Pesti Napló, 1853. szeptember (4. évfolyam, 1043–1067. szám)

1853-09-27 / 1064. szám

1853. negyedik évi folyam ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postánküldve: Pesten házhozhordva . Évnegyedre 5 fr. _ kr. i Félévre 10 , _ Félévre8 „ — A havi előfizetés , mint » számonkinti eladás is megszűnt. Évnegyedre 4 ,, — 1» »» *» Egy hónapra 1 fr. 30 k. f »064 Kszniurot A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ nyagi ügyeit tárgyaz, pedig a kiadóhivatalhoz intézendő m­i­ntáza 8-dik szám. Szerkentési Iroda: Orl­ateza 8 u. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak ! Kedd, sept. 27-én. HIRDETÉSEK és MAGÁN VITÁK. Hirdetések öt ha­léból petit­ sora 4 pgő kraj­cárjával számittatik. A be- Igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefize­tendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Magán viták öt ha­sábos sora 5 pengő krajcár­jával számittatik.­­ A fölvé­teli díj szinte mindenkor elő­re lefizetendő a Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen fvnyi alakjában mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhivás PESTI NAPLÓ NEGYEDIK ÉVNEGYEDI (october-decemberi) folyamára. Vidékre postán küldve 5 sor. Budapesten házhozhordással 4 sor. Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir. postahivatalnál — és Pesten e lapok kiadó-hivatalában uri-utcza 8. sz. a. i-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében úri- és bigyó-utcza szeg­­letén. Az előfizetési leveleket bérmentesittetni kérjük. „Pesti Napló“ kiadó hivatala. SZELLEMI TÉR. X. Azon szellemi küzdelemben, melyet minden életrevaló nemzetnek az irodalom terén vívni kell, s melynek czélja nálunk nem egyéb , mint hazánk polgárisodása nyelvünk által közvetítve, kétségte­lenül fö szerepet játszanak a tudományok mezején nyert hódítások; de magának az olvasási vágynak terjesztésére nézve, — s erre van most legégetőbb szükségünk — semminek annyit nem köszönhetnénk, mint oly regényeknek, mik az európai regényiro­dalom színvonaláig emelkedni bírnának. S minthogy ezt mélyen érezzük, legyen szabad néhány sorban ismét a regényre térni vissza, és csak később folytatni kitűzött tárgyalásaink fo­nalát. Sokan elhitetni akarják, hogy nálunk a regény­­irodalomra nincs elég használható anyag, s hogy regényeink a külföldiek viszhangjai, utánzásai le­­endőnek. Mi az utánzást illeti: a literatura minden sza­kában az úttörők, a kezdeményezők idegen nagy példányok befolyása alatt szoktak állani. Minták szerint dolgoznak. Az anyagot, melyet kezek alá vesznek, a czélszerűség igényei daczára , gyak­ran szorítják idegen formák közé, sőt a kor szel­lemét utánzási vágyból meghamisítják, ha törté­neti, s a társadalom szellemét, ha társadalmi re­gényt imák. Ez átalános tény. S nem volna okunk panasz­kodni , midőn nálunk is előkerült volna- De nem történt meg , vagy legalább meglépésig kicsiny mértékben. Tekintsünk bár vissza. Első figyelmet nyert történeti regényünk Jósika Abafija volt. Ez a formában Scott Walters ugyan, de jelle­meire már magyar typus van nyomva. S ha Vil­lámja Flórára a felföldi d­án költői kedélyű és férfias leányára emlékeztet is, s ha a leírásoknál, az öltöztetéseknél, s a nők érzésvilágának rajzában átvett modorra találunk is: meg kell engednünk, miként mindez alig fölismerhető , s csak a Scott Waltert szorgal­aatosan tanulmányozók által vétet­hetik észre. Későbbi regényeiben Jósika az utánzással mind­inkább felhagy még a formánál is, úgy annyira, hogy