Pesti Hírlap, 1884. október (6. évfolyam, 271-301. szám)

1884-10-09 / 279. szám

Budapest, 1884. VI. évf. 279 (2078.) szám. Csütörtök, október 9 Előfizetési árak Szerkesztési iroda: egész évre . . . 14 frt — kr. ppHIk H ■ Budapesten, nadux-utca 7. sz., L­emit'; Félévre .... 7 . — » tkiip! |B­gS __ ^hová a lap szellemi részei Negyedévre 7 . 3­­­60 » tjiii Jjá?, fgtmiS /fpmk IBEjsvmf gij ijl EH §9 Bffilgyjk Pi jpj| BESLgSk illető minden közlemény e gy hóra ... 1.20» Wa/gB W pTTI i^l I M I M |g intézendő. Egyes szám helyben 4 kr. H Sm iP« H Bérmentetlen levelek csak Vidéken 5 kr. pi B M H |B N­ raT'® 0 ismert kezektől fogadtatnak el. Százalék nem adatik. || | | gj | fej || gg gj Kéziratok vissza nem adatnak. Kiadóhivatal: Hirdetések £T'ÜTZ\n;WT' DnTTTWAT MATITT An istsäiXAa&a POLITIKAI NAPILAP.s“­síd tamulások intézendők. XMHTfgy Poniban 40, Rue Notredata« ^-----des Victoires. WSmmmm p——b __ A magyar akadémia. Az akadémia ülésszaka megnyílt ismét s a telt padok bizonyították a közönség érdeklő­dését. Nincs is akadémia, mely a nemzet életé­vel annyira összeforrt volna s arra oly befo­lyást gyakorolna, mint a magyar. Franciaor­szágban a tagok székfoglaló beszédjei s az em­lékbeszédek eseménynek tekintetnek ugyan, de ezeken kívül az ülések nyomtalanul enyésznek el a fővárosi életben, sőt a francia akadémia nem volt képes legfőbb feladatának megfelelni, hogy a francia irodalmi nyelvet egész tisztasá­gában, úgy a­mint azt XIV. Lajos úgynevezett klasszikus korában meghatározták, változatlanul fentartsa, mert ismeretes tény, hogy alig van francia író, a­ki az akadémia nyelvtani szabá­lyaihoz mindig ragaszkodnék. A nyelv nem kö­vesült meg, s itt meg új szólásmódokat ölt ma­gára, minden nemzedéknél, csak a holt nyelv nem változik többé. Más országok tudományos akadémiái rég­óta megszűntek közvetlenül a közönségre hatni, ugyanazért a tekintélyesebbek, mint például a berlini, nagy kiadások által, minek a históriai kútfők, a görög és római feliratok, a régi sír­emlékek korpusza stb. mozdítják elő a tudomá­nyok haladását; de a szakkörökön túl a nagy közönséggel alig érintkeznek. A magyar akadémia ellenben első alapí­tásától kezdve szoros kapcsolatban maradt a nemzeti élettel. Első feladata volt megalapítani s kiművelni az irodalmi nyelvet, a tudományt népszerűsíteni s lehetővé tenni, hogy a közép­­osztály nélkülözhesse a külföld nyelveit s ma­gyar műveltséget lehetővé tegyen. Az akadémia ezen feladatnak tökéletesen megfelelt, habár sokszor ellenes ékceinek céltáblájává vált s mű­ködése gyakran kifogásoltatott. De azért mégis mindig népszerű maradt a nemzetnél, amit nem­csak azon érdekeltség bizonyít, melylyel a fő- s városi közönség az üléseket látogatja, hanem s főleg azon nagyszerű alapítványok, melyeknek sora évről-évre szakadatlanul folytatódik. Midőn gróf Széchenyi a magyar akadé­miát alapította, a magyar tudomány árvaságban sinlődött, irodalomból megélni nem lehetett, ez csak mellékfoglalkozásként tengődött a kenyér­tudományok mellett. Az első alapítók szándéka tehát az volt, hogy az akadémiai rendes tag­ság fizetéssel, habár csekélylyel járjon, s hogy a tagok munkálatai tiszteletdíjban részesüljenek, úgy, hogy az írók ezentúl ne csak erkölcsi, hanem anyagi jutalomban is részesüljenek. Erre azonban hiányzott