Pesti Hírlap, 1891. szeptember (13. évfolyam, 239-268. szám)

1891-09-11 / 249. szám

Budapest, 1891. XIII. évi 249. (456 l.) szám. Péntek, szeptember II. Előfizetési arast: Szerk­esztési iroda: Egész évre .. . s 14 frt — kr. Félévre­­ .tra . 7 . 7­0 — » Negyedévre . '50 . 3 » '50 » Egy hóra. ..-71 . 20 » Egyes szám helyben 4 kr.. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Bud­apest, nádor-utca 7. sí, földszint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendő­k. POLITIKAI NAPILAP. Budapestéi, nádor-utca 7. sz. I. elveset, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Páris­­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA A FEKETE VÉR. Regény két kötetben. irta JÓKAI M­Ó­R­ Első szötet. 23 VII. FEJEZET. Estély a kegyelmes urnál. Aranka remegve engedé a csontkarperecet felcsatoltatni. Egyszínű arca még halaványabb lett, szemei kisértetlátó félelemmel néztek Zoltán szemeibe. — Viselni fogom. Rebegő halkan. Csak egy szemrehányó szó, egy haragos szemvillanás kellett volna Zoltán részéről, hogy a hölgy felsikoltson és elfusson a teremből; de a gróf egyszerre szerepet változtatott. Aranka mel­lett állt Lebegát úr, ahhoz fordult joviális ke­­délylyel. — Ah, drága jó megye főnök úr! meny­nyire örvendek, hogy önt itt láthatom. S kezet nyújtott neki. A módos emberke nagy örömmel ragadta meg Zoltán kezét s magasra emelkedett a sar­kairól. — De én még jobban örvendek, biz Isten örvendek, hogy önt „itten“ láthatom, itten lát­hatom. Másodszor is mondom, hogy örvendek. A feleségem magán kívül van örömében. Fruzina asszony nevetett! Annyira exta­­ziálva volt. Anna grófnő meglepetve nézte e jelenetet, melynek minden mozzanata titkokat árult el az „édes anya“ fürkésző szemei előtt. Az a rémület Aranka arcán, a midőn Zol­tán a „drága“ ajándékot kezére csatolta, a remegés, a holdkóros szemek. Háta mögött állt a férje, Simon báró, a­kinek vastag vonásokkal volt az arcára festve a vádlott kűnérzete; nem mert előrelépni, hogy a testvérét üdvözölje, csak a hosszú bajuszát húzogatta a szájába. — És Zoltán sem nézett rá. Hanem a helyett a me­gyefőnökkel szorított kezet. Ennek a kis ember­kének milyen öröme volt s ez örömében még a felesége is osztozott. Az asszony nevetett. Ez pedig csak önkénytelen jöhetett neki, mert azt suttogva nem lehet utasítani. Anna előtt egy titok lobbant föl egyszerre, egész megőrjítő világosságában. Nem a megye­főnök volt az, a­ki Zoltánt feladta az elfogott levél miatt, a­hogy ő vele eddig elhitették, ha­nem Aranka maga. Az özvegy báróné ajkai megnyíltak, kezét fölemelte, hogy Arankára mutasson vele; közel volt hozzá, hogy felsivalljon : — Te voltál az árulkodó! S akkor neki fog rohanni ennek az asz­­szonynak és rongyokra tépi s a hajánál fogva hurcolja ki a teremből! Zoltán észrevette a hatást s szépen eléje került a katasztrófának. Manga egy tálca cukorsüteménynyel kí­nálta meg. — Jaj, édes Manga, nem prestáns gyom­rának való ez! Nincs egy kis türökbuza pogá­csátok ? — A szakács gulyáshúst csinált a cselé­deknek. — Az lesz nekem jó, meg egy kis pu­liszka kászuturóval. Azzal az anyja elé állt. — Oh te drága kedvesem, te tudtad én ne­­kem olyan felségesen készíteni azt a mennyei eledelt, a kászuturos málépuliszkát. Micsoda te- Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz. I II III II ~ Látogatás Starcsevicsnél. (Saját tudósítónktól.) Zágráb, szept. 10. Mi tagadás, kissé megdöbbentem, mikor 3r. Frank József, a Starcsevics-párt européerje felszólított, hogy engedjem magamat bemutatni a párt vezérének, Starcsevics Antalnak. Különösen mi magyarok rémes alaknak képzeljük ezt az urat, a­kivel rossz gyermekeket nyugalomra lehet inteni, a­hogy a németek a harminc éves háború idejében a svéd Oxenstier­­nával tették. Még azok a zágrábiak is, a­kik a „Műveit Társalgóit olvasták, rettenetes ember­nek mondják őt és ismerőseim, a­kiknek el­mondtam, hogy nála voltam tisztelegni, kezüket összecsapták és rémülve kiáltottak fel: — És ön még él ? ! Nem falta önt föl szőröstül-bőröstül ?! A­miből az következnék, hogy Szarcsevics Antal minden nap ebédre és vacsorára egy-egy magyaránt fellalatoz. Hát a dologban van valami, mert a­mint hozzá beléptem, az első fogadás olyan volt, hogy biz’ isten a legrosszabbra voltam el­készülve. De kezdjük a dolgot elejéről. Miközben dr. Frankkal a Zrinski utbcán végig mentem, mindig úgy rémlett nekem, mintha ennek az urnák volna valami mondani­valója, de nem igen mer vele kirukkolni. Végre Szarcsevics