Pesti Napló, 1853. november (4. évfolyam, 1094–1118. szám)

1853-11-19 / 1109. szám

1853- negyedik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postánküldve: Pesten házhozhordva . Évnegyedre 5 fz. — kr. p. Fe­lívre 10 „ _ „ „ A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ anyagi ügyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő Drl-utcza 8-dik szám. Szerkesztési Iroda: Drl-utcza 8 sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Félévre . 8 „ — „ Évnegyedre 4 „ — „ „ Egy hónapra 1 fz. 30 k. p. 11.19 Szombat, nov. 19-én HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt ha­lbes petit­ sora 4 pgő kraj­cárjával számittatik. A be­iktatásr a 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefize­tendő a Magánviták öt ha­sábos sora 5 pengő k­raj­cz­ár­jával számittatik. — A fölvé­teli díj szinte mindenkor elő­re lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelelt a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap reggeli órákban. A „PESTI­­ NAPLÓ (! December- mártiusi négy hónapos, úgy szinte december—júniusi héthónapos folyamára ezennel előfizetés nyittatik; úgymint: december, január, február s martiusi folyamra Vidékre postán küldve 6 írt 40 kr. december , január—júniusi héthónapos folyamra Vidékre postán küldve 11 frt 40 kr. Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir. postahivatalnál — és Pesten e lapok kiadó­ hivatalában m­i-utcza 8. sz. a. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében úri- és kigyó-utcza szeg­letén. Az előfizetési leveleket bérmentesittetni kérjük. „Pesti Napló“ kiadó hivatala. SZINMÜVÉSZETÜNK ÜGYÉBEN. VI. Pest, nov. 18. Nyert­e a színészet az által, hogy a szín­ház önálló czél lett, s hogy a színműirodalom fel­tétlen eszközévé kezd válni? Hihető-e, hogy jobb színészek lépnek a szín­padra azon viszonyok következésében, melyek megszüntetvén a színköltő olvasó közönségét, az önérdeknél fogva kényszerítik azt oly darabok ké­szítésére, miknek jellemei egyik vagy másik színész egyénisége vagy kedvelt szerepei szerint alkot­tatnak ? Van-e haszon abban, ha az író fő tanulmánya: kikerülni azt, mi az előadásban nehézségekkel járna, mi a színésztől erőfeszítést követelne, mi pontos declamatiót tenne szükségessé, mi a szenvedélyek hű és mély felfogása nélkül a színészt megbuk­tatná, mi nem eszközölhető csupán játszási rou­­tine által, s mi okvetlenül kényszeritné a szí­nészt egyéniségének erős megtagadására, s azon tárgyilagosságra, mely nélkül színészek akárhá­­nyan lehetnek, de valódi színművészet nincs? Ezen kérdésekre még némi világítást kell vetnem. A nagy színészek iskolája végtére is a műértő közönség, mely mind­azon előkészületekkel, melyek a finom árnyalatok fölfogását is könnyítik, siet egy kedvelt darab meghallgatására. De, mint tudatik, a világvárosoknak nagy kö­zönségétől sem szokott a józan észjárású ember sok theoretikus ismeretet követelni. Ily igény nevetséges volna. Az átalános értelemben vett miveltségen kívül, még bizonyos finomsága a tapintatnak, bizonyos kényes műérzék, melyet az öszhangzástalan, a csalfa hangú, a torzított vagy túlzó sort: ennyi, a­mit a színész méltán várhat oly színházi közön­ségtől , melynek ítéletére az önkiképzés nehéz pá­lyáján támaszkodni akar. Azonban csalódnék, ha remélne csak ennyire is találhatni azon szórakozást kedvelő, élveteg és figyelmetlen publicumban, mely, mint olvasó kö­zönség, szobája csendes falai közt már nem érzett erős rokonszenvet a repertóriumba átvett