az elégséges alaptőke, s minden osztályból csak két-két rendes tag húzta az évi fizetést 300 és 500 forinttal. Azóta az akadémia meggazdagodott, de az írók sorsa is annyira javult, hogy ezen csekély fizetés többé alig jó számba. Ugyanazért a fizetéses tagok in­tézménye kihaló álláspontba helyeztetett. A­kik, mint például Pauler miniszter, régibb időben fizetésbe jöttek, megtartják azt, újak azonban nem lépnek helyeikbe, ha azok megürülnek. Az akadémia inkább tudományos munkák kiadá­sára fordítja jövedelmét, mint a tagok fizeté­sére, sőt könyvkiadó vállalata által a külföld legkitűnőbb munkáit is terjeszti műfordításban a magyar közönségnél, míg másrészről tagjainak azon tudományos munkáit adja ki, a­melyeket a kiadók elfogadni nem mernek. Az irak­i tudósok sorsa ötven év óta tetemesen javult. A háromszázat meghaladó hír­lapoknál s folyóiratoknál ezeren találnak, több­nyire szerény, de mégis tisztességes jövedelmet, egyik-másik kivételesen vagyont is szerezhet s habár még távol vagyunk oly viszonyoktól, a minőkkel Francia-­s Angolországban és Ameri­kában találkozunk, a­hol a hires írók urakká válnak, nálunk is meg lehet már élni az iro­­­dalmi munkából. Tudjuk ugyan, hogy ezen nagy haladás az irodalom külső viszonyaira nézve, nem ki­zárólag az akadémia érdeme, annyi azonban bizonyos, hogy ez adta a lendületet a szépiro­dalomban, mely most nem szorul többé az akadémiára. Ellenben a tudományos munkák, melyek nem tankönyvek, magyar nyelven még most is kizárólag az akadémia s a tudományos társulatok pártfogására szorulnak. Az akadémia első ülésének legelső tárgya volt a bizottság jelentése az ezerforintos Pé­­czely-díj ügyében, a történelmi színmű számára, mely az utolsó években nyilvánosságra került s abszolút becscsel bír. Az akadémia alapítása óta mindig szoros összeköttetésben volt a színházzal. A magyar hazafiak e két intézetben tisztelték a magyar nemzetiség ikergéniuszait, s a magyar színház­ban nemcsak mulatságot kerestek, hanem min­den nemesebb érzelmeknek, a hazafiságnak, a jó ízlésnek, a magasabb műveltségnek templo­mát látták benne. A színház ezen ideális felfo­gásából magyarázható a Teleky, Karácsonyi és Péczely-pályadíj, melyek most céljukat elvesz­tették, mióta a közönség annyira pártolja a nemzeti színházat, hogy ez az íróknak műveik után oly tantilmet fizethet, melyhez képest a A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Hova lesznek a színészek ? — A Pesti Hirlap eredeti tárcája. — Milyen hálátlan az a színészi pálya. Nem is pálya, hiszen ha egy szépremé­­nyü fiatal ember, követve keble szózatát, fel­csap színésznek s egy színjátszó társasággal odább áll, mondják rája: „pályatévesztett.“ A színlapot körmöli, mig meggémberedik az ujja, aztán kihordja, mig belevásik a lába. Megtanul koplalni és inni, mig az első szerep­hez hozzájut. Ezt addig magolja, mig bele­reked, s mikor belökik a színpadra, hogy kérdje meg az épen javában dühöngő Szolimántól: „Mit parancsolsz, felség?“ azt kérdi tőle: „Pa­rancsolok én neked, felség ?