Pesti Hírlap, 1887. március (9. évfolyam, 59-89. szám)

1887-03-26 / 84. szám

Budapest, 1887.____________________________________IX. évf. 84. (2962.) szám.________________________________Szombat, március 26. Előfizetési árak: n _ M^sTSm ufc?7$°f Ve'tf g ^ -------— Hirdetések Kiadóhivatal: ^ 1. kiadóhivatalban vétetnek fe Budapest,nádor-utcay.SZ.,földszint, T'i/'iT TVZ L T 'KT a TVTT A T^v francziaország részére pedig hová az előfizetések és a lap POLIIllVAI IN A I I i i A I V^' ái'V­­ ,JoHN & che- Páris­szétküldésére vonatkozó jelszó- V/J-JJ. X XIXxJ, IJjxtJ. ■ kan, 31 bis, nie du Faubourg tamulások intézendők. Montmartre. A quota. Mikor 1867-ben a kiegyezés részletes pon­­tozatai megállapíttattak, nagy szerencsétlensé­günk volt az nekünk, hogy nem volt a finan­­ciákban kellőleg járatos emberünk, a­ki az alkudozásokat osztrák részről vezető pénzügyi kapacitásokkal szemben teljes garanciát nyújt­hatott volna az iránt, hogy a közös költségek­hez való járulási arányszám valóban a két állam teherviselési képessége szerint, igazságosan lesz megállapítva. Jóformán ki voltunk szolgál­tatva az osztrákok méltányossági érzetének, mely pedig hazánk iránt milyen természetű, azt tudhattuk volna a múltakból. De hát az alkunak meg kellett köttetni s Magyarország vezérférfiai belenyugodtak abba, hogy tekintessék hát a századok óta dédelgetett, iparilag kifejlett Ausztria a mindenféleképen pusztított, elmaradt és elhanyagolt agricol Ma­gyarországnál körülbelől kétszerte gazdagabbnak­­ járuljon Ausztria a közös költségek fedezésé­hez a mindenkori összegnek, valamivel több mint két, Magyarország pedig a valamivel kevesebb, mint egy­harmadával. Mikor az első quotatörvény megállapítta­­tott, akkor a határőrvidék még katonai kor­mányzat alatt állt s jövedelmei egyenesen a katonai kincstárba folytak. Mikor aztán a vég­vidék polgárosittatott s pénzügyi igazgatását is a magyar kormány vette át, a katonai kincs­tárt elmaradt jövedelméért kárpótolni kellett. Hogy ne kellessék az egész quotatörvényt re­vízió alá venni s az arányszámokat újra meg­állapítani, megállapítottak egy pausális összeget, mely ezentúl Magyarország terhére lesz írandó. Ez a pausális összeg a mindenkori közös kiadá­sok összegének két százalékában jön elfogadva, mely, mint kizárólag Magyarországot terhelő, az egészből levonatott s az ez után fönmaradt összeg osztatott meg a quotabeli arányszámok szerint a két állam között. Most, hogy a quota újból megállapításá­nak ideje elérkezett, a magyar quota-bizottság elaborátumában azt ajánlá, hogy ez az eredeti­leg csak kényelmi tekintetekből alkalmazott ex­­pediens, a 2°/0-ás átalány, ne tartassák fönn többé, miután most már semmi értelme nincs, hanem tekintessék a végvidék is, a tényeknek megfe­lelően, Magyarországba beolvasztottnak s ennek tekintetbevételével állapíttassák meg a quota egy egységes percentuális arányszámban. A ma­gyar quota-bizottság e különben csak számtech­nikai jelentőségű óhajtását hosszasan és alapo­san fejtegeti elaborátumában. Sokkal fontosabb a munkálatnak érdemle­ges része, mely a quota-k­iszámítás számszerű alapjainak összeállítására vonatkozik. E tekin­tetben a magyar bizottság szigorúan véve alig tartalmaz valami új javaslatot, hanem egysze­rűen arra az