Pesti Napló, 1850. november (1. évfolyam, 196-220. szám)

1850-11-08 / 201. szám

1850. első évi folyam. 201 Péntek, novemb. 8-án ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Budapesten házba küldve: Egy hónapra 1 fz. 30 kr. p. Évnegyedre 4.­,, Félévre . . 8 „ — „ „ Egy évre . 15 „ — „ „ Egyes szám— „ 4„„ A lap polit. tartalmát illető minden közlés a szerkesztőséghez ; anyagi ügyeit tárgyazó pedig EMICH G. úrhoz intézendő. Vidéken postán küldve : Egy hónapra 1 fr. 50 kr. p Évnegyedre 4 „ 40 „ „ Félévre . . 9 „ 15 , „ Egy évre. 17 „ 20 „ „ Egyes szám— „ 4 B „ Szerkesztési iroda : Uri­ utcza, 449. sz. A havonkénti előfizetés mindig a hónap 1-től számittatik. Megjelen a PESTI NAPLÓ — ünnepeket és vasárnapokat kivéve jelen ívnyi alakjában mindennap, délesti órákban. HIRDETÉSEK ÉS MAGÁNVITÁK. Hirdetések négyhasá­bos petit-sora 4. pengő krajczárjával számitta­­tik. A beigtatási díj elő­re lefizetendő E­r­i­c­h Gusztáv ur könyvkeres­kedésében. Magán­vi­ták háromha­sábos sora 6. pengő kraj­­czárjával számittatik. A fölvételi díj szinte min­denkor előre leteendő, a Pesti Napló szerkesztő­­hivatalában. Budapest, novemb. 8-kán. TELEGRAFI TUDÓSÍTÁSOK. Berlin, nov. 5. — Von der Heydt úr beadta le­mondását , de el nem fogadtatott. Brandenburg gr. ve­szélyesen beteg. Radowitz még nem ment Erfurtba, s még mindig a miniszteri épületben lakik. A Reform ellenmond azon hírnek, miszerint Simson, Radowitz úr által, a külügyi hivatalhoz valamelly állomásra meg­hivatott volna. Lipcse , nov. 5. — Az elbocsátottak összehívása, s a levásárlás iránt kiadott rendeletek, a kormány által békés proclamatiók alapján visszahuzattak. Budapest, nov. 8-án. *_ Midőn a múlt hónap elején lapjainkban Fiume jelen hely­zetéről emlékezünk, koránsem hittük , hogy annak viszonyai a bécsi és lombardi sajtót, sőt még a piemontit is, foglalkoz­­tassák. — Minket a régi szoros­ kötelékek emléke bírt Fiume megemlítésére, s azon forró óhajtás, hogy sorsa a hajdani magyar partvidéknek, az új birodalmi alakulásoknál is, ha nem szerencsésb, legalább olly szerencsés legyen , mint mi­kor azt még magunkénak neveztük. A Pester Morgenblatt velünk egy értelemben nyilatkozván, osztotta szinte óhajtásunkat. Azóta, ha jól emlékezünk, a Reichszeitung is szót emelt Fiume ügyében. A szinte bécsi Corr. Italiano pedig, és a Milanóban megjelenő II Commune Italiano, legújabban egy­­egy vezérczikket szenteltek e partvidéki város viszonyinak, s mi több, a Gazzetta Piemontese (Piemonti újság), rövidváz­­latosan előadva Fiume történetét a legrégibb időktől fogva, lovagias lándzsát tört a különösen kereskedelmileg is szoron­gatott szabad kikötőnek s kerületének Trieszthez leendő kap­­csoltatása mellett. Elmúltak az idők, midőn a magyar journalistika Fiume ér­dekében némi hatással emelhetett szót! Mint múltkor is em­lítek , Fiume minket Magyarokat most csak annyiban érdekel, mint bármelly más koronaországi városa a nagy birodalomnak; hanemhogy némi kegyelettel vagyunk iránta a régibb testvé­ries összeköttetés tekintetéből, mellynek emlékezete, hiába, nem egyhamar enyészik ki a nemes magyar kebelből ! Azon fiumei levelezések, mellyek a fölemlitett bécsi olasz lap hasábain fölötte gyakran olvashatók, váltig szomorú szín­ben tüntetik fel e tengerparti város mind társadalmi, mind po­litikai , mind végre kereskedelmi helyzetét. Nem akarjuk e helyzetet min szavainkkal festeni, nehogy bizonyos oldalról elfogultsággal, sőt talán még többel is, vá­­doltassunk, de a Corr. Hallamnak arra vonatkozó éles polé­miával itt irányczikkét sem közöljük, nehogy azzal gyanusít­­tassunk, mintha a