Pesti Hírlap, 1888. január (10. évfolyam, 1-31. szám)

1888-01-14 / 14. szám

Budapest, 1888. __ Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 frt — kr. Félévre . • . 7 » — » Negyedévre V. • 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken^ fi kr-Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest nator-utca 7. sz., foltotok hová az előfizetések és a lap Szétküldésére vonatkozó felszolatolások intézendők. X. évf. 14. (3251.) szám. POLITIKAI NAPILAP. Szombat, január 14. Szerkesztési iroda: Budapesten, nanor-utca 7. sz. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető’ minden közlemény intézendő’. Bérmentetlen levelet csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cib. Parisban, 31 bis, me du Faubourg Montmartre. Az orosz új év. Egész Európa szeme Szent-Pétervárra volt függesztve a mai napon. A kinos helyzet, a melyben leledzik, a bizonytalanság, mely békés munkájában nyűgözi, arra kényszerítik, hogy kapva kapjon minden kis jelen, melyből a jövőre következtetést vonhatni remél. Az óhitű keresztény világnak ma volt az új éve. Erre a napra várták és remélték, hogy az orosz cár alkalmat veene magának valamely alakban oly nyilatkozatot tenni, mely a kedélyek megnyugtatására alkalmas lehet. Föltéve, hogy a cár csakugyan oly őszinte barátja a békének, amilyennek hirdetni szereti magát, s hogy komoly szándéka van a békét fönntartani a jelen alkalommal is, bármit mutasson is a látszat, méltán várhatta Európa, hogy ez irányban nyilatkozatot tenni akár a kedvező alkalmat nem mulasztja el. Különösen, miután tudja azt, hogy a világ várja is ezt tőle, mint az egyes egyetlentől, akitől a békét félteni lehet, s akinek a helyzet kulcsa most a kezében van. Miklós cár azt mondá valamikor: „Óriási birodalmamban csak egy ember van, a ki nem lop s az az egy én vagyok.“ III. Sándor is elmondhatná még ez ideig: „óriási birodalmamban csak egy ember van, a ki nem hazudik s az az egy én vagyok.“ Rája még nem terjedt el diplomatáinak példabeszédszerű kétnyelvűsége, az ő szavának még hinne a világ. Hinne annál inkább, mert birodalmában autokrata, ez állás korlátlan hatalmával, de egyúttal határtalan felelősségével is. Mesebeszéd az mind, hogy őt akarata ellen bármelyik párt megnyergelhetné tervei számára. Zord és nyakas volt már cárevics korában s bizony a körülmények, a melyek közt érett férfiúvá növekedett, legkevésbé sem voltak arra valók, hogy belőle valami lyrai lágy kedélyt formáljanak, akin minden külbehatás rajtahagyja pillanatnyi nyomát. A mit kimond, az lesz, ha rászakad is a világ. E tekintetben egészen a nagyapja jellemét örökölte. Ha az oroszok cárja újév napján a béke pálmáját lobogtatja, hiába erőlködik a háború pártja, vesztes játéka lesz s elcsillapulhatnak a földrész aggodalmai. Igaz, hogy minden szép beszédnél, ha még oly magas helyről jönne is, többet érnének a tettek, melyekből az ártó szándéknak abbahagyását látnák, ha a fenyegető csapatösszpontosítások a birodalom nyugati határain nemcsak megszüntettetnének, — amiről, fájdalom, semmit sem hallani, — hanem visszarendelési parancscsal le is szállíttatnék a fölhalmozott haderő a normális színvonalra. Ez bizonynyal ékesebben tanúskodnék a cár békés szándékai mellett minden szóbeli biztatásnál s egy ily visszarendelő parancsnak a pétervári hivatalos lapban közzététele lenne a cár szájából a legszebb új évi dikció. De ha már a nemes önlegyőzésnek erre a magaslatára, akár álszeméremből, akár egyéb okokból, föl nem emelkedett, de őszintén él lelkében a béke utáni vágy, azzal tartozott volna már önmagának is, hogy ne hagyja kételkedésben szándékai felől Európát s ne tűrje magán azt a gyanút, melylyel most oly méltán nem forrok volna össze testemmel. Könyökömre támaszkodva, a tyúkszem-taposás okozta könyökkel szemeimben, néztem körül a szobában, melynek homályába az égve feledett gőzölgő asztali lámpa sötét, vérpiros fényt olvasztott. Egyszerre összerázkódtam. Az ágy mellett levő széken egy csontváz ült, melynek ruházatát szellős fehér chiton képezte, megoldott diploidionnal. Jobb csupasz csontkarján zöldrozsdás kettős bronz-karperec volt, nyakán borostyángyöngy-füzér, bal karján üvegpaszta-füzérek, s füleiben nagy bronzkarikák. Nyaka alá egy köpenykapcsoló fibula volt bedöfve. Az ékszerekben ráismertem azokra, melyekről a régészeti társulat ülésén értekezett az orrhangon olvasó, álmos archeológus. Tisztában voltam, hogy a sírjában megbolygatott népvándorláskori urhölgy vizitel nálam. — Madame ... dadogám. A nőnemű csontváz rám szegzé sötét szemüvegeit s egyik kezével intett, hogy keljek föl. E mozdulatban volt valami parancsoló, fenséges. — De asszonyom, mondám, a mint látja, nem vagyok e percben oly állapotban, hogy illően fogadhatnám. Türelmetlenül csapta föl fejét s ismétlé az előbbi mozdulatot. Mit volt, mit tennem. Az asszonyoknak engedelmeskednünk kel, ha már csupa csontok is. (Sőt akkor