alapra helyezkedik, melyet a quo­­tának 1877-ki megállapításakor mind a két ál­lam delegációi elfogadtak. Igazat kell adnunk a magyar sajtó fölfogásának, hogy ez ellen az osztrákoknak alig lehet alapos kifogásuk. A gya­korlatilag legfontosabb alapeszme, mely az egy­öntetű kiszámítási alapot megadja, abban áll, hogy az állami számszékek által kimutatott tíz évi bruttó bevételekből mind kihagyassanak azok az adónemek, melyek csak az egyik, vagy c­s­a­k a másik államban vannak alkalmazásban. Hisz ez olyan tiszta dolog, mint a nap­sugár. Egy állam teherviselési képessége sem mérhető meg igazságosan adójának magasságá­ból. Hisz ha ez így lenne, akkor az Egyesült Államok volnának a világ legszegényebb, Ma­gyarország pedig talán a leggazdagabb állama. Épen a most lefolyó tíz év alatt annyi új adó hárult a magyar állam vállaira, hogy se szeri se száma s a régiek is tetemesen emeltettek. Ebből a szomorú körülményből azt követ­keztetni, hogy Magyarországnak tehát tehervise­lési képessége is növekedett, és oly botor dolog lenne, mint ha valaki azt hinné, hogy ha ő az óra mutatóját előre tolja, hamarabb jön meg az ebéd ideje. Ausztria ugyanez idő alatt alig hozott be új s alig emelt régi adókat. Ha adóbevételei e nélkül is emelkedtek, ez azt mutatja, hogy jól­léte, teherviselési képessége növekedett. Ha a tíz év bruttó bevételeiből levonjuk azoknak az adóknak az eredményeit, melyek csak minálunk vannak behozva, 126 millió ke­rül levonásba, holott Ausztriában csak 989 ezer forintot lehet levonni ily cím alatt. Mi tehát el­mondhatjuk, hogy az új adók behozatalának ver­senyében mi több mint 126-szor akkora se­bességgel rohantunk, mint Ausztria. Furcsa volna bizony, ha most Ausztria azért, mivel Magyarország a végletekig megfeszítette erejét, hogy a nagyhatalmi állás terheit fedezni segítsen; azért, hogy megvonta magától legszükségesebb beruházásait, csakhogy hűségesen eleget tehes­sen a közös terhek iránt vállalt kötelezettségé­nek ; azért, hogy túl ment talán az okosság ha­tárán és segélyforrásainak igénybevételében s talán már-már magát az adóforrást támadta A „PESTI HÍRLAP” TÁRCÁJA. Dorottya hercegnő. — Catulle Mendés beszélye. — Akik az operai premiere-estéken vagy a hangverseny-teremben látták valaha Dorottya hercegnőt, Bergen uralkodó hercegének örökös­nőjét, sohasem fogják elfelejteni a fiatal nő ha­­sonlíthatatlan szépségét. Dús, sötét fürtjei alatt, melyeknek olyan színe volt, mint az aranynak esti világítás mellett, arcának vakító fehér tevitje még fehérebbnek látszott; ajkai nyíló rózsa­bimbókra emlékeztettek, sötét azúrkék szemei széphajlású szemöldjei alatt mintha még na­­gyobbakká lettek volna. Ha odahajolt a páholy karfájára, arcát meztelen balkezére támasztva, keztyüs jobbját pedig hanyagul nyújtva ki a párkányzat bárso­nyán, keblének szépségvonalai mintául szolgál­hattak volna egy Madonnákat festő Rafael szá­mára. Mindazok, a kik valaha látták, emlékezni fognak szomorú tekintetére is, mely szépségét mintegy ködfátyolba burkolta és arcát meg aj­kait, valamint kék szemeit is még komorabb, vágyóbb kinézésűvé tette. Soha egy szót sem szólt ahhoz a hosszú szürke szakállu öreg, en­gedelmes komornyikhoz, a ki ott ült mögötte, sem szomszédnőjéhez, egy vékony angol