Pesti Hírlap, 1901. december (23. évfolyam, 332-361. szám)
1901-12-25 / 356. szám
1901. december 25., szerda. PESTI HÍRLAP ______________________________________________________________ hogy amily mértékben föllendül a biztositó társulatok üzlete, oly mértékben terjed a világon a szerelem és a boldogság. . . . Ama biztosítási dolgozatok között, amelyekről e helyen szó lesz, második helyen a Mosolygó halott címü megrázó történet foglaltatik. Ebben a Mosolygó halottban legelső sorban is arról van szó, hogy az ilyen és ilyen címü biztosító társaság a napilapokban hirdetést tett közé. A hirdetés arra szólított föl minden honpolgárt és honleányt, hogy életét azonnal biztosítsa, mert csak az az ember mondhatja el, hogy a földön okosan élt, aki valamely biztosító társasággal az üzletet kellő komolysággal megkötötte. Ezt az igen tiszteletreméltó hirdetést az a tíz tagból álló társaság is elolvasta, amely épen húsvéti kirándulásra készülődött. A társaság kilenc tagja a hirdetést nevetve olvasta és gúnyos megjegyzésekkel kisérte. A tizedik azonban, Kerekes Menyhért, hallgatott és föltette magában, hogy 20 ezer forint erejéig halál ellen biztosítja magát. Kerekes Menyhért olyan ember volt, aki komolyan gondolkozott s aki polgártársai tiszteletét is kiérdemelte. Igen természetes tehát, hogy amit föltett magában, azt végre is hajtotta, ami azt jelenti, hogy a biztotosítási üzletet megkötötte. Néhány nap múlva a tíz tagból álló társaság Fiumébe indult, felülvén a reggeli gyorsvonatra, amely gyorsan robogott velük. Mikor a vonat a Karszt sziklái között rohant,, egyszerre nagy zökkenés történt. A tíz tagból álló úti társaság egy pillanat alatt vasúti katasztrófára gondolt s az arca mindegyiknek megváltozott. Kilencen a legborzasztóbb rémületet fejezték ki, ellentétben Kerekes Menyhérttel, aki égi derültséggel mosolygott. A következő percben a világra szóló szerencsétlenség megtörtént s a tíz kiránduló egytől egyig meghalt. A halottakat később összeszedték s a pálya mentén a pázsitra fektették egymás fölé. Ekkor keltett óriási bámulatot és szenzációt az, hogy amíg a tíz kiránduló közül kilencnek az arcán a halálfélelem s a kin látszott, addig a tizedik halottnak, Kerekes Menyhértnek az arca mosolygott. Az első percben a csodálatos dolgot nem tudták megérteni s csak később fejtették meg, föltétlenül megállapítva, hogy az utolsó pillanatban, a halállal szemben, Kerekes Menyhért arra gondolt, hogy életét 20 ezer forintra biztosította s igy szerető családja szükséget szenvedni nem fog. Az a tudat tehát, hogy biztosítva van, halálát édessé tette, őt magát pedig híressé, mert a biztosító társaságok az ő reklámjaikban a világ minden részében szóltak a mosolygó halottról, följegyezve azt a csodálatos dolgot is, hogy temetésén a hozzá tartozó családtagok is mosolyogtak, önkéntelenül, hatása alatt valamely rendkívüli erőnek, amely mindeneket arra hí fel, hogy életüket minél előbb biztosítsák. . . . A harmadik szépirodalmi termék, amelylyel a biztosítási tárcák ismertetése befejezést is nyer, Bűnbánat az éjszakában címmel jelent meg, hogy kellő hatást keltsen. Ezt a tárcát „egy biztosítási tisztviselő“ írta, aki dolgozatával a biztosító társaságok által kitűzött pályadíjat meg is nyerte. A szerző először azt meséli el, hogy Kakas Antalnak a felesége meghalt és hogy az özvegy férj három nap múlva azzal a kéréssel jelent meg az egyik biztosító társaságnál, hogy a felesége halála után járó összeget neki kifizesse. A társaság, bár a kötvény nem egészen kifogástalan volt és bár Kakas Antal az utolsó két részletet be nem fizette, gavallérosan járt el. Az összeget azonnal, minden levonás nélkül kifizette, nem kis csodálkozására a férjnek, aki arra volt elkészülve, hogy a summának csak felét kapja meg. Kakas Antal a pénz fölvétele után a kalapot fejére csapta, de csak azért, hogy leemelhesse és így szólhasson: — Kalapot emelek a biztosító társaságok előtt, de különösen e derék intézet előtt, amely iránt