Pesti Napló, 1854. január (5. évfolyam, 1144-1168. szám)
1854-01-22 / 1161. szám
1854. ötödik évi folyam-ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postánküldve : Pesten házhozhordva: Évnegyedre 5 fr. — kr. p. Félévre . 8 „ — „ „ Félévre 10 „ — „ „ . A havi előfizetés, mint a Évnegyedre 4 „ „ számonkinti eladás is Egy hónapra 1 fr. 30 krp. megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ,nyagi ügyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő: úri utcza 8-dik szám. Szerkesztési iroda: Úri utcza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. 1101 Vasárnap, jan. 22-én. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt hasábos petit sora 4 pgő krajczárjával számittatik. A beigtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdij előre lefizetendő a Magánviták öt hasábos sora 5 pengő krajczárjával számittatik. — A fölvételi dij szinte mindenkor előre lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és inneputáni napokat kivéve —jelen ívnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetés A Pesti Naplóra Vidékre postán küldve félévre (januárjuniusi folyamra) 10 frt. — Évnegyedre január-martiusi folyamra) 5 frt. p. p. Budapesten házhoz küldve félévre: 8 frt. — Évnegyedre: 4 frt. pengőben. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál , és Pesten e lapok kiadóhivatalában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyóutcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadóhivatala. Heti tájékozás. Pest, január 22. Ha a jelek nem csalnak, a kezdet végén állunk. Elég hosszú ideig beszéltek a béke fentartásáról, hogy végre a háboruras gondolathoz is hozzászokhassanak , s az anyagi érdekek teljes fennakadása egész Európában oly magas fokra hágott, hogy sokan inkább óhajtják a háborút, ha csak az végeldöntésre vezetend, mint a még hosszadalmasb halogatás , jegyzékváltás s kölcsönös bókolások után végre mégis hát mögött háboruras ingerlések történjenek. A világtörténelem egy korszakát sem lehet a mostanival egybehasonlítni. Még soha sem történt, hogy a hadseregek véres csatákat vívjanak azalatt , míg a hadviselő felek napról napra azt állítják, miszerint ők készek minden pillanatban békét kötni, s nincs arra példa a világtörténetben, hogy egyik hatalom a másikat a harcban tettlegesen segítse, s e mellett az ellenfélt mindig arról biztosítsa, miszerint semmit sem óhajtnak inkább a békénél, s épen mindent elrpellőznek, mit hadeseménynek lehetne tekinteni. Egy éve, hogy e viszály tart, s annyi rendivüli, váratlan, s mondhatnék, teljesen szokatlan esemény sohasem fordult elő, hogy az ember majdnem hozzá szokik, semmin sem csodálkozni, s a diplomatiai sakkhúzások ritka visszaugrásait jól megfontolt combinátióknak tartani. Mert csak jól megfontolt s szerfölött elmésen koholt tervet rejtőnek kell feltűnni előttünk, ha azon pillanatban, midőn a Porta végre hajlandó egy jegyzékjavaslatot — a perui négy követ jegyzékét t. i. dec. 12-dikéről — elfogadni, s mely még meglehetős kilátással bir arra nézve is, hogy Sz. Pétervárott elfogadtatik ; ha, mondjuk, oly pillanatban, midőn ezen javaslat már útban van Sz. Pétervár felé, oly végzettel, és démonstratio történik, mint az egyesült flottáknak a Fekete tengerrel bemenetele! Várjon Oroszország ezen békebiztosításokat, melyekkel még az utóbbi lépést is mentegetni igyekeznek, nem leend-e kénytelen gúnynak, s a legmerészebb kihívásnak tekinteni? Biztosítják békés érzelmeikről, s tényleg mégis részt vesznek a háborúban, mert