Pesti Hírlap, 1901. december (23. évfolyam, 332-361. szám)

1901-12-25 / 356. szám

1901. december 25., szerda. P­ESTI HÍRLAP ______________________________________________________________ hogy amily mértékben föllendül a bizto­­sitó társulatok üzlete, oly mértékben terjed a világon a szerelem és a boldogság. . . . Ama biztosítási dolgozatok között, amelyekről e helyen szó lesz, második helyen a Mosolygó halott címü megrázó történet foglaltatik. Ebben a Mosolygó halottban legelső sorban is arról van szó, hogy az ilyen és ilyen címü biztosító tár­saság a napilapokban hirdetést tett közé. A hirdetés arra szólított föl minden honpolgárt és honleányt, hogy életét azonnal biztosítsa, mert csak az az ember mondhatja el, hogy a földön okosan élt, aki valamely biztosító társasággal az üzletet kellő komolysággal megkötötte. Ezt az igen tiszteletreméltó hirdetést az a tíz tagból álló társaság is elolvasta, amely épen húsvéti kirándulásra készülődött. A társaság kilenc tagja a hirdetést nevetve olvasta és gú­­nyos megjegyzésekkel kisérte. A tizedik azonban, Kerekes Menyhért, hallgatott és föltette magá­ban, hogy 20 ezer forint erejéig halál ellen biztosítja magát. Kerekes Menyhért olyan em­ber volt, aki komolyan gondolkozott s aki pol­gártársai tiszteletét is kiérdemelte. Igen termé­szetes tehát, hogy amit föltett magában, azt végre is hajtotta, ami azt jelenti, hogy a bizto­­tosítási üzletet megkötötte. Néhány nap múlva a tíz tagból álló tár­saság Fiumébe indult, felülvén a reggeli gyors­vonatra, amely gyorsan robogott velük. Mikor a vonat a Karszt sziklái között rohant,, egyszerre nagy zökkenés történt. A tíz tagból álló úti társaság egy pillanat alatt vasúti katasztrófára gondolt s az arca mindegyiknek megváltozott. Kilencen a legborzasztóbb rémületet fejezték ki, ellentétben Kerekes Menyhérttel, aki égi derültség­gel mosolygott. A következő percben a világra szóló sze­rencsétlenség megtörtént s a tíz kiránduló egy­től egyig meghalt. A halottakat később össze­szedték s a pálya mentén a pázsitra fektették egymás fölé. Ekkor keltett óriási bámulatot és szenzációt az, hogy amíg a tíz kiránduló közül kilencnek az arcán a halálfélelem s a kin lát­szott, addig a tizedik halottnak, Kerekes Meny­hértnek az arca mosolygott. Az első percben a csodálatos dolgot nem tudták megérteni s csak később fejtették meg, föltétlenül megállapítva, hogy az utolsó pillanat­ban, a halállal szemben, Kerekes Menyhért arra gondolt, hogy életét 20 ezer forintra biztosította s igy szerető családja szükséget szenvedni nem fog. Az a tudat tehát, hogy biztosítva van, halá­lát édessé tette, őt magát pedig híressé, mert a biztosító társaságok az ő reklámjaikban a világ minden részében szóltak a mosolygó halottról, följegyezve azt a csodálatos dolgot is, hogy te­metésén a hozzá tartozó családtagok is moso­lyogtak, önkéntelenül, hatása alatt valamely rendkívüli erőnek, amely mindeneket arra hí fel, hogy életüket minél előbb biztosítsák. . . . A harmadik szépirodalmi termék, amelylyel a biztosítási tárcák ismertetése befe­jezést is nyer, Bű­nbánat az éjszakában címmel jelent meg, hogy kellő hatást keltsen. Ezt a tárcát „egy biztosítási tisztviselő“ írta, aki dolgozatával a biztosító társaságok által kitűzött pályadíjat meg is nyerte. A szerző először azt meséli el, hogy Ka­kas Antalnak a felesége meghalt és hogy az özvegy férj három nap múlva azzal a kéréssel jelent meg az egyik biztosító társaságnál, hogy a felesége halála után járó összeget neki kifi­zesse. A társaság, bár a kötvény nem egészen kifogástalan volt és bár Kakas Antal az utolsó két részletet be nem fizette, gavallérosan járt el. Az összeget azonnal, minden levonás nélkül ki­fizette, nem kis csodálkozására a férjnek, aki arra volt elkészülve, hogy a summának csak felét kapja meg. Kakas Antal a pénz fölvétele után a kalapot fejére csapta, de csak azért, hogy leemelhesse és így szólhasson: — Kalapot emelek a biztosító társaságok előtt, de különösen e derék intézet előtt, amely iránt egész