nemzetiségi viszályokat Fiume s annak új urai között, szítani, éleszteni akarnék. Mi a nemzetiségi egyenjogúságnak őszinte tisztelői és baj­nokai vagyunk, s azok leendünk mind mások, mind magunk irányában. A Corriere czikkéből azonban látjuk, milly lazán tartatik meg Fiuméra nézve új gazdáitól a birodalmi alkotmányban biz­tosított nemzeti egyenjogúság elve a gyakorlatban! De meg­tanuljuk egyúttal azt is, mikép a bécsi lapok mind­máig sin­csenek tisztában azon viszonyok iránt, mellyek egykor köz­tünk s horvát atyánkfiai közt fenforogtak. S ez az, mit hallgatással mellőzni nem akarunk. Mint a többször említett olasz lap mondja, Fiuméban jele­nen iskolai, köztanácskozási, törvénykezési, levelezési és köz-, sőt magán ok­levelekbeli nyelvül is az eddig ott a leg­különbözőbb — osztrák, franczia, magyar — kormányok alatt századok óta szakadatlan és divatozott olasz helyére, a horvátok ön nyelvüket akarnák léptetni. Nekünk mind­ehez, természetesen nincs közünk. Sajnáljuk Fiumét,­­ többet érette nem tehetünk. Azt azonban nyíltan kimondjuk, miszerint a magyarok kí­­vánatai, nyelvek é­s nemzetiségekre nézve , a horvátok iránt sohasem mentek annyira, mint mennek most ezekéi Fiume irányában. A legtúlbuzgóbb magyarnak sem jutott eszébe valaha azt követelni, hogy túl a Dráván a közügyek, tanácskozások, törvénykezés, iskolák, köz- és magán­oklevelek, sat. nyelve magyar legyen! Jól tudjuk, mikép a túlságos ilírek azon alaptalan vádat terjesztek egy időben felőlünk, miszerint mi nemcsak az em­lített tárgyakban akarjuk a magyar nyelvet használtatni, de a templom szentélyébe, sőt a családi körbe is be akarjuk azt erőszakolni, s a horvát nemzetet utolsó fiáig megmagyarosít­ván, ezáltal annak megszűntét czélozzuk!___ Így szereztek ők nekünk akkor ellenségeket! S pedig, valljuk meg őszintén, a legtüzesebb magyar haza­fiak is csak azt kívánták, hogy a magyar országgyűlésen a drá­­vántúli követek is magyarul beszéljenek, s midőn eziránt tör­vényt hoztak, még hat évi időközt hagytak annak hozatala s ér­vényességbe lépése között; csak azt kívánták, hogy a horvát hatóságok a magyar levelezéseket elfogadni, s igy a tisztvi­selők legalább néhányai a magyar nyelvben jártasok lenni tar­tozzanak , s hogy az iskolákban a magyar nyelv rendes tanul­­m­ánynyá tetessék, mit sajátlag már magok a horvát atyafiak határoztak el tartományi gyűléseik egyikén — ha nem csaló­dunk , 1830-ban. Nem hiú dolog az illy tényeket még ma is fölemlegetni csak azért is, hogy fajunk ellenei s volt viszonyaink nem is­merői lássák : — mikép horvát atyánkfiainak egykori alap­talan jajveszéklései sok ollgatén vádakkal terhelők — sőt terhelik még ma is — nemzeti törekvéseinket, mellyeket a Magyar nem érdemle meg soha! Sokkal, igen sokkal méltányosabbak voltunk mi a horvátok iránt nemzetiségi ügyekben, mint ők ma Fiume irányában mutatkoznak. Az idő mindent megérlel, és a történet sok igazságot kifejt a homályból. — Jöend minden bizonynyal, kell jöni időnek, mellyben sokan átlátandják, mennyire igazságtalanok voltak irántunk vádaik­ s eljárásaikban — nemzetiségünket ille­tőleg ! Várjuk be férfias önmegadással azon időt; de tegyünk ad­dig is, mit jogszerüleg és mások sérelme nélkül tehetünk, nemzetiségünk előmozdítása és virágoztatása ügyében. London, oct. 26. és XX. A mármár feledésnek indult magyar menekültek, újabb időben ismét fölmerültek a napi sajtó szinén. Hirdetik fenhangon, s itt ott nagyon is észrevehető kárörömmel hirde­tik, a szakadásokat­­, a visszatérhetési folyamodásokat, s az ó-conservativekhezi csatlakozást------! Jelenleg ismét azon kósza hbr szárnyal