csak ily névvel nevezhetjük a védhatalmak azon eljárását, miszerint török hadcsapatokat s török álgyukat, melyek Oroszország ellen rendeltetvék, kísérettel látnak el, s minden megtámadást a török hajók ellen készek viszszatorolni. Sőt hogy a gúny pohara még inkább megteljék, utasításokat adnak mind a két admirálnak, hogy, mint valamely sétahajózáskor, ha orosz hajókkal találkoznának, a szükséges tisztelkedéseket a szokásos üdvlövések által tegyék meg, a török hajókat megakadályozzák, hogy orosz hajókat meg ne támadjanak, sőt hogy azok az orosz partokhoz még közel se czirkáljanak. Valóban önkénytelenül is azt kérdezi önmagától az ember: váljon mindez tréfa-e vagy valóság? Ha azonban a viszonyokat közelebbről tekintjük, igen könnyen megtalálandjuk a kulcsot e magaviselet megmagyarázására; de nyíltan meg kell vallanunk, hogy az egész dolgot oly két nemzetnél, mint Anglia és Francziaország, a méltóságok, tekintélyek- s hatalmukról képzett fogalmainkkal alig bírjuk összeegyeztetni. Azt látszanak ti. akarni, hogy róluk a háború megkezdésének még csak színe is elháríttassék, hogy ne mondathassák, miszerint ők voltak a kezdeményezők, s Oroszországot kényszeríteni akarják, hogy ő tegye az első csapást a Feketetengeren. Csak így lehet e kérdést végmegfejtéshez juttatni, bármint üssön is az ki. Mi legalább más utat nem látunk , mivel igen valószínűtlen, hogy Oroszország nyugodtan fogja nézni, hogy szaporítják s növelik a törökök Ázsiában minduntalan hadi erejüket, mint segítik a kaukázusi népeket tengeren közlekedésük által, s Oroszország háta mögött, a két flotta által támogatva, oly tüzet gerjeszszenek, melynek pusztító lángjai meszsze az ázsiai Oroszország belsejébe is beharapóznának. Oroszország e vonalon már most is legutóbbi győzelmei daczára,(mint a közelebbi tudósításokból látni) hátrányban maradt, s abban is maradand még nagyobb mértékben , ha a harertérnek e részéveli közlekedése teljesen el fog záratni. Oroszország egész politikája , a czár jelleme, s a nép büszkesége arra jogosítnak, hogy fel lehessen tenni, miszerint Sz. György harczi lobogója inkább háborúra engedi kerülni a dolgot, oly háborúra, melyben az orosz flotta szemközt foglal helyet a túlnyomó erő ellenében a legnagyobb veszélylyel, mintsem megelégedjék azon állással, melyet most számára ellenfelei kijelölni látszanak. S mi lesz akkor ? Anglia és Francziaország sajnálkozni fognak az összeütközésen, a parliamentben s lapokban egy untoward events (véletlen esemény) lesz a bűnbak, s ekkor Törökországot magára hagyják, hogy már most kösse meg békéjét Oroszországgal; sőt azt ekkor tán még kényszeritni is fogják reá, mely békekötés aztán könnyen az első kísérlet ürügyéül s alapjáúl szolgálhat arra, hogy az erőszakolt orosz hatalom, a Feketetengeren locális háborút reá nézve kedvezőbb térre átvihesse. LUCIFER KISASSZONY. VI. Nathan és Debora. — Istenem! gondolá magában Tremblaye lovag, midőn elhagyva Nathan lakát, ismét a Stiaint-Honoré utcza kövezetén találta magát; istenem, mily ízetlen ez a vén arab az ő tanácsai és jóslataival ! . . . Miért nem marad a maga dolga mellett? . . . Forgassa pénzét, csikarjon érte kamat fejében két vagy három százat száz után, de ne osztogasson bölcseségi leczkéket azoknak, kiket szemtelenül megkoppaszt! ... A bolond ! . . . Van is neki fogalma jó csillagzatok befolyásáról ! . . . Tudja is ő , hogy én most a gazdagság és szerencse útjára tértem, s hogy ez éjjeltől kezdve nekem minden kénytelen sikerülni és sikerüleni