Pesti Napló, 1853. február (4. évfolyam, 869-891. szám)

1853-02-26 / 890. szám

1853. negyedik évi folyam* ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidéken: •Évnegyedre 5 f. — k. p. Félévre . 10 „ — ,, ,, A havi előfizetés, mint a számonkinti eladás is megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ; anyagi ügyeit tárgyazó pedig EMICSI G. úrhoz intézendő, uri-utcza Laffert ház 8. Pesten: Egy hónapra 1 f. 30 k. p. Évnegyedre 4 ., — ,, „ Félévre . 8 „ — „ „ Egyes szám . . 4 „ „ 890 Szerkesztési iroda: Uri-utcza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Szombat, febr. 26-án. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések négy­­hasábos petit­ sora 4 p krjával számittatik. A beigtatási s 10 pe­krnyi külön bélyegdíj előre le­fizetendő a Magánviták négy­hasábos sora 5 pengő krajczárjával számittatik. A fölvételi díj szinte min­denkor előre lefizeten­dő a PESTI NAPLÓ szerkesztő-hivatalába. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap, reggeli órákban. Telegraf­ tudósítások. A ma reggel beállott könnyebbség­i cs. királyi Ap. Felsége egészségi álla­potában folyvást tart. Bécs, február 24. 1853. d. u. 4 órakor. Bécs, febr. 25. reggeli 1 órakor. A csekély, s rövid ideig tartó lázszerü iz­galom s a fejmelegség kifejlődésének idő­­szakonkint bekövetkezett mérsékelt öreg­­bedése nem csökkenté a könnyebbülést, melynek a cs. kir. Apostoli Felsége az utolsó reggel óta örvendett. — Az éj kezdetével nyugodt álom állott be, mely most mig tart. Udv. tan. Seeburger, cs. kir. háziorvos. Korín. tan. Wattmann lovag, cs. kir. házi seborvos. Pest, febr. 25.­­ I. Korunk szétzilált nézetei között egy vivta ki magát minden kétességből, hogy iránta ma már tökéletes egyetértés uralkodik a józa­nabb elmékben. S ez az anyagi javí­tások szüksége, mint a jelenkornak ter­mészetes postulátuma. S a­mily alapos e nézet, épen oly annyira törekszik részletes megoldatás­ra, s az alkalmazás ezerféle alakjaiban keres és talál igazolást. Hazánkban is, hál’ istennek, oly meggyőző­déssé válik az anyagi javítások szüksége, hogy a nagy szók, melyek nemrég szerepeltek, leol­vadnak , s a cselekvés terén azon szerény igé­nyekre zsugorodnak össze, melyek egyedül ké­pesek valamit teremteni. A mezei gazdaság jobb és sikeresb intézése: az ipar és kereskedés, Ti­­sza-szabályozás, és a­mi nélkül egyik vállalat sem sikerülhet, a tudomány és tőke szaporítása, ezek s több hasonló igények nyilatkoznak a gazdasági lapokban, s ezeket majd kö­vetve, majd megelőzve más hírlapokban is. A kereskedelmi kamarák jelentései hozzájárulnak gyengeségünk fölfedezéséhez, s javaslatokkal gazdagítják azon nézet alaposságát­, mely az anyagi javítások szükségét hit ágazatává tette. Azonban e dicséretes munkálkodás közben, mely természeténél fogva inkább az alkalmazás részletei körül forog, mintsem átalános elvekkel gondolhatna, melyek úgy is a kivitel korában annál elégtelenebbeknek mutatkoznak, mennél általánosabbak voltak; ezen részletes munkál­kodás közben mondjuk, nem árt néha oly álta­lános elveket is pengetni, melyek szükségkép irányozzák a cselekvést. Mert elvek nélkül csak­ugyan nem lehet él sem