munkássága egész körét tekintve, ha őt a Scott iskolájához számítanák, azt csak legnagyobb átalánossággal tehetnék. Újabb regényíróink ellen, kik a históriai szak­ban kisérlették meg erejöket, nem készíthetünk a gáncsból és megrovásokból oly hosszú lajstromot, hogy abban az idegen minták utánzása is befér­hetne. Egy csoport gyerek és növendék literator Jósi­kát reproducálta vagy tiz évig a szépirodalmi la­pokban , de egyik sem vitte a novellánál tovább, egyiktől sem jelent regény meg. Eötvös „1514-kétől“ kezdve pedig Jókai „Tö­­rökvilág-‘­aig minden históriai regényünk, az után­zás vádja helyett, egészen más tekintetekből bírál­­tathatik. A legszigorúbb ítészet sem hozhatja egyiknek is önállóságát kétség alá. Társadalmi regényeink pedig a „ Bélteky-ház­“tól számítva mai terményeinkig, semmi utánképzést nem árultak el, kivévén azon egypár művet, mely „A párisi rejtélyek“ befolyása közt készült, s min­den állandóbb hatás nélkül enyészett el. Ezek gyors feledtetését nem az íróknak talentumtalan­­sága, de maga az utánzás okozá; mert társadalmi viszonyainkban semmi analógia nem volt a min­tául választott franczia divatregényben előkerülő állapotokkal, törekvésekkel és világnézettel. Azonban ha a fejlődés első korszakában nem lehet íróink szemére vetni , hogy egy regényből dolgoztak volna mást, s hogy külföldi minták nyomdokain jártak volna el mind a szöveg mind a jellemek előállítása körül; ha eddig az utánzás vádja ráfogásnak tűnik föl : ez esetben nem látjuk át, hogy ezentúlra, irodalmunk későbbi stádiu­maiban, miért lehessen hasonlótól tartani? Semmi jelenség nem mutat ily hanyatlásra. S különben is viszonyaink, akár a múltat, akár közelebbi korszakainkat tekintsük, annyira saját­ságosak voltak , hogy rajzolásukban a legnagyobb nehézséggel jár a külföldi regények utánzása. Egészen idegen légkör a miénk, egészen más láthatár. Időnkint majmoltuk szokásainkban és világné­zeteinkben a külföldet; de még legfelsőbb osztá­lyunk is oly sajátságokat tartott meg, s ha idegen nyelven beszél is néhánya, egészben annyira ma­gyar , hogy egyéneit sikeresen nem jellemezhet­jük pusztán csak a franczia vagy más fajbeli sa­­lonhősök jól talált képei szerint. A többi osztályokban pedig hiába akarnánk köl­­csönzeni típusokat Bulwertől vagy Sandtól, mert viszonyaink eltorzítják, összenyomják, lélektelenek­ké és hatás nélküliekké teszik azokat. Aztán mi a regényanyagok oly bőségében va­gyunk , hogy a magyar élet és történelem tanul­mányozása soha sem hagyhat zavarban az alkal­mas tárgyak meglelésére nézve. Mindenütt találunk eredeti és jellemző voná­sokra. Mert soha sem valánk ugyan az európai befo­lyás alól föloldva, de szüntelen vegyült politikai és társadalmi életnyilatkozataink közé oly elem, melyet más népek többnyire nélkülöztek, s az ál­talánosra is nálunk mindig nemzeti bélyeg és sa­játság volt nyomva. E kettős tulajdon — t. i. a közösség és a jel­lemző különváltság — teszi élményeinket, s tenné az azokat visszatükröző regényeinket a külföld előtt is érdekdúsakká. Nem falaztuk el magunkat chinailag a polgároso­­dástól, s mégis az idegen hatások közt megtartottuk jellegünket. Európailag és nemzetileg fejlődtünk Szent Istvántól mostanig. S mi kell ennél több arra, hogy társadalmi mozzanataink művészi vissza­­tükrözései, hogy múltúnk és jelenünk hűn felfogva, könnyen érthető legyen a külföld előtt, s mégis sajátságai által rendkívüli ingerrel bírjon? Valóban nincs szükségünk idegen tollakkal