Pesti Hírlap, 1920. január (42. évfolyam, 1-27. szám)
1920-01-14 / 12. szám
1920. január 14., szerda. PESTI HÍRLAP V 7 Kötélbevert igazság, (Jus figarum.) — Történelmi regény. 17 Irtai SZERELEMHEGYINÉ MÓCZÁR JOLÁN. Bocskay kedvetlenül kiáltott a fáklyásokra: — Mi az ördögöt csináltok? Odátok el a világot, hisz már pitymallik! Te meg Pető, vidd el innen azt a mécséét, azután tudakold meg, hol találjuk a nagyságos fejedelmet! A fáklyások és a szolgák kimentek. Bocskay dühösen vága le magát a medvebörös kerevetre. —• Itt van ni! Ránk virradt! Elloptuk az éjszakát az ide-oda futkosással és még azt gei® tudjuk, miért mindez! — Hallatlan! — elégedetlenkedett Karnisa. — A fejedelemhez nem lehet hozzáférni! Mindenki számára van ideje, csak éppen a fővezérek számára nincs. Annyit lutottam, futottam egyik kaputól a másikhoz, majd belészakadok . . • Végre is szeretném tudni, mi lesz hát? — Úgy vélem, a tordai urakkal lészen, arai fezen. — vágta ki Jósika s kárörvendően villogott jobbra balra — De igen ügyetlenség az, hogy a csapatok fővezéreit nem avatják be a tervükbe! — Pirul az orcám az ilyen fővezérség miatt! — fakadt ki Bocskay. — Okvetlenül ezélnünk kell a fejedelemmel. A prágai követ járt nála az éjjel, utána meg Kendy Sándor, — mondta epésen Kornice. — Baj, baj! Mert a fejedelem olyan, hogy akié az utolsó szó, annak a tanácsára hajlik, — aggodalmaskodott Jósika. — Pedig semmi áron nem akarnám, hogy kiszabaduljanak kezeink közül a pártnak. Bátbory Boldizsár uramnak szeretnék megfizetni ! — Hát kit nem sértett meg Boldizsár feneketlen gőgössége? — gúnyolódott Bocskay. — Hiszen míg Zsigmond Kőváron tartózkodott, ezek a felfuvalkodottak ugy feszengtek, mintha máris a vállaikon lógna a fejedelmi palást . . . — Guod Deus avertat! — tiltakozott Korniae. — Különben úgy hallom — a mid meglepetéshez nagy gonddal dolgozik ki ft terveket Mi -T fővezérek — semmiről nem tudunk semmit, a máltai azonban annál jobban fed mindent . . . Bocskay hevesen rázta meg a fejét — Nemcsak tud, hanem intéz is mindent Szégyen! Mi vagyunk az ötödik kerék. Idegen parancsol mindeneknek . , , Szegény Erdély ország! — Kis nekünk megkötött akarattal kell fejet hajtanunk a fejedelem nevében tett rendelkezések előtt — dobta rá keserűen Korniss. Türelem, nagyuraim, türelem — mondta Jósika István bizakodón. — Csak a pártütőkkel tétessék igazság! Kiállt majd a mi napunk megint. A máltai nem marad sokáig egy helyben. A prágai főméltóságok felette nélkülük *« ő fondorlatos, cselszövő eszét. . . A császár most csupán idekölcsönözte a tétovázó fejedelemnek — osztrák szövetkezés összehozása végett. És az — valljuk meg — kemény feladatra vállalkozott. De a máltai rohamosancselekszik. . . Neki sikerülni fog. — Páter Ambroaius! páter Ambroaiust — rikoltott messziről valaki éles gyerekhangon. —Ki látta a főtisztelendő pátert,? Nagyságos fejedelmünk gyónni kiván! Udvari papot. . . Fullajtár sebességével rontott átal a csarnokon egy szőke székely suhanc a betanult módon szünetlen kiáltozta páter Ambrosius nevét. A három nagyúr egyszerre ugrott a lelkendezőhöz-Jósika elkapta a dolmánya fityegöjét s durván ripakodott reá. — Elhallgatsz, ostoba fattyú! Szíjat hasitok a hátadból, ha megtalálod páter Anurosiust! — Tűnj el! Ne keress papot, mert — Isten engem — pórul jársz « mozdult meg fenyegetően Komié®. Bocskay nem szólt de jellegzetes, erős vonásaira hamuszürkén tolakodott az izgalom. A suhanc Jósika kíméletlen penderitésétől megfordult saját tengelye körül s csak épen hogy megállott a talpán. Kapkodott lihegett. Ám neon volt megijedve egy csöppet sem, sőt némi értő vigyorgás ingerkedett az ábrázatján. gunyi nézéssek alázatosan szólt a nagyuraknak. És Instálom, isten gyertyával se lelnénk a palotában gyóntató atyái. . . Páter Ambrosina kora délután elszekerezett hazulról. Várják az Apátváry portán. Haldoklik az öreg grófné. . . Páter Laurenciust meg még tegnap meginvitálták a nagyenyediek — fontos tanácsülésre. . . Jósika elmosolyodott. Tettetett haraggal kérdezte: — Hát akkor minek ez a megveszekedett ordítozás? Minek vered föl álmából a palotát, gazfickó? A fiú felrántotta szögletes