Pesti Hírlap, 1892. szeptember (14. évfolyam, 241-270. szám)

1892-09-11 / 251. szám

Budapest, 2892. XIV. évf. 251. (4925.) szám. Vasárnap, szeptember II. Előfizetési árak: Egész évre. . . 14 írt — kr. Félévre . . rt y 7 s — « Negyedévre v S » 50 » Egy hóra . . . 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 6 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor­ utca 7. sz., földszint, hová az elő­fizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendők.Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor­ utca 7. sz­, I. emelet, hova a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Franciaország részére pedig John F. Jones & Cie. Páris­­ban, LI bis, rue du Faubourg Montmartre. A „Pesti Hírlap“ következő száma hé­t­­f­ő­n — szeptember 12-én — délben jelenik meg. S8F“ Már most felhívjuk a t. olvasóközönség figyelmét arra, hogy a PESTI HÍRLAP NAPTÁRA az l8S3-ik évre, melyet a lap minden előfizetője In­gyen és bérmentve kap meg kará­csonyi ajándékai, igen díszes kiállításban a az eddiginél is gazdagabb tartalommal fog megjelenni, legelső íróink java-dolgozataival s 30—40 oldalt elfoglaló képekkel. Hirdetéseket e naptárba, mely több mint 50,000 példányban lesz kinyomtatva, még mindig elfogad a Pesti Hírlap kiadóhi­vatala. Előfizetni minden naptól kezdve lehet. Mutatványszámokat kívá­natra egy hétig ingyen és bérmentve küld a kiadóhivatal. A Pesti Hírlap előfizetési ára egy hóra két hóra negyedévre félévre t írt 20 kr 2 „ 40 „ 3­­­ 50 „ 2 ,, @Sgr Örömmel jelenthetjük, hogy Jókai Mór Trenk című érdekfeazitó regényének közlé­sét már a jövő negyedre megkezdhetjük. /&. jövti kiállítás helye. Kevés európai városnak kínált a természet olyan pompás kiállítási területet, mint a Gellért­hegyen alól elterülő terjedelmes síkság, a Lágy­mányos. „Járjatok be minden földet“, mondhatnék a nagy magyar lantossal és főváros közelében alig fogtok akadni párjára. Az európai kiállítási területek közül csupán a párisi Mars-mező, az alatta elfolyó Szajnával és az átellenben emel­kedő Trocadero-magaslattal emlékeztet némileg a Lágymányos fekvésére. A hasonlatosság azon­ban fölötte halvány. A Gellérthegy hatalmas, festői sziklatömbje mellett eltörpül a Trocadero­­halom, a Duna széles víztükre mellett szinte el­enyészik a szenny­vizű Szajna. És milyen keretje és minő üde levegője van a mi Lágymányosunknak. Csak egy puska­­lövésnyire fekszik a pesti parttól és a levegője mégis olyan, mintha mértföldek választanák el a főváros miazmatikus gőz- és párakövétől. Mere­deken dől le rá a Gellérten túl a Sashegy és halmok koszorúja szegélyezi nyűget felé. Azt kellene hinni, hogy a természet ezen ajándékán kapva kap mindenki, a­ki már fek­vésénél és elrendezésénél­ fogva is megkapónak és nagyszerűnek óhajtja látni a legközelebbi ma­gyar nemzeti kiállítást. Azt kellene hinni, hogy minden kicsinyes érdek elnémul akkor, midőn maga a kiállítás céljaira ajánlt területek meg­szemlélésével megbízott bizottság magasztalja a Lágymányosnak előnyeit az eddig kombinációban vett területek fölött. A Gellérthegy alatti síkság annyira kínálja önmagát egy nagyszabású, látványos kiállítás cél­jaira, hogy ilyen terület fölfedezésére csupán Budapesten kellett expedíciót kiküldeni. Ha Bécs­­nek, Pak­snak, Berlinnek, Londonnak volna ilyen fekvésű területe,­ egy pillanatnyi fejtörést sem okozna az a kérdés, hol rendeztessék a ki­állítás. Nálunk azonban épen arról az oldalról emelkednek elfogult, ellenszenves hangok a Lágy­mányos ellen, honnan azt legkevésbé várnák: a sajtó köréből. Szerencsére, már ma meg lehet állapítani, hogy azok, kik a városliget mellett kardos­kodnak, elvesztették a játszmát a közvélemény ítélőszéke előtt. A nagy­közönség tudja és érzi, hogy a legközelebbi kiállítást a városligetben rendezni, annyi volna, mint devastálni lakosságunk ezen egyetlen balparti üdülőhelyét, amellett, hogy maga a kiállítás tér dolgában a lehető legszű­kebbre­­szoríttatnék össze. Egyszerűen megengedhetlen, hogy az amúgy is korlátolt terjedelmű városliget nagy része is­mét elzárassék, két éven át az építési anyagok porától hozzáférhetlenné tétessék, gyepének és fáinak egy részétől megfosztassék. A közgyűlés­nek, mely ötszázezer ember egészégi érdekeit kénytelen tekintetbe vesnni, a városligetet kiállí­tás céljaira többé nem szabad átengedni. Fontolja meg mindenki, a­ki e kérdésben hivatva van dönteni, miről van szó. Nemde arról, hogy a legközelebbi magyar nemzeti kiál­lítás messze túlszárnyalja terjede­lem és látványosság dolgában az 1885-ikit ? Nemde arról, hogy e kiállítás a le­hető legcsekélyebb anyagi veszte­séggel járjon? Nemde arról, hogy újat és meglepőt nyújtson és vonzerővel birjon a kül­földre is ? A leghatározottabban