fény­leni. Ha éles elm­ével tanulmányozzuk történészetün­ket, ha társalmi viszonyainknak jellemző vonásait jól felfogjuk, s ha a phantasia ábraképei helyett az életet adjuk plasticai kézzel vissza, akkor ne­künk gazdag és önálló regényirodalmunk lehet, mely csak művészi tökélyénél fogva hasonlítana a külföldi kitűnőbb munkákhoz, nem pedig a szöveg vagy jellemek átkölcsönzései miatt. Ezen megjegyzések után az eszmék fonala más térre vezet. Irodalmunk hatását nagy mértékben csökkenti , hogy nálunk komoly és hivatását értő kritika nem igen van, s íróink és olvasó közönségünk egyaránt érezik hiányát minden oly útbaigazításnak, mely­nek hasznát vehetnék. Tekintsünk mélyebben e kérdésbe. London, sept. 19 . Lesz-e háború vagy sem ? fognak-e az oroszok és törökök egymás ellen harczolni vagy sem ? ez most a napi kérdés, melyet a vállalkozó John Bull­eszélyes fejében szüntelenül forgat, s melyre határozott feleletet szeretne adni önmagának. Én megelőzöm a becsületes John Bull ebbeli ártatlan kívonatát, s minden habozás nélkül fülébe súgom neki, (de ha nincs ellenvetésök, tehát önöknek is) hogy háborúra nem kerül a dolog, mert érdekében áll az európai kormányoknak a hábo­rúnak minden árom­ elkerülése, de érdekében magoknak a népeknek is, melyeknek szabad munka kell és nem háború, hogy napról napra növekedő életszü­kségeiket fedezhessék. És erre tagadhatlanul béke kell! Továbbá a megkezdendett háborúnak fölötte hosszú farka fogna lenni, és minthogy végig csattan az ostor, a háború végétől méltán tarthatni. De tegyük egy perczre föl a háborúnak kitörését, s vizsgáljuk meg egyszersmind hadi erejét azon nagy ha­talomnak , mely főszerepet fogna játszani a háború vi­selésében. Kellne hogy világosan megmondjam, misze­rint e főszerep az oroszokat illetné? Valahányszor az orosz sergekről hallunk beszélni, annyiszor képzelődő fantáziánk millió katonát lát, s hiszi, hogy egy millió fegyveres ember készen áll ve­zényszóra , indulandó Európa ellen, mint hajdan a bar­bárok tömege ment a romlásnak indult római biroda­lom ellen. Képzelődésünk mindig túl­csigázza a valósá­got, s azért igen hasznos dolog visszavezetni min­dent a kellő mértékre! Igaz, az orosz birodalomnak, sok katonája van, de nem annyi, hogy Európának oka volna félnie tőle; továbbá katonai ereje minőségére nézve nem olyan, hogy ver­senyt állhatna ki a civilizáltabb népek harczosaival, ha európai háborúra kerülne a dolog. — A francziák és törökök, stb. elleni egykori hadjáratok, melyeket az orosz sergek e század első felében tettek, több mint ele­­gendőleg igazolják állításaimat. A mostani uralkodó czárnak elődje vola az, ki első jónak hitte, hogy az orosz katonaság ily nagy számra emeltessék. Miklós czár trónra léptekor jónak látta meg­tartani katonáinak magas létszámát, s Európa kényte­­leníttetett utánozni e példát. Az angolok, ha valahol illetékesek, a számtanban bi­zonyára nem illetéktelenek. Egy könyv, melynek czirke: Travels in Russia and a residence at St. Petersburgh az oroszföldi katonaság számát az 1852-dik évre 868,281re teszi, s következőleg osztja fel azt: gyalogság 673,372; lovasság, ide értve a kozákokat is, 119,546; tüzérség 39,637; hadmérnökség, ide értve az előbbiekhez nem számított katonai testületeket, 19,051; gendarmerie 3675; vontató testület 13,000; összesen tehát most tudjuk már 868,281. Ide járul 165 ateg 1320 hadjá­rati ágyúval. E szám nemde mégis csak félelmetes ? Igen de ez csak szám a papíron, és a számtól nem