az egyes ember , sem a társadalom; azon egység és összefüggés, mely által az emberi cselekvés egészszé, magával nem ellenkezővé válik , csupán elvek útján készül. Az egyes ember eszessé, s a társadalom szilárd munkálkodóvá elvek által lesz. Bizonyos tehát, hogy szükséges tájékozás végett is kell olykor olykor magas­ álláspontra emelkedni. Bizonyos továbbá az is, hogy némely elvnek minden egyes ember meggyőződésévé, s ez­által a társadalom lelkiismeretévé kell válnia, ha olyanokat nem akarunk tapasztalni, melyek őrültségből szár­mazhatnak csak, s meggyilkolják magát a tár­­sadalmat. A párizsi proletariustól kezdve a legvadabb szegény legényig, kik a társadalom legalsóbb és szánakozásra legméltóbb rétegét képezik, bizo­nyosan mindnyájan, ha gondolkozni képesek, az anyagi jólét némi tartós áldását kívánják. A társadalom közép­rétegei pedig, melyek legszá­mosabbak , kétségkívül, mindig nagyobb jólét után törekszenek. A felsőbb rétegek végre, ha nem törekszenek is többet keresni , — s habár náluk a kereset gyakran csaknem — pazarlás­ban áll, okvetlenül megtartani óhajtják azt, a­mit bírnak, de nekik is saját biztosításuk vé­gett kell óhajtaniok, hogy mások között hason­lóan terjedjen a jólét. Íme tehát a jólét szük­ségességéről valamennyien meg vannak győ­ződve. De, a­miről talán nem minden ember győző­dött még meg, mivel vagy nem fogja fel a dol­gok szükséges összeköttetését, vagy csak nem volt még alkalma erről gondolkozni, bizonyos az is, hogy nem a kiterjedett földbir­tok a jólétnek egyedüli tényezője, hanem legkivált a tőkék mennyisége, mely a földbe fek­­tettetett, s mely a termények feldolgozását, szét­osztását és használhatását eszközli. Ha maga a földbirtok már magában gazdag­ság volna, Magyarországnál dúsabb ország alig lett volna, széles e világon, vagy csak Afrikának és Déli-Amerikának azon roppant terjedésű tar­tományai múlták volna felül, melyekben még több földbirtok van, s melyek — annyira igaz, hogy a földbirtok maga nem gazdagság! — még szegényebbek mint Magyarország volt. Mégegy­­szer, ha maga a földbirtok volna már gazdag­ság , Debreczennél és Szegednél s még több ma­gyar városnál nem lett volna dúsabb város Euró­pában , pedig azok már csak Pesttel sem mér­kőzhettek, mely a szegényebb földbirtokosok közé tartozott, — hát még Bécscsel, Párizssal, Birminghammal vagy épen Londonnal hogy mér­kőzzenek !! Nem földbirtok csupán, hanem főleg a tőkék teszik az országot vagyonossá. Ezt még kézzelfoghatóbbá tesszük azon észrevétellel, hogy Európának földjei bizonyosan nem nőttek háromszáz év óta, pedig Európának összes va­­gyonossága hihetlen arányban növekedett ez alatt, bár e­közben maga Magyarország nem ha­ladott is illő arányban Európával. Jövendőre is, mind nálunk mind egyebütt ugyanaz marad a földbirtok térileg, ellenben a lakosok száma bizonyosan fog szaporodni, mely ugyanazon té­ren nemcsak élni kénytelen, de folytonosan na­gyobb kényelemre s jóllétre szinte ösztönszerü­­leg törekszik. Hogyan válik ez majd lehetsé­gessé ? Csak a növekedő sikeres munka s a tőkék szaporodás­a által, s valamint a munkát sikeresitő észnek, úgy a tőkék sza­porodásának nincs határa. Innét