egész életem folyama alatt hálával viseltetem. Kakas Antal ezután távozott, de a kapott nagy összeg egyáltalában nem vigasztalta meg. Szeretett feleségének elvesztése olyan fájdalommal töltötte el szívét, hogy dolgozni sem tudott. Egész nap busáit és egész éjszakákon át zokogott. Ily helyzetében arra szánta el magát, hogy a borban keres enyhületet és inni kezdett. Ettől kezdve folyton dorbézolt, folyton részegeskedett, aminek a következménye az lett, hogy a nemesen eljáró biztosító társaságtól kapott tőke elfogyott, állását pedig elvesztette. Kakas Antal most már rohamosan züllött s egyszer csak lopáson érték. Mikor a börtönből kiszabadult, hires betörőkkel szövetkezett s ügyessége révén mihamar ő lett a nemzetközi betörők vezére. Ily minőségében egyszer arra vállalkozott, hogy egymaga végez egy nagy betörést a leggazdagabb ékszerkereskedések egyikében. Munkája az éj leple alatt pompásan ment s mihamar az ékszerüzletben volt, amelynek kincsei között turkálhatott. A gyöngyöket, a gyémántokat gyönyörrel rakta zsebre, de egyszerre megdermedve állt meg s nem tudott mozdulni. Később, mikor magához tért, a zsebrerakott kincseket visszatette a helyükre s egy krajcár értékű tárgyat sem vitt el. Ugye hogy miért? Hát azért, mert tolvajlámpájának fénye az említett pillanatban egy táblára esett s az a tábla azt adta tudtára, hogy az ottlevő ékszerek ama biztositó társaságnál vannak biztosítva, amely vele annak idején gálánsul bánt, amely előtt kalapot emelt s amelyet hálájáról biztosított. — Inkább éhen halok — szólt magában — semhogy a biztosítótársaságnak kárt okozzak. És hirtelen elosont és megbánta bűneit, fogadalmat téve, hogy mesterségéről azért is lemond, nehogy a derék biztosító társaságokat megkárosítsa. Így lett Kakas Antalból becsületes ember és derék honpolgár, amit csakis annak köszönhet, hogy a biztosító intézetek kulánsak és feleiket pontosan és becsületesen kiszolgálják. Finale. Irta: Abonyi Árpád. A hatalmas pénzintézet igazgatósági irodájában, mely kényelem és nagyúri pompa dolgában egy féltucat uralkodó német herceg szalonjával is bátran fölvehette volna a versenyt — esti fél kilenc óra tájban már csak maga a méltóságos igazgató úr volt jelen. Elegáns, magas termetű, feltűnően sáppadt férfiú volt a pénznek ez irigyelt és haj, mi sokak által rettegett ura, kinek nagy vagyona és még nagyobb jövedelme azonban mintha újabban nem sok örömöt okozott volna neki. Az intézet hivatalnokai legalább igy hitték. S igy gondolkoztak mások is, kik a hatalmas pénzember rohamos összemenésének tanúi voltak. Mert bizony „összement“ az igazgató úr úgy négy-öt hónap alatt, s azt mondták : beteg. Sőt azt is suttogták itt-ott, hogy baja ellen hiábavaló a föld kövér bélébnen minden aranya s fűszeres levegője egész Arábiának — nem segít ő rajta semmi. Imhol, kész öreg ember, bár még nincs negyvenéves. S csak alig négy-öt hónapja, hogy egy egyszerre leveszett arcáról egészséges színe a vérnek és keseríti valami fakó, száraz köhögési inger, amelyre nem talál megenyhülést. Azt mondták: mire a kerepesi út csenevész akácáiról az utolsó összezsugorodott levelek is leperegnek, el fog menni . . . Nem úgy történt. December eleje is megjött, az első hó is kiszállingózott az angyalok dunyhájából, s az igazgató úr még mindig itt van. Igaz, hogy a tizenegy órai gyorsvonattal elutazik, de most , fél kilenckor, még itt van s kemény parancsot adván az intézet összes szolgáinak, hogy senkit se merjenek hozzá bebocsátani, bezárkózott néhány halaszthatatlan ügy elintézése végett a dolgozószobájába. A munka, úgy látszik, nehezen ment, pedig a remek, faragott íróasztal jócskán meg volt rakva irománynyal. Valamenyit el akarta-e intézni, vagy csak egy részt, vagy tán egyet sem — azt bajos lett volna arcának nyugtalanvonásaiból kitalálni. Bizonyos csak annyi, hogy midőn leült s letörelte szép, magas homlokáról az odaszivárgott finom, hideg verejtéket. A keze nem az irományok, hanem a levélpapiros után nyúlt s azok