mindig kell félni, fő­leg ha levonásoknak helyt enged. így le kell vonni a szerző szerint e létszámból az erősségekben, és katonai gyarmatokban ,­­ alkalmazott nemharczoló kato­nákat, számre nézve 290,000 , továbbá a Kaukázusnál, Finland, Orenburg és Szibériában állandósított 80,000 embert —Íme mindjárt egy szép kerek öszletet nyerünk, mely 370,000 emberre rúg, kikre a czár nem számíthat az európai vagy török, vagy más háború esetében. Tehát az orosz katonaság valóságos létszáma 498,281, melyből ismét 100,000 embert szükségkép le kell von­nunk, mert ezek az erősségeken kívül a tágas birodalom­nak belső béke, s törvényes rendnek föntartására mul­­hatlanul szükségesek. Fönmarad így a czár szabad rendelkezésére 398.281 ember; bocsánat ! a hadjárati időkben a betegek száma legalább is 10% részen, azaz 398 ezernél 39,770, fönmarad e szerint a végső elem­zésben 358,511 harc­oló ember! Ezektől csak nem kel­lene félnie egész Európának, ha ily ábrándos világhódí­­tási tervnek volna is alapja, főleg ha meggondolja, hogy a tudomány hatalom! Knowledge is power! Az egyszerűleg előadott számkészletek, úgy hisszük, már kevésbbé félelmes színben tüntetik szemünkbe az orosz hatalmat, mely azonban még kisebb lesz, ha eredetét, alapját és szerkezetét vizsgáljuk. Az ujonczozási rendszer lehetőleg a leghibásabb, s borzasztó visszaéléseket eredményez; benne vezérelve­ket, melyek szerint az ujonczok osztályozásának kel­lene történnie, ne keressünk, mert itt minden az önkény­től függ, melyet csak a kormány bölcsesége mér­sékel. Midőn az ujonczozási idő egyházbani hirdetések által tűzetik ki, általános gyász uralkodik a családi kö­rökben — rendszerint az ujonczokul kijelölt ifjak erő­hatalommal elfogatván, erős katonai fedezet alatt, ne­hogy elillanhassanak, kísértetnek rendeltetési helyökre; az anya, ki hallja, hogy fia katonának fogatott el, sir.­­ olykor el is hal a búban. Általában rokonai a katonául fölavatandó ujoncz­nak, örökre búcsút vesznek tőle, hivén, hogy soha többé nem látandják őt, mi nem ritkán úgy is van, mert az elfogatott ujoncz tizenhat évre lévén besorozva, elszö­kik övéitől, s katonáskodási idejének eltelte után, rend­szerint nincs kedve visszatérni speciális hazájába — szü­letési helyére, hol reá úgy is csak nyomorúság várako­zik. E szerint családja s közte megszűnik m­iden vi­szonya , melynek megszűnte, nemzetétől is elidege­níti őt. Egy törvény létezik Oroszországban, mely bizonyos esetekben a nagy gonosztevőket a katonák közé soroz­tatni rende­li, — ennek következtében a katona szolgá­lat országilag már büntetésül tekintetvén, világos, mi­szerint a katonaság szelleme nem nemesíttetik ez által. A szabadalmazott testületeknek tagjaik minden elő­léptetést csalódássá változtatnak , az úgynevezett át­­ugrás napi­renden van az orosz hadseregben. A nem­szabadalmazott, habár egyébként legjelesb egyének, megfosztatván minden előléptetési reménytől vagy leg­alább fölötte akadályoztatván előmenetekben, boszút forralnak a felsőbbség ellen, s csak jó alkalomra vár­nak ennek kitöltésére. Az említettük­ munkának szerzője katonaviselt em­ber, ki, mint írása mutatja, Waterloonál és Keletindiá­­kon harczolt, ítélete tehát illetékes lehet a katonai ügyekben. Szerző a többi közt így nyilatkozik az orosz seregről: „hiszem, hogy Oroszország jól ismeri azon okokat, melyek meggyőzhetik őt, miszerint sergének ereje inkább látszólagos mint valóságos, s hogy ép azért csak szövetségeseivel egyesülten léphet föl cselekvőleg az európai havcrmezőkön.