társal­gónőhöz, kinek nyaka és feje elrettentő sovány­sággal nyugodott egy szintén szörnyen sovány kebek­ fölött és a ki olyformán nézett ki, mint egy masamód-póznácska, melyre nagy tollas ka­lapot tettek. Ott ült a hercegnő hallgatagon és mozdu­latlanul ; csak néha látszott, mintha valami végigborzongana rajta ; mintha a zenére alig figyelne és mindig mélabús gondolatokba lett volna elmerülve. Mindenki, a­ki maga is szomorú, szereti mások bajának okait találgatni és abban valami mély, végtelen, gyógyíthatatlan fájdalmat ke­resni. Midőn egyszer elmentem páholya alatt, láttam szép szemeit, melyek mereven odaszeg­­ződtek jobb keze keztyüjére és melyekben vissza­fojtott könyek csillogtak. II. Hogy-hogy ? Hát csakugyan szenvedett a szép hercegnő ? Családja régibb volt a Bourbo­nokénál, régibb a Wittelsbachokénál; apja ural­kodott és ő rá is trón várt, nemcsak egy rózsa­termő hercegségé, hanem ha úgy tetszett neki, egy sokvárosu, nagy hadseregű ország trónja, mert egy császár fia és két utód nélküli király ajánlta föl neki kezét. És ha kis lábai nem is akarnának föl­ha­ladni egy trón lépcsőin, mégis királynő lesz. Már az is volt, mert a legfenségesebb homlokok meghajoltak előtte, a világ összes poétái húsz nyelven ünnepelték ; ha akarta volna, napszinti brokátba és holdszinti selyembe öltözhetett volna; sylphidek szolgáltak neki, akik, ha pa­rancsolja, Puk-ként rózsakönyeket szedtek volna számára; nem álmodhatott olyat, amit valórá ne tehetett volna. És mégis szenvedett. Talán teljesületlen maradt egy vágya ? Nem. Minden, még a vé­letlen is kedvében járt. Talán nem viszonozták szerelmét ? Dehogy nem , őt mindenki szerette. Hát akkor mért szenvedi Dorottya hercegnő? Régmúlt időkben szánalomra méltó embe­rek vonszolták testüket utcán és téren, az em­­beri könyörületességet hiva segélyül. Rongyaikon keresztül látszottak gyuladt sebeik, melyek olyan szörnyen néztek ki, hogy még a legjobb szi­­vüek is megfutottak előlük és undorral dobták feléjük az alamizsnát. Ezek a nyomorultak fe­­kélyesek voltak. Nos, ugyanez a baj, mely manap már majdnem egészen eltűnt és melyet a legpiszko­sabb koldus is csak hírből ismer, de mely ré­­gente királyi családokba is befészkelte magát — ugyanez a baj gyötörte Dorottya hercegnőt is. Nem harapódzott el egész testén, mely egész­séges és üde volt, hanem ott maradt, örökké keztyüs jobb kezének felületén. Az a piszkos sárga és vörös szín, az a félig leszáradt, félig nyílt seb , fekély volt. Európa leghíresebb orvosait meghitták és miután megesküdtek, hogy a rettenetes titkot sohasem fogják elárulni, konzultálták őket. De nem volt segítség, nem volt gyógyszer! Igaz, hogy egy empirikus azt mondta, a baj egyszerre, egészen váratlanul eltünhetik, de a komoly praktikusok csak csúfolódtak ezen a kontáron. Mindig, mindig rajta fog maradni az a nemtelen folt, ő rajta, ki oly isteni tiszta! Mit ért neki, hogy herceg leánya volt? A fe­kély ! A fekély ! Nem volt számára zavartalan öröm, nem volt remény, nem házasság! Kinek merte volna odanyujtani azt a kezet, melyet még egy kutya sem nyalt volna meg? III. Vigasztalanul élt tehát a fényűzés és a di­csőség között. És kétségbeesése rémítő módon nőtt, midőn egy nap szerelmes lett. Lapunk mai száma 8 oldalt tartalmaz.

Next