Pesti Hírlap, 1884. január (6. évfolyam, 1-31. szám)

1884-01-13 / 13. szám

Budapest, 1884. VI. évf. 13. (1812.) szám. ____________________Vasárnap, január 13 ._„v. Szerkesztési Iroda: Eleazetéal ára». __ _ BlilJiMtea, 7. II., I. mill lm.................... . 14 írt hff. MEjKjyPK §9 ffjf k.r­ a lap ■.ellemni rényét illető miatta! Vflém.......... 7 EB BEm 4 Jhjjurauj el I SjjTTiliI* list ||| ggggj ^jyjlp Ül IJ Éli ij Ül il iH Hfpla 1 “ elSiMtének U a lapja«*» afeM em....................SO fii. -----------—_ ia v‘H 7 0 4 JTN Hirdetések — POLITIKAI NAPILAP r,' maatLk X V/JjJLlllVXLl JLIjTUL xum ■ '•‚ Y7­ .­*­/ RUDOLF MOSSE-nél PARIS-b*** Notredata* dM Vid­esz«*. A nagy mérkőzés. A lázas érdeklődéssel várt nagy mérkőzés, melyhez hasonlót nem látott még a magyar fő­rendiház — s minőt alig mutat föl akár a lor­­dokházának, akár a francia szenátusnak tör­ténete — ma végbement. Miként első ízben, úgy most is kedvezőtlen eredmény­nyel a kormányra, vereséggel a szabad­­dvűség ügyére nézve. K­i­l­en­c s­zav­aza­t, mely az ellenzék serpenyőjének nagyobb súlyt kölcsönzött, dönti el a javaslat sorsát. A képviselőház által má­sodszor a főrendiház elé terjesztett javaslat t­e­­hát ott másodszor is megbukott. Hasztalan volna kicsinyelnünk ezen ese­mény rendkívüli horderejét. Nagy jelentőségű az, mint meglepő sorakozása és győzelmes térfog­lalása a szabadelvű reform útjába akadály­kő gya­nánt helyezkedett klérusnak és arisztokráciának ; mint hadüzenete a kiváltságos osztályoknak a modern állam haladásának követelményei ellen. A képviselőház és főrendiház között — először az alkotmány visszaállítása óta — ko­moly konfliktus tört ki. Először fogott azóta kezet egymással a főpapság s a főnemes­ség, hogy ellenzékké tömörüljön a kormány el­len, hogy meghiúsítsa egy a népképviselet által megszavazott javaslatnak keresztülvitelét. A főrendiház, melynek agóniája már köz­mondásossá lett, föltámadt dermedtségéből s egyszerre komoly tényezőjévé válik Magyaror­szág politikai és törvényhozási életének. És Ti­sza Kálmán, aki kormány­elnökségének hosszú pá­lyája alatt a képviselőházban mindenkor több­séget tudott biztosítani magának, most egy ma­gában véve jelentéktelen javaslat miatt egész förgeteget lát támadni maga ellen abban a házban, mely a legéletbevágóbb javaslatok egész során azelőtt megdöbbenő közönyösséggel sike­r lőtt át. Mi ez? Egészséges és jóval biztató föl­­pezsdülése-e ez talán egy roskadozó politikai té­nyezőnek? Az állam ezerféle bajainak fölisme­rése bírta talán rá a dús jövedelmeiket eddig kitűnő szakácsaik közbenjárásával zavartalanul élvező főpapokat, hogy egyszerre az opponálás izgalmainak tegyék ki magukat? Pénzügyi, gaz­dasági, nemzetiségi, társadalmi s egyéb kalami­­tásaink fölismerése birta-e talán rá a turf urait s a kaszinó aranyos ifjúságát, hogy hirtelen meg­emlékezzék született törvényhozói előjogáról? Vájjon ezért jelennek-e meg hirtelen a méltósá­­gos urak, támadásra vértezve, ritka mozgékony­­ságú ellenzék gyanánt a főrendiházban ? Segíteni akarnak-e a szegény ember ba­ján ? Elviselhetlennek találják-e a rá kirótt adókat? Megindul-e szívük azon, hogy a társa­dalmi nyomor rohamosan növekedik ? Avagy sokalják a militarizmus