozni, pedagógus szeretnék lenni. Dobos Márta: — A nagynéném vezető óvónő. Sokszor bejártam hozzá, ismerkedtem a munkájával. Mivel a gyerekeket szeretem, könnyen kedvet kaptam az óvónői hivatáshoz. Kócsa Lászlóné: — A BKV-nál dolgoztam adminisztratív munkakörben. Hozzám tartoztak az üzemi óvodák ügyes-bajos dolgai. Addig foglalkoztam az óvodákkal, míg végül is átkértem magam az újpesti óvodánkba. Közelebb áll hozzám ez a munka, mint a korábbi. Két kisgyermekem van, azoknak a nevelésére is több időm jut. Seer Zoltánná: — Jogra jelentkeztem, nem vettek föl. Gondoltam, bármit, csak íróasztalt ne. Egy hírhedetésre jelentkeztem, így bekerültem a Csepeli Papírgyár óvodájába. „Bedobtak a mélyvízbe”, nem volt, aki foglalkozzék velem, hiszen ötünk közül csak a vezetőnek van képesítése. Lelkesen láttam a munkához, értem is el eredményt: egy kiállításon szép sikerrel szerepeltek az óvodásaim. Ez további igyekezetre serkent, de nem mondtam le arról sem, hogy az óvónői képesítés megszerzése után, esetleg még mást is tanuljak. Hering Andrásné: — Két gyermekem van. Amikor a másodikat föl akartam vétetni az óvodába, azt mondták, fölveszik, ha én odamegyek óvónőnek. Hát odamentem, és nem bántam meg. Megszerettem a munkát, örülök, hogy tanulhatok. Remélem, meglesz az előrelépési lehetőségem is. Budapesten jelenleg mintegy 78—80 százalékos az óvodai ellátottság. Ezt körülbelül 90 százalékra kell fejleszteni. Egyúttal csökkenteni kell a csoportok létszámát is. Az előzetes számítások szerint a Budapesti Tanítóképző Intézetben működő óvónőképző esti tagozaton 1975 februárjában még indul új évfolyam. Azután valószínűleg nem lesz már szükség erre a képzési formára. De mindenképpen szükség lenne arra, hogy a fővárosnak ismét legyen óvónőképző intézete. Morvay István /#nRT%/\ ' . INTE5T • Diplomás óvónők akarnak lenni... Fővárosi gondok és a megoldásuk Az elnökség ülése A Pedagógusok Szakszervezetének elnöksége október 25- én ülést tartott. Dr. Csűrös Zoltán elnök megemlékezett a szakszervezet közelmúltban elhunyt főtitkáráról, Péter Ernőről. A részvevők egy perces néma felállással áldoztak emlékének. Napirenden szerepelt a Baranya megyei bizottság beszámolója a kollektív vezetés és felelősség megvalósulásáról. Ezt követően a munkáltatói jogkör decentralizálásának tapasztalatait vitatták meg az elnökség tagjai. Végezetül a szakszervezeti aktivisták képzésének és továbbképzésének négyéves tapasztalatairól és a további tervekről számolt be a szervezési és köznevelési osztály. Az elnökség köszönetét és elismerését fejezte ki az első napirendi pontot előterjesztő Baranya megyei bizottságnak a reális, őszinte hangú jelentéséért, valamint a szakszervezet IX. kongresszusának határozatai érdekében végzett eddigi munkájáért. Az eredmény: 261 vagon A Magyar Úttörők Szövetsége és a MÉH az elmúlt tanévben országos hulladékgyűjtési versenyt hirdetett. Ezen különösen nagy sikert értek el a budapesti tanulók, akik mintegy 261 vagon hasznos hulladékot gyűjtöttek. Az öt legszorgalmasabb fővárosi úttörőcsapat között nemrég a MÉH-tröszt csaknem százezer forint pénzjutalmat osztott ki. Bonin András rajza Piros betűvel A napok egyhangú, szakadatlan sorát az ünnepek piros betűi szakítják meg a naptárban. Ragyogó, vidám színükkel az emberiség vagy népünk egy-egy nagy eseményét, élményét idézik emlékezetünkbe, lobogó zászlókkal, ujjongó felvonulásokkal. Másszor meg a kedves, családias találkozások és ajándékozások örömét ízleltetik meg velünk, vagy egyszerűen a folytonos munka kemény helytállását oldják a kellemes pihenés nyugalmával. De akármi legyen is a sajátos tartalmuk, mindegyikben ott rezeg az érzelem húrja, az ünneplőbe öltözött ember derűje, öröme, emelkedettsége. Mit jelent az ünnep az iskolában? Bármelyik iskolatípusnak szóló rendtartást lapozzuk is föl, valamennyiben találunk egy paragrafust, mely az ünnepekhez kapcsolódik. Ez szabatosan előírja, hogy milyen napokon kell az iskolákban ünnepélyeket, megemlékezéseket tartani. A rendeletek pontosságra törekvő modorában arról is szól, hogy ezeknek az ünnepélyeknek és megemlékezéseknek tartalmukban és külsőségükben a tanulók szocialista nevelését, az iskola hagyományainak kialakítását és ápolását kell szolgálniuk. A paragrafus egyik pontja megszabja, hogy az említett „rendezvényeket” a nevelőtestületnek a munkatervben megbízott tagja készíti elő és rendezi az úttörőcsapat, illetőleg a KISZ és nagyobb ünnepélyek alkalmával.