van, hogy a jólét határa sem sejthető, még Angliában sem, hol aránylag legtöbb tőke s azzal legtöbb munka dolgozik a világon, mert a jóllét nagyobbodása e két dadtorral egyenlő lépéseket tesz. S ime itt egy elvre bukkanunk, melyet min­denkinek hitágazatává kell tennie, hogy a tár­sadalom lelkiismeretévé váljék. S ezen elv, mind az, mi a munkát, s a munkának anyját és gyermekét, a tőkét megsemmisíti, s igy mindenek felett a forradalom, mint a mely a munkának minden gyümölcsét tőkéstől tönkre teszi, a közjóllétnek legnagyobb el­lensége. Minden forradalomban iszonyú nagy csalódás van, mert még akkor is, midőn eredete a nyomor elhárításának vágya, saját czélja, a jóllét ellen működik, s igy a társadalomra jótétemények helyett nyomort, szenvedést, vér­ontást, a vagyonnak feldúlását, elmeháborúsá­got szakadást , s minden nemét az átoknak hozza. Deireczen, febr. 22. Az országos főkormányzóságtól tegnap és ma reg­gel érkezett tudósítások által ide is eljutván hire azon keblet­ lázitó merénynek, mely ő cs. kir. Ap. Felsége ellen gyilkos kéz által megkisértetett; de a melyet az isteni gondviselés szerencsésen elhárított, az egész népet egy meg nem nevezhető megdöbbenés foglalta el, mely midőn szavakat talált, a gaz gyil­kos elleni átkokban tört ki. Azonban megzúdulván a harangok, seregestől sietett a közönségnek min­denféle helyzetű tagja a templomokba, hol ő Fel­sége szerencsés megszabadulásáért „Téged isten dicsérünk“ ünnepeltetett. Elsőben a róm. kath. temp­lomban tartatott Házky Károly kisprépost ál­tal nagy mise , melyen az összes katonaság is jelen volt. Többeknek figyelmét magára vonta itt egy al­tiszt, ki a néphymnust egy kis papírdarabról a zene­karral együtt nagy megilletődéssel énekelte. Azután a reformátusok nagy templomában, hová a nagy so­kaság miatt a szó teljes értelmében alig lehetett be­jutni, superintendens S­z­o­b­o­s­z­l­ai Pap István tartott buzgó és érzékeny háláimat; az iskolai ifjú­ság kara pedig a ,,Tartsd meg isten királyun­­k­a­t‘‘ énekelte. Estvére az egész város ki fog vilá­­gitalni, s már is több oldalról emlittetett, hogyó cs.kir. Ap. Felségéhez hű ragaszkodást tolmá­csoló feliratok fognak intéztetni. r. 1. Czegléd, febr. 23. Városunk ma tartó ,,T­e d e u m­át délelőtti 9 órakor nagyszámú közönség jelenlétében . Fel­sége ifjú császárunk szerencsés megmentéséért. — Megható volt az ünnepélyes csend, mely az egybe­­sereglett ajtatos hivek ajkait lezáró, s csupán egyes őszinte szivből eredt sóhajok zavarák meg azt, mely­­lyek a pillanat magasztosságától túláradozó keblek­ből törtek magoknak utat s emelkedtek a Mindenható szent zsámolyáig Ő Felsége szerencsés bosszú éltéért. Jelen voltak az isteni tiszteleten minden ittlevő cs. kir. tisztek, hivatalnokok, s városi elöljárók, továb­bá minden rango­s rendű magánosok. — Városunkat illetőleg írhatom önnek, miszerint a borzasztó me­­rény elkövetése ő Felsége szent személyén, itt min­den körben élénk részvétet ébresztett. Nem talál­kozik egy is, ki megvetéssel ne fordulna el az iszo­nyatos ténytől. Közéletünk bőjűies egyhangúsággal húzódik to­vább tovább kevés szellemi éldelet közt. Casinónk nincs, hol napi