is! . . . Valóban, ha leánya nem volna oly szép, soha többé nem mennék pénzcsikaró barlangjába! ... De ah, ez az isteni Debora, ez a zergeszemü és bársonypillájú barna leányka forradalmat keltett szívemben! Kell, hogy viszontlássam őt! Még látni fogom őt. . . , E magánybeszédből észrevehetik olvasóink, hogy Raoul, midőn másokat bolondoknak vádolt, maga sem volt nagyon józan; de észrevehetik olvasóink azt is, hogy ha még nem is volt szerelmes Deborába, legalább igen közel járt hozzá. Nathan, becsukván Tremblaye úr után az ajtót, emeleti szobájába sietett fel, hogy a látogatója által félbenszakított számadásokat folytassa. Már félig fen is volt a lépcsőzeten, midőn egy hangtól megszólítva hallá magát, melynek édes egyszersmind átható csengése szivét erősen dobogtató. E hang Debora hangja volt. A zsidó gyorsan megfordulva lefelé sietett s benyitott a földszinti terembe, hol leánya tartózkodik. Debora bágyadtan és fáradtan nyugodott a széles kereveten. Különös szeszélyből, a leányka ez nap nem szokásos sötét ruhájába, de vakító pompájú keleti jelmezbe volt öltözködve. Nyakában aranynyal összefűzött gyöngyláncz függött, hajának kékes fürtéi közt techinák csillogtak. Két karja, hátravetve, vánkosul szolgált bágyadozó fejének, melyet egymásba font kezeiben pihentető. A szeme héját környező könnyű feketeség arra látszott mutatni, hogy az éjt álmatlanul tölté. *) Lásd Pesti Napló 1160 számát. Nathan szerető atyai tekintete a szenvedés mindezen jeleit azonnal észrevevé. — Gyermekem , gyermekem, mormogá aggályosan, te beteg vagy ? ... te szenvedsz ? . . . — Egy kis főfájás, édes atyám, viszonzó Debora; meglehet ideges változások, de különben semmi bajom, épen semmi. . . . — Igazán ? — Igazán, édes atyám ! Holnap reggel vége lesz mindennek. — Adja az ég! monda valamennyire megnyugodtan a zsidó. De szólj, nekem úgy tetszik, hívtál. . . . — Igenis, jó atyám. . . . — Mit akarsz ? — Csak látni akartalak, beszélgetni veled, édes atyám, ez az egész. . . . — Hát semmi különös mondani valód nincs ? — Épen semmi. — Jól van, beszélgessünk tehát.... De ugyan monddsza, miért ma ő fényes és szokatlan öltözet ? — Miért! . . . Okát aligha tudnám megmondani.... Csak ötlet, szeszély. ... A szekrényekben kutatva, épen kezem alá jött e jelmez, kedvem támadt felöttem, s midőn később mindjárt kissé rosszul érzem magamat, nem volt elég kitartásom, hogy ismét levetkőzzem s házi ruhámat felvegyem. . . . Nathan nem tudakozódik tovább ; a leányától nyert megfejtés tökéletesen kielégítette. Ekkor pillanatnyi szünet állott be a két beszélgető között. Debora ügyes módról gondolkozott, hogy a társalgást azon tárgyra vezesse, mely őt érdekli. Végre újólag megnyíltak ajkai. — Édes atyám, úgymond, te most nem voltál egyedül, ugye ? — Nem, viszonzá Nathan, lekisértem egy urat. — Kit ? — Azon fiatal embert, kinek tegnap estve te magad nyitottál ajtót. Debora arczát könnyű pir futá végig, mit azonban az öreg észre nem vett. — Ah! felele halkan, tehát azon fiatal ember ma ismét itt volt. . . . — Kétségkívül, miután épen most kisértem viszsza. . . . — És mit akart? . . . Bizonyosan új kölcsönért jött ? — Csalatkozol. — Hogyhogy? — Visszahozá a pénzt, mit csak tegnap kölcsönöztem neki. . . . — Oly hamar ! — Oh, ez igen pontos egy nemesember. — Nemesember, mondod ? — Igenis. — Hát azt gondolod, hogy nemesember? — Nem is kétkedem róla. — Nevét is tudod ? — Azt nem, mert meg nem nevezte magát. . . . — És mégis? . . . — És mégis tudom, hogy nemesember, mert látod, édes