vállait. Vigyori képpel felelt: — Parancs! Instálom, parancs. — Kisiklott a nagyurak karéjából s nekilódult a futásnak, közben éktelen viszással hangoztatta véges-végig a folyosón: páter Ambrosius! Ki látta páter Ambrosiust? A három fővezér egymásba nézett. Egyezerre tért ki belőlük a szó: — Apátváry grófné. . . — Haldoklik... — Egy héten hétszer. . . — Pont páter Ambrosiust óhajtja. . . — Páter Laurenciust meg Nagyenyeden várják. . . összenevettek. Jósika István diadalmasan bólingatott. — Megmondtam, ugye, Laperti Tullio körmönfont ravasz! Addig viszi dűlőre a pártütök ügyét, amig páter Carrisot a császárok Bécsben tartóztathatják... az udvari papokat meg sippa!-dobbal keresteti, holott az ő meghagyásából már jóeleve jámbor ürügyek révén eltávolították a fejedelem közeléből mind a kettőt . . . Igy aztán, igy aztán. . . — ... nem kell attól félni, hogy a fejedelem meggyónja a pártütőkkel való szándékait a mint már nem egyszer történt, a jó páterek tiltakozására mindent visszavon — egészítette ki Jógika szavait Kornies. Miért ellenzik a gyökeres orvoslást? Hiszen a jezsuiták — élükön páter Carrilo, a pogányok pártjának kimondott ellenségei — tűnődött elgondolkozva Bocskay. — Még nagyobb ellenségei az erőszakos megoldásnak. Szép szóval, megértéssel, keresztényi szeretettel akarnák összekovácsolni a kibonyolódást. — mondta Korniss. Jósika István sötétvörösre gyúrt képpel, indulatosan dörmögte: — No az már lehetetlen! Felette megfeszültek a húrok. Törik vagy szakad. Boldizsár uramnak veszni kell! . (Folyt. köv.) Vilmos császár végzete. Vilmája császár sorsáról az utóbbi időben többféle--"Ventó került forgalomba némelyek tudtal" Vélik, hogy az angol kormány kívánságára Vilmos császárt Jáva szigetén, Hollandia egyik gyarmatán, fogják internálni. Annyi bizonyos, hogy Kautsky „Hogyan keletkezett a világháború" című, legújabban megjelent könyve módfölött megnehezítette az ex-császár helyzetét, akit valósággal konsternált a leleplezés. Vilmos császár ugyanis már egészen beleélte maagát abba a gondolatba, hogy a mostani lakóhelyéhez közel eső Dorn falu egyik kastélyéit rendezteti be maga és közvetlen környezete szájára, ahol március elsejére nagyúri kényelemmel berendezett otthon várta volna. Már kijelölte azokat a szolgákat, akiket Berlinből rendeltek volna ki szolgálatára, hogy nagyúri kényelme semmiben se szenvedjen hiányt, mert hiszen még a hollandi forintokra átszámított pénzéből is bőven telik olyan fényűzésre, amelyet gróf Béniinek a merongeni kastélyában nem fejthet ki. a A párisi Matin tudósítója érdekes tudósítást küldött lapjának Vilmos császár amerongeni tartózkodásáról és életmódjáról, ahol a császár eddig abban a reményben ringatózott, hogy az entente-hatalmak ott békén hagyják és hogy az angol király minden befolyását latba ott hogy kiadatásit megakadályozza. Vajon konspirált-e Vilmos császár? Mindössze arra szorítkozott, hogy azok előtt az kevés számú hívei előtt, akiket a németalföldi kormány bebocsátott hozzá, régi tekintélyét fentartsa; de as már mélyen bántotta, hogy a németországi monarchisták a Hohenzollernek nevét, irták ugyan zászlajukra, de az ő személye hovatovább elmosódott ebben a küzdelemben s fanatikus híveinek száma alaposan megcsappant-És most azután ráadásul lecsapott a villám Kautsky könyve alakjában! Hát mikor még a zöld szintj, vékonyka könyv nyomán megjelent a Wilhelmstrasse okmányait tartalmazó vaskos kötet szellemtő düh fogta el. Annak a művésznek a nevetséges helyzetébe került, aki eddig kizárólag császárokat és Napóleont „alakított", most pedig közszemlére bocsátják fényképeit, amelyeket ingujjban ábrázolják, amint környezetével pörlekedik. — Azt mondották nekem — jegyezte meg a császár , hogy nem adtam okot arra, hogy olyan közleményeket tegyenek közzé rólam, amelyekből értékes fegyvert kovácsolhatnának Németország ellenségei. íme, Kautsky könyve! Bezaeg lese min nevetnie London és Páris esőssel éltének! Amikor azután első haragja lecsillapult, ideges nyugtalanság fogta el és nekifeküdt megírni védőiratát, amelyet az angol királynak szánt. Hollandiában ez a felfogás alakult ki felőle. A világháború kitörésében