Szénanátha, 1992 (33. évfolyam, 1-19. szám)
1992-01-31 / 1-2. szám
Az új év közeledtével rendszerint mérleget készítenek az emberek, ha másért nem, megszokásból. Újra gondolják, „átélik” a múltat. Meditálnak, hezitálnak azon, ami már megtörtént. Hogy volt, mint volt, mi marad meg, mi enyészik el abból, amit cselekedtek. A visszatekintés természetes igény, önvizsgálat, önértékelés. Amiben - s ez magától értetődő - van kritikai hajlam, és persze, önigazoló szándék. Embere válogatja, hová, mire esik a hangsúly. Akárhogy is van, a dolog lényege, bevallva - bevallatlanul az előrenézés, az előre tekintés - az erőfelmérés. A holnap tervezése. Ehhez kiindulópont - s ez nem paradoxon! - az elmúlt Igaz, gond lehet abból, hogy az Ember hajlamos a felejtésre, hogy túlságosan jól is működhet ez a reflexe. Ám ha „csak a szépre” emlékezik, a múltat kívánja újra élni. Ez pedig abszurd, rejtve marad a jövő horizontja. Ezzel éppen ellentétes véglet az önemésztő, az önostorozó, önmardosó egyoldalúság. Véges eszünkkel nem foghatjuk fel a végtelent. Legjobb (volna) reálisnak lenni. Nem aknába ásni, nem is emlékműbe önteni a múltat, hanem farkasszemet nézni vele. Bátran, józanul számbavenni, hűvösen, tárgyilagosan feldolgozni - a jövő szempontjai szerint. Azt mondhatnék, minden embernek egy kicsit történésznek is kellene lennie. S ez tulajdonképpen így is van. A rengeteg sokaság egyéni élő emlékezéséből összegződik a minőségileg „más”, a nemzeti emlékezet, a história, ami jó vagy rossz, de tény ugyancsak hajlamos ,álcsengeni”, felejteni. Már e tünetsor se „semmi”, adódik persze, más paradoxon is. El kell telnie bizonyos időnek, hogy a múltat valamelyest reálisan lehessen értékelni, „bevallani”. Az idő meg nagy úr! Őröl, rostál, kiválaszt irgalmatlanul, és félelmesen ítél, könyörtelenül. Csakhogy! E tájon nem sok idő jut az elmélkedésre, a dolgok „kihordására”, megérlelésére, megértésére... Mert hogy - micsoda paradoxon újra! - nincs rá idő! Vánszorog, bukdácsol, vagy dördül. S ha villan, sodróbb mint másutt Szorítóbb és könyörtelenebb. Válaszra tipor, választani mozdít, nincs kibúvó. Nincs „ráérünk arra még”. Jöhetnek, jönnek is aztán az egymást szögesen cáfoló „konklúziók”. Melyek, ha rímelnek is, ki figyel oda?! Hihetnék - mindig új a történelem. S amikor kiderül, hogy mégsem, jöhet az elképedés, az önostorozás, a fájdalmas oknyomozás. „Valahol utat tévesztettünk”? Megint „mindent elölről kell kezdeni...?” Pedig az idő végtelen, hátra, meg előre is. Csak valahonnan, valamiből lehet valahová, valamihez eljutni. Ehhez kell helyzetismeret, helyzettudat, kihordott múlt - és jövőkép. A sejtés, a sejtelem, felértékeli az eufória megannyi válfaját és szép becsületét. Nem panaszkodhatunk, mindig akadtak akik vállalták e nem éppen hálás szerepet. A Duna-Tisza-táján is születtek messiások. Akik „belenéztek” a jövőbe. Úgy hozta a sors, hogy művészeinknek, lírikusainknak jutott a „regős”, a „sámán” szerepe. Ők lettek a példa, a mérték, a mérce. Saját koruk ritkán dicsérte őket. Előrelátásukért nem járt köszönet Sírva-ríva mondjuk, utólag a szánjuk lánjukat Géniuszainkról, Petőfiről és Adyról, Széchenyiről és Kossuthról „mindent” tudunk? Idézzük, ünnepeljük őket. S aztán? Szellemük teremtsen otthont. „Hogy nagy szorongattatásunkban nagyot végezhessünk.” „Nagyot és szépet, emberit, s magyart.” R. Lantos A holnap elé (Dadogás a „Krónikás ének”-hez 1991-ből)