“ (Felesleges elemezése oly veszélynek, mely nem létezik.) Somogy, sept. 30. E lapok 1035. számában közzétett levelemben szeren­csés valék a csurgói 4 aszt­­altanodát, — mint az egye­temes nevelés szent ügyének egyik figyelemre méltó or­gánumát , — az érdeklett közönségnek felmutatni. — Idézett közleményemben, magasabb szempontból tün­­tetétt föl ez intézetet: átalánosan vázolván annak kelet­kezését és történeti folyamát; napfényre derítvén jele­nét ; s szétvonván a függönyt, mely jövőjét — kivált a távolabb állók szemei elöl—elfödé. Engedje meg t. sz. úr , hogy most meg, az iskola és taníttató szülők érde­kéből , azon intézet közhasznúságát feltüntető részle­tekre térhessek át. Tudjuk, hogy a középkorban , s így a reformatio kezdetén, sőt még a legközelebbi időszakban is a tanu­ló ifjúság teljesen az iskolai életre , — iskolában lakás és étkezés —volt szorítva. Ezen, a múlt század szel­lemével még öszhangzott és sok tekintetben czélszerű intézkedés, — a legujabbkori szabadabb elvű nevelés fejlődésével korszerűtlennek, egyoldalúnak, s több te­kintetben károsnak mutatkozván, — majd minden tan­intézeteknél, részint az igazgatóság bölcs belátása, ré­szint s nem ritkán a tanulóifjúság egyetemes nyilatko­zata által m­egsemmizeték; s igy az iskola az élettel — m­elynek nevel — mintegy szorosabban összefüzeték. Ámde — mint majd minden újításnál — az egyik tulságból itt is a másikba történt az átlépés, s igy nem csak a bentlakás, nemcsak a kasztot alakító „tóga“, de a convictus is , — sok helyen szinte az ifjúság kívo­­natára — megszüntetteték. Ez intézkedés természetes következménye lett az , hogy a városiak az élelmezés árát fölebb emelők ; ennek következménye pedig , hogy a szegény sorsúak tanulása nehézhizteték. Ily körülmények közt — kivált midőn korunk sok­oldalúsága, az élelmezési költségen kívül, számos egyéb áldozatot is követel a szülőktől — jelenthetném-e na­gyobb előnyét a csurgói ev. ref. altanodának, mint azt, hogy itt az iskola számos szobáiban többeknek ingyen lakás és a convictusban — hazaszerte tán legolcsóbban — azaz 20­0 forintért tíz havi élelmezés adatik bármily számú s bármily vallásfelekezetű tanulónak. Az élel­mezés természetesen egyszerű : reggelre kenyér, délben húsleves és vacsora. Azonban ez annál üdvösebb, mert hisz : plenus venter non studet libenter ! E jótékony , az egyházak gabona-adományozásából fentartott intézkedéshez járulnak még, egyesekre — bizonyos kellékek mellett — kiterjesztett stipendiumok is. Ezek mellett, az ifjúság szellemi tápláltatására is ép ily figyelem van fordítva. Szépen tanúsítja ezt költségesen alakított tudományos és szépirodalmi könyvtára, mely ez ideig nemcsak a tanulóknak, de a b. somogyi egyhm. lelkészeinek is nyitva állott. Még jellemzőbben nyilvánítja föntebbi ál­lításomat , a költői tapintatú Halka Sámuel tanárnak azon intézkedése , miszerint egy évek óta létezett „Fe­ketekönyvet“, melybe az ifjúságnak sokszor tán csak elevenséget, életrevalóságot tanúsító pajkosságai — mint setét bűnök jegyeztetének, — bepecsétehtetett, s helyébe, hogy — jeligéje szerint —legyenek szellemi emlékei is az ifjúságnak. „Albumokot létesített, melybe az önmunkásság serkentésére, azon legjobb pályamun­ka iratik be, a melyet Battyányi herczeg kanizsai uradalmi ügyvédje a nemeskeblü Hegedűs János, két természeti aranynyal szokott évenkint jutalmazni. Igaz, hogy a bezárt feketekönyv hivebben tükrözé s