meg kell maradnunk azon régi meggyőződésünk mellett, hogy mind­ezen célok elérése egy a városligetben rendezett kiállítás mellett teljesen lehetetlen. Egy nagyszabású, látványosságaival vonzó kiállítás rendezésére a városligetben nincs sem tér, kezdte, s mindjárt agyon ütötte a betyártisztes­séget azzal, hogy a faluja papját károsította meg. Egy hétre rá zivataros éjjel felgyújtotta a korcs­mát, boszuból, hogy a korcsmáros nem állott be hitelezőjének. Azt még csak eltűrték volna a jámbor parasztok, hogy a papjuknak kárt oko­zott, majd visszaimádkozza azt a plébános úr; de hogy a korcsmázók örömét jó időre tönkre tette, azt meg nem bocsátották neki. Most már az egész falu halálos ellensége lett. A haragos parasz­tok fellármázták a környéket, a tanyákat, a szom­széd falvakat s mindenütt szent fogadást tettek egymás közt, hogy egy darab kenyeret se adnak ezentúl Siratónak. Ennek a boycottolásnak az lett az ered­ménye, hogy a betyár harmadnapra agyonverte az öreg Gruber Mártont, a­ki egymagában la­kott faluszéli viskójában. Egy szekér dinnyét adott el szegény aznap, kapoit érte vagy két forint huszonöt krajcárt, ezért a csekély pénzért kellett meghalnia. Most már fele se volt tréfa a dolognak. Most már rá kellett írni Siratót is arra a fekete lisztára, a­hol az akasztófát várandósak nevei voltak. Eddig — egyéb fontos dolgom közt —­ nem igen törődtem vele, de a rablógyilkos kéz­­rekerítését nem bízhattam csupán a pandúrjaimra. Már csak azért sem, mert a­mint mondtam, egy embervért szagolt tigrisről volt szó. Elejét kellett venni annak, hogy ez a sátán­ fia belejöjjön bor­zasztó mestersége gyakorlatába. Magam mellé vettem Pék Farkast, meg Fürdők Samut, a két legkipróbáltabb pandúro­mat s elkezdtük kajtatni a környéket. Én is elég tagbaszakadt vagyok, de a két A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA Sirató. — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. —■ (Egy volt csendbiztos elbeszélése után.) Irta: Bársony István. Jöjjön, üljön ide mellém, erre a lócára; innen láthatjuk az egész násznépet, de kivált az én drága fiamat, a­kinek a boldogsága engem is olyan igazán boldoggá tesz. Ugy­e, gyönyörű az a menyecske ? Mintha csak boldogult felesé­gemet látnám újra, azon a napon, a­melyen megesküdtünk. Hála istennek, most a fiamon van a sor; higgye el, nagyon régóta nem volt már ilyen tiszta örömöm. Valóságos gyermekké tesz a boldogság, érzem, hogy megnyílik a szí­vem, el kell, hogy mondjam a történetét ennek az én mai örömömnek.* Javakorbeli férfi voltam már, mikor meggyűlt a bajom Siratóval. A legveszedelme­sebb kapcabetyár volt ez az ember, a­ki ebben a mi dombos-völgy­es megyénkben valaha termett. Tudja, mi az a kapcabetyár? Ezt is hadd mondjam meg, mert nagy különbség van ám a gazemberek kategóriájában; a mi praxisunkban nem mindegy az, hogy melyik fajta szegényle­gény követte el ugyanazt a bűnt. A kapcabetyár minden betyár közt a leg­hitványabb fajta, de azért még­se kicsinyeljük, mert alkalomadtán csak olyan galibákat okozhat, mint a legigazibb rabló. A nagyszabású rablót igS»g5«räSH»gEg»iagMiiHiiiaeiMi«^^ hIMM el se tudjuk képzelni egy kis regényesség, egy kis lovagiasság nélkül, a­mi azért van, mert majd mindegyiknek a történetében akad valami véletlen csapás, valami sors átka, a­mi a bűnös életre kényszerítette; de a kapcabetyár, az már a természeténél fogva rossz, annak a vérében van a gonosz; az nemcsak a keskeny ösvényről szédül bele az örvénybe, hanem a széles or­szágairól is készakarva belecsatangol az árokba, mert ott piszok van s abban fetrengeni neki jól esik. Azonkívül a kapcabetyár többnyire gyáva is. Messziről kerüli a fegyveres erőt s ahol bátor emberre talál, ott hamar megretirál. Gyilkosságra nem könnyen vetemedik ugyan, de ha bele­kóstolt, akkor olyanná válik, mint az emberevő tigris: szomjas folyvást az embervérre. Ilyen féle volt ez a Sirató Sándor. Nem akadt senki, a­ki valaha jót tudott volna mondani róla ; a falujában léha,­rest em­bernek ismerték azelőtt is, hogy ráadta a fejét a betyáréletre. Akkor történt, mikor a felesége meghalt. Az asszony csak tartotta benne vala­hogy a becsületet, nem engedte, hogy egészen elzüljön; mondják, hogy meg is verte, mikor úgy hozták neki haza a korcsmából részegen, de a hitvány fráter eltűrte azt is, mert elég jó dolga volt a szorgalmas, munkás asszony mellett. Hanem a felesége halála után nem volt már egy falat kenyér se a háznál, nem volt, a­ki egy pár garassal megkönyörüljön a korhelyen, a korcsmárosnak meg volt esze, hogy egy korty pálinkát se adjon hitelbe ilyen embernek. Sirató egyszer csak eltűnt, de vele tűnt a plé­bános két szép vasderes csikója is. A lekötésen A Pesti Hírlap jelen száma 24 oldal.

Next