molochja által követelt kiadásokat és keveslik a kultúrás célokra fordí­tott összegeket ? Javítani akarnak-e adókezelé­sünkön, közigazgatásunkon, igazságszolgáltatá­sunkon? Vagy végre azt óhajtják-e, hogy a ma­gyar állam hatalmának egész erejével fékezze meg a horvát rakoncátlanságot ? Minderről szó sincs. Ez lappálja a méltó­­ságos urak előtt. A­mi őket sorakozásra, harc­ra, oppozícióra készteti, a­mi fölvillanyozza őket eddigi közönyük dermedtségéből: ez a libera­lizmus zászlajának azon csücske, mely a meg­bukott javaslatból kilóg. A democratia és az ultramontán feudalis­­mus ütközött ösze, s győzött az utóbbi, vesztes lett az első. A magyar aristokrácia felvilágosult része hasztalan szövetkezett a felsőházban is a democratiával: együtt verte ki sáncaiból a ha­ladás újába állott főpapi és főúri koalíció. S mit követelt a liberalizmus és a de­mokrácia ? A lehető legszerényebb reformot. Szinte alázatosan követeli, hogy a főtisztelendő és mék­sás urak valahogy meg ne nehezteljenek. Nem követelte az átalános polgári házasságot, ami a műveit nyugaton régi vívmánya a libe­ralizmusnak. Csak egy szerény minimumot. És a pásztorbot s a lovagostor e mini­mum ellen is fenyegetőleg emelkedett fel. Ar­cul vágta a porban csúszó demokráciát. Kilökte a koldulót. Mit tesz, vagy mit kell ennek most tennie ? Kettőnek van most kötelessége: a kor­­mánynak és közvéleménynek. T­i­s­z­a Kálmánnak, pártjának és az alsó­háznak világosan elő van írva teendője. Félre kell dobnia azt a ja­­vaslatot, mely az antiszemitiz­mus ürügye alatt az ultramon­­tanizmus és a feudalizmus tá­borába vitte a középosztály egy részét. Ki kell bontania a kötelező polgári házasság, a rendszeres, A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. A mai nagy nap. (A főrendiház mai üléséről.) — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — — Aligha kerül sor ma szavazásra. — Hogy kerülne ! lesz a kormánynak esze, hogy nem engedi. — Hát kisebbségben volna ? — De mekkorában ! Huszonöt vasúti ko­csi érkezett az éjjel Bécs felől. Mind első osz­tályú. És az tele volt mágnással. Ilyen vonat se volt még, a mióta az osztrák vaspálya fönnáll. — De az nem mind lesz talán ellenzéki. Jut abból a kormánynak is. — Jut a mennyi jut. Én az ellenzéki re­­gisze­rek egyikétől tudom, hogy héttel vannak többségben. — No akkor bizonyos, hogy a mai ülést beszédekkel húzzák ki. Nyernek vele két napot, mert holnap vasárnap, a főpapok tehát nem fog­nak akarni ülést, már a Cziráky iránt való te­kintetből sem, a­ki ilyenkor misét hallgat. Két nap. Az alatt nagyot fordulhat a vi­lág, ha igaz a török közmondás, hogy sok tör­ténhetik az alatt, míg egy alma a földre esik. Fönn, a képviselők karzatán tehát határo­zatba ment, hogy ma nem lesz szavazás. De azért csak várjuk be a mai összecsapást, ha már ide fáradtunk. Ezekkel a főrendiházi népesebb ülésekkel úgy van az ember, mint az egyszeri török nagy­követ a muzsikával: az egész hangversenyből az tetszett neki legjobban, mikor­­ stimmeltek. Itt sem az ülés maga a legérdekesebb, hanem az ülésre szállingózás. Most egy nyalka ifjú le­beg be a korlátok közül a terem közepére, kö­rül hordozza a padokon a monoklit s fölfedezve a spécit, mintha