igy már jó idején ismerni tanítá az életet, mint hol az érdemet igen sokszor háttérbe szorítják még az esetleges botlások is, de az Album meg nemes irányban nevel az által, hogy mig amaz a nemesebb érzést élőié , ez fejleszti; mig az a magasbra törekvés elé erkölcsi gá­­tat vetett, ez utat nyit; mig az az elmét sötét emlékei­vel mintegy földhöz szögezé, ez szárnyra költi. Az újabb szorgalmi év ndt. II-ben álland be, a mi­kor a M. L. szerencsétlen halála által megürült tanszé­ket , az egyházmegyei concursus utján megválasztott Odor József s. lelkész töltendi be. Az üstököst népünk észre sem látszott venni, leg­alább igen csekély figyelemre méltató. Annyival nagyobb figyelmet gerjesztett azonban a magyar szent korona és jelvényeinek, a­mely­hez néphit szerint a nemzet­ élet van csatolva, s ezúttal mintegy ujjon szüle­tett, s nem rem­énylett megtalálása. Ez esemény hi­­hetetetlen gyorsasággal terjedt el a nép legalsóbb osz­tályaiban is. A szőlőkór megyénkben kevéssé, s leginkább csak lugasokon mutatkozik. Mind e mellett is a tavaszi, kü­lönösen virágzáskori esőzés, később a roppant hőség s máig is tartó szárazság miatt, jó szüretre semmi remé­nyünk. A fürtök ritkák, a szemek aprók, kemények, éret­lenek. Mindennek daczára is, néhol már e hó vége felé szüretelni szándékoznak, csupán azon helyes magyar gaz­dasági szempontból, hogy a marhacsordának, — mely a nagy hőség miatti kopár legelőn, már mi táplálékot sem talál, — legyen hol böngésznie. Folyó hó 18-ra völgyein­ket roppant dér lepé meg, s igy a megyénkben nagyon termesztett hajdina-pohánkához is kevesebb reményünk. Végre legyen szabad irodalmi vállalataink legnélkü­­lözhetlenebbikének, hazai emlékeink gyöngytárának, a „Magyarország és Erdély képekben“ czímű folyóiratnak érdekében is szót emelnem Az egészről észrevételemet elmellőzve , a bírálatot avatottabb tekintélyektől vár­va , ezúttal csak megyénket illetőleg. Vidékünk még eddig legkevésbbé sincs e műben érintve. Későbbi számos füzeteiben lesz ugyan erre elég hely, de ha jól tudom, előkészület még alig van téve. Igaz, hogy ki csak futólag tekinti végig e megye tévéit, az, roppant tertelme daczára is, bajosan talál rajta Szigetváron kívül oly pontot, melynek látására hőbben dobogna a kebel; de vegyen csak kezébe vándorbotot, s induljon el bármily irányban gyalog , tudakozódjék a falvak véneitől, pásztoraitól, kutassa föl az erdők ren­getegeit , a vadak rejtekeit, s azonnal, majd minden lépten fog találni egy-egy elpusztult falu vagy város helyére, feldúlt templomának romjára ; tövis és bogács kávéval benőtt mély sánczozatokra; vagy kegyelet nél­kül széthordott várak nyomaira, — szóval: annyi és oly szent emlékekre, melyeknek hallására csodálkozni fog az idegen, látásán ihletett érzelemre gyúladni a hazafi és elősorolásán önhittségéből alább szállani a régiség és történetbuvár. Lehet ugyan — korunk szokása szerint — négy fal közt is írni ezen soha nem látott emlékekről, de az ügy nagysága bizonyosan megérdemelné , hogy e tárgyban is bizassék meg alkalmas egyén, ki mind­ezeket nem egyenként, szétszórtan és így hiányosan, hanem azon összefüggésben, melylyel ezek a múltban egymással érintkeztek, azaz sokoldalú egységekben szemtanúi hitelességgel tüntesse föl. Alkalmas ügytársat fogna találni az illető, a jelenleg Kaposvárott lakó, geniális tehetségű festő Kázay La­josban, ki — mivel a benne rejlett gyermekkori hajlam, idővel szinte hivatássá emelkedett, — nemcsak teljesen

Next