házának kapuja előtt megállóit és ezt mondta nekem: — Még egyre kell önt figyelmeztetnem, ugyanis arra, hogy az öreg úr orra egy kissé... hogyan is mondjam ? . . . furcsa. De ez ne zavarja meg önt. — Ő kérem, nem fogom az öreg urat orra után megítélni . . . — Sőt ellenkezőleg, viszont, dr. Frank, — nagyon is az után ítélje meg, mert még az orra is óriás. Miután az orr-kérdést tisztába hoztuk, én némileg nyomott, ellenben dr. Frank könnyeb­bült hangulatban mentünk fel a lépcsőn. Beléptünk a nagy horvát­­vagy nagyhor­váti elfogadó szobájába, mely egyúttal előszoba, étkező szoba, dolgozószoba (noha egyetlen könyvet, egyetlen szeletke papirost se láttam benne) és talán hálószoba is (noha nincs ágy benne). Összes bútorzata: egy rozzant kanapé, egy asztal, melynek negyedik lába hiányzik (ki tudja, nem-e valami magyar látogatót náspán­­golt el vele ?) és négy nádszék. Az egyik nádszéken maga Starcsevics An­tal ült. A­mint beléptem, ruganyosan felugrott (persze még nem tudta, hogy magyar vagyok) és előzékenyen nyújtotta felém kezét. Dr. Frank nagyon helyesen tette, hogy előre figyelmezte­tett a pártvezérnek nem igen megnyerő külse­jére, mert még e figyelmeztetés dacára is Szar­csevics láttára nem titkolhattam bizonyos meg­­■ütődést. Maga az alak szép, magas, az előhala­dott kor dacára meglehetősen karcsú, tartása férfias, tiszteletet gerjesztő, de az arcnak a ha­talmas orr épen nem válik díszére . . . Azt mondtam fentebb, hogy Starcsevics Antal előzékenyen nyújtotta nekem kezét; de ez az előzékenység csakhamar megszűnt, mikor dr. Frank a bemutató szavakhoz hozzá tette: — ... budapesti magyar hirlapiró, ki Zág­rábban töltvén néhány napot, nem akarta a vá­rost elhagyni a nélkül, hogy a pápát ne látta volna. Erre a szóra: „budapesti magyar hirlap­iró“ elkomorodott a nagy horvát arca, ajkait egymásra szorította, homlokát ráncba szedte és valamit mondani készült. De nem jutott hozzá. Valaki más fejezte ki a látogatásom felett való felháborodást, va­laki más, kinek jelenlétére cseppet se voltam elkészülve és ki nekem legalább annyira volt kellemetlen, mint én ő neki. Ez a valaki Starcsevics Dávid volt, a lepoglavai (még barátai is igy nevezik, mert le­­poglavai „ülését“ mártiromságnak mondják), a­ki, mielőtt még szóhoz juthattam volna, egyet­len lélegzetvétellel így förmedt rám : — Hát mi ez? Nem elég, hogy országun­kat tönkre tették, kiszitták, elnyomták, már itt­hon sincs önöktől nyugtunk ? No jól van, űzze­nek ki bennünket az országból, mészároljanak le bennünket, kaszabolják le gyermekeinket, gyújtsák föl házainkat, vegyék el földjeinket, hisz úgy is csak ezt akarják! De vigyázzanak magukra, magyaránok! Eljön még az a nap, a­mely meg fog boszulni ily égbekiáltó igazságta­lanságot, ily jogtiprást, ily hallatlan elnyomást!... Sokáig azt hittem, hogy egy magyar szél­­sőbali beszél, tökéletesen ugyanazok a szólásfor­mák, ugyanazok a kifejezések, ugyanazok a for­dulatok , csak a „magyarán“ szóra ocsúdtam föl tévedésemből és tudtam meg, hogy Starcse­vics Dávid beszél. A jelenlevők csitízgatták Dávidot, még neje is, a­ki pedig a legvadabb starcsevicsista hí­rében áll. Végre felülkerekedett Antal, a­ki ezekkel a szavakkal vetett véget a kellemetlen jelenetnek­: — No no, csak nyugodtan ; a dolog nem úgy áll; a magyarok nem fognak bennünket innen kiűzni, sőt el fog jönni az az idő, a­mi­kor belátják, hogy csak úgy boldogulhatnak és csak úgy állhatnak fenn, ha ők és mi megért­hetjük egymást. — Tessék helyet foglalni, folytatta egy pillanat múlva, a kanapéra mutatva. Engedelmeskedtem, de nem a kanapéra ültem, hanem egy nádszékre, de még a nád­székek közül is arra, mely az asztaltól legtávo­labb állott és ezt a széket is lehetőleg messzire toltam a társaságtól. De Szarcsevics Antal ezt nem tűrte. — Üljön csak ide egészen közel hozzám, monda, ide a kanapéra, majd én is ön mellé ülök; azt akarom, hogy megértsük egymást , úgyis már nagyon, de nagyon rég ideje, hogy nem beszéltem magyar emberrel. Igazán mon­dom, nagyon örvendek a szerencsének . . . Töltsetek az urnák egy pohárka pálinkát! Szarcsevics Dávid és felesége egyszerre ragadták meg a szilvóriumos üveget. Kocintottunk. Starcsevics Dávid ezekkel a szavakkal kívánta az italt egészségemre: — Igyék, uram! Nem magyarországi ital ugyan, hanem szerémségi, de hát így is az önök határáról való. Majd magyar nyelven hozzá tette: — Éljen a háza ! — Tudatlan ember vagy, Dávid, vető An­tal közbe­n nem úgy mondják : Éljen a háza !

Next