Pesti Hírlap, 1892. március (14. évfolyam, 61-91. szám)

1892-03-26 / 86. szám

Budapest, 1892 XIV. évf. 86. (4760.) szám. Szombat, március 26.’ Blvázete&i aran: Egész évre Félévre .14 frt — kr. 7 » — »Negyedévre . V . 3 » 50 » Egy hóra. ... 1­9 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik.­­ Kiadóhivatal: Buvarest, nádor-utca 7. sí, feltolni, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendő­k. Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP aaentesszesi iroda: Budapesisa, navor-utca 7. sz­ I. emelet, hová a lap szellemi részét ülető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak.­ Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Paris­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. Kérjük t­­vld­éki előfizetőinket, hogy az előfizetést az illető postahivataloknál ideje­korán szíveskedjenek me újítani, mert kü­lönben a lap küldése megszakítást szenvedhet. Az előfizetés a hó bármely napjától kezdhető, s kívánatra a ki­­adóhivatal egy hétig mutatványul küldi a la­pot minden díj nélkül. Húsvéti számunkhoz minden előfizető ré­szére egy teljes regény — igen érdekes mű — lesz mellékelve. Ez mi számunkban pedig szenzációs francia regény közlését kezdjük meg, melynek időköz­ben megjelenő folytatásait az újonnan be­lépő előfizetők külön lenyomat­ban kapják meg. Örömmel jelenthetjük ez alkalommal, hogy Jókai Mór, lapunk fényes nevű dolgozótársa, a Pesti Hirlap számára T­r­e n k című érdek­­feszítő történeti regényt ír, melynek közlését szintén már a jövő negyedévben kezdjük meg. El­őfizetési árak: egy hóra . . . . . . 1 frt SO kr. két hóra. . . . . . , 2 ,, 40 „ negyed évre ..... 3 „ 50 „ Az előfizetési dijak postautalványnyal a Pesti Hírlap kiadóhivatalához (Budapest, V. ker., nádor­ utca 7. sz.) címzetdek. A haladás apostolának emléke. Nagy esemény az az emberiség művelődés­­történetében, midőn oly korban, mely sok te­kintetben magán viselte még a középkor barba­rizmusának bélyegét kiválik a milliók közül egy egyszerű származású férfiú, a­kinek nemes idea­lizmusa messze megelő­zi korát és a ki életét a humanizmus, a haladás és felvilágosodás ügyé­nek szenteli. A ki életcéljául tűzi ki magának az iskola és a tanítás reformálását, hogy mű­veltebbé, jobbá, erkölcsösebbé tegye az emberi­séget, a­ki minden községben iskolát akart látni és az iskolalátogatást kötelezővé szerette volna tenni minden gyermekre nézve tizenkét éves koráig. A ki korszakalkotó és világszerte elter­jedt munkája, az Orbis pictus által mint úttörő reformálta a tanítás módját, behozván általa az iskolába a reális irányt és ismereteket. A morvaországi származású Komenskyről van szó, a­ki Comenius név alatt egyik leg­lelkesebb fáklyavivője lett az emberi polgároso­dás ügyének a XVII-ik században. Utaltunk arra a sötét háttérre, melyről oly fényesen domborodik elénk a taní­tás és a közoktatásügy ezen elévülhetlen érdemű újítójának alakja. Valóban ama kor sivár viszonyait kell mindenekelőtt szem előtt tartanunk, hogy teljes érdeme szerint latolhassuk meg Comenius szel­lemének szabad szárnyalását és úttörő működé­sének horderejét. A vallási üldözések és háborúk, a fanatiz­mus és babona, a szellemi sötétség és brutális önkény kora volt az, melyben Comenius igéit