darabok nagy mennyisége iránt. Szerencsés idők voltak a színészetre nézve, mi­dőn a költők színműveinek sajtó alá kerülése egy kis esemény volt, s az egész nemzet figyelmét ma­gára vonta. A könyvárusi boltok úgy ostromoltattak akkor a drámáért, mint most a divat­regényekért. A megjelent mű sokáig maradt nemcsak néhány ízó, de minden polgárosult kör kedvencz társalgási anyaga. Az ítészek taglalták azt, a nők szaval­ták egyes helyeit, a férfiak szelleméről, irányáról, technicájáról és jellemei felől vitatkoztak. Ha aztán színpadra hozaték, a közönség kiképzett eszmék­kel, határozott vágyakkal ment Thalia templomába. A figyelem, épen a várakozásért, melyről kiki ma­gának és az egész világnak számot adhatott, föl­fokozva volt. Hogy fognak a gyönyörű versek a színpadról hangzani ? Nem veszít-e egy gyöngéd hely leírha­tatlan varázsából ? egy gyermeteg eszmeárny tiszta természetességéből? egy mély lélektani indok át­ható erejéből? egy rövid fölkiáltás, mely a hely­zeteket új viszonyba hozta, kedélybe nyomuló ér­véből ? s nem veszít-e egy szavakban áradozó, vagy sivár eltökélései miatt szavakban fukar szen­vedély költői fenségéből, és könyekre ingerlő vagy vérfagylaló élethűségéből ? S hát a jellemekkel mi történik ? Nem fogja-e a színész az igen kikerekí­­tett részletek által az egész jellem hatását meg­­szakgatni, vagy nem fogja-e azt, az összes ered­ményre figyelve, a finom árnyalatoktól megfosztani és igen typicussá alakítni ? S miután egy jellem, ha túlságos gonddal marqueroztatik, néha a darab több jellemeit indokolatlanná vagy ferdévé teheti, s gyakran egy jó színész túlbuzgóságáért a másik színésznek szerepe, a leghűbb visszatükrözés mel­lett is, hiányosnak látszik , tehát mi történendik ? váljon az előadás egybevágó és öszhangzó lesz-e, vagy kerekdedség nélküli és dissonans? Ily, s ki tudná még hány kérdésre nézve? vár kielégítő megoldást a közönség, ha a drámát, mint olvasmányt, rokonszenvére érdemesíté, s ha a szín­házba jövetelekor már bírja a mű irodalmi hatása által a mérvet a színpad általi hatás megítélé­sére. És ezen igényekkel szemben mekkora stúdi­ummal kell a színésznek a szerepet tanulni? Nem bízhatja, úgy­szólván, geniusára, a jellem visszaadását. Kevesebb joga van a teremtésre, de azon szerencsés kényszerűség miatt, mert művé­­sziebben kell reproducálnia. Aztán hivatásának minden kötelességeit együtt kénytelen teljesíteni, mert emlékezetének hűtlensége, egy hely elrontott szavalása, egy részlet elhanyagolása is inkább ész­­revétetik, mint a csak színpadra szánt daraboknál szokás. Továbbá, ha egy színész a literatúrába át­ment dráma valamelyik szerepében hittnevet szer­zett , s ekkor lép föl egy más vetélytárs: mekkora kíváncsiság fejlődik a közönségben, mint tódul a színházba, hogy összehasonlítást tehessen? S e kí­váncsiság már művészi, s magára a színészetre kép­­zőleg ható; míg az ephemer becsű színpadi gyártmányoknak újdonsági érdeke, bár mennyi kö­zönséget csábít a színházba, a szinész tehetségeinek emelésére nem foly be. Igaz ugyan, miként a nagy drámák, melyek egy nemzet közkincsévé váltak s a világirodalomba is átmentek, többnyire oly correct jelleműek, hogy e jellemeket két nagy szinész egészen ellenkező szem­pontból nem foghatja föl. Az alapok tehát sértet­lenül maradnak, s rendíthetlenségek által alkalmat adnak bizonyos hagyomány­szerű játszás­mód ki­­fejtésére, mely az idők folytával még a hangfejté­sekre és a test hordozására is kiterjedhet, s annyira szokásossá