Pesti Hírlap, 1884. január (6. évfolyam, 1-31. szám)
1884-01-13 / 13. szám
Budapest, 1884. VI. évf. 13. (1812.) szám. ____________________Vasárnap, január 13 ._„v. Szerkesztési Iroda: Eleazetéal ára». __ _ BlilJiMtea, 7. II., I. mill lm.................... . 14 írt hff. MEjKjyPK §9 ffjf k.r a lap ■.ellemni rényét illető miatta! Vflém.......... 7 EB BEm 4 Jhjjurauj el I SjjTTiliI* list ||| ggggj ^jyjlp Ül IJ Éli ij Ül il iH Hfpla 1 “ elSiMtének U a lapja«*» afeM em....................SO fii. -----------—_ ia v‘H 7 0 4 JTN Hirdetések — POLITIKAI NAPILAP r,' maatLk X V/JjJLlllVXLl JLIjTUL xum ■ '•‚ Y7 .*/ RUDOLF MOSSE-nél PARIS-b*** Notredata* dM Videsz«*. A nagy mérkőzés. A lázas érdeklődéssel várt nagy mérkőzés, melyhez hasonlót nem látott még a magyar főrendiház — s minőt alig mutat föl akár a lordokházának, akár a francia szenátusnak története — ma végbement. Miként első ízben, úgy most is kedvezőtlen eredménynyel a kormányra, vereséggel a szabaddvűség ügyére nézve. Kilenc szavazat, mely az ellenzék serpenyőjének nagyobb súlyt kölcsönzött, dönti el a javaslat sorsát. A képviselőház által másodszor a főrendiház elé terjesztett javaslat tehát ott másodszor is megbukott. Hasztalan volna kicsinyelnünk ezen esemény rendkívüli horderejét. Nagy jelentőségű az, mint meglepő sorakozása és győzelmes térfoglalása a szabadelvű reform útjába akadálykő gyanánt helyezkedett klérusnak és arisztokráciának ; mint hadüzenete a kiváltságos osztályoknak a modern állam haladásának követelményei ellen. A képviselőház és főrendiház között — először az alkotmány visszaállítása óta — komoly konfliktus tört ki. Először fogott azóta kezet egymással a főpapság s a főnemesség, hogy ellenzékké tömörüljön a kormány ellen, hogy meghiúsítsa egy a népképviselet által megszavazott javaslatnak keresztülvitelét. A főrendiház, melynek agóniája már közmondásossá lett, föltámadt dermedtségéből s egyszerre komoly tényezőjévé válik Magyarország politikai és törvényhozási életének. És Tisza Kálmán, aki kormányelnökségének hosszú pályája alatt a képviselőházban mindenkor többséget tudott biztosítani magának, most egy magában véve jelentéktelen javaslat miatt egész förgeteget lát támadni maga ellen abban a házban, mely a legéletbevágóbb javaslatok egész során azelőtt megdöbbenő közönyösséggel siker lőtt át. Mi ez? Egészséges és jóval biztató fölpezsdülése-e ez talán egy roskadozó politikai tényezőnek? Az állam ezerféle bajainak fölismerése bírta talán rá a dús jövedelmeiket eddig kitűnő szakácsaik közbenjárásával zavartalanul élvező főpapokat, hogy egyszerre az opponálás izgalmainak tegyék ki magukat? Pénzügyi, gazdasági, nemzetiségi, társadalmi s egyéb kalamitásaink fölismerése birta-e talán rá a turf urait s a kaszinó aranyos ifjúságát, hogy hirtelen megemlékezzék született törvényhozói előjogáról? Vájjon ezért jelennek-e meg hirtelen a méltóságos urak, támadásra vértezve, ritka mozgékonyságú ellenzék gyanánt a főrendiházban ? Segíteni akarnak-e a szegény ember baján ? Elviselhetlennek találják-e a rá kirótt adókat? Megindul-e szívük azon, hogy a társadalmi nyomor rohamosan növekedik ? Avagy sokalják a militarizmus molochja által követelt kiadásokat és keveslik a kultúrás célokra fordított összegeket ? Javítani akarnak-e adókezelésünkön, közigazgatásunkon, igazságszolgáltatásunkon? Vagy végre azt óhajtják-e, hogy a magyar állam hatalmának egész erejével fékezze meg a horvát rakoncátlanságot ? Minderről szó sincs. Ez lappálja a méltóságos urak előtt. Ami őket sorakozásra, harcra, oppozícióra készteti, ami fölvillanyozza őket eddigi közönyük dermedtségéből: ez a liberalizmus zászlajának azon csücske, mely a megbukott javaslatból kilóg. A democratia és az ultramontán feudalismus ütközött ösze, s győzött az utóbbi, vesztes lett az első. A magyar aristokrácia felvilágosult része hasztalan szövetkezett a felsőházban is a democratiával: együtt verte ki sáncaiból a haladás újába állott főpapi és főúri koalíció. S mit követelt a liberalizmus és a demokrácia ? A lehető legszerényebb reformot. Szinte alázatosan követeli, hogy a főtisztelendő és méksás urak valahogy meg ne nehezteljenek. Nem követelte az átalános polgári házasságot, ami a műveit nyugaton régi vívmánya a liberalizmusnak. Csak egy szerény minimumot. És a pásztorbot s a lovagostor e minimum ellen is fenyegetőleg emelkedett fel. Arcul vágta a porban csúszó demokráciát. Kilökte a koldulót. Mit tesz, vagy mit kell ennek most tennie ? Kettőnek van most kötelessége: a kormánynak és közvéleménynek. Tisza Kálmánnak, pártjának és az alsóháznak világosan elő van írva teendője. Félre kell dobnia azt a javaslatot, mely az antiszemitizmus ürügye alatt az ultramontanizmus és a feudalizmus táborába vitte a középosztály