hirdette. Hunnok és vandálok nem dúltak volt valaha kegyetlenebből, mint a kereszt jelvénye alatt harcolók. A katholicizmus és a protestan­tizmus harca elkeseredett dühvel tombolt végig Európán. Az emberben fölébredt és kitört a bestia, mely vért szomjaz. Fordult és sivataggá változtatott vidékek, kifosztott és fölperzselt vá­rosok romjai, nyomor és ínség s az erkölcsök iszonyú elvadulása jelölték Európa azon nagy területeit, melyeken a háború fúriái dúltak. Né­metország lakosságának több mint kétharmad részét vesztette el a harminc éves háború követ­keztében és ott, hol azelőtt virágzó városok környékén élénk forgalom uralkodott, most éhes farkascsordák kalandoztak az országutakon. Az egyház, megfeledkezve a keresztény vallás megalapítójának szelid tanairól, tűzzel­­vassal dúlt az eretnekek ellen. Európa nagy ré­szében az inquisitio ülte véres orgiáit. A szívek kővé, az idegek érzéketlen szálakká váltak. A kegyetlenség raffineriája a legszörnyűbb tortúrá­kat találta föl az eretnekséggel bevádoltak gyöt­­résére. Az Atlanti-óceántól a Kárpátokig szünte­lenül villogott a hóhérbárd, füstölögtek a mág­lyák és gyönyörködött az ítélőmesterek és pribékek szeme az áldozatok vonaglásaiban. Majd a legörjöngőbb babona hurcolta szá­zával és ezrével az áldozatokat a kíspadra és a máglyára, mint „boszorkányokat“ és „boszor­kánymestereket.“ A legpiszkosabb kapzsiság ját­szott bele mindezen barbár üzelmekbe, minthogy a kivégzettek vagyona el lett harácsolva a bírák, a föladók és a fejedelmi kincstár által. Az elmékre mély sötétség ült. Az iskolák­ban szellemtelen magolással gyötörték a tanuló­kat, a hajdan híres egyetemek színvonala mélyen alásülyedt. Vad, szilaj erkölcsök és szokások terjedtek el a felsőbb iskolák tanulói körében. A mágia és albhym­ia hatalmába kerítette a kor különben legkiválóbb férfiait is. Ily korban és ily viszonyok között lépett föl Comenius mint a tanítás és az iskola refor­mátora és hirdette mint hontalan száműzött emel­kedett igéit, melyeknek kiindulási pontját azon mondatában találjuk föl, hogy az embert művelni kell, hogy igazán emberré lehessen. E sötét kor­ban lép föl a szabad gondolkodó bátorságával, mint a humanizmus, ismeretterjesztés és erkölcs­­nemesítés apostola. E korban ad egész nagysza­bású programmot, a közoktatásügy újjászerve­ A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA A gyónás. Főtisztelendő Renaud úr már két óra óta ül gyóntató székében. Meghallgatta hosszú soro­zatát a nagy bűnöknek és könnyű vétkeknek, melyeket a bűnbánó férfiak és nők térdepelve súgtak meg neki. Végre egyedül volt s gondolkodni kezdett, mielőtt a szűk helyiséget elhagyta. Esteledni kezdett, egy szép márciusi este homályba borította a kis templomot, melyet a clermontiak oly jól ismertek. Halotti csend uralkodott, melyet alig za­vart meg egy szék elmozdítása vagy a hivek valamelyikének köhögése. Renaud isten embere volt — a szó legteljesebb értelmében — az aggályosságig pontos legkisebb kötelességének teljesítésében is és rendkívül boszantotta őt, mi­kor épen gondolkodása közepette közeledő lépé­seket hallott, melyek végül a gyóntató szék előtt állapodtak meg. Valaki letérdelt és halkan kopogtatott a rácsozaton, mely mögött egy ide­­oda tolható fatábla volt