válik, hogy a közönség még a lángeszű színészektől sem tűri a nagyobb eltávozásokat. Megengedem : e csökönyös ragaszkodás a ha­gyományhoz száz színész közel egynek szellemét igen összeszorítja, de kilenczven-kilencznek két­ségkívül tágítja és emeli. Szóval : a színészet addig virágzik, mig a drá­ma-költészet az olvasó- és színházi közönség kö­zös kincse, s mig a színmű a czél, s a legtöké­­lyesebb játszás is inkább csak az ünnepelt eszkö­­közök közé tartozik. Korunknak vannak nagy színészei , ez tagad­hatla. De nem a színpad számára kizárólag ké­szített modern drámák által fejlődtek azzá. Vétessék ki Shakespeare a repertóriumból; ne adassanak azon gonddal készített, s művészi tö­­kélylyel biró művek, melyek a halhatatlanságért küzdöttek, a színpadi szemfényvesztések és csatta­nások által eszközölt taps helyett; ne hozassák többé színpadra a németeknél Schiller s Goethe; elégedjék meg minden nemzet azon drámákkal, melyeket azóta írtak, hogy a színpad lett a czél: már ekkor, már ha ez mind megtörténnék, bizony a színészet föntarthatlanul sülyedne alá, s hamar­­ észrevehetnék: mit tesz a szinpadi hatásnak a mű­vészi hatástóri különválása? mit tesz színészeknek hrni szerepet correct jellemek festése helyett ? mit tesz a színész kényelméért pongyolán vetni pa­pírra a jeleneteket, a nemesebb irályt kerülni, s a cselekvény halmaza miatt csak oly vázlatokat adni, melyekkel úgy elbánhatik a r­out­ine embere, mint a művész ? — Nem tudom, vannak-e írótársaim közöl többen velem hasonló nézetben ? Jelenleg nálunk a széptani kérdésekről elmél­kedő sem követőkre sem c­áfolókra nem talál. Bizonyos munkássági hév, mely czélját nem tűzte ki, eszközeire nem tekint, magával nem számolt, másokra nem hallgat, — bizonyos tevékenység, mely inkább óhajt mindenütt jelen lenni, mint valahol nyomot hagyni, — bizonyos elvtelen sze­lídség, mely kész a legszélsőbb türelemre, csak hogy aztán ő se korholtassék: ez mostani irodalmunk sajátsága. Nehéz ily körülmények közt a papír­fogyasz­­táson kívül egyébre hatni. Azonban kísérletként szándékozom mind dráma­költészetünkről, mind pedig színészetünkről igény­telen véleményemet részint e lapban, részint a Divatcsarnokban előadni. Kiindulási pontjaimat az eddigi czikkek meg­mutatják. Érjenek azok a mennyit érnek; hassanak úgy, a hogy lehet. Kemény Zsigmond. London, nov. 14-kén. kr* A czárnak legújabb manifestuma , továbbá Nes­­selrode grófnak legutóbbi sürgönye az európai udvarok­nál hitelesített orosz követekhez; végre a „renegát hadvezérének szerencsés, s a Times e dogmaticáját: „hisszük s valljuk a törökök megverettetését“ erősen megzavaró előrehatolása Bukarestnek : mélyen felrázta nyugat közérzületét éjszak ellen. Sőt forduló­pontra si­ettető a közérzület fölött álló kormánypolitikát is. Bi­zonyítja ezt a párisi Moniteurnek értelemben ugyan be­fejezetlen, de éles azon commentárja, melylyel a közlött manifestum szövegét megelőzi, s melyben felforgatván történeti s okoskodási alapjában a pétervári nyilatko­zatot, majdnem egyenesen kimondja, hogy háború há­ború ellen. Bizonyítják a közingerültséget, s a magas körökre is átátadott sensatiót a kormányközlönyök is, melyek tegnap még hallgattak, midőn az ellenzéki sajtó már szórta villámait, de ma már beszédesek, s fontos dolgokat megértetők, így a Times kemény szavakban szól ma a manifestumról, visszavetvén a czárnak ama vádat, melyet az a­zultán ellen emelt, midőn „hazug okmánynak“ bélyegző a török hadüzeneti nyilatkozatot. E czikbe a