Pesti Napló, 1851. november (2. évfolyam, 496-519. szám)

1851-11-25 / 515. szám

515 « 05L másod évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Vidéken: Pesten : Évnegyedre 5 fr.— kr. p Félévre . 10 , — , , Egy évre . 18 , - , , A havi előfizetés, mint a sis­­ztenbinti eladás is, megszűnt. Egy hó­napra 1 fr 31)kr.p Évnegyedre 4 „ — , , Félévre . . 8 „ — „ „ Egy évre . 15 , — , , Egyes fiára — „ 4 „ „ A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyaló pedig EMICH G­ álhoz intézendő, úri-ut. Laffertház 449 Szerkesztési iroda: Ori­ntcza 8. sz. A havonkinti előfizetés (helyben) mindig a hónap 1-jelöl számittatik. Minden bem­entetlen levél visszautasíttatik. Kedd, nov. 25-én. HIRDETÉSEK ÉS MAGÁN VITÁK. Hirdetések négyhasá­bos petit-sora 4 pgö kr.­­jával számittatik. A be­­igtatási s lop.krnyi külön bélyegdíj,­­előre lefize­tendő a Magánviták négyha­­sábos sora 5 pengő kraj­­czárjával számittatik. A fölvételi díj szinte min­denkor előre leteendő, a PESTI NAPLÓ szerkesztő-hivatalában megjelen a PESTI NAPLÓ — ünnepeket és vasárnapokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap, délesti órákban. TARTALOM: önkormányzás. III. P­á­r­i­s. (A pártok állása a quaestorok törvényjavaslata irányában. A baloldal közeledése az Elyséehez. Bonaparte politikája és a Coup d’Etat. Creton indít­ványa és Joinville herczeg kijelölése. A democrata bizottmány ülése.) Bari­­n. (A hannoverai király halála Dánia és Liez­­vig ügyei. Az alakult dán országgyűlési bizottmány. A conservativ sajtóügye. Bethmann Hollweg. Stahl tanár felolvasásai.) Miskolci. (Fogyasztási adó árvereltetése. Iskolaügy. Őszi idő. Adózási aránytalanság. Utczák. Koldusok. Örültek. Társas élet. Piaczi urak.) Hivatalos. (Templomharangok. Birod. türv. lap tar­talma. Kizáró szabadalmak. Bábák kinevezése.) a Jelentés az első országos terményk­iá­l­­litási jutal­mak kiosztása iránt. Vegyes hírek s események. Politikai szemle. F r­a­n­c­z i­a o r­s­z­á g. (A Constitutionnel czikke a Coup d’Elattali félelem miatt fenvk­asztottak ellen.) Németország. (Frankfurt : Házmotozás. A szö­­vetséggyűlés határozata jegyzőkönyvei közzététele iránt. — Hannovera : a király halála.) Dunavizállás. Matár. (ERDÉLY ARANYKORA. Regény JÓKAI MÓRTÓL. XVIII.) Budapest, qov. 25-én. Önkormányzás ni. *) Midőn az országügyekben a legrendezettebb öszpontosítást látjuk, ugyan­akkor a közigaz­gatás lánczolatának utósd szemében — a köz­ségekben némi önkormányzás szil­ével találko­zunk. Magyarországra ugyan nem adatott még ki a községi törvény, de az előmunkálatok, s ideiglenes szabályoknak nem lehetvén állandó­sított jellemet tulajdonítanunk, várnunk kell, hogy községeink a monarchia német tartomá­nyaiban behozott elvek szerint fognak rendet­*) Lásd V. II. 514. sz. magasabb fokaira alkalmazásától vissza épen nem ijedünk. Sőt inkább. Ezen előszeretetünk mellett nálunk többség­gel is bír azon nézet, hogy erős szilárd kor­mány az önálló közigazgatás mellett is lehető, ha nem úgy, mint Angliában, tán úgy, mint Belgiumban. A kormány által nevezett községi elnökök, ezeknek a községhatárzatait fölter­­jeszthetés végett fölfüggesztő joga, a kormány­nak in supreraa instantia eldöntő