közül is nem az intézet, hanem a maga címeres levélpapirosát kereste ki. A következő pillanatban határozott, erős vonásai már ott szántottak a papiroson. „Kedves doktor! Elhatároztam, hogy követem tanácsát s a ma esti tizenegy órai gyorsvonattal" . . . A neszfogó, szárnyas ajtón most az intézet egyik öreg szolgája lépett a terembe s köhécselt, hogy észrevétesse magát. — Mit akar ? — kérdezte ridegen az igazgató. — Egy úr óhajt beszélni méltóságoddal... — Mondtam, hogy nem fogadok senkit! — Tudom, méltóságos uram — mentegetődzött a szolga, miközben a kezében tartott névjegyet az íróasztal szélére tette, — de az az úr azt mondja, hogy okvetlen találkoznia kell méltóságoddal, mert — — Menjen és mondja meg, hogy nincs időm, mert elutazom! — Igenis, mondtam, de a nagyságos titkár úr is azt mondja, hogy ő is elutazik. Az igazgató megnézte a névjegyet, azután ideges mozdulattal összegyűrte ujjai között és így szólt : — Bocsássa be azonnal! Rögtön megmondhatta volna, hogy ki keres ! A szolga kiment s bebocsátotta a makacs látogatót. — Szervusz Gyurka ! — kiáltotta harsányan a terembe siető fiatal ember, akinek lármás hangja és szertelen vidámságot affektáló, szeles gestusai épen nem illettek arcának rendkívül előkelő, de kimerült, mondhatni — elgyötört vonásaihoz. — Bocsáss meg, édes Kálmán, hogy egy kissé megvárakoztattalak, — mentegetődzött nyájasan az igazgató úr. — Hohó, nagy ember!— vágott szavába nevetve a vendég — én kérek bocsánatot, hogy ide mertem törni! Hallottam, hogy a tizenegy órai gyorsvonattal elutazol, de mivel én egy órával hamarabb , pontban tíz órakor utazom el, meg kellett ragadnom az alkalmat, hogy elutazásom előtt tőled búcsút vegyek. — Szép tőled, édes Kálmán ... — Persze, hogy szép ! Tudtam, hogy örülni fogsz, ha még látsz egyszer, mert bizony ki tudja . . . látjuk-e egymást valaha az életben. Inkább nem, semmint igen . . . — Nono, — szólt közbe kelletlen mosolyival az igazgató úr, miközben szembe ült vendégével és bocsánatot kért, hogy nem kínálja meg szivarral. — Egy idő óta azonban — — Tudom, Gyurka, tudom! Ne mentegesd magad — szakította félbe a férfi, s nagy, fekete szemei egy pillanatig kutató figyelemmel tapadtak az igazgató úr sápadt vonásaira — tudom, hogy árt a szivarfüst. Mondd csak, lázad is van ? — Szó sincs róla! — Orvosod azt mondja, hogy néhány hét óta már némi láz is jelentkezik nálad — mondotta ártatlan arccal a vendég — de ez persze még nem jelent semmit. Mindenesetre jól teszed, ha elutazol. Én is elutazom. Haza megyek falura. Kibékültem az édesapámmal. — Okosan. — Aztán most együtt utazunk haza. Szegény mama! Ha látnád, mennyire örül. Egészen megfiatalodott, hogy haszontalan fiát egy három esztendeig tartó keserves kaland után ismét visszakapta. Független, gazdag és szabad vagyok ! Újra kezdem az életet. Ez a három év nem volt méltó hozzám . . . Nemde, te is így gondolkozol? Nini, hogy el ne felejtsem: van szerencsém élőszóval is bejelenteni méltóságodnak, hogy az intézetnél viselt hivatalomról ezennel leköszönök s hálásan köszönöm . . . Az igazgató mosolyogva intett. • • • — Jó jó, ne viccelj!— A kegyet, hogy nyomorúságom napjaiban méltóságod nagylelkűen segélyemre sietni szíveskedett — fejezte be tréfának látszó páthosszal a vendég. — Teringettél, Gyurka, igazán busásan visszafizetted a szeretetet, amelylyel családom egykor elhalmozott. — Szót sem érdemel — tiltakozott az igazgató úr. — Családod nélkül sohasem lettem volna azzá, aki vagyok, ennélfogva —— Ugyan ne szerénykedj ! Igaz, hogy szegény flótás voltál, de százszor okosabb, mint én, az elkényeztetett, agyonbecézett „urficska“ — kit se származása, se vagyona, sem édes anyja nem tudtak megőrizni, midőn egy szent őrültség megfosztotta eszének józanságától, s arra csábította, hogy unokanővére nevelőnőjét megszöktesse. Az igazgató úr nyugtalanul tekintett vendégére. — Ennek is vége van, édes Kálmán, — mondotta halkan, s ajkaira szorította zsebkendőjét, hogy köhécselését elleplezze.