^-? a szülői munkaközösség bevonásával. Ünnepély, ünnepi ruha, nem egyszer szünet — mindez valóban eleme az iskolában az ünnepnek, de igazi tartalmát az az élmény adja, amelyben az ünnep mondanivalója kristályosodik, és fényével megvilágítja az ünnepet követő hétköznapok sorát. Ehhez pedig az kell, hogy a sebtiben megrendezett „kincstári” ünnepélyek és megemlékezések helyett minél több tanuló közvetlen közreműködésével, kultúrált körülmények között, a gyermek és fiatalok érdeklődését lekötő ünnepeket üljünk az iskolában. Piros betűs ünnepeket__ Fényi András Békét a népeknek! A béke híveinek eddigi legnagyobb seregszemléjén, a 143 ország több mint háromezer küldötte előtt idézte Leonyid Brezsnyev, az SZKP Központi Bizottságának főtitkára korunk programját: „Békét a népeknek.” A logika szabályait ismerők jól értik az idézett epidekéma, az összevont következtetés szerepét a gondolkodásban, de annak társadalmi cselekvést formáló erejét is. Mégis, menynyivel, másként hangzott az ismert jelmondat, mert egy olyan ország és párt képviselője hangoztatta, amelyik a béke ügyéért folytatott több mint fél évszázados szakadatlan küzdelmet. A világtörténelmet formáló Nagy Októberi Forradalomtól egyenes út vezetett a moszkvai világkongresszusig. A jelmondatot hitelesíti a szovjet nép küzdelme a lenini békedekrétum megszületésétől az SZKP XXIV. kongresszusán elfogadott békeprogramig, így forrt össze széttéphetetlenül alig több mint fél évszázad alatt a béke a szocializmussal, hogy megszabadulhassunk az egész világot fenyegető katasztrófa rémétől. Korunk nagy próbatételei világosan fogalmaznak minden ember számára: a béke ügye a szociális haladás ügye is egyszersmind. Hogy a békéért és társadalmi haladásért folytatott harc mennyire összetartoznak, azt napjainkban kiáltóan bizonyítja Chile megrendítő tragédiája vagy a közel-keleti béke megbontása. A békét sokféleképpen lehet elképzelni, és a különbözőbb formákban lehet szolgálni. Ám egyet mindenkinek tudomásul kell vennie: a néptömegek szerte a világon a jobb, a teljesebb emberi életért harcolnak, tudatosan vagy ösztönösen — a szocializmus visszavonhatatlan győzelméért küzdenek. A moszkvai tanácskozás egyik legbiztatóbb záloga, hogy mindazok, akik a béke és az emberi haladás hívei „számíthatnak a szovjet népre, amely a nagy forradalmat követő első éveiben, a fasizmussal vívott harcban, a háború utáni évtizedekben egyaránt és most is az emberiség érdekei védelméért folytatott harc első vonalában volt és marad.” A mi életünkben, egy emberöltő alatt is születtek és születnek jelszavak, jelmondatok. Igazak, sorsot formálók közüljük csak azok maradnak, amelyek a megélt valóság, a jogos törekvések summázataként születnek. A'„Békét a népeknek” ezek közé tartozik. Szovjet vendégek Kőbányán A szovjet neveléstudományi akadémia 28 tagú tudóscsoportja látogatott hazánkba, hogy tanulmányozza a magyar oktatásügyet. Programjuk során sokfelé jártak, így a többi között az Országos Pedagógiai Intézetben, valamint vidéki iskolákban. A látogatók egy csoportja a kőbányai I. László Gimnáziumot kereste fel Komorova Galina Ivanovna tudományos munkatárs vezetésével. A vendégeket elsősorban a gyakorlati oktatás módszere érdekelte, ezért több tanítási órát meghallgattak. Látogatásuk végén elismeréssel nyilatkoztak tapasztalataikról, az órát tartó pedagógusok munkájáról és az iskola audiovizuális tantermének korszerű berendezéséről, gyakorlati felhasználásáról. Hangulatos záróakkordként a diákok színvonalas orosz nyelvű műsorral kedveskedtek a vendégeknek.