Pesti Hírlap, 1886. október (8. évfolyam, 272-302. szám)
1886-10-09 / 280. szám
s zegnek kötelessége ezt is oltalmazni. Hogy a katonatisztnek ezzel épen ellenkező törvénye van, mely keményen sújtja, ha bizonyos esetekben a párbajt kikerülte, — ez jó alkalmul szolgálhat rámutatni egyikére ama különbözeteknek, melyek a katonát a civiltől elválasztják. Mert az tűrhetetlen állapot egy jogállamban, hogy ugyanannak az országnak a gyermeke, ha polgár, bűnhődjön a törvény megszegéséért, ha pedig katona, bűnhődjön azért, hogy megtartotta. Mi hiszszük, tudjuk, hogy a nagy átalakulásnak a hadsereg természetében lehetetlen elmaradnia. A korszellemmel lehetséges dacolni sokáig is, de az ellene való küzdelemből győztesen kikerülni természeti lehetetlenség. Ránk nézve az a kívánatos, hogy az átalakulás processusa inkább ma mint holnap vegye kezdetét. De minden hirtelenkedés, minden szenvedélyesség, minden erőszakolás, melynek elhiszszük, célja nem egyéb, mint a siettetés, csak akadályozza, hátraveti ezt a folyamatot évekre, évtizedekre is talán. Azért óhajtanék, ha a képviselőház oly szellemben kezdené meg és folytatná egy, megengedjük, nagyon odiózus ügy alkalmából a hadsereg kérdését, mely az általunk jelzett iránynak kedvez, s mely nem a szenvedélytől, hanem a józan megfontolástól kérne tanácsot. Ehhez azonban szükséges, hogy a legközelebbi napokban fölmerült konfliktusoknak egyszer már végét szakítsák s mind a két rész megmutassa, hogy az őszinte engesztelődés terére lépni komoly szándéka van s nem hajlandó a vezényszót a kereskedőknek engedni át. A kormánypárt mai értekezletén tárgyalás alá vétetvén a 80 milliós bankadósságra vonatkozó tvjavaslat, Hegedűs előadó felszólalása után változatlanul elfogadta azt az értekezlet. Azután a pótbirói intézmény megszüntetésére vonatkozó tvjavaslatot vették tárgyalás alá. Literáy igazságügyi bizottsági előadó Fabiny miniszter és Gáli József felszólalása után elfogadta azt az értekezlet Tereszky azon módosításával, hogy a pótbírói intézmény megszüntettetvén, egyelőre csak a pótbírák létszámának megfelelő második fizetési osztály állíttatik fel; azonban minden két első osztályú bírói állás megüresedése esetében az egyik előléptetés útján töltetik be, a másik pedig megszüntettetik mindaddig, amíg egyenlő leend a két osztályú bírák létszáma. Ezzel az értekezlet véget ért. A mérsékelt ellenzék ma este tartott értekezletén szintén a 80 milliós bankadósságról szóló javaslatot tárgyalta és el is fogadta. A Janszki-ügyben benyújtott kérvényeket illetőleg hozott párthatározatot lapunk más helyén közöljük, mit teremtett, a minő ott azelőtt soha sem volt. A közigazgatást is olyan jó karba hozta, hogy első megyének kezdték tekinteni Aradot s a legkiválóbb főispánok egyikének az egykori ügyvédet, úgy, hogy midőn két év előtt a belügyminiszteri államtitkári szék betöltéséről volt szó, az országos közvélemény immár az ő nevét kezdte hangoztatni e fontos állásra. De most az egyszer nem az történt, ami különben nálunk majdnem rendszer, amint valakinek az a híre, hogy kitűnően tölti be állását — rögtön fogják, elviszik onnan egy más állásra, aminek aztán meg nem felel. Tabajdy sehol sem lehetett fontosabb állásban, mint Arad megye élén. Sajnos, hogy az utóbbi évben súlyos betegség nehezedett a munkás, tevékeny férfiúra s ágyba döntötte. Betegségéről egyre aggasztóbb hírek jöttek, majd ismét javulás állott be rövid időre, míg nem beállott a katasztrófa : a java korában levő, déli férfi (1833-ban születt) hosszas szenvedés után kimúlt. Nacrv vesztesség ez nemcsak Aradmegye- PESTI HÍRLAP A honvédség. Az úgynevezett nagy hadgyakorlatoknál a honvédségnek is rendesen jut szerep. Honvéd dandárok, sőt mint a morava-völgyi hadgyakorlatoknál történt, önálló honvédhadosztály, képezik kiegészítő részét az illető nagyobb csapattestnek. Ez összpontosítások fényes bizonyítványt szereztek nemzeti intézményünknek. Immár általánosan elismert tény, hogy a honvédség kiképzése és harcképessége kiállja a bírálatot s a komoly való esetén meg fog tudni feladatának felelni. Katonai szaktekintélyek, bel- és külföldiek egyaránt halmozták el dicsérettel a honvédséget. Van oka a nemzetnek, büszkeséggel tekinteni e kiválóan nemzeti intézményre. De azért soha senki nem vallotta közülünk, hogy a honvédség ma már minden fogyatkozás nélkül való, tudjuk mi, de tudják az illetékes honvédségi körök is, hogy van még tenni való elég. Nem is tétlenek ők, egyre munkálkodnak a fejlesztés terén. Eme tudattal, a helyzetnek teljes ismeretével csak boszankodást érezhetünk, olvasva a legújabb katonai röpirat: „Die Wehrkraft Oesterreich-Ungarns“ megjegyzéseit a honvédségről. A névtelen szerző ugyan a jóakarat mezébe burkolva emeli kifogásait s hivatkozik arra, hogy ő alaposan tanulmányozta a magyar honvédség viszonyait, de sem jóakaratában, sem