tán még inkább.) Gyorsan fölkeltem s felöltöztem. Mikor elkészültem, udvariasan meghajtottam magamat vendégem előtt. — Parancsoljon velem. — Nyújtsa karját uram, szólt a csonthölgy siri hangon, fölkelve székéről. — Tehát egy séta tourt teszünk. Nem késő erre az idő? terhelhetik, hogy a világrész nyugalmát zavarni akarja, — ha ily gondolattal csakugyan tisztának érzi a lelkiismeretét. Még, amidőn e sorokat írjuk, nem jutott tudomásunkra, tett-e a cár az újévi tisztelgések alkalmából valamelyes oly nyilatkozatot, mely ezt a gyanút egy pillanat alatt eloszlathatná. Azt tudjuk, hogy Vilmos császár ez irányban nem hagyott fönn kételkedésre semmi okot s Németország hírlapjai gondoskodtak róla, hogy az agg császár békét reméltető szavainak kellő nyilvánosságot szerezzenek. Ami pedig minket illet, arról kár még beszélni is. Hogy mi, már mint mai lépjünk föl békét zavarólag, azzal ugyan még ellenségünk is átallana gyanúsítani, méltán félve, hogy a világ előtt nevetségessé teszi magát. Mi megverekszünk, ha kénytelenek leszünk vele s ez esetben, arról is biztos lehet minden ember, nem rosszul fogunk verekedni, mert nálunk csak ez az egyetlen egy háború a posszibilis, de ez aztán még népszerű háború is lehet, aminőt nem tudnak viselni az orosz hadak, azonban hogy mi támadjunk, hacsak az elkerülhetetlennek mutatkozó támadás megelőzése végett nem , arra nem gondol nálunk se kicsi, se nagy. Ez oly tisztán áll, hogy ezt magas helyről jövő enuncációkkal erősíteni sem szükséges. De bizonyos, hogy ha a béke biztosítására ilyen ineráció mutatkozik szükségesnek, hát az akkor nem fogna elmaradni, nem fogna késni egy huszonnégy óráig sem. Tehát a cáron állana egyedül világosságot deríteni a helyzetre. Egy-két szava elég lenne véget vetni minden aggódásnak. Lehet, hogy ez az egy-két szó már kiejtetett s végig fog villámlani a hírverő sodronyokon. — Nem késő, vágott szavamba. Sőt épen idején van. Odahaza bál van s az ön polgártársai udvariatlanul elhoztak otthonomból s most egyedül nem mehetek haza. Ön nem tagadhatja meg kíséretét egy védtelen nőtől. — A világért sem. Hálásan nézett rám szemüvegeivel s azután teljes dikckel karomba fonta csontkarját. E percben úgy éreztem, mintha láthatlan szárnyak emelnének a magasba s mikor magamhoz tértem a szenzációs meglepetésből, már a kerepesi ut fölött lebegtünk. Cipőm sarka végig riszálta a Pannónia kéményének tetejét. Sebesen szálltunk el a város fölött, melynek házai, utcái oly aprókká törpültek, mint a gyermekek által összerakott játékvárosok. A gázlángokat már jórészt eloltogatták, sötétség terült el a városon, csak a Duna ágyában csillogott a mozdulatlan jéglap. Pompás éji utazás volt. Kibújt a teljes hold a felhők mögül, reszkető fényét rászórva az alant sötétlő földre. Az ezüst világosságban csillogni kezdtek a csontdáma nyakán a borostyán és pusztagyöngyök s karján zöldes fénynyel égett a bronz-kígyózat. Alant a fehéregyházi kopasz jegenyefák inogtak, mint csupa kiéhezett, vékony kísértetek. Majd lassan lefelé kezdtünk szállni. Egyszerre szilárd talajt éreztem lábam alatt. Ismét a földön voltunk. Különös ismeretlen városban találtam magamat. Ragyogó sátrak által képezett utcasorokban. Messziről paripák dobája hangzott s tárogatók bugása, pásztorsipok , méla sóhaja rezgett a jégben. Itt-ott nagy tüzek égtek; a domb alját acélkék folyam habjai mosták, melynek felületén madarak falkái kóvályogtak, a parton mintha lovát itatná néhány marcona alak. Orsii HÍRLAP“ Tárcája” Csontvázak közt. — Tárca a farsangra. — Délután a régészeti társulat ülésén voltam. Ott egy ur hosszú és unalmas értekezést tartott egy női csontvázról, melyet a három batárhegyi népvándorláskor sírokban találtak. Este a redoutban voltam egy bálon s a buffetben vacsoráztam. Korán hazamentem. Nem tudom, melyik volt emészthetetlenebb: a régész úr értekezése-e vagy a redoutbeli marhaszelet, mert érzékeny lidércnyomással feküdtem le. Éjfél után fölébredtem. Rettentő álmom volt. Azt álmodtam, hogy egy őskori sírban fekszem s az archeologiai társulat ülésén végig hallgatott régész egy hosszú késsel vakargatja a csontjaimat, miközben a gödör szélén a társulat két választmányi tagja (ugyanazok, akik a felolvasó mellett ültek az ülésen) ihletett komolysággal vizsgálja az állkapcámat. — A skelet ép, hangzott a felolvasó régész álmos orrhangja. Találtatott nála egy bicska, egy lóvonatú ingyenjegy, három darab ceruza, tizenkilenc darab báli meghívó, szóval minden jel arra mutat, hogy a szerencsétlen egy őskori újságíró volt. E percben az egyik választmányi tag az én antidiluviális tyúkszememre hágott, mire az állkapcám sziszegve csapódott össze s egy kegyetlent rúgtam a sirháborgatók felé — úgy hogy felébredtem. Borzongva tapogattam tagjaimat, mert még érezni véltem az exhumáló kés reszelését rajtuk. Az állkapcám is bizsergett, mintha még Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.