Pesti Hírlap, 1920. január (42. évfolyam, 1-27. szám)

1920-01-14 / 12. szám

1920. január 14., szerda. PESTI HÍRLAP V 7 Kötélbevert igazság, (Jus figarum.) — Történelmi regény. 17 Irtai SZERELEMHEGYINÉ MÓCZÁR JOLÁN. Bocskay kedvetlenül kiáltott a fáklyásokra: — Mi a­z ördögöt csináltok? Odátok el a világot, hisz már pitymallik! Te meg Pető, vidd el innen azt a mécséét, azután tudakold meg, hol találjuk a nagyságos fejedelmet! A fáklyások és a szolgák kimentek. Bocs­­kay dühösen vág­a le magát a medvebörös ke­revetre. —• Itt van ni! Ránk virradt! Elloptuk az éjszakát az ide-oda futkosással és még azt gei® tudjuk, miért mindez! — Hallatlan! — elégedetlenkedett Kar­nisa. — A fejedelemhez nem lehet hozzáférni! Mindenki számára van ideje, csak éppen a főve­zérek számára nincs. Annyit lutottam, futottam egyik kaputól a másikhoz, majd belészakadok . . • Végre is szeretném tudni, mi lesz hát? — Ú­gy vélem, a tordai urakkal lészen, arai­­ fezen. — vágta ki Jósika s kárörvendően villo­gott jobbra balra — De igen ügyetlenség az, hogy a csapatok fővezéreit nem avatják be a tervükbe! — Pirul az orcám az ilyen fővezérség miatt! — fakadt ki Bocskay. — Okvetlenül ezé­lnünk kell a fejedelem­mel. A prágai követ járt nála az éjjel, utána meg Kendy Sándor, — mondta epésen Kornice. — Baj, baj! Mert a fejedelem olyan, hogy akié az utolsó szó, annak a tanácsára hajlik, — aggodalmaskodott Jósika. — Pedig semmi áron nem akarnám, hogy kiszabaduljanak keze­ink közül a pártnak. Bát­bory Boldizsár uram­nak szeretnék megfizetni ! — Hát kit nem sértett meg Boldizsár fene­ketlen gőgössége? — gúnyolódott Bocskay. — Hiszen míg Zsigmond Kőváron tartózkodott, ezek a felfuvalkodottak ugy feszengtek, mintha máris a vállaikon lógna a fejedelmi palást . . . — Guod Deus avertat! — tiltakozott Kor­niae. — Különben úgy hallom — a mid megle­petéshez nagy gonddal dolgoz­ik ki ft terveket Mi -T fővezérek — semmiről nem tudunk sem­mit, a máltai azonban annál jobban fed min­dent . . . Bocskay hevesen rázta meg a fejét — Nemcsak tud, hanem intéz is mindent Szégyen! Mi vagyunk az ötödik kerék. Idegen parancsol mindeneknek . , , Szegény Erdély­ ország! — Kis nekünk megkötött akarattal kell fejet hajtanunk a fejedelem nevében tett rendelkezések előtt — dobta rá keserűen Korniss.­­­ Türelem, nagyuraim, türelem — mondta Jósika István bizakodón. — Csak a pártütőkkel tétessék igazság! Kiállt majd a mi napunk me­gint. A máltai nem marad sokáig egy helyben. A prágai főméltóságok felette nélkülük *« ő fondorlatos, cselszövő eszét. . . A császár most csupán idekölcsönözte a tétovázó fejedelemnek — osztrák szövetkezés összehozása végett. És az — valljuk meg — kemény feladatra vállalkozott. De a máltai rohamosan­­cselekszik. . . Neki si­kerülni fog. — Páter Ambroaius! páter Ambroaiust — rikoltott messziről valaki éles gyerekhangon. —­Ki látta a főtisztelendő pátert,? Nagyságos feje­­delmünk gyónni kiván! Udvari papot. . . Fullajtár sebességével rontott átal a csar­nokon egy szőke székely suhanc a betanult mó­don szünetlen kiáltozta páter Ambrosius nevét. A három nagyúr egyszerre ugrott a lelkendezőh­öz-Jósika elkapta a