tanulmányozásában nincs köszönet. Jó akarata kétes értékű, tanulmányai fölülezetesek, sőt némely állításai határozottan valótlanok. Honvédségünk érdekében nem szabad elnéznünk, hogy helytelen vélemények terjednek el véderőnk e kiegészítő részéről. A röpirat szerzője teljes elismeréssel adózik a honvédség mai szervezetének s e részben nem talál semmi kifogásolni valót , aki kutatja a hibákat, a hiányokról nem tud semmit. Mint a közös hadsereg tagja nem tagadja meg magát s nincs megjegyzése arra, hogy a honvédségnek nincs tüzérsége s nincsenek műszaki csapatai. Erre nem terjeszkedik ki, de az aprólékos dolgok nem kerülik ki figyelmét. Az előző cikkben kimutattuk, hogy a közös hadsereg minden fogyatkozásaiért Bylandt-Rheidt gróf közös hadügyminisztert teszi felelőssé, a ki iránt valósággal gyűlölettel viseltetik. A honvédségről szólva itt is személyeket választ ki bírálatának tárgyaiul. A míg Fejérváry Géza báró a honvédelmi miniszter és Graeff Ede lovassági tábornok adlátusa marad a honvédség főparancsnokának, nincs remény a javulásra! kiált fel a szerző. És miért? Mert e két ember csak játékbábja a közös hadügyminisztériumnak, kik Bécsből kapják a parancsokat s a honvédségben meglevő egészséges magot nem engedik csírázni. Túlzott állítás. Hiszen ha a névtelen a cár Sándor fejedelem ellen érez. Egész Európa bámul és nem tudja megérteni, mi lehet e gyűlölet sajátképi oka. A politikai ellenszenv még nem adja meg a kellő magyarázatot, mert amit III. Sándor I. Sándor ellen tesz, az már nem egy fejedelem harca a másik ellen, hanem egy boszavágyó férfi gyűlölködése, akinek nagy oka van a másikra haragudni. Valóban nagy ok: egy női mosoly. Egy fiatal orosz író mondta el nekem e történetet néhány hét előtt Berlinben. Csak arra kért, ne említsem nevét, mert a szibériai éghajlat nem válik egészségére. Ott nyáron sem nagyon kellemes a tartózkodás, hát még télen! A cár ma a férfi hűség mintaképe egész birodalmában, de nem excellált mindig e szerepben. Valamikor, trónörökös korában, kemény próbára tette neje türelmét egy karcsú termetű, égő tekintetű és mosolygó ajkú cserkesz nőért, akit az orosz fővárosban „a mosolygó démon“ névvel tiszteltek meg. szerző ismerné a viszonyokat, tudnia kellene, hogy a honvédség nem egyesek domíniuma, ez az intézmény nagyon is alá van vetve az ellenőrzésnek, nem úgy mint a közös hadsereg, melyben az intéző katonai köröknek valósággal szabad kezük van. A honvédelmi miniszter minden tényét gondos figyelemmel kiséri az országgyűlés, neki kötelessége minden cselekedetéért számot adni a képviselőházban. Ha Fejérváry Géza báró csak játékbábja volna Bylant-Rheidt grófnak, aligha élvezné azt a nyugalmat a miniszteri székben, melyben most része van. A magyar országgyűlés tagjai nem késnének megbuktatására törni, mert nálunk nem találkozik parlamenti többség, mely megtűrné az oly minisztert, ki a honvédség érdekei ellen cselekszik. Azután meg ha egyben-másban talán a honvédelmi miniszter engedékenységet tanúsít is a közös hadügyminiszterrel szemben, ez képezheti kifogás tárgyát, de nem hiszszük el, hogy az engedékenység a lényeg kárára történnék, mert Fejérváry báróról köztudomású tény, hogy ő önérzetes ember, aki tudja azt is, hogy mivel tartozik állásának, amely felelősséggel jár. Aztán azt is feledi a katonai szerző, hogy a magyar honvédség főparancsnoka, József főherceg, Graeff lovassági tábornok neki az adlátusa. Többet felesleges mondanunk. Amit a szerző a honvédtisztek előléptetési viszonyairól mond, hogy szemben a közös hadsereg tisztjeivel nagy hátrányban vannak, ez bizony igaz. Okvetlen gondoskodni is kell az orvoslásról s minél kevesebb tisztet kell átvenni a közös hadseregből, mert a honvéd tisztikar ma már oly színvonalon áll, hogy a pótlásnak eme neme teljesen felesleges, sőt károsan hat. És most következik a valótlan állítások sorozata. A törzstiszti tanfolyamról, melybe az első osztályú századosok vezényeltetnek s készíttetnek elő a törzstiszti vizsgára, azt állítja, hogy ez a protekció melegágya. Szerinte a vizsga letétele mondhatni kizárólag csupán a protegáltaknak szokott sikerülni. Merészen állított valótlanság. Aki figyelemmel kiséri a kinevezéseket, látni fogja, hogy honvéd törzstisztekké folyton csak olyanok léptettetnek elő, kik általánosan mint kitűnő tisztek ismeretesek. Nem tudunk egyetlen kinevezésről sem, mely ellen akárcsak egy helytelenítő megjegyzést hallottunk volna. A honvédség méltán büszke törzstisztjeire, a legszigorúbb igényeket is kielégítik ők mindannyian. Nem a protekció, a képesség az útlevél a törzstiszti állás elnyerésére, minden első osztályú százados előtt nyitva áll a törzstiszti tanfolyam, ha képességet érez magában az aranygallért kiérdemelni. Azt mondja a röpirat, hogy a honvédség alantas tisztjeinek 40 százaléka folyton vwinvoW« — Irm, 1886. október 9.