szava — elég kezessége a rendnek és törvénynek. Míg azonban a jelen viszonyok közé bele kell találnunk magunkat, a nyilatkozó aggodalmak más természetűek. Nálunk az alig fölszabadult paraszt, a cse­kély birtokunknak — mit demokratiának nevez­ni helytelen szokás—túlnyomóságra emelése, az intelligens nagyobb birtoknak háttérbe szorítása gyakran nyilvánított aggálylyal emlegettetik; mi nem oly csodálatos, ha tekintetbe vesszük, hogy a centralizált franczia királyság alatt is nyilvá­­niták a conservativek, hogy „a nemzetőrségi törvényen kívül a demokratiának legerősb állo­mása a községi törvényben van,“ és e nyilatko­zat számokkal — a legjobb argumentummal—­­támogattatok. De nálunk a dolog nem bir ily komoly alakkal, s őszintén szólván, ezen nyil­vánított aggályok némi affectatióval tolattak elő­térre , midőn vele politikai fogásként éltünk; ma ez oldalról tán nyugodtan lehetünk;­­ s mielőtt községi törvényünk megjelennék, korán is sopánkodtunk. Még néhány vonással érintendjük azon különb­séget , mely a városok, s a falusi, mezei köz­ségek közt lelhető, s melynélfogva természet­szerűleg azon egy rendszer alkalmazásában rend­kívül módosítandó. Pária , nov. 16. A quaestorok indítványa holnap fog tárgyal­tatni. Ezen kérdés az állam­főhatalmakat egymás irányában, legnyíltabb ellenséges lábra állítja. El­döntésétől függ : várjon a törvényhozó hatalom áll a végrehajtó fölött, vagy pedig ez amaz fölött, vagy pedig mindkettő egyenlő erővel bír. A pártok, ed­digi megállapodásaikból ítélve , különbözőleg fogják föl. A majoritás kétfelé van szakadva : rivoli-egye­­tem-utezai és pyramid-utezai gyüldére. A baloldal hasonlóképen : egyik rész az indítvány ellen, Bona­parte mellett, úgy vélekedvén, hogy ha az indít­vány keresztülmegy , a majoritás még jobban meg­erősödik s még nagyobb zsarnokságot követend a minoritás fölött; e nézetben vannak a Presse és Re­­publique; a másik fél, a Cacaignac-töredék pedig mintegy negyven képviselő az indítványt pártolja , s azt hiszi, hogy ha át nem megy , a császárság kész, Thiers szavait idézve. E nézetet a Siécle pártolja. Minden bizonynyal a köztársasági baloldal megálla­podásától fog függeni, melyik félé lesz a győze­­delem. Mi azt hisszük, hogy a baloldal és pyramid­­utezai gyülde (némely orleanisták bonaparlistákkal együtt) a végrehajtó hatalom részére állanak s meg­buktatását kieszközlik, miért, eserében , a végre­hajtó hatalom köteles lesz az általános szavazat visszaállításán dolgozni. Nem lehet többé a fölött kételkedni, hogy a baloldal és az Elysée között némi közeledés nem volna, mi, mint beszélik, Proudhon nézete következtében történt. A baloldal igen boszús a majoritásra, s inkább kezet fog az Elyséevel, hogy megtörhesse, bár kétséges , hogy a majoritás megbuktával nem ásott-e sírt saját magá­nak is ? Bár hogyan tegyen is ígéreteket az Elysée, Bona­parte politikájával föl nem hagyand, tudniillik le nem mond a viszonti megválasztatásról. S ezen vi­­szonti megválasztatásra törekvésben láthatni a Coup d’Etat, mire hogy Bonaparte kísérleteket te­gyen , nevetséges volna fölötte vitázni. Mi a valóságos Coup d'Etat-t illeti,­­ egy eldöntő pere­ben nagy kérdés a nemzetgyűlés