való szerepe most már tisztán kialakultának el kell olvasni azokat a széljegyzeteket, amelyeket a diplomáciai ügyiratokra alkalmazott, hogy világosan megértsük, hogy ő sarkallta Ausztriát az engesztelhetetlenségre, a Szerbia ellen való sürgős akcióra és hogy nem riadt vissza azoktól a következményektől, amelyeket az olyan korlátolt diplomatával szemben alkalmazott ösztönzések vonhattak maguk után, mint amilyen gróf Berchtold volt. Az a tény pedig, hogy örült politikájának következményeit nem ismerte föl, csak azt bizonyítja, hogy mérhetetlen és féktelen ambíciójához mindössze közepes intelligencia járult És a németalföldi kormány nagyon feszélyezve érzi magát! Vilma királynő kabinetje szüntelen csak a vendégjogra hivatkozik és unos-untalan azt kutatja, vajon Amerika részt, vesz-e a császár kiadatására irányuló akcióban. Végezetül pedig kijelentette, hogy a békeszerződésben Vilmos ellen felhozott vád, hogy tudniillik a „felsőbb erkölcs ellen támadott", nem olyan bűntény, amelyre nézve a németalföldi büntetőkönyvben intézkedések történtek volna s amely miatt az illető egyént legfölebb saját hazájának adhatják ki. Erről az indokolásról tudomást szerzett maga Vilmos császár is, ami némikép megnyugtatta őt. Csakhogy most már okmányok és ténybeli bizonyítékok is vannak Vilmos ellen! Nyilvánosságra hozataluk pedig nagy visszatetszést keltett a németalföldi parlamentben. Vajon bírja-e a kormány a további ellenállást? Vilmos már maga sem reméli! Minden eshetőségre való tekintettel, hozzáfogott védelmi iratának megírásához. Minden délutánját ennek a munkának szenteli,miután délelőtt fát fűrészelt. Végső szükség esetén el van készülve arra, hogy lemond minden vendégjogról, semmint kellemetlenséget okozzon annak az országnak, amely őt előzetes megegyezés nélkül fogadta védelmébe. Vilmos császár védelmét főleg két hína nyitókra építi. Az első így hangzik: „A közétett okányok bizonyítják, hogy amikor megtudta® az Ausztriának adott szerb választ, megállapítottam, hogy Ausztria elégtételt kapom! Ausztriát visszatartani azonban már késő volt!" A második: „A háborút Anglia idézte elő azzal, hogy nem tért tette eszére Péte iránt és Pat Fist!" Ami a nevezette széljegyzeteket illeti, arra nézve Vilmos császár megjegyzi, hogy azoknak csupán személyi jelentősége van és csupán a pillanatnyi hatás alatt születtek, anélkül, hogy azok befolyása lettek volna a német kormány további elhatározásá.- Hogy Binfuddot ,,hülye", az olasz királyt ,nyomorult", sir Edward Grey-t „piszkos korhely" és Girolitti t „semmirekelő" nével illette, serinte ez nem volt utasítás a diplomáciára nézve, csak épen indulatszavak, amelyek pillanatnyi és múló megbotránkozásának lecsillapítására voltak szánva. Vilmos hangulata naponkint változik, majd bizakodó, majd pedig csüggeteg. Néha így kiált föl: — Nem hiszem, hogy bántani merészelnének! Példátlan igazságtalanság lenne! Máskor meg így aggódik: — „Ezek" mindenre képesek! Kividtképen ha ráadásul még a németek is elpártolnak tőlem! A német trónörökös, édesanyja kérésére, a karácsonyi ünnepeket szintén Amerongenben töltötte, ahová a weiningeni polgármester és egy németalföldi magas tisztviselő kíséretében érkezett. Ahogy a császár és a fia közt való viszonyt ismerik, ez a látogatás a császár számára nem jelentett sem vigasztalást, sem lelki megedződést. Most már minden attól függ, hogyan formulázza az entente a követelését, hogy ha az erélyes leend, akkor bizony Németalföld nemcsak hogy kiadja Vilmos császárt, hanem még kényszeríteni is fogja arra, hogy bocsássa magát az entente rendelkezésére, vagy hogy. . . hagyja el az ország területét De jó azoknak . . . Mi jó azoknak! akik nem látták világ vajúdását Ember-milliók szörnyü harcát. Vivódó lelkét, könnyes arcát .De jó azoknak! akik nem éreztékKétségnapoknak, visésznapoknak Emésztő lázát, kínját, gyászát — S akik réges-rég lent porladoznak, De Jó azoknak! akik fenékig Nem ürítettek bánatkalyheket, S bekötött szemmel, süket fülekkel Kiszikkadt szével jártak-keltek. De jó azoknak! akiknek nem k&R Szenvedni, tűrni — a múltba nézni De jó azoknak! Akik ezután fognak csak élni. Vályi Nagy !