vezérlapnak igen megfér a Daily News jós­latával, mikép az orosz sereg lefek­tetésének esetében a Times volna első a földre sújtottnak tiprólag mellére lépni , mert nem tudná megbocsátani az orosznak, hogy megverettetni engedvén magát, megszégyenítő a fegyvereinek győzelmet igért propheticus czikke­­ket. Éles, s egyúttal sokat megértető a mai Mor­­ning Chronicle is. Különösen pedig két pontját emeli ki ,,a fenyegetve gyengeséget bevalló“ manifestum­­nak: azt, melyben a nagyhatalmak mint állitatnak fel a török kormány „vak makacssága“ ellen, s azt, hol a magas Porta a forradalmakkali czimboráskodásról vádoltatik. Ez utóbbi vádra a peelita lap következőn felelt meg: „Törökországnak semmi oka sem volt el nem fogadni őszintén felajánlott segítségét azon számos tiszteknek, kik készek bármi zászló alatt harczolni a hatalom ellen, mely forradalmazá Len­gyelországot.“ Ellenben miután Ausztria neutralitást tart fen, a bé­csi kormánynak joga van a konstantinápolyitól azt kí­vánni, hogy a menekvőket magától távol tartsa. Somer pasa nem is szegi meg eddig az egyezkedést. Amaz önkénytesek, kik a török háborút Ázsiában segítik, a forradalom ellen,s nem mellette harczolnak.Nesselrodegr. sürgönyéről pedig így szól: „a fenhangú manifestumnak meglepő ellentéte a Nesselrode-féle legutóbbi körlevél, mely azt igyekszik megmutatni, hogy a czár még ma is bé­két akar; hogy nincs szándéka Törökországot megtámadni vagy a Dunán átkelni, hanem hogy védő állást foglaland a herczegségekben mindaddig,míg meg nem támadtati fe,hogy Törökország újabb erőszakos fellépése nem akadályozza szükségkép a negotiatiók továbbra szövését, bár e te­kintetben a czár többé kezdeményező nem lehet, hogy végre egyedül Anglia­, s Francziaországtól függ a harcz locális természetét megőrzeni. Úgyszinte ritka keresztény szelidséget, s a békének bő szirén hordozását tanúsítja a nyugathoz intézett e felhívás: „Bízzátok csak reám a törököt, majd el­bánok én vele !“ Mintha bizony nem tudná a czár, hogy Anglia, s Francziaország a lényeget abban keresi: visszavonutnak-e az orosz seregek s kö­vetelmények, nem pedig ott, a Duna jobb vagy bal­partján áll-e Gorcsakovs­zg? Ne is kecsegtesse magát senki azzal, hogy a nyugati kormányok a kitört há­borút csupán orosz-török párbajnak tekintendik. Nem ! Nincs, nem létezik Anglia, Oroszország között oly szer­ződés , mely tiltaná hajóhadunk előretörését a Bospho­­rusból a fekete tengerre. Azon fenyegetés tehát, mi­szerint a nyugati két hajóhad előbbre mozdulta had­­szenetü­l fog vétetni, semminek tekintetik az angol,­s franczia kormányok részéről. Nem is lehetetlen ezért, hogy a béke gyorsabb helyreállí­tása érdekében, kevés idő múlva Besa­ra­b­­­a , Crimea partjai előtt teremjen az egyesült angol-franczia hajóhad. E rend­szabálynak annál is inkább sikert ígérhetni, miután magá­nak Omer pasának karja is­­ont annyi hatással eddig, mi­szerint az orthodox görög hit érdekében hirdetett keresztes had Nesselrode legújabb körlevelében már csak védelmi háborúnak mondatik.