beillesztve. A pap a kopogásról sejtette, hogy nő áll előtte. Egy pillanatra eszébe jutott az ebédlő, hol a vacsora pont hat órára várta, továbbá szakácsnőjének, Annettenek arca, kit gazdájának legcsekélyebb késése rossz hangulatba hozott. A félhomály dacára a mellette térdelő nő szemei­ből rögtön kitalálta, hogy fiatalnak kell lennie, tekintetéből pedig, hogy borzasztó vallomásokat kell majd hallania. Az öreg ettől fogva csupán hivatására gondolt. A pap is úgy van, mint az igazi orvos. Úgy az egyik, mint a másik, mihelyt a test vagy a lélek betegágyánál van, elfelejti mindazt, a­mi hivatásán kívül esik. Renaud lehajtotta ga­lambősz fejét és közelebb vitte fülét, hogy job­ban halljon, mert hallása az utóbbi időben na­gyot csökkent és a bűnbánó nő a rácson át ráncoktól barázdált arcot és világos kék szemet pillantott meg. Szive hangosan dobogott, léleg­zése majd elállott, mikor az imádságot kezdte: „Gyónom a mindenható istennek . . . Atyám, kezdé a nő, miután a pap né­hány kérdést intézett hozzá, melyekre alig vála­szolt, életem legvégzetesebb órájában folyamo­dom önhöz . . . Azon a ponton vagyok, hogy bűntettet kövessek el ... Ne kérdezze tőlem, hogy minő bűntettet, úgy se mondanám meg , de el fogom követni, föltétlenül el kell követ­nem . . . téve hozzá, ezt a szót, kell különö­sen hangsúlyozva. Atyám, ennek dacára nem vagyok rossz. Hisz látja, még megvan bennem a hit. Arra akarom önt kérni, oldjon fel előre azért, a­mit tenni készülök. . . Jól tudom, hogy az, a­mit kérek, nagyon furcsa . . . Ó atyám, ha mindent elmondhatnék önnek, úgy megér­tené nyomorúságomat és megsajnálna engem ... Ah! folytatá, miközben homlokát a rácso­zathoz szorította, mintha képtelen volna a rá súlyosodó fájdalmat elviselni, és a pap hallotta zokogását mely egész valóját megrázta. Ide­s­tova harminc év óta gyakorolta hivatását; ez alatt az idő alatt sok furcsa val­lomás jutott füléhez, de most valósággal eliszo­­nyodott amaz erkölcsi eltévelyedés fölött, me­lyet e nő őrületes lépése elárult, kiben elég hit volt a végből, hogy isten bocsánatában higgjen, de egyúttal elég szenvedély is a vég­ből, hogy bűntettre határozza el magát. Minő bűntettre ? Az öreg pap első gondolata az volt, hogy valami féltékenységi drámáról van szó s a különböző jeleket, melyek őt a helyes útra terelhetnék, agyában egyesítve, ezt válaszolta: — Gyermekem, a­mit ön kiván, az lehe­tetlen, ön jól tudja, hogy a bűn annál nagyobb, ha előre megfontoltuk . . . kérjen istentől bo­csánatot a rossz puszta gondolásáért. Mondja ve­lem együtt: ne vigy minket a kisértetbe. A nő figyelmesen hallgatta szavait; itt he­vesen megrázta fejét és azt válaszolta: — Nem, atyám, ez hiábavaló ... el vagyok tökélve . . . meg fogom tenni azt, a­mire eltökéltem magamat és ha aztán meghalok, úgy elkárhozva . . . elkárhozva . . . elkárhozva halok meg . . . Ah, könyörüljön rajtam, atyám, oldjon fel! — Jöjjön el holnap újra, monda a pap. — És ha nem jöhetek el újra, viszonzá a­­nő, ha talán holnap már . . . Végső erőfeszítés­sel vonszoltam magamat ma este ide, nem akar­tam a dolgot elkövetni a­nélkül, hogy előre ne kértem volna bocsánatot ... Ah ! téve hozzá, el vagyok veszve, isten eltaszit magától, miként A Pesti Hírlap jelen száma 16 oldal.

Next