Pesti Hírlap, 1886. október (8. évfolyam, 272-302. szám)
1886-10-09 / 280. szám
Budapest, 1886. Vili, évf. 280. (2797.) szám. Szombat, október 9. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 frt — kr. Félévre .... 7 » — » Negyedévre r.8 » 50 » Egy hóra.... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor-utca 7. sz., földszint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. POLITIKAI NAPILAP Szerkesztési iroda, Budapest, nádor utca 1. sz., I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Parisban, 31 bis, uie du Faubourg Montmartre. Legyen egyszer vége ! * 1) A katonaság és a polgári elem között kikitörő viszály esetei sokkal sűrűbbek voltak az utóbbi időkben, semhogy azok, mint komoly kórtünet előtt egyszerűen szemet hunyni a sajtó feladatai közé tartozhatnék. S mikor a fölvert hullámok, mint ez alkalommal, már az állam fegyveres ereje és az alkotmány közti konfliktus jellegét kezdik felölteni, szigorú kötelességévé válik a komoly sajtónak a senki által be nem látható kimenetelű veszélyre figyelmeztetni s óvó szavát fölemelni. A tegnap lefolyt véres párbaj véget vetett egy kínos affairenek, és pedig oly módon, hogy a kedélyek megnyugodhattak. De a párbaj kimenetele pusztán a véletlen műve, megtörténhetett volna megfordítva is, mert a fegyverszerencse is olyan, mint minden más szerencse, nem föltétlenül bízhatni meg benne. S akkor isten a megmondhatója, hogy a dolognak minő folytatása lesz vala. Talán az utcák kövezetét is vér pirosítja ma s jajgatás tölti tele a levegőt, nem is tekintve egyéb következményeket. És mindez miért? Ki mondja meg ? Nem olyan a hadsereg, aminőnek a nemzet szeretné. Ez igaz. De ha még nemzeti óhajainknak megfelelően volna is szervezve, vájjon ez a körülmény megmentené-e attól a csapástól, hogy akadjanak közte kihivó modorú, tűrhetetlen természetű emberek, kiknek már a véralkata olyan, hogy a konfliktusokat keresik, sértenek, pöffeszkednek s egyre kihívják a többi osztályok ellenszenvét, s kiknek viselkedését maga az a testület sajnálja és reszeli legjobban, a melynek az ilyenek is tagjai? De hát azért, hogy ilyenek is akadnának közöttük, ki kellene-e a társadalomnak az egész testületre terjeszteni gyűlöletét s azt mondani, hogy a többi sem jobb a Deákné vásznánál, mindannyian Dienstick, Seemanok stb. — magyar kiadásban. Hja az más, — felelik, — az magyar nemzeti hadsereg lenne, vagy olyan legalább, mely rokonszenvez a magyarral, a nemzeti fölfogást tiszteli és az alkotmányt oltalmazza, semhogy maga sértené. Jól van. De hát ez-e a módja elérni azt, hogy a hadsereg a magyarral rokonszenvezzen, hogy olyanná váljék, aminőnek mi óhajtanak ? Bizony nem ez a módja. A módja az, ha a sértő tényeket az őket elkövető egyesek tényeinek veszszük, és nem imputáljuk az egész testületnek. Másfelől pedig, ha elhárítani igyekezünk szervezetéből azokat az akadályokat, melyek őt a nemzethez teljesen hozzá simulni nem engedik, a régi, elavult hagyományokat, speciális törvényeik, szabályaik, rendeleteik stb. azt a halmazát, melynek, mint egy régi sötét kor maradványának terhe alatt nyögnek s a katonát arra kényszeritik, hogy magát nem egy külön testület, hanem egy egész külön társadalom tagjának tekintse, amelynek külön szelleme, külön törvénye, külön szokása, külön erkölcsi meggyőződése, külön hazafisága van, nem olyan, mint a többi társadalomé. Emancipálni kellene a hadsereget mindezektől a nyűgöktől, elbontani a válaszfalakat és rábízni a munka befejezését a mindenható időre. Lehetetlen az, hogy a harcratermett magyar faj ez esetben a hadseregben is ne érvényesítené természetes súlyát, melylyel a gondviselés megáldotta és pedig sokkal nagyobb mértékben, mint a monarchiának akármely másik faját. Ezt az