életem folyama alatt hálával visel­tetem. Kakas Antal ezután távozott, de a kapott nagy összeg egyáltalában nem vigasztalta meg. Szeretett feleségének elvesztése olyan fájdalom­mal töltötte el szívét, hogy dolgozni sem tudott. Egész nap busáit és egész éjszakákon át zoko­gott. Ily helyzetében arra szánta el magát, hogy a borban keres enyhületet és inni kezdett. Ettől kezdve folyton dorbézolt, folyton részegeskedett, aminek a következménye az lett, hogy a neme­sen eljáró biztosító társaságtól kapott tőke elfo­gyott, állását pedig elvesztette. Kakas Antal most már rohamosan züllött s egyszer csak lopáson érték. Mikor a börtönből kiszabadult, hires betörőkkel szövetkezett s ügyes­sége révén mihamar ő lett a nemzetközi betörők vezére. Ily minőségében egyszer arra vállalko­zott, hogy egymaga végez egy nagy betörést a leggazdagabb ékszerkereskedések egyikében. Munkája az éj leple alatt pompásan ment s mi­hamar az ékszerüzletben volt, amelynek kincsei között turkálhatott. A gyöngyöket, a gyémánto­kat gyönyörrel rakta zsebre, de egyszerre meg­dermedve állt meg s nem tudott mozdulni. Ké­sőbb, mikor magához tért, a zsebrerakott kin­cseket visszatette a helyükre s egy krajcár értékű tárgyat sem vitt el. Ugy­e hogy miért? Hát azért, mert tolvaj­lámpájának fénye az említett pillanatban egy táblára esett s az a tábla azt adta tudtára, hogy az ottlevő ékszerek ama biztositó társaságnál vannak biztosítva, amely vele annak idején gálánsul bánt, amely előtt kalapot emelt s ame­lyet hálájáról biztosított. — Inkább éhen halok — szólt magában — semhogy a biztosítótársaságnak kárt okozzak. És hirtelen elosont és megbánta bűneit, fogadalmat téve, hogy mesterségéről azért is lemond, nehogy a derék biztosító társaságokat megkárosítsa. Így lett Kakas Antalból becsületes ember és derék honpolgár, amit csakis annak köszönhet, hogy a biztosító intézetek kulánsak és feleiket pontosan és becsületesen kiszolgálják. Finale. Irta: Abonyi Árpád. A hatalmas pénzintézet igazgatósági iro­dájában, mely kényelem és nagyúri pompa dol­gában egy féltucat uralkodó német herceg sza­­lonjával is bátran fölvehette volna a versenyt — esti fél kilenc óra tájban m­ár csak maga a méltóságos igazgató úr volt jelen. Elegáns, ma­gas termetű, feltűnően sáppadt férfiú volt a pénznek ez irigyelt és haj, mi sokak által ret­tegett ura, kinek nagy vagyona és még nagyobb jövedelme azonban mintha újabban nem sok örömöt okozott volna neki. Az intézet hivatal­nokai legalább igy hitték. S igy gondolkoztak mások is, kik a hatalmas pénzember rohamos összemenésének tanúi voltak. Mert bizony „összement“ az igazgató úr úgy négy-öt hónap alatt, s azt mondták : be­teg. Sőt azt is suttogták itt-ott, hogy baja ellen hiábavaló a föld kövér bélébnen minden aranya s fűszeres levegője egész Arábiának — nem segít ő rajta semmi. Imhol, kész öreg ember, bár még nincs negyvenéves. S csak alig négy-öt hónapja, hogy egy egyszerre leveszett arcáról egészséges színe a vérnek és keseríti valami fakó, száraz köhögési inger, amelyre nem talál megenyhü­­lést. Azt mondták: mire a kerepesi út csene­­vész akácáiról az utolsó összezsugorodott le­velek is leperegnek, el fog menni . . . Nem úgy történt. December eleje is meg­jött, az első hó is kiszállingózott az angyalok dunyhájából, s az igazgató úr még mindig itt van. Igaz, hogy a tizenegy órai gyorsvonattal elutazik, de most , fél kilenckor, még itt van s kemény parancsot adván az intézet összes szolgáinak, hogy senkit se merjenek hozzá be­­bocsátani, bezárkózott néhány halaszthatatlan ügy elintézése végett a dolgozószobájába. A munka, úgy látszik, nehezen ment, pe­dig a remek, faragott íróasztal jócskán meg volt rakva irománynyal. Valamenyit el akarta-e intézni, vagy csak egy részt, vagy tán egyet sem — azt bajos lett volna arcának nyugtalan­­vonásaiból kitalálni. Bizonyos csak annyi, hogy midőn leült s letörelte szép, magas homlokáról az odaszivárgott finom, hideg verejtéket. A keze nem az irományok, hanem a levélpapiros után nyúlt s azok közül