vagy a végre­hajtó hatalom mellé fogna-e állani a katonaság, ki­vált ha­lmaz rendentúli követelésekkel akarna föl­lépni. Az Elysée­ rendkívüli bizalmát helyezi a ka­tonaságba ; van-e erre oka, vagy nincs ? nem vitatjuk. Annyi igaz, hogy a katonaság kész. Ily körülmé­nyek közt, nem volna-e tanácsos, hogy a majoritás némely apró kérdések feszegetésével fölhagyva, a szigorú törvényesség útján foglalna helyet, s a ném­ Lásd P. N. 514. számát. A PESTI NAPLÓ MŰTÁRA. ERDÉLY ARANYKORA. REGÉNY IRTA JÓKAI MÓR. XVIII. A feleség és az odaliszk. Folytatás. *) Bánfi sokáig aludt. Egyszer fölébrede. Sötét volt körűle mindenütt. Kábult agyának idő kelle rá, mig kitalálta, hogy merre van és hogy miért van itt ? Valami hideg fugalmat érte a teremben végig borzongani s csak sok időre találta ki, hogy tán egy ajtó nyitva maradt s a kül levegő rohan be rajta. Lassankint eszébe jutottak a múlt éjszaka jelene­tei, a halálfogadás s érzé, hogy él. Bizonyosan megbánta a leány, hogy meg akart halni, gondola magában s keresni kezdé őt. A kerevet üres volt. — Azraele! Azraéle! Kiálta többszörösen. Senki­­sem válaszolt. Végre föltántorgott, s néhány para­zsat kapva a füstölőben, egy viaszgyertyát meg­bújta. Az egyes világ nem engedé őt a terem vé­céig látni. Azraelét nem látta sehol. Legelső volt, a mit meglátott, az ollóval ketté ágott kanócz. — Gyáva lélek ! dörmögé magában Bánfi s­át­­árva a hús szellőtől palástját akará fölvenni, erre gy összegöngyölgetett pergamen hullott lábaihoz, melyet fölvéve, azon Azraele írását ism­eré meg. Megütközve olvasá benne e szavakat­­„Uram. Ön részül lát a szívekbe. Szerelmet adunk­­tagunkért, de magunkat nem adjuk a szerelemért. Ön eljátszá hatalmát s midőn mindenkitől elhagyá­st , egyedül engem hitt hívének, ki önben csak h­atalmat szerettem. Én azé vagyok, a ki ezt öröklé, s ki­emelkedik, azt imádom, a­ki sülyed, azt gyű­­jtöm­. Ön példát vehetett volna Corsar bég sorsáról, úgy ne járt volna épen úgy, mint ő.. tenni. Ezekben a szabadelműséget félreismer­nünk nem lehet; tisztán kijelölt bennük az irány: kifejteni az önálló közigazgatásra való képessé­get az által, hogy ennek azonnal némi gyakor­lati tér engedtetett. Hogy minden koronaországban ugyanegy köz­ségi törvény behozatala czéloztatnék, sokszor helytelenítő bírálattal fölemlegettetek ; pedig igaztalanul, mert az olasz tartományoknak is — perse 25 év alatt kifejlett ■— községi rendsze­rük meghagyatott. A két ellenkező elv — önálló beligazgatás a kis községekben, alapítva több-kevésbbé a vá­lasztás rendszerére , és egy fokkal fölebb már ellenkező kifolyású hivatalrendszer — és a ter­mészetes érintkezés vagy összeütközés eseteiben, emennek túlnyomó ereje — a valódi községi önálló életet nem biztathatja különös fejlemény­nyel. A­mint csakugyan a német tartományok községei helyzetében látjuk is, hogy az úgyne­vezett „átruházott hatáskör,“ azaz, mely a köz­séget szorosan nem illető, s az egyetemi álla­mot közvetlen érintő, de, az államtól a község­re ruházott hatáskörnek betöltésére képtelenek­nek találtattak, é­s egy,,írástudó“ hivatalnok alkalmazása szükségesnek tartatik. A Lloyd, mely bizonyos javaslataiért a föld­­birtokos osztály