fáradalmaink verejtékét, s az anyagi látásfutás izzadalmait a költészet melege s gyakoribb érintkezésünk által kölcsönösen felszáritanak, hanem néhány előbbkelő helyeken gyűlünk össze estenkint, melyeket városunk társalgási gyupontjaiul méltán nevezhetni. — Irodalmunk iránt részvét mutatkozik. Örvendetes tüneményként villanyozott fel K­u­b­i­n­y­i Ferencz s V­a­h­o­t Imre urak „Magyarország ké­pekben“ czímű programm­lapja, s a legjobb szeren­csével óhajtjuk , hogy találkozzék, a­mi bizonnyára nem is marad el, miután oly jeles két férfiú áll ezen irodalmi vállalat élén, kiknek neve dicsérgetésekre nem szorul. Egyszersmind örömünkre esett V­a­r- D’ ALFI KORNÉLIA MARQUISNŐ, vagy az Annecy-tó és környéke. Elő­j­á­t­é­k. (A következő jelenet napjainkban történik egy ma­gános mezei lakban Lyon környékén. Egy fényesen világított terem hátterében egy veres bársonnyal borított asztal látható ; egy feszület áll két gyertyatartó közt; kevés távolságra két karszék van s ezeknek lábainál két térd-vánkos.) (Faustina, szobaleány, egy a terembe nyíló szobá­ból kilép.) FAUSTINA, vígan. Alig várom éjfélt! mily ko­média !... No ! ezen sokáig fogok nevetni. Lássuk, nem hiányzik-e valami. Nem, itt a két karszék a házasok számára ... (Nevet.) Ha, ha, ha! itt vannak a vánkosok, hova... (még jobban nevet) térdelni fognak. Istenem! mily mulatság ez ! (Pietro, az inas, feketébe öltözve, két virágedényt hoz, s az asztalra helyezi.) FAUSTINA, nevetve. Te ugyan az ördög sekres­tyése lettél! PIETRO, komolyan. Tisztelet signor dom Cam­­brelli indiai patriarcha s a marquisnő nagybátyja se­krestyésének ; (kaczajra fakadva) nem, azt nem kép­zelheted, miképen néz ki Ambrosio veres köpeny­kéjében s mellét verő ,fehér álszakállával! FAUSTINA. Ambrosio ugyan hirtelen haladt: teg­nap az asszonyság házfelügyelője, ma nagybátyja! Nem érkezhetek jobbkor Velenczéből... Ej no, s a fiatal embert, láttad-e ? PIETRO, majd megpukkadva neveitében. A gróf úr rendezi a szegény fiú öltözetét... megfizethetlen, a­mint­egy át van öltöztetve! Tizennyolczéves kora s csinos képe daczára úgy néz ki, mint egy carne­­vali álarczos alak; fejér bársony térdig érő nadrág, arannyal himzett bíbor tunica, s vállán ezüsttel hím­zett lepelke. Képzeld ehez tollas és redőzött lapos bársony süvegét, s kész az ifjú képe. FAUSTINA. Ilyen balgát látni­ oly bőre, hogy megérdemli, mi vele történik. Észre nem venni, hogy hat hét óta a marquisnő s a gróf bábjátéka, bo­londja ! Elhinni, hogy a gróf asszonyunk testvére! ez már csak mégis igen nagy ostobaság ! PIETRO: Hát aztán ? a kis Julián valószínűleg már természettől igen buta volt... S azonfelül bele­bolondul a marquisnőbe. Következőleg egészen bár­gyúvá kellett lennie... Azonban dőresége daczára bátor mint egy oroszlán... Emlékszel-e párviada­lára azon tiszttel ? FAUSTINA: Igen! A marquisnő maga is jelen volt... A szegény filkó még a kérkedőt akarta játszani! PIETRO. Édesem, igen nagy szabadságot vesz magának... Filkónak hivni herczeg Torre-Alba ő kegyelmességét, Sz. Hermenegilda rend vitézét. FAUSTINA. Megeskü­nném reá, hogy ez a sze­rencsétlen jegyző-írnok komolyan veszi szerepét, s hitvány