egy részét. Ki kell bontania a kötelező polgári házasság, a rendszeres, A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. A mai nagy nap. (A főrendiház mai üléséről.) — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — — Aligha kerül sor ma szavazásra. — Hogy kerülne ! lesz a kormánynak esze, hogy nem engedi. — Hát kisebbségben volna ? — De mekkorában ! Huszonöt vasúti kocsi érkezett az éjjel Bécs felől. Mind első osztályú. És az tele volt mágnással. Ilyen vonat se volt még, a mióta az osztrák vaspálya fönnáll. — De az nem mind lesz talán ellenzéki. Jut abból a kormánynak is. — Jut a mennyi jut. Én az ellenzéki regiszerek egyikétől tudom, hogy héttel vannak többségben. — No akkor bizonyos, hogy a mai ülést beszédekkel húzzák ki. Nyernek vele két napot, mert holnap vasárnap, a főpapok tehát nem fognak akarni ülést, már a Cziráky iránt való tekintetből sem, aki ilyenkor misét hallgat. Két nap. Az alatt nagyot fordulhat a világ, ha igaz a török közmondás, hogy sok történhetik az alatt, míg egy alma a földre esik. Fönn, a képviselők karzatán tehát határozatba ment, hogy ma nem lesz szavazás. De azért csak várjuk be a mai összecsapást, ha már ide fáradtunk. Ezekkel a főrendiházi népesebb ülésekkel úgy van az ember, mint az egyszeri török nagykövet a muzsikával: az egész hangversenyből az tetszett neki legjobban, mikor stimmeltek. Itt sem az ülés maga a legérdekesebb, hanem az ülésre szállingózás. Most egy nyalka ifjú lebeg be a korlátok közül a terem közepére, körül hordozza a padokon a monoklit s fölfedezve a spécit, mintha Amerikát találta volna föl, örömmel lengedez feléje : — Kriszti gott, Kricsikém. — Csókolom a praclidat, Mukikám. Na wie geht’s ? — Grand vin-t többet nem iszom. — Baland! nem a grand vin fáj a te buksidnak, hanem a beaucoup de vin. — Lehetséges. Most egy klaszin sapka merül föl az alvilág ködéből — a főrendi terembe lépcsőkön kell fölhágni — öreg roskatag alak, hanem azért nem tartozik a komoly püspökök közé, csak afféle ex partibus infidelium. Egy fiatal igazi püspök közeledik eléje: — Lám, lám milyen jó színben van, akár csak harminc év előtt. Emlékszik-e még, mikor praefectus volt a seminariumban és vártuk látogatóba Albrecht főherceget? Persze megelőzőleg canonica visitatiót kellett tartani, ha nincs-e valami botránykoztató. És csakugyan volt is: a convictusban az ebédnél egy asztalkendő körülkötve nemzeti-szín szalaggal. Láttam én akkor elhalaványodni majd meg kékké vörössé válni egy tiszteletre méltó öreg urat. „Quis est iste rebellis ? kiáltó, ego istum pellam ex seminario.“ Alig bírta lecsillapítani a senior, hogy az egy jámbor, csendes és a mellett nem is rossz tanuló asztalkendője, aki arra nem demonstrációból, hanem azért kötött nemzeti szalagot, hogy el ne cseréljék a többiével, a kiké más szinű szalaggal van körülkötve.— Emlékszik-e még? — Én, az az, igen izé, emlékszem; reményem azonban, hogy méltóságod már elfelejtette. — Végképen. Egy csomó főispán hömpölyög most be a terembe. Csendesen vonulnak a miniszterelnök széke mögé, ahol meglapulnak. Az ifjú nemzedék úgy htja őket, hogy ,,leisetreter“, mert nincs meg föllépésükben az a zajos bátorság, melyre csak a „független állás“ öntudata jogosít. Bezzeg ők nem lépnek lassan! Amint elözönlik a felső padokat, csak úgy feszíti mellüket a büszke dacs reng lépteik alatt a viszhangos padló. Lassan kint megtelik a terem. Érdekesnél érdekesebb alakok tűnnek elő. Amott a Zichy-nemzetség Nesztora. Nem messze tőle egy szép galambősz fej. Valamikor, még a hatvanas években ott láttuk a képviselőház padjain az azóta elhunyt gróf Zichy Manó mellett. Rosszul beszéltek magyarul, de azért kitűnően magyarán. „Gyalázatos dolognak tartom a honvédeknek nem adni penziót, mikor a muszkavezetőknek adunk.“ Nagy feltűnést keltő szó volt az egy magyar mágnás ajkairól, aki a mellett ismeretes volt arról, hogy ő az országban a legbüszkébb arisztokrata. Nem is jött el többé az országgyűlésre. Ma itt van, Simor és Haynald bársonyszékei között egy harmadik piros bársonyszék még eddig mindig üresen állt. Ma az is megtelik. Zágráb bíboros érseke is megjelent és elfoglalja helyét. A padsorok jobbfelőli segmentuma mind főpapokkal van tele. Itt vannak, a félholtakat kivéve mindannyian, még a görög egyesültek is. Csak a szerb metropolita és a püspökök hiányzanak. Állítólag azt üzenték, hogy szerb úgyse vesz feleségül zsidó leányt mi közük hát nekik ehhez az egész javaslathoz ? Gróf Andrássy Gyula arcán sötét borúval jelen meg a teremben. Gonosz sejtelmek gyötrik, de egyszerre kiderül homloka, mikor egy délceg huszártábornok melléje telepedik. A szép, férfias katona néhány percig központja lesz a figyelemnek. „Ah, hát ez is eljött? — Mai számunk 20 oldalt tartalmaz.