Pesti Napló, 1853. március (4. évfolyam, 892-917. szám)

1853-03-26 / 914. szám

1­853. negyedik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK Vidéken: Pesten: Évnegyedre 5 f. — k. p. Félévre . 10 — ,, ,, A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. Egy hónapra 1 f. 30 k. p. Évnegyedre 4 „ — „ „ Félévre . 8 „ — „ „ Egyes szám . . 4 „ A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ,­nyagi ügyeit tárgyazó pedig EMICH G. úrhoz intézendő, Ori-uteza Lab­ért ház S. 914 Szerkesztési iroda: Ori-uteza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől Fogadtatnak el. Szombat, márt. 26-án. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések négy-IM­a­g­á­n­v­i­t­á­k négy­­hasábos petit-sora 4 p. hasábos sora 5 pengő krjával számittatik. A beigtatási s 10 p. krnyi külön bélyegdíj előre le­fizetendő a krajczárjával számittatik A fölvételi díj szinte min­denkor előre lefizeten­dő a PESTI NAPLÓ szerkesztő-hivatalába. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap, reggeli órákban. Előfizetési fölhívás .PESTI NAPÚT :~t v. *-■ / tíi. í) • •• • ■ .­­• . második évnegyedi (april—jun.) folyam a r a. Vidékre postán küldve . . 5 frt. Helybeli házhoz-hordással . 4 „ Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir. postahivatalnál, — és Pesten e lapok kiadóhivata­lában úri utcza 8 sz. a. I-ső emeleten az udvarban, és E­mich Gusztáv könyvkereskedésében úri és kígyó utcza szegletén. Az előfizetési leveleket bér­­mentesittetni kérjük. Figyelmeztetjük a t.­ez. előfizetőket, mi­szerint a jövő évnegyed elején a Pesti Napló tárczá­­jában Stowe asszonynak Tamás Bátya kuny­hója ünnepelt szerzőjének első művét messze fe­lülmúló legújabb irányregényét fogjuk megkezdeni. EMICSI GUSZTÁV, a „Pesti Napló“ kiadó tulajdonosa. Becs, mart. 23. A különben oly tiszta Becsnek néhány nap óta igen különös képe volt, hó az utczákon , hó a há­zakban, hó a fedeleken, hó a járdán, hó a szekér­­úton ! Mindazáltal a város tisztasága aránylag rövid idő alatt van helyreállítva, mondják, hogy egész nap ezernél több szekér szüntelen mozgásban volt, mely a havat a városon kívüli mezőkre vitte. Azonkívül a rosz idő miatt sokkal több hintó is látható volt, mint egyébkor , és mind­ennek daczára mindenütt a legpéldásabb rend uralkodott; a közlekedés perczig sem jön megháboritva, s az utczák nagyobb része ma már csaknem oly tiszta, mint a minő egy héttel ez­előtt volt; ne higgje senki, hogy titkos czélzásból közlöm mindezeket épen a „Pesti Napló“-val, ha­nem már levelemet valóban mással nem tudtam kez­deni, mint azon rettenetesen érdekes tárgygyal, mely oly sok beszélgetésnek exordiumát képezi,­­ az idő­járással. Egyéb hírekben úgyis igen szegények va­gyunk; posta két nap óta nem érkezett, s a város falain belüli élet épen oly unalmas, mint az időjárás. Egyet­len fontos hír az, hogy az angol követ lord West­moreland külügyminiszterünknek néhány nappal ez­előtt kormánya legújabb jegyzékét kézbesítette volna, melyben Anglia megígéri, hogy a politikai menekültek magaviselete felett igen éber szemmel őrködni fog, s hogy — mihelyt rábizonyult erre vagy amarra, hogy a más államokban történt békeháborga­tást tettlegesen elősegítette — az angol bírói törvény­székek közbenjárását gátolni nem fogja. Ausztria pedig késznek nyilatkozott , az angol kormányt oly okmányok birtokába juttatni, melyek némely mene­kültek bűnös részvételét kétségtelenné teszik, s a bizonyosság oly mértékét eredményezik , hogy az egész ügy bírói tárgy­altatásra érettnek