nevét szívesen felcserélné ezen kölcsönzött név-­s czimmel, mit a gróf reá aggatott, hogy a bo­hózatot tökéletessé tegye . PIETRO. Mikor valakit bolonddá kell tenni, a gróf egészen elemében van. FAUSTINA. Valóban a gróf el sem alszik ebéd­­után, mióta egy szerencsés történet ide hozta ezt, a marquisnő- s a grófnak mulatságára. PIETRO Most nem húzogatja órákig szórakozás végett a szegény Lowának, az asszonyság agará­nak füleit s farkát. FAUSTINA: Szent igaz, hogy a gróf a legszebb, legcsinosabb, legtökéletesebb úri­ember, de ha a marquisnő­vel egyedül van, úgy nem tud társalogni, mint egy ló. PIETRO. Az asszonyság jól bele­találja magát ebbe, pedig oly szellemdús. FAUSTINA. Igen, mert mikor egyedül van a gróffal, oly szelemdús, hogy kettő számára is bőven elég: van is miből, aztán még egészen bele van bo­londulva a grófba, s mikor valakibe belebolondult, ez reá nézve phénix, ennek az egész világot felál­dozná ... önként értetődik, hogy kivevőn önmagát. PIETRO. Mily nő! mily nő ! Sokszor azt hiszem, maga a sátán. FAUSTINA. Ha a sátán gyakran ölt ily alakot, tudom, hogy sok lelket elkárhoztat; igaz, erről jut eszembe, tudod-e, hogy ez a ma estveli tréfa egy kissé szentségtörő ? PIETRO: Egy kissé ?... A mennykőbe, nagyon is az i­de ez az asszonyságra s a grófra tartozik. Most jut eszembe, hogy elvesztendik időtöltésüket, nem lesz kit kínozzanak; mert a nemsokára véghez­­menendő szertartás után a szerencsétlen Juliánnak nem hiszem, hogy lenne bátorsága még betenni ide a lábát. FAUSTINA. Mit bánja azt a marquisnő! hol­napután reggel úgy is elutazik Párisba. PIETRO. Igaz... De hát mondó, mert te be vagy avatva asszonyod titkába, miként fog ez végződni ? mert végre is, nemsokára, a házasság után.. . FAUSTINA: az óra ütését hallva. Éjfél! siess, hamar, én visszamegyek az asszonysághoz, hogy fe­jére tegyem a marquisnői koronát... Istenem ! mily szépen néz ki az udvari díszöltözetben­­ egészen el­­vakított. Megismerem, hogy legkevésbbé sem csoda, ha ez a bőre jegyző­ írnek leigéződött! PIETRO: Soha asszonyunk szülővárosa, Velen­­cze, nem büszkélkedhetett bámulandóbb teremtés­ben !... Magam is szeretem szemlélni a marquisnőt, épen csak a szemlélés gyönyöréért. FAUSTINA: Rajta, Pietro, távozzunk e terem­ből ; a cselédeket egy s más ürügy alatt elküldték Lyonba; Ambrosio, te , én vagyunk egyedül be­avatva a komédia titkába; a gróf lesz Julián ... mit is beszélek... Torre-Alba herczeg házasságának egyetlen tanúja. (Nevet.) PIETRO. Sz. Hermenegilda rend vitéze . . . sárga lepellel . . . Ila, ha, ha ? (Pietro és Faustina nevetve távoznak két különböző ajtón, néhány perczczel azután belép Julián s Keresztély gróf ; az utóbbi magas, hajlékony s díszes termetű, de arcza, bár tökéletes szép, csak szemtelen nyegleség ki­fejezésével bir : lovagias könnyedséggel visel egy gaz­dag udvari öltözetet. Julián tizennyolcz­ éves, kedves, gyöngéd s mint fiatal leánynak nyiltszivü arczvonásai angyali szendeségnek, fényesen de nevetségesen van felczifrázva , fejérbársony buggyos nadrágban , arany­nyal hímzett bíbor tunicában, ezüsttel kivarrott sárg lepelkében; mellén ragyog a sz. Hermenegilda rendjel

Next