képviselőjének, mint egyéb indítványaiért a conservativnek tartatik, körül­­belől az angol közigazgatás másolatát ajánlgat­­ja; s róla azt kell hinnünk, vagy nem tekin­tett e rendszer legmagasb politikai föltételein, sine qua non föltételein, keresztül; vagy nem tartja a státusintézmények szellemegységét szük­ségesnek , pedig a nélkül folytonos a harcz,­­ vagy pedig monarchiánk viszonyai mérlegelé­­sében sokkal merészebb mint mi, és velünk sok mások. Mi magyarok még mindig eszmélkedésinkben csak saját ügyeinkre szorítkozunk, s a közsé­gi önálló beligazgatás logikai következéseitől, Bánfi nem olvasható végig. Arcza elborult szé­gyenében, így meggyaláztatni ! „A nyomorult szol­­galélek, midőn megölelt, árulásról gondolkozott. S én e lény karjai közt akarom tölteni utolsó órámat!“ kiálta föl elundorodva önmagától. „Ez gyávaság és becstelenség ! Egy férfitól, a ki úgy élt, miként én, igy akarni meghalni! Ki szem szemben állott mindig ellenségeivel, utolsó perezé­­ben elbújni előlük s elbújni egy rabnő karjai közé! utálat reá.“ „E tanítás jól esett nekem. Ki el tudtam feledni egy nőt, a ki önföláldozással szabadíta meg ellensé­geim kezéből; egy kéjhölgy kezébe kelle jutnom, a­ki eláruljon ellenségeimnek.“ „De még nem­ késő minden. Az életet már nem, de a büszkeséget még meg lehet menteni.“ „Nem leend azon diadala senkinek, hogy engem elárult, ne mondják ellenségeim, hogy elbújtam elő­lük s rám találtak. Szemközt megyek eléjök, a mint illett volna tennem legelőször.“ E határozattal fölment a rejtett udvarra Bánfi, a­hol paripáját elhagyó. Megütközve látta, hogy az nincsen ott. Az odaliszk magával vive azt is. Már erre csak mosolyogni tudott. „Nagyon sajnálnám, ha egyúttal meg is nem lo­pott volna.“ Azzal visszament a sziklaterembe. A kanócz végét újra meggyújtá s ismét kijőve, bezárta a vasajtót s a Szamos partján lefelé megindúlt. Déltájban leült a part alá pihenni, s alig volt ott egy óranegyedig, midőn lódobogást hallott köze­ledni , föltekintett. A bokrok rejtve járták, s itt egy csoport fegyveres élén látta fölfelé lovagolni egymás mellett Csáky Lászlót és Azraelét. A leány valamit látszott neki mutatni a sziklák felé. A jó úr csupa elragadtatás volt. Bánfi gúnyosan mosolygott magában: „szegény tatár.“ A­hogy a fegyveres csapat elhaladt, Bánfi ismét útnak indult. Nem messze az erdőben egy szegény parasztra akadt, a­ki fát vágott. — Nem tudod, hová ment ez a fegyveres nép ? kérdé tőle. — De igen uram. Bánfi Dienest mentek elfogni, a­kinek fejére nagy díj van téve. — Mennyi? — Ha nemes fogja el, jószágot kap; ha paraszt, kétszáz aranyat. — Az nem sok, de neked úgy hiszem elég lese. Az a Bánfi Dénes én vagyok. A paraszt lekapta süvegét. — Kívánod urám, hogy valamerre elvezesselek ? — Vezess oda, a­hol a kétszáz aranyadót kifizetik érettem. Egy óranegyed múlva rettentő csattanás viszhang­­zott a hegyek között, mely mérföldnyi kerületben megrázta a földet, a gregyina-drakuluji tündértanya hozzájárulhatlanul összeomlott. Csáky szerencséjére elkésett, különben mindenes­tül ott vész. Visszatértében már fogva volt Bánfi s ő megfosz­­tatott azon dicsőségtől, hogy ellenségét ő keríthesse kézre. Rögtön sietett