mutatkozik. A­mit a fejedelmi congressusra vonatkozólag múlt­kori levelemben közöltem , azt a Frankfurter Ober­­post-Zrg igen jól értesült bécsi levelezője is megerő­síti. Igaz, ,— úgymond — hogy itt Bécsben a porosz és orosz felségek látogatását várják, de az időpont, melyben az be fog következni, eddigelé még nincsen meghatározva. A három szövetséges fejedelem ezen összejövetelének azonban túlnyomó politikai jelentése nem lesz, valamint általában mindazon hírek, me­lyek legközelebb időben várható európai fejdelmi con­­gressusról szólnak , teljesen alaptalanok; lehetséges ugyan, hogy egy ily congressusnak tán nem igen tá­vol jövőben helye leend, sőt ha Európának, neveze­tesen Törökhonnak viszonyait szemügyre vesszük, ez valószínű is. Jelenleg azonban egész határozottsággal csak annyit állíthatni, hogy a három uralkodónak összejövetele egy ilyen congressus eszméjével semmi összeköttetésben nem áll, s hogy e congressus oly igen rövid idő múlva létre még nem jövend. Egészen alaptalan tehát azon aggodalom is, me­lyet a legújabb hírek szerint — a porosz király ide­jövetele némi berlini körökben költött, a hol t. i. at­tól tartanak, miszerint az osztrák-o­rosz befolyás is­mét túlsúlyt nyert, s hogy Poroszhon ez által függő állásba fog szorittatni, mely tán a jelenlegi porosz minisztérium további fenállását is problematikussá tehetné. Úgy hisszük, a porosz király útjának igen egyszerű oka van , mint rokon és szövetséges ural­kodó Bécsbe siet, hogy a fiatal császárnak szemé­lyesen szerencsét kívánhasson azon csodálatos se­gítség következtében, melyben a gondviselés részesí­tette. Furcsának találjuk , hogy épen az uralkodó fejeknél minden lépésnek indokát homályos távolban keresik, s nem azon érzelmekben, m­elyek oly termé­szetesek, s minden, egyenes szívvel biró ember keb­lét betöltik, akár királyi palotában, akár alacsony kunyhóban lakjék.­­ Szintoly alaptalan azon hir is, miszerint Törökben az Oroszországgal­ differentia kiegyenlítése végett Poroszhon közbenjárását föl­­kérte volna. Berlinben erről sem tudnak semmit, s nagy meglepetéssel vették az utóbbi bonyolódás hi­­rét, valamint azon tudósítást is , hogy Angol- és Francziaország határozottan egyesültek a végre, hogy a törökhoni kérdésben tökéletesen kezet fogva járjanak el. „Az égető kérdések“ száma ismét egy­­yet szapo­rodott az által, hogy Szardínia az olasz nemesek jó­­szágelkobzási ügyében a külhatalmakat segítségre fölszólította. Hogy Angelhon e fölszólitásnak már en­gedett is, tudvalevő dolog ; legújabban pedig ugyanez ügyben a franczia császárnál is lépések tétettek , ki szinte megígérte, hogy e tárgyban közbenjárását nem­ vonandja el a szardiniai kormánytól s Hübner úr pá­risi követünkkel ebbéli nézeteit máris­ közlötte; mint­hogy azonban az ausztriai kormány már kinyilatkoz­tatta, miszerint a jószáglefoglalási rendelvényt a ki­vitelben úgy is némely módosításnak alá fogja vetni, ez úgy alkalmasint minden komolyabb bonyolódás nélkül ki fog egyenlíttetni. Fest, mart. 25. oo Az amerikai egyesült államok f. hó 4-én 77­ éves évkönyveiknek egy új lapjára fordítottak. E lap tiszta még, legfelebb egy kérdőj­el áll rajta, mely után a jövő fogja majd feljegyezni a történet betűit. E kérdőjel ebbe az új elnök néhány sort irt, né­hány ígéretet, elvet, tájékozást, szóval: politikai hit­vallásának körvonalait, melyeket e lapok tegnapi száma közölt. Mielőtt e székfoglaló beszéd némi taglalásába bo­csátkoznánk, két körülményt vélünk kiemelendőnek a megelőzött elnöki eskü s a beszéd elmondására