is nem az intézet, ha­nem a maga címeres levélpapirosát kereste ki. A következő pillanatban határozott, erős voná­sai már ott szántottak a papiroson. „Kedves doktor! Elhatároztam, hogy kö­vetem tanácsát s a ma esti tizenegy órai gyors­vonattal" . . . A neszfogó, szárnyas ajtón most az inté­zet egyik öreg szolgája lépett a terembe s kö­­hécselt, hogy észrevétesse magát. — Mit akar ? — kérdezte ridegen az igaz­gató. — Egy úr óhajt beszélni méltóságoddal... — Mondtam, hogy nem fogadok senkit! — Tudom, méltóságos uram — mentege­­tődzött a szolga, miközben a kezében tartott névjegyet az íróasztal szélére tette, — de az az úr azt mondja, hogy okvetlen találkoznia kell méltóságoddal, mert — — Menjen és mondja meg, hogy nincs időm, mert elutazom! — Igenis, mondtam, de a nagyságos tit­kár úr is azt mondja, hogy ő is elutazik. Az igazgató megnézte a névjegyet, azután ideges mozdulattal összegyűrte ujjai között és így szólt : — Bocsássa be azonnal! Rögtön meg­mondhatta volna, hogy ki keres ! A szolga kiment s bebocsátotta a makacs látogatót. — Szervusz Gyurka ! — kiáltotta harsányan a terembe siető fiatal ember, akinek lármás hangja és szertelen vidámságot affektáló, szeles gestusai épen nem illettek arcának rendkívül előkelő, de kimerült, mondhatni — elgyötört vonásaihoz. — Bocsáss meg, édes Kálmán, hogy egy kissé megvárakoztattalak, — mentegetődzött nyájasan az igazgató úr. — Hohó, nagy ember!­­— vágott szavába nevetve a vendég — én kérek bocsánatot, hogy ide mertem törni! Hallottam, hogy a tizenegy órai gyorsvonattal elutazol, de mivel én egy órával hamarabb , pontban tíz órakor utazom el, meg kellett ragadnom az alkalmat, hogy el­utazásom előtt tőled búcsút vegyek. — Szép tőled, édes Kálmán ... — Persze, hogy szép ! Tudtam, hogy örülni fogsz, ha még látsz egyszer, mert bizony ki tudja . . . látjuk-e egymást valaha az életben. Inkább nem, semmint igen . . . — Nono, — szólt közbe kelletlen mosoly­­ival az igazgató úr, miközben szembe ült ven­dégével és bocsánatot kért, hogy nem kínálja meg szivarral. — Egy idő óta azonban — — Tudom, Gyurka, tudom! Ne mentegesd magad — szakította félbe a f­érfi, s nagy, fekete szemei egy pillanatig kutató figyelemmel tapad­tak az igazgató úr sápadt vonásaira — tudom, hogy árt a szivarfüst. Mondd csak, lázad is van ? — Szó sincs róla! — Orvosod azt mondja, hogy néhány hét óta már némi láz is jelentkezik nálad — mon­dotta ártatlan arccal a vendég — de ez persze még nem jelent semmit. Mindenesetre jól teszed, ha elutazol. Én is elutazom­. Haza megyek falura. Kibékültem az édes­apámmal. — Okosan. — Aztán most együtt utazunk haza. Sze­gény mama! Ha látnád, mennyire örül. Egészen megfiatalodott, hogy haszontalan fiát egy három esztendeig tartó keserves kaland után ismét vissza­kapta. Független, gazdag és szabad vagyok ! Újra kezdem az életet. Ez a három év nem volt méltó hozzám . . . Nemde, te is így gon­dolkozol? Nini, hogy el ne felejtsem: van sze­rencsém élőszóval is bejelenteni méltóságodnak, hogy az intézetnél viselt hivatalomról ezennel leköszönök s hálásan köszönöm . . . Az igazgató mosolyogva intett. • • • — Jó jó, ne viccelj!­­— A kegyet, hogy nyomorúságom napjaiban méltóságod nagylelkűen segélyemre sietni szíves­kedett — fejezte be tréfának látszó páthosszal a vendég. — Teringettél, Gyurka, igazán busásan visszafizetted a szeretetet, amelylyel családom egykor elhalmozott. — Szót sem érdemel — tiltakozott az igazgató úr. — Családod nélkül sohasem lettem volna azzá, aki vagyok, ennélfogva —­­— Ugyan ne szerénykedj ! Igaz, hogy szegény flótás voltál, de százszor okosabb, mint én, az elkényeztetett, agyonbecézett „urficska“ — kit se származása, se vagyona, sem édes anyja nem tudtak megőrizni, midőn egy szent őrültség megfosztotta eszének józanságától, s arra csábította, hogy unokanővére nevelőnőjét megszöktesse. Az igazgató úr nyugtalanul tekintett vendé­gére. — Ennek is vége van, édes Kálmán, — mondotta halkan, s ajkaira szorította zsebken­dőjét, hogy köhécselését elleplezze.

Next