Pesti Hírlap, 1891. szeptember (13. évfolyam, 239-268. szám)
1891-09-11 / 249. szám
Budapest, 1891. XIII. évi 249. (456 l.) szám. Péntek, szeptember II. Előfizetési arast: Szerkesztési iroda: Egész évre .. . s 14 frt — kr. Félévre .tra . 7 . 70 — » Negyedévre . '50 . 3 » '50 » Egy hóra. ..-71 . 20 » Egyes szám helyben 4 kr.. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor-utca 7. sí, földszint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. POLITIKAI NAPILAP. Budapestéi, nádor-utca 7. sz. I. elveset, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Párisban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA A FEKETE VÉR. Regény két kötetben. irta JÓKAI MÓR Első szötet. 23 VII. FEJEZET. Estély a kegyelmes urnál. Aranka remegve engedé a csontkarperecet felcsatoltatni. Egyszínű arca még halaványabb lett, szemei kisértetlátó félelemmel néztek Zoltán szemeibe. — Viselni fogom. Rebegő halkan. Csak egy szemrehányó szó, egy haragos szemvillanás kellett volna Zoltán részéről, hogy a hölgy felsikoltson és elfusson a teremből; de a gróf egyszerre szerepet változtatott. Aranka mellett állt Lebegát úr, ahhoz fordult joviális kedélylyel. — Ah, drága jó megye főnök úr! menynyire örvendek, hogy önt itt láthatom. S kezet nyújtott neki. A módos emberke nagy örömmel ragadta meg Zoltán kezét s magasra emelkedett a sarkairól. — De én még jobban örvendek, biz Isten örvendek, hogy önt „itten“ láthatom, itten láthatom. Másodszor is mondom, hogy örvendek. A feleségem magán kívül van örömében. Fruzina asszony nevetett! Annyira extaziálva volt. Anna grófnő meglepetve nézte e jelenetet, melynek minden mozzanata titkokat árult el az „édes anya“ fürkésző szemei előtt. Az a rémület Aranka arcán, a midőn Zoltán a „drága“ ajándékot kezére csatolta, a remegés, a holdkóros szemek. Háta mögött állt a férje, Simon báró, akinek vastag vonásokkal volt az arcára festve a vádlott kűnérzete; nem mert előrelépni, hogy a testvérét üdvözölje, csak a hosszú bajuszát húzogatta a szájába. — És Zoltán sem nézett rá. Hanem a helyett a megyefőnökkel szorított kezet. Ennek a kis emberkének milyen öröme volt s ez örömében még a felesége is osztozott. Az asszony nevetett. Ez pedig csak önkénytelen jöhetett neki, mert azt suttogva nem lehet utasítani. Anna előtt egy titok lobbant föl egyszerre, egész megőrjítő világosságában. Nem a megyefőnök volt az, aki Zoltánt feladta az elfogott levél miatt, ahogy ő vele eddig elhitették, hanem Aranka maga. Az özvegy báróné ajkai megnyíltak, kezét fölemelte, hogy Arankára mutasson vele; közel volt hozzá, hogy felsivalljon : — Te voltál az árulkodó! S akkor neki fog rohanni ennek az aszszonynak és rongyokra tépi s a hajánál fogva hurcolja ki a teremből! Zoltán észrevette a hatást s szépen eléje került a katasztrófának. Manga egy tálca cukorsüteménynyel kínálta meg. — Jaj, édes Manga, nem prestáns gyomrának való ez! Nincs egy kis türökbuza pogácsátok ? — A szakács gulyáshúst csinált a cselédeknek. — Az lesz nekem jó, meg egy kis puliszka kászuturóval. Azzal az anyja elé állt. — Oh te drága kedvesem, te tudtad én nekem olyan felségesen készíteni azt a mennyei eledelt, a kászuturos málépuliszkát. Micsoda te- Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz. I II III II ~ Látogatás Starcsevicsnél. (Saját tudósítónktól.) Zágráb, szept. 10. Mi tagadás, kissé megdöbbentem, mikor 3r. Frank József, a Starcsevics-párt européerje felszólított, hogy engedjem magamat bemutatni a párt vezérének, Starcsevics Antalnak. Különösen mi magyarok rémes alaknak képzeljük ezt az urat, akivel rossz gyermekeket nyugalomra lehet inteni, ahogy a németek a harminc éves háború idejében a svéd Oxenstiernával tették. Még azok a zágrábiak is, akik a „Műveit Társalgóit olvasták, rettenetes embernek mondják őt és ismerőseim, akiknek elmondtam, hogy nála voltam tisztelegni, kezüket összecsapták és rémülve kiáltottak fel: — És ön még él ? ! Nem falta önt föl szőröstül-bőröstül ?! Amiből az következnék, hogy Szarcsevics Antal minden nap ebédre és vacsorára egy-egy magyaránt fellalatoz. Hát a dologban van valami, mert amint hozzá beléptem, az első fogadás olyan volt, hogy biz’ isten a legrosszabbra voltam elkészülve. De kezdjük a dolgot elejéről. Miközben dr. Frankkal a Zrinski utbcán végig mentem, mindig úgy rémlett nekem, mintha ennek az urnák volna valami mondanivalója, de nem igen mer vele kirukkolni. Végre Szarcsevics házának