nézve. Pierce tábornok nem esküvék az egyesült álla­mok alkotmányának tehetsége szerinti fentartására, hanem csak ünnepélyesen e­r­ő­s i­­­é, hogy így te­­end. — Távol attól, hogy ebben bármi kibúvó ajtót keresnénk, csupán azt látjuk ez által feltűnőnek, hogy az új elnök democrat elveihez a formaság­ban is ragaszkodott, melyek politikai eskü tételével ellenkeznek. Másrészt azt is bizonyítja ez, hogy az amerikai nem oly forma ember, mint az angol, kinél ily eltérés komoly akadályoknak lehe­tett volna kútfeje. A beszédet illetőleg, ezt Pierce minden írás vagy jegyzet nélkül, emléke után mondta el, s ebben is el­tért Fillmore, Taylor, Polk és többi elődétől. E székfoglaló beszéd, mely az európai trónbeszé­dekhez hasonlólag, az állami kormány kü­l­ös belvi­­szonyait s követendő politikáját adja elő,nem bir min­denben oly határozott vonásokkal, hogy azokból az államfőnek a külfölddel szemközti egyenes irányza­tára következtetést vonni lehessen. Mert bár megjegyzi, hogy az uniót hely­zete és hivatása minden nemzettel bé­­kében élni utasítja, de egy szóval sem érinti az európai hatalmasságokban egyetértés s irántoki tisztelet szokásos nyilvánítását. Elmondja, hogy birtokszerzés esetére a népjog és szerződések meg ne­m­ sérté­sére fog ügyelni, de elmondja egyszersmind azt is, hogy politikája nem fogja magát a területi terjeszkedésben alaptalannak bizonyult félelem által korlátozni engedni, sőt hogy a szövetség joga, biz­tossága és békéje visszautasít minden oly eszmét, mely szerint bármily idegen hatalom az óc­eán e részén közbenjárni vagy telepíteni akarna. Ez tiszta Monroe-tan , vagyis más szavakkal, az egyesült államok kormánya nemcsak az egész ame­rikai szárazföd fölött kíván — még­pedig igen tág elvalapon rendelkezni, de még más idegen állam köz­benjárását sem akarja semmi áron megengedni. E pont — melyben Pierce külpolitikája fő elvét fejezi ki — az angol, spanyol és franczia kormá­nyokra vonatkozik, mint melyek legkönnyebben jö­hetnek gyarmatosítási vagy közbenjárási esetbe. Az angol sajtó már­is feljajdul e tan ellen, s pél­dával áll elő, hogy ha Santa Anna, ki már­is vissza­hivatott, Mexicót az anarchia és szétbomlástól meg­menteni, kormányát valamely európai hatalommal kötendő szövetség által megszilárdítani akarná, a mint ezt tenni érdekében is volna — az­ unió akkor is ellenezné e rendszabályt s feljogosítva érzené ma­gát független szomszédainak tettei és szövetségei fö­lött határozni. Ily tett, mely a másodrendű hatalmak aláásására irányoztatnék , a polgáris­ült világ ít­élő­széke előtt igazolható volna-e? kérdi a „Times“ nem minden gúny nélkül idéz­te a Pierce tábornok által használt kifejezést. Az, hogy az új elnök egy nagy hadsereg folytonos fentartását Amerikára nézve szükségtelen­ és veszélyesnek véli, nem olyszerű békebiztosítás, mint a­milyen leendett voln­a bármely európai szárazföldi uralkodó ajkairól. Ame­rika inkább tengeri hatalmasság, s viszályok eseté­ben hajóhada dönt, s e hajóhadról nincs a beszéd­ben említés. S ennyi az , mit Pierce tábornok a külföldet ér­­deklőleg elmondani jónak látott. Beszéde többi része belviszonyokkal foglalkozik. A rabszolgatartás ké­nyes kérdését tartózkodással érinti. Sok ügyességgel czélozgat az unió felbomlásának rémképére , melyet e szenvedélyizgató kérdés felidézhet; őszintén be­vallja, hogy ő az 1850-diki compromissnak vagyis a a rabszolgatartás status quo-jának pártolója, s hogy a szabad államba átszökött rabszolgák iránti törvé­nyeket fentartani kívánja. Ezen őszinteség nem fog-e abolitionista viharokat torlasztani az unió egére, hol már Stowe asszony könyve előhirnöki villám gyanánt tűnt fel ?