keresztül a lapokon, hogy a párisi emigratio meghasonlott, hogy egy része a ma­gyarországi ó-conservativekhez csatlakozott — hogy London­ban Pulszky Ferencz nyolc­ad magával szinte ezt téve —, hogy a többi, valamint a hamburgiak is, határozottan ellen­szegültek a csatlakozásnak! Mi történt Párisban ? Önök tán tudják, a párisi levelező an­nyira őszinte, hogy némellyek szinte már gyanúba is kezdék venni. — Hogy a párisi magyarok politikai hitvallásukat a nemzet színe elébe terjesztették, hogy az ó-conservativekkel csatlakoztak volna — nem tudom, Párisból legújabban ide­érkezett magyarok sem tudják, de azt, mint bizonyost, írha­tom önöknek, hogy a londoni magyarok e részben lépéseket nem tettek. Szavaim igazolásaid, hivatkozom Pulszky Ferencz azon nyi­latkozatára , melly először is a „Kölnische Zigu-ban jelent meg. C1) Azonban ne gondolja senki, hogy ezeket azért irom, mint­ha az ó-conservativek törekvését gyanúsítani akarnám. Véle­ményem szerint minden magyar, ki nemzetének sorsát szivén hordozza, csak örülhet, ha találkoznak férfiak, bármi nevüek és pártuak legyenek is, kik a jelen körülmények közt, ma­­gyarország épségének, s a nemzetiségnek érdekében föl­lépnek — —­­ A napokban tartatott a londoni „Mechanics institutionalban az „Elocution class"‘ nyilvános szavalati ünnepélye. — A te­rem zsúfolásig tömve volt, különösen ismét számos nőket le­­het­ látni. — A tanulók többnyire idegenek, embernyi embe­rek, kik a szerfelett nehéz kimondású angol nyelvben gyako­rolják magukat. — A szónoklatok Shakespeare, Macaulay, Smith, Stood, Chinnery-------remek munkáiból vetettek, s csak azoknak engedtetett meg a nyilvános föllépés, kik az an­gol nyelvben kitűnő előmenetelt tettek: ezek közt volt egy magyar is, ki néhány hó alatt szép haladást tett, s nagy lel­kesedéssel fogadtatott, s miután a közönség megtudta, hogy magyar , szűnni nem akaró tapsviharral éljeneztetett. A missionariusok, a jámbor férfiak, kik annyira szívökön hordozzák mások lelki üdvét, hogy szinte megfelejtkeznek saját magukéról, e napokban nagy meetinget tartottak ; elő­adták az évi kiadásokat, mellyek több ezer fontra — tehát ugyanannyi 10 ezer ezüst forintra — rúgnak; de volt is ám bő aratás! egy lordnak, öt izraelitának, és három katholikus papnak mentették meg lelkét — az örök kárhozat tüzétől — ! Londonban, s általában Angliában, mindenre van pénz; ha van kedved, lelkedet bármelly vallási felekezetnek áruba bocsátani, találkozik veve elég. Paris, oct. 20. Hautpoul lemondása, ha a sokféle keringő híreknek, ha a statuspapirok folyamának hiszünk, nem volt sokáig a bé­ke olajága. Az uj hadügyminiszter és Changarnier csak ott (’) Lásd: PESTI NAPLÓ 195 számát, mellyben e nyilatkozat kivona­tosan közöltetett. A PESTI NAPLÓ HIÍJTÁRA. LILIPUTI TÓBIÁS DE EADEM. REGÉNY. X-dik Fejezet. Liliputi mint hadvezér. Folytatás. ') Tóbiás mondhatatlan boldog volt, midőn Kriegs von Beben­berg mezei jószágáról a székvárosba bandukolt. Odahaza a nya­kába ugrott Zakariásnak, kiről mondva volt már, hogy Lili­­putfalváról el—ellábolt az urfi után, Sáspataky ur házához X. megyébe. Másnap kiadatott Zakariásnak a rendelet, hogy a postára menjen , tudakolódzó ama fontos levelek után, mely­­lyekröl Tóbiás dicső tettei méltánylását várta. Közel három hétig sem a megyei hajdúnak, sem Zakariásnak egyéb dolguk nem volt, mint lótás-futás a postahivatalig, meg vissza a me­gye házához, honnan Zakariást postamesternek csúfolták. Maga pedig Tóbiás, kizárólag eszméi papirratételével foglal­kozott ; össze is írt három hét alatt két roppant kötet naplót, mellynek egyik lapján mindig Ilonájáról folyt a beszéd, a má­sik lapon pedig azon nagy dolgokról volt a szó, mellyeket a nagy emberek véghezvittek s rendesen azon refraine-nel végződött „mint Sándor irigyelte apjának, hogy neki semmi tennivalót nem hagy fel, mint Caesar sírt­a Sándor oszlopá­nál; úgy vagyok én (tudniillik liliputfalvai Liliputi Tóbiás) Sándor és Caesar dicsőségével.