“ Mire a fürtöket — mikben Júliák és Luj­zák liliomujja turkált a deszkákon — megci­­bálja tarkóján az idő szele, az egykor darázs­derekat ensconpointra fújja fel a babánat, s a római orr a pirosító pamacs színét veszi föl: már akkor annyira viszi, hogy a helybeli új­ságban kijön a neve mint „reményteljes fiatal színésznek “ S ha nagy alkotásokig viszi fel? Mit ér az ? Alakjai vele együtt dőlnek ki a színpadról, s el van temetve, mielőtt meghalt volna. * * * Szegény leányok, kiket elsodor a dicsőség szele, titeket legalább fentart könnyűségetek. A falusi kis leány egy világos nyári este végig ment az utcán — és eltévedt. Az uraságnál uj családi öröm volt. De a nagyságos asszony maga csak nem szoptathat!­­ A kis leányt, Jutkát, felfogadták. Már épen al­kalmas volt a dadának. A háznál volt egy szőke klavirmajszter, az addig verte a zongorát, míg Jutkával elhi­tette, hogy neki aranybánya van abban a da­los fülemile torkában. Csak elő kell onnan énekelni. Egy vándor daltársulatot alakítottak ket­ten, a szomszéd mezőváros nagy vendéglője nagy szálójában ütötték fel a sátrat. Az impres­­sario-zongoraművész az első előadás alatt meg­ugrott a kasszával, miután a primadonnát fahang­jáért kifütyülték. De ha fa volt a hangja, karbunkulus volt a szeme. Nem maradt magára. Akadt számos tisztelője. Később azután előkerült egy derék asszonyság, nagy maecenás, az lelkiismeretet csinált belőle, hogy egy ilyen drága gyöngy el ne kallódjék idehaza. Csak Pesten tudják méltányolni a bőkezű urak a becses művészi anyagot! S a szép Jutka Pestre került, de nem birt művészetének a műintézeteknél teret találni, pe­dig a nemes uraságok pártfogolták. S felvitte isten a dolgát Bécsbe, és ott már a bárók pártfogolták. Párisba s ott már a grófok. Már feljebb nem bukhatott. Egy vállal­kozóval végre, ki a nyugati művészetet terjeszti kelet felé, eljutott a szép Konstantinápolyig. Ott van csak a tündérvilág a szép talentumoknak.. . De az ezeregy éjszakának vége lett. Jutka elhervadt. Elhagyatva bandukolt a külváros szennyes utcáin, keresve, merről mehet hama­rabb a Bosporusnak. Egy indiai nábob arra lo­vagolt, meglátta , és feleségül vette. Ma két palotája van a Galatán és Skutariban, és ünnepelt benne Európában és Kisázsiában. * * * Teleki Sándor kocsin jár Költőről Ko­lozsvárra. Az ő fogata az ő családi vasútja, egy nap alatt mindig megjárja, s korábban érkezik mint az erdélyi vasút. Etetni megáll egy városkában, mely a bér­cek közé szorult, behajtat a fogadóba, a­hol színművészek működnek. Az ivóban az asztal­nál, melyen nem volt bor, egy hórihorgas alak ült, melle a hátához száradva, leritt róla az első szerelmes. Az úri jövevény előtt, pártfogót látva benne, sietett felugorni s üdvözletül elébe köhögött. — Öcsém, ugat belőled a halál kutyája! — mondá a költői gróf. Színé­sz vagy, látom, ne is tagadd. Jössz velem. — Ho — hova, kérem ? hebegé a színész még egyet köhintve. — Fürdőre, barátom. Külömben Teleki Sándornak csúfolnak. — Csak elbúcsúzom a primadonnától . .. — Kúrára viszlek, s a kúrából minden érzékenykedés ki van zárva. Össze vagy pa­­kolva, ülj fel. A kocsisnak oda szól: — Fordulj meg, hegy el. — Merre, méltóságos uram ? — Karb­onácra ! * * * Felsőbánya felett, a­hol a Guttin és Cib­­les ormai uralkodnak, az ország­ut mentén sűrű zöld lombok közt játszik bujósdit egy ház — ez a fürdő — egy másik házzal — ez a hotel. Ide hajtattak be. Eddig már a páciens bátorságot vett és megkérdezte: — Aztán mi van abban a vízben, Sán­dor bácsi ? Mai számunk 14 oldalt tartalmaz.

Next