Amerikát találta volna föl, örömmel lengedez feléje : — Kriszti gott, Kricsikém. — Csókolom a praclidat, Mukikám. Na wie geht’s ? — Grand vin-t többet nem iszom. — Baland! nem a grand vin fáj a te buksidnak, hanem a beaucoup de vin. — Lehetséges. Most egy k­laszin sapka merül föl az alvi­lág ködéből — a főrendi terembe lépcsőkön kell fölhágni — öreg roskatag alak, hanem azért nem tartozik a komoly püspökök közé, csak afféle ex partibus infidelium. Egy fiatal igazi püspök közeledik eléje: — Lám, lám milyen jó színben van, akár csak harminc év előtt. Emlékszik-e még, mikor praefectus volt a seminariumban és vártuk láto­gatóba Albrecht főherceget? Persze megelőzőleg canonica visitatiót kellett tartani, ha nincs-e valami botránykoztató. És csakugyan volt is: a convictusban az ebédnél egy asztalkendő körül­kötve nemzeti-szín szalaggal. Láttam én akkor elhalaványodni majd meg kékké vörössé válni egy tiszteletre méltó öreg urat. „Quis est iste rebellis ? kiáltó, ego istum pellam ex seminario.“ Alig bírta lecsillapítani a senior, hogy az egy jámbor, csendes és a mellett nem is rossz tanuló asztalkendője, a­ki arra nem demonstrációból, hanem azért kötött nemzeti szalagot, hogy el ne cseréljék a többiével, a kiké más szinű szalag­gal van körülkötve.­­— Emlékszik-e még? — Én, az az, igen izé, emlékszem; re­mény­em azonban, hogy méltóságod már elfe­lejtette. — Végképen. Egy csomó főispán hömpölyög most be a terembe. Csendesen vonulnak a miniszterelnök széke mögé, a­hol meglapulnak. Az ifjú nemze­dék úgy htja őket, hogy ,,leisetreter“, mert nincs meg föllépésükben az a zajos bátorság, melyre csak a „független állás“ öntudata jogosít. Bez­zeg ők nem lépnek lassan! A­mint elözönlik a felső padokat, csak úgy feszíti mellüket a büszke dac­s reng lépteik alatt a viszhangos padló. Lassan kint megtelik a terem. Érdekesnél érdekesebb alakok tűnnek elő. Amott a Zi­­c­h­y-nemzetség Nesztora. Nem messze tőle egy szép galambősz fej. Valamikor, még a hatvanas években ott láttuk a képviselőház padjain az azóta elhunyt gróf Zichy Manó mellett. Rosszul beszéltek magyarul, de azért kitűnően magya­rán. „Gyalázatos dolognak tartom a honvédek­nek nem adni penziót, mikor a muszkavezetők­nek adunk.“ Nagy feltűnést keltő szó volt az egy magyar mágnás ajkairól, a­ki a mellett is­meretes volt arról, hogy ő az országban a leg­büszkébb arisztokrata. Nem is jött el többé az országgyűlésre. Ma itt van, Simor és Haynald bársonyszékei kö­zött egy harmadik piros bársonyszék még ed­dig mindig üresen állt. Ma az is megtelik. Zágráb bíboros érseke is megjelent és el­foglalja helyét. A padsorok jobbfelőli segmen­­tuma mind főpapokkal van tele. Itt vannak, a félholtakat kivéve mindannyian, még a görög egyesültek is. Csak a szerb metropolita és a püspökök hiányzanak. Állítólag azt üzenték, hogy szerb úgy­se vesz feleségül zsidó leányt mi közük hát nekik ehhez az egész javas­lathoz ? Gróf Andrássy Gyula arcán sötét bo­rúval jelen meg a teremben. Gonosz sejtelmek gyötrik, de egyszerre kiderül homloka, mikor egy délceg huszártábornok melléje telepedik. A szép, férfias katona néhány percig központja lesz a figyelemnek. „Ah, hát ez is eljött? — Mai számunk 20 oldalt tartalmaz.

Next