Pesti Hírlap, 1887. március (9. évfolyam, 59-89. szám)
1887-03-26 / 84. szám
Budapest, 1887.____________________________________IX. évf. 84. (2962.) szám.________________________________Szombat, március 26. Előfizetési árak: n _ M^sTSm ufc?7$°f Ve'tf g ^ -------— Hirdetések Kiadóhivatal: ^ 1. kiadóhivatalban vétetnek fe Budapest,nádor-utcay.SZ.,földszint, T'i/'iT TVZ L T 'KT a TVTT A T^v francziaország részére pedig hová az előfizetések és a lap POLIIllVAI IN A I I i i A I V^' ái'V ,JoHN & che- Párisszétküldésére vonatkozó jelszó- V/J-JJ. X XIXxJ, IJjxtJ. ■ kan, 31 bis, nie du Faubourg tamulások intézendők. Montmartre. A quota. Mikor 1867-ben a kiegyezés részletes pontozatai megállapíttattak, nagy szerencsétlenségünk volt az nekünk, hogy nem volt a financiákban kellőleg járatos emberünk, aki az alkudozásokat osztrák részről vezető pénzügyi kapacitásokkal szemben teljes garanciát nyújthatott volna az iránt, hogy a közös költségekhez való járulási arányszám valóban a két állam teherviselési képessége szerint, igazságosan lesz megállapítva. Jóformán ki voltunk szolgáltatva az osztrákok méltányossági érzetének, mely pedig hazánk iránt milyen természetű, azt tudhattuk volna a múltakból. De hát az alkunak meg kellett köttetni s Magyarország vezérférfiai belenyugodtak abba, hogy tekintessék hát a századok óta dédelgetett, iparilag kifejlett Ausztria a mindenféleképen pusztított, elmaradt és elhanyagolt agricol Magyarországnál körülbelől kétszerte gazdagabbnak járuljon Ausztria a közös költségek fedezéséhez a mindenkori összegnek, valamivel több mint két, Magyarország pedig a valamivel kevesebb, mint egyharmadával. Mikor az első quotatörvény megállapíttatott, akkor a határőrvidék még katonai kormányzat alatt állt s jövedelmei egyenesen a katonai kincstárba folytak. Mikor aztán a végvidék polgárosittatott s pénzügyi igazgatását is a magyar kormány vette át, a katonai kincstárt elmaradt jövedelméért kárpótolni kellett. Hogy ne kellessék az egész quotatörvényt revízió alá venni s az arányszámokat újra megállapítani, megállapítottak egy pausális összeget, mely ezentúl Magyarország terhére lesz írandó. Ez a pausális összeg a mindenkori közös kiadások összegének két százalékában jön elfogadva, mely, mint kizárólag Magyarországot terhelő, az egészből levonatott s az ez után fönmaradt összeg osztatott meg a quotabeli arányszámok szerint a két állam között. Most, hogy a quota újból megállapításának ideje elérkezett, a magyar quota-bizottság elaborátumában azt ajánlá, hogy ez az eredetileg csak kényelmi tekintetekből alkalmazott expediens, a 2°/0-ás átalány, ne tartassák fönn többé, miután most már semmi értelme nincs, hanem tekintessék a végvidék is, a tényeknek megfelelően, Magyarországba beolvasztottnak s ennek tekintetbevételével állapíttassák meg a quota egy egységes percentuális arányszámban. A magyar quota-bizottság e különben csak számtechnikai jelentőségű óhajtását hosszasan és alaposan fejtegeti elaborátumában. Sokkal fontosabb a munkálatnak érdemleges része, mely a quota-kiszámítás számszerű alapjainak összeállítására vonatkozik. E tekintetben a magyar bizottság szigorúan véve alig tartalmaz valami új javaslatot, hanem egyszerűen arra az alapra helyezkedik, melyet a quotának 1877-ki megállapításakor mind a két állam delegációi elfogadtak. Igazat kell adnunk a magyar sajtó fölfogásának, hogy ez ellen az osztrákoknak alig lehet alapos kifogásuk. A gyakorlatilag legfontosabb alapeszme, mely az egyöntetű kiszámítási alapot megadja, abban áll, hogy az állami számszékek által kimutatott tíz évi bruttó bevételekből mind kihagyassanak azok az adónemek, melyek csak az egyik, vagy csak a másik államban vannak alkalmazásban. Hisz ez olyan tiszta dolog, mint a napsugár. Egy állam teherviselési képessége sem mérhető meg igazságosan adójának magasságából. Hisz ha ez így lenne, akkor az Egyesült Államok volnának a világ legszegényebb, Magyarország pedig talán a leggazdagabb állama. Épen a most lefolyó tíz év alatt annyi új adó hárult a magyar állam vállaira, hogy se szeri se száma s a régiek is tetemesen emeltettek. Ebből a szomorú körülményből azt következtetni, hogy Magyarországnak tehát teherviselési képessége is növekedett, és oly botor dolog lenne, mint ha valaki azt hinné, hogy ha ő az óra mutatóját előre tolja, hamarabb jön meg az ebéd ideje. Ausztria ugyanez idő alatt alig hozott be új s alig emelt régi adókat. Ha adóbevételei e nélkül is emelkedtek, ez azt mutatja, hogy jólléte, teherviselési képessége növekedett. Ha a tíz év bruttó bevételeiből levonjuk azoknak az adóknak az eredményeit, melyek csak minálunk vannak behozva, 126 millió kerül levonásba, holott Ausztriában csak 989 ezer forintot lehet levonni ily cím alatt. Mi tehát elmondhatjuk, hogy az új adók behozatalának versenyében mi több mint 126-szor