vele találkozhatni, s mintegy kikeresett boszantásul az odaliszket is magával vitte, ki oly hidegen nézett Bánfira, mintha sohasem látta volna. Bánfi azonban, a­mióta önkényt kézbe adá magát, ismét egészen visszanyerd régi lélekerejét s félvállról lenézve, monda: — Tehát ezentúl kegyelmed fogja az én avult­jaimat viselni. Azraele, mint egy kigyó, melynek farkára hágtak, sziszszent föl ez éles gúnyra, mig Csáky mosolygást erőltetett fülig pirult arczára. — Nem kivan méltóságod valami kegyelmet tő­­­lem ? szólt sértő szívességgel Bánfihoz. — Az kegyelmednél nincs, nálam pedig nem kell. A­mit követelek az, hogy miután én megjelentem, és el is fogattam, a nélkül, hogy tudnám m­iért , most már a feleségemet bocsássák szabadon. — Tehát végtére is visszafanyalodunk a fele­séghez ? — Épen nem úgy értettem. Én nem feleségemhez akarok jutni, hanem ellenkezőleg azt kívánom, hogy amikor engem börtönbe tesznek, őt bocsássák ,ki onnan. — Úgy lesz, a­hogy kegyelmed parancsolja mél­­tóságos uram, — viszont a gúnyos kegyességgel Csáky. Bánfi egy végtelenül megvető tekintete­t vetve rá, egyikéhez a bent levő csatlósoknak fordult s azzal kezdett elbeszélgetni, nem is figyelve többet a f­őúrra. Teleki meghallva Bánfi elfogatását, rendeletet ten, hogy rögtön Bethlen várba vitessék, ő maga pedig kikéredzett az udvarból Kővárra, hogy igy azt hi­­hessék, mintha a Bánfi elleni, faetio nem az ő műve. ..... hanem Béldi Pálé volna, a kinek várába vitetett Bánfi. Az elfogott főúr még az útban hallá, hogy felesége szabadon bocsáttatni rendeltetett s ez egyben meg­nyugodva, a többivel azután nem törődött. Bethlen­várba érkezve, Pataky István kolozsvári professor fogadá a főurat, ki meglátva a professort, tráfálózva kérdezé: — Hát kegyelmedet gyóntató atyáúl rendelték ide mellém ? Pataky kényezett, mig Bánfi könnyeden mosolyga. A porkoláb fölvezeté Bánfit a lépcsőkön, legna­gyobb tiszteletet tanúsítva iránta. — Megengedheti kegyelmed, kérdé Bánfi, hogy tisztelendő Pataky uram együtt lehessen velem ? Pataky zavarodottan szólt: — Úgy hiszem, méltóságod nálamnál jobb társa­­­ságot fog itt találni. Bánfi vállat vonított, nem értve a viszonzás értel­mét, s azzal benyitott az előtte föltárt ajtón. Megdöbbenve állt meg a küszöbben. A szobában egy gyászba öltözött nő volt, ki a mint meglátta Bánfit, halálsápadtan támaszkodik az asztalra s nem birt megmozdulni. Bánfi minden vérét szivébe érté futni. A másik pillanatban szenvedélyesen rohant a hölgyhöz, és kiálta: — Nem ! — Margit ! Bánfiné szótlanul veté magát férje keblére és he­vesen zokogott. — Téged nem bocsátanak szabadon ? — kérdé Bánfi elsápadva. •—• Magam nem mentem innen. — viszonza Mar­git. — Börtönödben nem hagyhatálak el. . . . Bánfi szemeiből kicsordult a könyv. Szótlan ro­gyott le neje lábaihoz s annak kezét égő csókjaival halmoza el. — Mig boldogok valónk a világ szerint, addig ke­rülhettük egymást. — szólt Bánfiné fuldokló han­gon ; a szerencsétlenség ismét összehozott ben­nünket. ... És lehajolt férje homlokát megcsókolni. Az ájultan dűlt el lábainál. Annyi érzelem rohanta meg egyszerre keblét, hogy még az ő erős szíve sem volt azt képes elviselni. (Vége köti.)

Next