— E­zt egy franczia lap kérdi, s nem tud felelni reá. Annyi bizonyos, hogy Pierce tábornok, democrat helyzeté­nél fogva jobban csilapíthatja , mint ezt egy whig elnök tehetné, az e kényes és csiklandós ügyből szár­mazható nehézségeket. Ezekből látható, hogy az új államfő részletekbe, mint p. o. az Angliávali szabad csere-üzlet, s Fran­­cziaországgali viszonyok elintézése lehettek volna, nem bocsátkozva, átalános téren tartózkodott nyilat­kozatában. A saját személyére vonatkozó szavak sok lelki önérzet és fü­ggetlenséről beszélnek. Ez utóbbit ka­binetje alakítása által is bebizonyitá, midőn egy­részt az érdekostromoknak nem engedve befolyást, szilárdul meggyőződését követő; más­részt pedig mi­dőn oly férfiakkal lépett fel, kikkel egyesült kormá­nya inkább egy uj időszak megkezdésének , mint a hagyományszerű múlt folytatásának látszik. M.-Óvár, márt. 23-án. Utosó levelemben az igazsághoz tökéletes hűség­gel szántó­ vetőket fütyörésztettem­ és pacsirtákat énekeltettem az Úr Isten mosolygó ege alatt; s ha most azon levelem önök becses lapjaiban minden módosítás nélkül megjelenend, *) magam sem fogom mosolygás nélkül olvashatni, mert az említett szántó­vetők lovaikat az eke helyett hóval terhelt szekerekbe fogják, hogy, ha már a külvilágtól egészen elzárat­tunk is , legalább szomszédainkkal legyünk képesek közlekedni, kiktől hegyekké tornyosult hófuvatok választanak el bennünket a rögtön beállt fergeteg első napjaiban. Hogy pacsirtáim éneke és szántó­vetőim füttye el­­­némult, ha senki nem is, azok bizonyára örülni fognak , kiknek részére múltkor üdvös tanúságot vontam ezen füttyből és énekből, s nem csodálnám , ha jelen időjárásunk­okfőül használtatnék múlt le­*) Már megjelent. Szerk. D’ ALFI KORNÉLIA MARQUISNŐ, vagy az Annecy-tó és környéke. (Folytatás. *) XXXIX. Az erdőn áttört ösvény igen meredek kezdett lenni; a frisebb, elevenebb, vékonyabb jég a Tournette felsőtá­jain létező legelők közelségét jelentő; az itt már gyé­rebben előforduló fák nyomorék növésűek voltak, a gyepes tisztások nagyobb-nagyobbakra terjedtek. E magasságban már a fényűk is alig tenyésztek; nem­sokára egészen eltűntek , s Kornélia maga előtt látta emelkedni azon csaknem függőleges lejtőket, azon messze terjedő legelőket, melyek egy igen finom szálú fűvel **) vannak fedve s melyeken a léget a fűben félig elrejtett számos orchideák ***) vanillaszerü il­lata balzsamozta. — Asszonyom, — mondá Robert, — már fáradt lesz ? — Nem, — viszonzá a marquisnő. — Nem volt időm fáradságra gondolni ... az út St.Germaintől kezdve felséges! *) Lásd P. K. 912-dik sz. **) N a r d u s Strict», ***) Orchis nigra. — Higgyen szavamnak, nyugodjunk meg itt egy kissé. . . — Sokat kell-e még mennünk ? — Igen, még sokat , mert miután e meredek és sikamlós réteken áthaladtunk, még csak a kereszt­hez czimzett pásztorkunyhónál leszünk, legfelebb kétharmadnyi magasságán a Tournettenek. — S megérkezünk-e a Karszékre napkelte előtt ? — Reményiem, asszonyom, mert e pásztorkuny­hón túl még csak néhány szirtfalon kell kimásznunk, hogy elérjük a jégmezőt, mely a kars­zék alját környezi . . . még valami két órát kell mennünk. De az út ezen része igen fáradságos s veszélyes... azért azt tanácslom, nyugodjék itt ki, hogy lélekzelje ki magát. — Mondom, hogy semmi bágyadást nem érzek. — Én pedig mondom, hogy kímélnie kell erejét, — viszonzá Robert, — különben kimerülten ér a