“ — E nevezetes czikk után is sarkán megfordultnak tűnik fel a nyugati kormányok politikája. — De nemcsak külfelek után, a­minek Bara­­guay d’Hilliers követte kineveztetése, Canrobert tábor­noknak, hirszerint Pétervárra leendő küldetése, az egye­sült két hajóhadnak Bosphorusban megjelenése,Aberdeen lord minapi mansion-hous-i nyilatkozata, melylyel közel visszalépését sejteti, a gyakori kabineti tanácsok, végre a félhivatalos lapok éles czikkei, sat.. — hanem az ügyállás benső természetéből is lehet a keleti poli­tika közel változására következtetnünk. Mert vagy győz Omer pasa a Dunafejedelemségekben, s Bukarest meg­szállásával fényesen igazolja vakmerésznek keresztelt átkelését a Dunán, vagy pedig visszaverettetik, s igy megingatja némileg az ottomán kormányt azon magas állásában, melyre erkölcsi s anyagi erejének önmérsék­lettel párosítása által jutott. Ha győz a török, úgy nyugotnak érdekében fekszik diadalainak határául a con­­servativ elv sorompóit kitűzni. Ha pedig megverettetik az ottomán sereg, ez esetben a háború egész súlya a nyugoti kormányok vállaira nehezednék; mit ismét csak azáltal előzhetnek meg, ha a törökhöz akkor csatlakoz­nak, midőn sergeit még a győzelem szelleme lelkesíti.­­ Mindez után tehát nem lehetetlen, hogy a nyugati kormányok nemsokára egyenesebben fognak avatkozni a karddal intézett eseményekbe. De ha Anglia és Fran­cziaország jelentékteljesebb fellépése talán közharczra nyitna is, még azért nem volna elég oka a béke­barátnak, népek s fajok rémháborujától ijedezni. Bizto­sítók e tekintetben a különben fenyegetődző mai M. Chronicle­e szavai: „A külhatalom, mely lázadásra bá­­­­torit fejedelmi ellensége ellen, magára vállalja a fele­lősséget, biztosítani a felkelőket vállalatuk minden ne­­taláns következményeit illetőleg. De ekként lekötelezett nagy­hatalom nem bír többé szabadsággal az eredeti differentiák alapján békét kötni, mert a háborút vég­nélkülivé tévé. S ebben fekszik igazolása mindazon stá­tusférfiaknak , kik gondosan tartózkodnak zavarba ej­teni ellenségeket, egyenetlenkedés s belháborúra ger­jesztvén annak alattvalóit.“ Gladstone kíséretében Granville lord államtanácsbeli elnök s Cranworth lord országkancellárnak, valamint Campbell lordnak az államtanács több tagjának a múlt szombaton neveze ki hivatalos díszöltözetben, Anglia- s Walesnek 1854-re sheriffjeit; az eskü, ősi szokás sze­rint, normand-franczia nyelven tétetett le. Bombay kormányzójául kinevezett Elphinstone lord tiszteletére múlt szombaton búcsúlakoma rendezteték a keleti indiai directorok által. A vendégségben résztve­­vőnek: Lansdowne marquis, Wood, Sir James Graham, Hardinge lord katonai főparancsnok, és számos híres törzstisztek, a kelet indiai társulat tengeri és száraz­földi erejéből. II. Kőrös, nov. 10. Zátonyon vagyunk! Olyan az alföldi város most, mint egy hajó­csoportozat, mely az őszi hónapok ködében valamely iszapos partra kénytelen kikötni; azonban van ám aztán mit enni inni ottbenn, s ha választásra kerülne a dolog , aligha inkább e mellett nem maradna az al­földi ember, mintsem cserélni vágynék a kövezett utczás felfölddel. És aztán mily gazdagok vagyunk nyugalom­ban! Esti 8 órakor minden rendes ember hon van ked­ves övéi között, kinek t. i. vannak vagy legalább van kedvese; a jó puha utczák nem kopognak a még ilyen­kor tévelygők sarkai alatt; legkisebb nesz sem háborgat. Elmondhatjuk egy jó barátunk novella-paródiájának sorait: „Siri csend vala, csak a szögletben hálózó pók éles körmei közt kínlódó légy siralmas jajgatása............ háboritá a lég nyugalmát... Kinn köd, benn pipafüst!