Százhalom, 2014 (2. évfolyam, 12-21. szám)
2014-01-01 / 12. szám
2K SZÁZHALOM • 2014. JANUÁR Megyek az utcán_r _n_ zz o A házak, épületek híven tanúskodnak egy falu, egy közösség életéről, akkor is amikor létrehozói, építői már régen nem élnek. Ha végigsétálunk az óvárosi Szent László utcán megérezhetünk valamit a II. világháborút megelőző idők falusi hangulatából. A főutca lakóépületei szerbeknél és magyaroknál hasonlóak voltak, a legkorábbi, 19. század második feléből származó parasztházak tetejét nádtető fedte és falaikat vályogból tapasztották. A jellegzetes tornácos lakóházakat a 19. század végén építették. A módosabb szerbek számára mintául szolgálhatott a szerb parókia 1750 körül épült szép, gangos épülete. Elsősorban a középületekre, üzletekre, vendéglátóhelyiségekre, a kereskedő és alkalmazotti réteg házaira volt jellemző a polgári stílus, mely különbözött a paraszti építészeti hagyományoktól, de mégis igazodott ahhoz és a falu képének szerves elemévé vált. Általában nagyobb belmagasság, négyzetes alaprajz, villákat idéző tömegforma jellemezte ezeket az épületeket. A jól ismert „Vadkacsa Bisztró” épületében Schulteisz Izidor lakott családjával és működtetett benne kocsmát 1921-ig, ezt követően üzletként funkcionált az épület, majd óvoda, tanácsi lakás, végül újra kocsma lett belőle. 1907-től az államosításig a Szent László u. 100. sz. alatt működött a Hangya Szövetkezet üzlethelyisége, udvarán Tejcsarnokkal, Tűzoltó felszereléssel, nagy jégveremmel (télen a parasztok lovaskocsival ide hordták a jeget a Dunáról.) A katolikus templom mellett épült fel a régi falusi iskola és a közösségi ház a két világháború közötti időszakban: nagyobb méreteik révén kitűntek, de szerény és arányosan tagolt homlokzataikkal szépen illeszkedtek falusi házak közé. Édesapám elmondása szerint a falu képét erősen meghatározták a „szűrűskertek” (szérűskertek). A nagy telekkel nem rendelkező, gazdálkodó családok a szálas gabonát (szalma, széna) a „hegyen” kialakított, bekerítetlen telken boglyákba rakták, a „polyvát" (pelyvát), az aratás egyik melléktermékét, a szalmától és a kicsépelt búzától elkülönítve 2x3 méteres, szalmával fedett, vályogfalú, zárható tárolóhelyiségben ún. polyvaházban tartották. A családok heti vagy havi szükségleteiknek megfelelően lovaskocsival vitték le szalmát, szénát a faluba, az udvarukba. A középületek, régi parasztházak mellett az utca képét erősen befolyásolják az 1960- 70-es években felépült sátortetős kockaházak. E háztípus alaprajza, tömege határozottan eltér a parasztházaktól, míg a polgári épületek belesimultak az utcaképbe, e típusterv alapján készült házak az új, városias életvitel jelképeivé váltak, az eredeti elképzelés szerint a városokban épült villákat kívánták utánozni velük. Az 1980-as években jelentek meg a főutcán az akkoriban kedvelt „alpesi” stílusú, több emeletes, a korábbi lakóházaknál jóval magasabb épületek. A 2000 után kezdődött „Toscana kultusz” divatba hozta a rusztikus anyaghasználatot, a zsalugátert, a földszíneket, ami meglátásom szerint hatást gyakorolt az új típusú parasztházak építésére. Az utóbbi 10-15 évben épültek a falu főutcájában a régi falusi miliőbe illeszkedő, de a modern élet minden igényét kielégítő, tornácos, nyeregtetős, jó tömegarányú lakóházak. A csöppet sem egységes falukép, a sokféle háztípus a történelmi folytonosság megszakadásáról tanúskodik. Volt egy évszázadokon keresztül tovább élő, a helyi adottságokhoz és igényekhez messzemenően alkalmazkodó építési hagyomány, mely az új életforma, új ideológia következtében az enyészeté lett. Saját felelősségünk és egyben érdekünk is, hogy amennyire lehetőségeink engedik, élővé tegyük a hagyományt. Németh Nóra