Karszék környékéhez, s minden segítésem daczára sem lesz képes feljutni tetejére, és így elvesztené a Tournette legszebb kilátásának élvezését. Pihenjünk egy félórát. Bocsásson meg asszonyom, nekem sze­génynek, ki ellenkezni bátorkodom akaratával, de én kalauza vagyok s ismerem az út nehézségeit. — Ezt mondván Robert leült a fűbe. — Pihenjünk hát ! — viszonzá türelmetlenül Kor­nélia, — ámbár teljességgel nincs szükségem pihe­nésre. És selyem kabátja zsebéből egy aranyos szivarto­kot húzván ki, kivett abból egy papírszivarkát, reá gyújtott, s leült hasonlóképen a fűbe, néhány lépés­nyire kalauzától, bár, mint mondá, semmi fáradsá­got nem érzett. Ezen erőteljes, vas idegzetű nő csak később érzendő a test visszahatását a lélek erejére; e perezben ellenben, a nagyszerű havasi természet iránti folyvást gyarapodó lelkesedése által fentartva, izgatva, csak egyre gondolt, csak egyet akart : hogy a Tournette tetejét lábaival tapossa és egy tekintés­sel belássa Lyont, Genfet, a Rhónát. Míg Robert sötét gondolataiba merülve s homlokát kezére támasztva ült a fűben, addig d’Alfiné szivar­­kája kék füstjét kilehelve, a szemei előtt feltárult mérhetlen láthatárt szemlélte; a hegyek, melyekre letekint a Tournette, lábai alatt ezer lábnyira emel­ték fel kékes gerincztetejöket, itt félhomályba bur­kolva , ott a hold ezüstös világát verve vissza; már csupán a Pamerlan és Sem­enoz , melyek nem törpül­­tek le a Tournette mellett, tűntek ki nagyszerüleg. Kornélia roppant mélységben maga alatt az Annecy­­tavat is belátta, mely érczlapként csillogott; végre a legelős lejtő felett egymás hátán emelkedtek roppant hasadozott, éles gerinczü s mélységekkel környezett kopasz szirtfoltok, melyek felett a minden oldalról falmeredekségű karszék oszlopteste tűnt ki. — Két óra múlva ott leszek !... — mondá d’Al­finé diadalmas hanggal. Hirtelen egy távol zaj, me­lyet nem tuda kimagyarázni, rezzente meg ... előbb az némi gyenge ezüstös csengés volt, melynek hang­ját az éjjeli szellő hozá el szárnyain; aztán m­ás hangosabb, hosszabban tartó, váltva mély, vékony, éles csengések, egyesültek az előbbivel, s némi sa­játságos s a fülnek kedves, hol sebesebb s zengőbb, hol lassúbb s körönkint szünetek által megszagga­tott harangjátékot képezve, melyre néha még egyes csengések következtek... Azt hiheté az ember, hogy sok kis és különböző hangú harangocska szavát hallja, melyek a szél szeszélyes lengésére csendül­nek meg vagy hallgatnak el. . . — Minő zaj ez ? — kérdé élénken a marquisnő Roberttől, közelebb húzódva hozzá. — E pusztaság­ban sem templom sem kápolna nincs, s mégis a tá­volban harangok hallatszanak ? — A tehenek mennek ki ott fenn a havasi major­házakból, mert az éjnek nemsokára vége; majd min­­deniknek nyakán van egy egy különböző hangú csen­­getyü . . . s ezeknek csengése hat el hozzánk, asz­­szonyom . . . nemsokára négy órának kell lenni. . . — Mint szeretem e mezei zengzetet, — mondá Kornélia újra e távoli csengésre fülelve, — soha sa­­loni vagy operai zene ily édes hatást nem gyakorolt reám . . . aztán e fűszeres rétek illata, e napként fénylő szép és tiszta derültsége . . . minden elragad! minden elmámorosít! . . . Oh, gyakran el fogok jőni ide. . . — Félek, asszonyom, hogy ha egyszer felmá­szott . . . nem igen lesz kedve még egyszer elől kez­deni, — mondá Robert keserű mosollyal, — igen fárasztó, még nincs fenn kegyed! az út eddig bár nehéz, csak kerti sétány­­hoz képest, melyet érünk, ha e réteken kimászunk. . . Rajta asszonyom, in­duljunk meg újra.

Next