akkora sebességgel rohantunk, mint Ausztria. Furcsa volna bizony, ha most Ausztria azért, mivel Magyarország a végletekig megfeszítette erejét, hogy a nagyhatalmi állás terheit fedezni segítsen; azért, hogy megvonta magától legszükségesebb beruházásait, csakhogy hűségesen eleget tehessen a közös terhek iránt vállalt kötelezettségének ; azért, hogy túl ment talán az okosság határán és segélyforrásainak igénybevételében s talán már-már magát az adóforrást támadta A „PESTI HÍRLAP” TÁRCÁJA. Dorottya hercegnő. — Catulle Mendés beszélye. — Akik az operai premiere-estéken vagy a hangverseny-teremben látták valaha Dorottya hercegnőt, Bergen uralkodó hercegének örökösnőjét, sohasem fogják elfelejteni a fiatal nő hasonlíthatatlan szépségét. Dús, sötét fürtjei alatt, melyeknek olyan színe volt, mint az aranynak esti világítás mellett, arcának vakító fehér tevitje még fehérebbnek látszott; ajkai nyíló rózsabimbókra emlékeztettek, sötét azúrkék szemei széphajlású szemöldjei alatt mintha még nagyobbakká lettek volna. Ha odahajolt a páholy karfájára, arcát meztelen balkezére támasztva, keztyüs jobbját pedig hanyagul nyújtva ki a párkányzat bársonyán, keblének szépségvonalai mintául szolgálhattak volna egy Madonnákat festő Rafael számára. Mindazok, a kik valaha látták, emlékezni fognak szomorú tekintetére is, mely szépségét mintegy ködfátyolba burkolta és arcát meg ajkait, valamint kék szemeit is még komorabb, vágyóbb kinézésűvé tette. Soha egy szót sem szólt ahhoz a hosszú szürke szakállu öreg, engedelmes komornyikhoz, a ki ott ült mögötte, sem szomszédnőjéhez, egy vékony angol társalgónőhöz, kinek nyaka és feje elrettentő soványsággal nyugodott egy szintén szörnyen sovány kebek fölött és a ki olyformán nézett ki, mint egy masamód-póznácska, melyre nagy tollas kalapot tettek. Ott ült a hercegnő hallgatagon és mozdulatlanul ; csak néha látszott, mintha valami végigborzongana rajta ; mintha a zenére alig figyelne és mindig mélabús gondolatokba lett volna elmerülve. Mindenki, aki maga is szomorú, szereti mások bajának okait találgatni és abban valami mély, végtelen, gyógyíthatatlan fájdalmat keresni. Midőn egyszer elmentem páholya alatt, láttam szép szemeit, melyek mereven odaszegződtek jobb keze keztyüjére és melyekben visszafojtott könyek csillogtak. II. Hogy-hogy ? Hát csakugyan szenvedett a szép hercegnő ? Családja régibb volt a Bourbonokénál, régibb a Wittelsbachokénál; apja uralkodott és ő rá is trón várt, nemcsak egy rózsatermő hercegségé, hanem ha úgy tetszett neki, egy sokvárosu, nagy hadseregű ország trónja, mert egy császár fia és két utód nélküli király ajánlta föl neki kezét. És ha kis lábai nem is akarnának fölhaladni egy trón lépcsőin, mégis királynő lesz. Már az is volt, mert a legfenségesebb homlokok meghajoltak előtte, a világ összes poétái húsz nyelven ünnepelték ; ha akarta volna, napszinti brokátba és holdszinti selyembe öltözhetett volna; sylphidek szolgáltak neki, akik, ha parancsolja, Puk-ként rózsakönyeket szedtek volna számára; nem álmodhatott olyat, amit valórá ne tehetett volna. És mégis szenvedett. Talán teljesületlen maradt egy vágya ? Nem. Minden, még a véletlen is kedvében járt. Talán nem viszonozták szerelmét ? Dehogy nem , őt mindenki szerette. Hát akkor mért szenvedi Dorottya hercegnő? Régmúlt időkben szánalomra méltó emberek vonszolták testüket utcán és téren, az emberi könyörületességet hiva segélyül. Rongyaikon keresztül látszottak gyuladt sebeik, melyek olyan szörnyen néztek ki, hogy még a legjobb szivüek is megfutottak előlük és undorral dobták feléjük az alamizsnát. Ezek a nyomorultak fekélyesek voltak. Nos, ugyanez a baj, mely manap már majdnem egészen eltűnt és melyet a legpiszkosabb koldus is csak hírből ismer, de mely régente királyi családokba is befészkelte magát — ugyanez a baj gyötörte Dorottya hercegnőt is. Nem harapódzott el egész testén, mely egészséges és üde volt, hanem ott maradt, örökké keztyüs jobb kezének felületén. Az a piszkos sárga és vörös szín, az a félig leszáradt, félig nyílt seb , fekély volt. Európa leghíresebb orvosait meghitták és miután megesküdtek, hogy a rettenetes titkot sohasem fogják elárulni, konzultálták őket. De nem volt segítség, nem volt gyógyszer! Igaz, hogy egy empirikus azt mondta, a baj egyszerre, egészen váratlanul eltünhetik, de a komoly praktikusok csak csúfolódtak ezen a kontáron. Mindig, mindig rajta fog maradni az a nemtelen folt, ő rajta, ki oly isteni tiszta! Mit ért neki, hogy herceg leánya volt? A fekély ! A fekély ! Nem volt számára zavartalan öröm, nem volt remény, nem házasság! Kinek merte volna odanyujtani azt a kezet, melyet még egy kutya sem nyalt volna meg? III. Vigasztalanul élt tehát a fényűzés és a dicsőség között. És kétségbeesése rémítő módon nőtt, midőn egy nap szerelmes lett. Lapunk mai száma 8 oldalt tartalmaz.