dolmánya fityegöjét s durván ripakodott reá. — Elhallgatsz, ostoba fattyú! Szíjat hasi­tok a hátadból, ha megtalálod páter Anurosiust! — Tű­nj el! Ne keress papot, mert — Isten engem — pórul jársz « mozdult meg fenyege­tően Komié®. Bocskay nem szólt de jellegzetes, erős vo­násaira hamuszürkén tolakodott az izgalom. A suhanc Jósika kíméletlen penderitésétől megfordult saját tengelye körül s csak épen hogy megállott a talpán. Kapkodott lihegett. Ám neon volt megijedve egy csöppet sem, sőt némi értő vigyorgás­ ingerkedett az ábrázatján. gunyi nézéssek alázatosan szólt a nagyuraknak. És Instálom, isten gyertyával se lelnénk a palotában gyóntató atyái. . . Páter Ambrosina kora délután el­szekerezett hazulról. Várják az Apátváry portán. Haldoklik az­ öreg grófné. . . Páter Laurenciust meg még tegnap meginvitálták a nagyenyediek — fontos tanácsülésre. . . Jósika elmosolyodott. Tettetett haraggal kérdezte: — Hát akkor minek ez a megveszekedett or­dítozás? Minek vered föl álmából a palotát, gaz­fickó? A fiú felrántotta szögletes vállait. Vigyori képpel felelt: — Parancs! Instálom, parancs. — Kisiklott a nagyurak karéjából s nekilódult a futásnak, közben éktelen viszással hangoztatta véges-végig a folyosón: páter Ambrosius! Ki látta páter Ambrosiust? A három fővezér egymásba nézett. Egy­ezerre tért ki belőlük a szó: — Apátváry grófné. . . — Haldoklik... — Egy héten hétszer. . . —­ Pont páter Ambrosiust óhajtja. . . — Páter Laurenciust meg Nagyenyeden várják. . . összenevettek. Jósika István diadalmasan bólingatott. — Megmondtam, ugy­e, Laperti Tullio kör­mönfont ravasz! Addig viszi dűlőre a pártütök ügyét, amig páter Carrisot a császárok Bécsben tartóztathatják...­­ az udvari papokat meg sip­pa!-dobbal keresteti, holott az ő meghagy­ásából már jóeleve jámbor ürügyek révén eltávolították a fejedelem közeléből mind a kettőt . . . Igy aztán, igy aztán. . . — ... nem kell attól félni, hogy a fejedelem meggyónja a pártütőkkel való szándékait a mint már nem egyszer történt, a jó páterek tiltakozá­sára mindent visszavon — egészítette ki Jógika szavait Kornies. Miért ellenzik a gyökeres orvoslást? Hi­szen a jezsuiták — élükön páter Carrilo, a pogá­nyok pártjának kimondott ellenségei — tűnődött elgondolkozva Bocskay. — Még nagyobb ellenségei az erőszakos megoldásnak. Szép szóval, megértéssel, keresz­tényi szeretettel akarnák összekovácsolni a ki­bonyolódást. — mondta Korniss. Jósika István sötétvörösre gyúrt képpel, indulatosan dörmögte: — No az már lehetetlen! Felette megfeszül­tek a húrok. Törik vagy szakad. Boldizsár uramnak veszni kell! . (Folyt. köv.) Vilmos császár végzete. Vilmája császár sorsáról az utóbbi időben többféle--"Ventó került forgalomba­ némelyek tudtal" Vélik, hogy az angol kormány kívánságára Vilmos császárt Jáva szigetén, Hollandia egyik gyarmatán, fogják internálni. Annyi bizonyos, hogy Kautsky „Hogyan keletkezett a világhá­ború" című, legújabban megjelent könyve mód­fölött megnehezítette az ex-császár helyzetét, akit valósággal konsternált a leleplezés. Vilmos császár ugyanis már egészen bele­élte maagát abba a gondolatba, hogy a mostani lakóhelyéhez közel