“ Sajnálom, hogy e való­ban remek naplónak egyéb helyeiről nem emlékezem, pedig sok minden fel volt abban jegyezve, az eszmék erejéről, a szellem hatalmáról, a civilisatió lobogójáról, az emberiség, akarom mondani a rákm­enetről az élet zodiakusában, legér­dekesebb volt pedig azon czikkely, melly a hadi dicsőségről szólott. Ebben elszámoltattak Nimródtól kezdve Napóleonig, minden nagy hadvezér csatázásai kivonatban; szó volt benne a Mirmidonok fejedelméről, a kis és nagy Liliputikról s régi­ség buvárlati okadatokkal bebizonyittatott, hogy a gigások az első forradalmi párt voltak , kik hegyeket raktak egymásra, hogy Zeus ellen küzdjenek; megmutattatott, hogy a nagy Li­­liputok ama gigásoktól származnak le; egy másik helyen pe­dig az mondatott, hogy amaz égig rakott hegyek alatt a Já­kob létráját kell érteni, mellyen az elégületlen emberek a mennyekbe kapaszkodtak , a kik pedig ott magokat megun­ták , azok szépen lesétáltak a földre. Mi a napló irmódját il­leti , úgy volt fogalmazva, hogy minden harmadik szó keresz­tül rántatott, vulgo , kitöröltetett, a­mi azt mutatja, hogy Tó­biás gonddal és correctséggel irt, mivel az egyik szót ki­húzta , a másikat leírta. És ez így ment a két köteten keresz­tül mindenütt, tanúbizonyságául annak, hogy Tóbiás, minden eszelősége mellett is, okos-bolond. Hanem ezt a nagybecsű kincset is megemésztette a tűz, mint Carthágot, vagy Mosz­­kvut, abban az időben, mikor fölégették. Egyetlen egy lap jutott a kezünkbe belőle, mellyről az idézett sorokat leírtuk. De leírjuk azt is, a mi még azonkívül rajta volt. Leírjuk pe­dig szóról szóra........ M . , jan. 13. 1846. A zöld asztalnál ülök. Ez a posztó ollyan zöld, mint remény­ségem, hogy Ilonát leírni fogom, én érdemeim által. Tetteim híresek és terjedelmesek, mint azon urak, kik a zöld asztal körül ülnek és alusznak. Alszik még az én csillagom is, mert nappal van, de fölébred, mihelyt beesteledik; mint azon urak fölébrednek, ha estére a boros kancsók közé ülnek. Csak egy van köztök ébren, igen ébren, az elnök, ki az asztal közepén ül karos borszékben, ázsiai kényelemmel; az ügyészről nem lehet mondani, hogy ébren van, mivel minden elítéltre halált diktál, s idézi rá Miksa király codexét. A §§-ok úgy folynak belőle, mint a víz, nem is, hanem mint a to­lófánk a tolóból. Csöndes a teremben minden, csak a légy dongását hallom a sütött kemencze körül, meg a szivem dobogását..... hallok még valami neszt, az asztal túlsó végén hortyog, könyökére borulva G. törvényszéki ülnök. A pennám is úgy perczeg, mint a prücsök. Oda künn a rabok láncza csörög, kik az ajtó előtt, hajadon fővel, a hidegben di­deregnek, így van megkötve az én lelkem is. Ha lehullanak lánczai... ha szabad leszek ... Rozsdás lánczok !.. azt gon­dolná az ember, hogy ezek a szegény fiúk mindig az esőn járnak, pedig éveken keresztül benn ülnek a penészes falak közt, s könyüik hullanak a hideg vasra. Megkeményedik a szivök, mint a vas, megfeketedik a lelkek mint a rozsda. Ha egykor úgy ülnének ki telkemen a csalódás ábrándjai, mint a vason a rozsda, vagy mint nyári eső után a békák kibújnak....­ ­) Lásd PESTI NAPLÓ 158. 160. 163. 164. 165. 168. 170. 171. 172. 183.184. 185.186. 187. 188. 189. 194. 195. 196. 199. és 200. számát.

Next