kapuja előtt megállóit és ezt mondta nekem: — Még egyre kell önt figyelmeztetnem, ugyanis arra, hogy az öreg úr orra egy kissé... hogyan is mondjam ? . . . furcsa. De ez ne zavarja meg önt. — Ő kérem, nem fogom az öreg urat orra után megítélni . . . — Sőt ellenkezőleg, viszont, dr. Frank, — nagyon is az után ítélje meg, mert még az orra is óriás. Miután az orr-kérdést tisztába hoztuk, én némileg nyomott, ellenben dr. Frank könnyebbült hangulatban mentünk fel a lépcsőn. Beléptünk a nagy horvátvagy nagyhorváti elfogadó szobájába, mely egyúttal előszoba, étkező szoba, dolgozószoba (noha egyetlen könyvet, egyetlen szeletke papirost se láttam benne) és talán hálószoba is (noha nincs ágy benne). Összes bútorzata: egy rozzant kanapé, egy asztal, melynek negyedik lába hiányzik (ki tudja, nem-e valami magyar látogatót náspángolt el vele ?) és négy nádszék. Az egyik nádszéken maga Starcsevics Antal ült. Amint beléptem, ruganyosan felugrott (persze még nem tudta, hogy magyar vagyok) és előzékenyen nyújtotta felém kezét. Dr. Frank nagyon helyesen tette, hogy előre figyelmeztetett a pártvezérnek nem igen megnyerő külsejére, mert még e figyelmeztetés dacára is Szarcsevics láttára nem titkolhattam bizonyos meg■ütődést. Maga az alak szép, magas, az előhaladott kor dacára meglehetősen karcsú, tartása férfias, tiszteletet gerjesztő, de az arcnak a hatalmas orr épen nem válik díszére . . . Azt mondtam fentebb, hogy Starcsevics Antal előzékenyen nyújtotta nekem kezét; de ez az előzékenység csakhamar megszűnt, mikor dr. Frank a bemutató szavakhoz hozzá tette: — ... budapesti magyar hirlapiró, ki Zágrábban töltvén néhány napot, nem akarta a várost elhagyni a nélkül, hogy a pápát ne látta volna. Erre a szóra: „budapesti magyar hirlapiró“ elkomorodott a nagy horvát arca, ajkait egymásra szorította, homlokát ráncba szedte és valamit mondani készült. De nem jutott hozzá. Valaki más fejezte ki a látogatásom felett való felháborodást, valaki más, kinek jelenlétére cseppet se voltam elkészülve és ki nekem legalább annyira volt kellemetlen, mint én ő neki. Ez a valaki Starcsevics Dávid volt, a lepoglavai (még barátai is igy nevezik, mert lepoglavai „ülését“ mártiromságnak mondják), aki, mielőtt még szóhoz juthattam volna, egyetlen lélegzetvétellel így förmedt rám : — Hát mi ez? Nem elég, hogy országunkat tönkre tették, kiszitták, elnyomták, már itthon sincs önöktől nyugtunk ? No jól van, űzzenek ki bennünket az országból, mészároljanak le bennünket, kaszabolják le gyermekeinket, gyújtsák föl házainkat, vegyék el földjeinket, hisz úgy is csak ezt akarják! De vigyázzanak magukra, magyaránok! Eljön még az a nap, amely meg fog boszulni ily égbekiáltó igazságtalanságot, ily jogtiprást, ily hallatlan elnyomást!... Sokáig azt hittem, hogy egy magyar szélsőbali beszél, tökéletesen ugyanazok a szólásformák, ugyanazok a kifejezések, ugyanazok a fordulatok , csak a „magyarán“ szóra ocsúdtam föl tévedésemből és tudtam meg, hogy Starcsevics Dávid beszél. A jelenlevők csitízgatták Dávidot, még neje is, aki pedig a legvadabb starcsevicsista hírében áll. Végre felülkerekedett Antal, aki ezekkel a szavakkal vetett véget a kellemetlen jelenetnek: — No no, csak nyugodtan ; a dolog nem úgy áll; a magyarok nem fognak bennünket innen kiűzni, sőt el fog jönni az az idő, amikor belátják, hogy csak úgy boldogulhatnak és csak úgy állhatnak fenn, ha ők és mi megérthetjük egymást. — Tessék helyet foglalni, folytatta egy pillanat múlva, a kanapéra mutatva. Engedelmeskedtem, de nem a kanapéra ültem, hanem egy nádszékre, de még a nádszékek közül is arra, mely az asztaltól legtávolabb állott és ezt a széket is lehetőleg messzire toltam a társaságtól. De Szarcsevics Antal ezt nem tűrte. — Üljön csak ide egészen közel hozzám, monda, ide a kanapéra, majd én is ön mellé ülök; azt akarom, hogy megértsük egymást , úgyis már nagyon, de nagyon rég ideje, hogy nem beszéltem magyar emberrel. Igazán mondom, nagyon örvendek a szerencsének . . . Töltsetek az urnák egy pohárka pálinkát! Szarcsevics Dávid és felesége egyszerre ragadták meg a szilvóriumos üveget. Kocintottunk. Starcsevics Dávid ezekkel a szavakkal kívánta az italt egészségemre: — Igyék, uram! Nem magyarországi ital ugyan, hanem szerémségi, de hát így is az önök határáról való. Majd magyar nyelven hozzá tette: — Éljen a háza ! — Tudatlan ember vagy, Dávid, vető Antal közben nem úgy mondják : Éljen a háza !