eső Dorn falu egyik kasté­lyéit rendezteti be maga és közvetlen környezete szájára, ahol március elsejére nagyúri kénye­lemmel berendezett otthon várta volna. Már ki­jelölte azokat a szolgákat­­, akiket Berlinből rendeltek volna ki szolgálatára, hogy nagyúri kényelme semmiben se szenvedjen hiányt, mert hiszen még a hollandi forintokra átszámított pén­zéből is bőven telik olyan fényűzésre, amelyet gróf Béniinek a merongeni kastélyában nem fejt­het ki. a A párisi Matin tudósítója érdekes tudósí­tást küldött lapjának Vilmos császár ameron­geni tartózkodásáról és életmódjáról, ahol a csá­szár eddig abban a reményben ringatózott, hogy az entente-hatalmak ott békén hagyják és hogy az angol király minden befolyását latba ott hogy kiadatásit megakadályozza. Vajon konspirált-e Vilmos császár? Mind­össze arra szorítkozott, hogy azok előtt az kevés számú hívei előtt, akiket a németalföldi kormány bebocsátott hozzá, régi tekintélyét fentartsa; de a­s már mélyen bántotta, hogy a németországi monarchisták a Hohenzollernek nevét, irták ugyan zászlajukra, de az ő személye hovatovább elmosódott ebben a küzdelemben s fanatikus hí­veinek száma alaposan megcsappant-És most azután ráadásul lecsapott a villám Kautsky könyve alakjában! Hát mikor még a zöld szintj, vékonyka könyv nyomán megjelent a Wilhelmstrasse okmányait tartalmazó vaskos kötet­ szellemtő düh fogta el. Annak a művésznek a nevetséges helyzetébe került, aki eddig kizá­rólag császárokat és Napóleont „alakított", most pedig közszemlére bocsátják fényképeit, amelyek­­et ingujjban ábrázolják, amint környezetével pörlekedik. — Azt mondották nekem — jegyezte meg a cs­ászár , hogy nem adtam okot arra, hogy olyan közleményeket tegyenek közzé rólam, ame­lyekből értékes fegyvert kovácsolhatnának Né­metország ellenségei. íme, Kautsky könyve! Bezaeg lese min nevetnie London és Páris eső­ssel élt­ének! Amikor azután első haragja lecsillapult, ideges nyugtalanság fogta el és nekifeküdt meg­írni védő­iratát, amelyet az angol királynak szánt. Hollandiában ez a felfogás alakult ki felőle. A világháború kitörésében való szerepe most már tisztán kialakult­ának el kell olvasni azokat a széljegyzeteket, amelyeket a diplomá­ciai ügyiratokra alkalmazott, hogy világosan megértsük, hogy ő sarkallta Ausztriát az engesz­telhetetlenségre, a Szerbia ellen való sürgős akcióra és hogy nem riadt vissza azoktól a kö­vetkezményektől, amelyeket az olyan korlátolt diplomatával szemben alkalmazott ösztönzések vonhattak maguk után, mint amilyen gróf Berch­told volt. Az a tény pedig, hogy örült politiká­jának következményeit nem ismerte föl, csak azt bizonyítja, hogy mérhetetlen és féktelen ambí­ciójához mindössze közepes intelligencia járult És a németalföldi kormány nagyon feszé­lyezve érzi magát! Vilma királynő kabinetje szüntelen csak a vendégjogra hivatkozik és unos-untalan azt ku­tatja, vajon Amerika részt, vesz-e a császár ki­adatására irányuló akcióban. Végezetül pedig kijelentette, hogy a békeszerződésben Vilmos ellen felhozott vád, hogy tudniillik a „felsőbb er­kölcs ellen támadott",­­ nem olyan bűntény, amelyre nézve a németalföldi büntetőkönyvben