emancipációt, az elválasztó korlátok lebontását a katonai ósdi és a polgári modern szervezetű társadalom között lehetetlen azonban gyűlölködéssel, konfliktusokkal, egyesek bűneinek az egészre általánosításával elérnünk. Ide higgadt fölfogás, a katona mai kényszerhelyzetének megértése, és a kormányi s törvényhozási akció szükséges. A katonai intézményt kell hozzászabni a modern polgári társadalom követelményeihez, — mert az volt a végzetes hiba eddig is, hogy mindig megfordítva csinálták, — s az általános katonakötelezettség vissza fogja adni a hadseregnek is azt a jellegét, melylyel természetszerűleg bírnia kell. Óhajtanák, ha ezek megszivlelésre találnának, midőn a képviselőház a Janszki-ügyben hozzá beérkezett kérvények fölött tanácskozni készül. Félő azonban, hogy az alkalom, mely egy nagy reformnak lehetne kiinduló pontja, csak a baj még nagyobb elmérgesítésének válik alkalmává. Sok embernek igen nehéz megőrizni higgadtságát, mikor a hadseregről kell szólni. Rekriminál, indignálódik, tetszeleg magának az erős kifakadásokban, ahelyett, hogy megtartaná az orvosnak azt a hidegvérét, mely elkerülhetetlen, ha egy komoly baj orvoslásához kíván hozzáfogni. Pedig, ami a jelen helyzetet illeti, az nem volna épen kedvezőtlen a kúra megkezdésére. Az uralkodónak Tiszához intézett levele nem egy támpontot nyújt a nemzeti fölfogásnak, különösen azon passzusában, mely a fönnálló törvények, az alkotmány védelmét is a hadsereg kötelességei közé sorozza. Nos, a párbaj elleni törvény is fönnálló törvény, e szerint a hadser *) A jelen cikket egy függetlenségi párti képviselőtől kaptuk, örvendetes bizonyítékául annak, hogy a lapunk által hangoztatott békülékeny álláspont a függetlenségi párt egy részénél is méltánylásra talált, elnökké neveztetvén ki, lemond ez állásáról, a közönség Tabajdyt választja meg helyére. Mint alispán csakhamar országos hírre tesz szert, a községek rendezésével s a magyar állameszme érdekében kifejtett lázas tevékenységével. Tisza nem reflektálva a főispánkodó megyei családokra, a fiatal alispánt nevezi ki a megye kormányzójának, 1879-ben, ugyan az a Tisza, aki egyéb megyékben mereven látszik ragaszkodni a családi tradíciókhoz s úgyszólván a telekkönyvi tabella és a grófi címer ódonsága szerint ülteti be az egyes családokat a főispáni székekbe, nem is annyira az egyént, mint inkább a családot tekintve. És ez onnan van, mert Tisza mindenekelőtt taktikus ember. Vannak megyék (pardon : vármegyék) ahol egy gazdag és tehetségtelen gróf nagyobb támasza lehet a kormánynak és a rendszernek, mint akár ha Bismarckot tennék oda szegényen, mig viszont vannak vármegyék, a hová okos, kemény ember kell. Egy szóval a __ ___1.11 ____i__n a működés, ha a főispán amellett, hogy a rendet fentartja erős kézzel, egyszersmind munkálkodik a jövőn is, hogy majdan egy gyengébb kéz is vezethessen. Ezt azért jegyzem meg, mert a nemzetiségi megyékben legtöbbször csak mesterséges után, sokszor furfanggal és erőszakkal kormányozzák a megyét. Vannak megyék, hol a főispán csak a választásokra fekteti a súlyt. Egész működése csak oda megy ki„magyar követeket választatni", hadd lássák ott fent (t. i. Pesten), hogy minden rendben van. Pedig dehogy van rendben. Ő méltósága csak a látszatnak dolgozik. Azalatt a nemzetiségi eszme egyre jobban terjed és erősödik otthon, a községekben, sőt némelykor még némi kedvezményeket is tesz a méltósága a nemzetiségieknek, hogy a követválasztásoknál ismét azok tegyenek neki kedvezményeket. Két kezet mosván. Tabajdy egyike volt azoknak a keveseknek, akik feladatuk magaslatán állva, valóságos missiót teljesítenek, mert mindig a lényeget tartják szem előtt. A szigort párosítani tudta az igazságosságai. Nem mutatott Hyűseletet , nomit.