“ Ilyenkor aztán sok minden fölött elfuttatja az ember gondolatait, kezdve az alföldi városok életveszélyes trottoit-jaitól föl Anglia nagyszerű status-adósságáig, a fűtőszalma drágaságától föl a lármás keleti kérdésig sat.; és ha mégis végre meggyőződünk, hogy mindezek fölött hiába törjük fejünket, nagyon jól esik e becses lapok hasábjain a derék miskolczi levelezővel találkoz­nunk „a gymnasiumok és reáliskolák össze­olvasztásának kivihetősége“ fölötti érte­kezésében. NI. Kőrös lelkes polgársága méltán magára voná a hon tiszteletteljes figyelmét, midőn ritka áldozattételé­vel keblében a főgymnasiumot megalapitá. Több mint 200 ifjú nyer most itt előkészületet az egyetemi tanul­mányokra, szóval oly pályára, melyen a státus hivatal­nokai, lelkészek, orvosok és tudósok nevelkednek ; de emellett nem kell-e gondolkodnunk oly intézetekről is, melyekben az állam középosztálya, kereskedők, iparosok és földművesek képeztetnek? nem elismert igazság-e már az, hogy szellemi és anyagi emelkedettség kölcsö­nösen hat egymásra, s a­mely nemzet szellemi és anyagi érdekeit egyaránt nem ápolja, az háttérbe szo­­ríttatik, habár a legnagyobb szónok-, költő-és tudósokat adja is a világnak ? Kapcsoltassák össze a szellemi és anyagi érdekű törekvés,mert az egyoldalú intézkedés, ha­bár a legnemesebb is az, mindig csak sántikál a czél felé. Midőn egyes tehetősb , emellett, a közügy iránt buz­góbb községek megalapítók a főgymnásiumok­at a magas kormány által kiszabott alapon, mint mondom, so­­kat tettek a közmiveltségért , de ne felejtsük, hogy azokban még nem nevelünk, nem képezünk értel­mes, ügyes mezei gazdákat, iparosokat, kereskedőket; pedig ezekre, s ezekben keresendő mivelt középaszták­ra van szükségünk. Értelmiség­ s ügyességre veze ég indit­­ja meg magát a szorgalmat is, mely a kis Hal­andiát, Belgiumot kincstárrá varázsolja, s melylyel Anglia pia­­czává teszi az egész continenst. Nézzünk szét provinciális város­unkon, mily lábon áll a kézművesség? A kinek csak kissé kényesebb íz­lése van , még csak pár csi­máért is Pestre kü­ld ; a legtávolabb vidék Pesten rendeli meg öltönyeit, nincs egy provinciális szabó, ki azon merészebb eszmére ve­temednék , hogy az urs-utczai Kocsis János öltöny-rak­tárának ízletes szabásait megtanulná; nincs egy jóra­­való asztalos , esztergályos sat. a roppant terj-ami gaz­dag földön alig vagy nyoma a gazdászat és szorgalom­nak ; a dús alföldi városokban alig találni egyre, melyben az építkezés czélszerüségre s ízlésre mutatna; gazdasági épületek, utak, hidak, rendezett gyümölcs- és mulató­kertek sat. a leghanyagoltabb állapotban. És honnan mind­ez közepette a bőségnek ? Valljuk meg nyíltan , megelégszünk azon gazdagság­gal, melyet a szép fejér kenyér, kövér húsban , és a t, találunk s kényelem helyett beérjük a nyugalommal, melyet a csendes kisvárosi élet regényes nádas kunyhói nyújtanak. Talán philosophiának s költészetnek meg­járja az ily gazdálkodás, de a jelen kor élete másra int. Teremtsünk vágyat, értelmiséget, ízlést az uj nem­zedékben , s aztán biztosan számíthatunk a szorgalomra is, mely a felföld kopár hegyi vidékét iparosok mű­helyévé , termékeny alföldünket pedig aranyos kalászi­ kincstárrá teendő , minden falunak gazdag iparosai leendőnek , városaink szépek , házaink kényelmes­ és ízletesek lesznek , putrik helyett gyönyörű kerti lakok­ban mulatunk, stb. Mondok egyszer, h­ogy a nevelés azon bűvös hata­lom , mely alatt a jövő kor virágzó népei születnek és nevelkednek. Siessünk a reáliskolák fölállításával. Ne tanuljon minden ember görög és latin literatúrat, szónoklatot, poesist, hanem tanuljon nagy részt rajzol­ni, számolni, tanuljon erőm­i­ és géptant, természet­tant , gazdászatot, ipar- és közművi ismereteket, keres­kedelmi tudományt, és ezek tanulásában kifejtik majd az értelmiség , ügyesség, ízlés és szorgalom.

Next