intézkedések történtek volna s amely miatt az illető egyént legfölebb­­ saját hazájának adhat­ják ki. Erről az indokolásról tudomást szerzett maga Vilmos császár is, ami némikép megnyug­tatta őt. Csakhogy most már okmányok és ténybeli bizonyítékok is vannak Vilmos ellen! Nyilvá­nosságra hozataluk pedig nagy visszatetszést keltett a németalföldi parlamentben. Vajon bírja-e a kormány a további ellenállást? Vilmos már maga sem reméli! Minden es­hetőségre való tekintettel, hozzáfogott védelmi iratának megírásához. Minden délutánját ennek a munkának szenteli,­­miután délelőtt fát fűré­szelt. Végső szükség esetén el van készülve arra, hogy lemond minden vendégjogról, semmint kel­lemetlenséget okozzon annak az országnak, amely őt előzetes megegyezés nélkül fogadta vé­delmébe. Vilmos császár védelmét főleg két hína nyitókra építi. Az első így hangzik: „A közétett ok­­á­nyok bizonyítják, hogy amikor megtudta® az Ausztriának adott szerb választ, megállapítot­tam, hogy Ausztria elégtételt kapom! Ausztriát visszatartani azonban már késő volt!" A második: „A háborút Anglia idézte elő azzal, hogy nem tért tette eszére Péte iránt és Pat Fist!" Ami a nevezette széljegyzeteket illeti, arra nézve Vilmos császár megjegyzi, hogy azoknak csupán személyi jelentősége van és csupán a pillanatnyi hatás alatt születtek, anélkül, hogy azok befolyása lettek volna a német kormány további elhatározásá.- Hogy Binfuddot ,,hü­lye", az olasz királyt ,nyomorult", sir Edward Grey-t „piszkos korhely" és Girolitti­ t „semmire­kelő" nével illette, serinte ez nem volt utasítás a diplomáciára nézve, csak épen indulatszavak, amelyek pillanatnyi és múló megbotránkozásá­nak lecsillapítására voltak szánva. Vilmos hangulata naponkint változik, majd bizakodó, majd pedig csüggeteg. Néha így kiált föl: — Nem hiszem, hogy bántani merészelné­nek! Példátlan igazságtalanság lenne! Máskor meg így aggódik: — „Ezek" mindenre képesek! Kividtképen ha ráadásul még a németek is elpártolnak tőlem! A német trónörökös, édesanyja kérésére, a karácsonyi ünnepeket szintén Amerongenben töltötte, ahová a weiningeni polgármester és egy németalföldi magas tisztviselő kíséretében érke­zett. Ahogy a császár és a fia közt való viszonyt ismerik, ez a látogatás a császár számára nem jelentett sem vigasztalást, sem lelki megedződést. Most már minden attól függ, hogyan for­mulázza az entente a­ követelését, hogy ha az eré­lyes leend, akkor bizony Németalföld nemcsak hogy kiadja Vilmos császárt, hanem még kény­szeríteni is fogja arra, hogy bocsássa magát az entente rendelkezésére, vagy hogy. . . hagyja el az ország területét De jó azoknak . . . Mi­ jó azoknak! akik nem látták világ vajúdását Ember-milliók szörnyü harcát. Vivódó lelkét, könnyes arcát .De jó azoknak! akik nem érezték­­Kétségnapoknak, visésznapoknak Emésztő lázát, kínját, gyászát — S akik réges-rég lent porladoznak, De Jó azoknak! akik fenékig Nem ürítettek bánatkalyheket, S bekötött szemmel, süket fülekkel Kiszikkadt szével jártak-keltek. De jó azoknak! akiknek nem k&R Szenvedni, tűrni — a múltba nézni De jó azoknak! Akik ezután fognak csak élni. Vályi Nagy !

Next