lányom, az ékszer, mit zálogul nálam hagyott, családi ékszer volt, egy czimerrel, pompás czimerrel ékesített óra . . . Arany nyárfa veres mezőben, felette marquis-korona. — Úgy Iiit, folytatá Debora tettetett közönnyel, azt gondolom, egy nemességi névkönyvből igen könnyű volna megtudni, mely családé azon czimer, miről épen szólottál. . . . — Hogy ne volna könnyű? de minek tenném azt? Mi haszna volna megtudnom nevét? — Az igaz, annak hasznát sem vehetni .... Valószínűleg e nemes ember többé vissza sem térend.. .. — Oh, ami azt illeti, ebben újra csalatkozol ! válaszol a Nathan mosolyogva. — Még visszatérend ? — Bizonyosan, és nem sokára. — Pénzt kölcsönözni? — Úgy van. — De mégis, édes atyám, miután ma lerótta neked tartozását. . . . — Tehát azt hiszed, hogy többé nem leend rám szüksége ? — Valóban, nem hihetek egyebet. . . . — Tudod-e , micsoda pénzzel rótta le tartozását? — Hogy tudnám azt? — Tudd meg hát: játékban nyert pénzzel. Ő játszott és nyert . . . nyert sokat, borzasztó összeget, kétszázezer livret! . . . Hanem ez összeget ő borzasztó áron szerezte meg magának: játékos lett belőle s játékos marad egész életében ! Ezt szeméből olvasom ki. Most vérével együtt a kártya és zöld asztal láza is keresztüljárja ereit; ő ismét játszani fog, elvesztendi, amit nyert, és nemsokára megint nálam lesz , hogy ötven aranyért zálogba tegye arany nyárfás óráját vagy más valami ékszerét . . . Debora már nem hallgatott apjára. — Játékos! . . . mondá magában. Kár! . . . A zsidó pedig folytatá: — A játékos , látod édes leányom, oly ember , ki ördögi szenvedélyénél fogva egymaga bir mindazon vétkekkel, melyek különben rendszerint csak külön-külön, nem pedig oly szoros összeköttetésben szoktak az embereknél meglenni . . . Játékos! . . . Oh, inkább tolvaj vagy korhely ! . . . Én legalább úgy gondolom. A játékosnak semmi sem szent! Ő eladná feleségét, anyját, csakhogy pénzt kerítsen a játékhoz. Ha annyi kincs volna is birtokában , mint mennyit én a házban felhalmoztam — mi egykor mind a tiéd lesz — ő azt egy két év alatt, talán egy két órában, szétfecsérli! . . . S ha már semmije sincs, kész volna lopni, csakhogy ismét játszhassék! . . . Nathan elhallgatott és több rohamban köhögni kezdett, mivel a hosszú szónoklat, hévvel előadva, szerfelett felizgatva volt. Rósz tüdeje hathatósan éreztető vele e perezben, hogy legnagyobb gonddal kell minden szavalást és felhevülést kerülnie. Debora felkelvén a kerevetről, czukros vizet sietett készíteni apjának; aztán néhány eset hathatós szíverősítőt adván hozzá, apjának nyujtá. Az öreg egy hajtásra megitta, s azonnal könnyebben érzé magát. — Kedves leányom, mormogá, kedves gyermekem, fogadd öreg atyád köszönetét. . . . — Miért is heveskedel olyannyira ? Kérdező tőle Debora lehető legédesebb hangon. Azután pedig önmagával beszélgetve, még másodszor is halkan utána veté: — Játékos ! . . . Kár! . . . Apa és leány még egykét szót váltanak egymással közönyös dolgokról, midőn az utczaajtón kopogás hallatszván, az öreg zsidó elhagyá Deborát és kisietett, hogy az uj vendéget megnézze s beereszsze. Mihelyt a leányka magában maradt, ismét elfoglalá a kereveten előbbi kényelmes helyzetét, s szemei csakhamar lecsukódtak, mintha elaludt volna,— pedig nem aludt, hanem gondolkodott. S várjon miről? kiről? . . . Azon fiatal ismeretlenről, ki őt oly különös módon érdeklé, kinek képe, tegnap óta szüntelen üldözé. — Atyám átkozza a játékosokat, mondá magában, és gyógyithatlanoknak tartja őket . . . De azt mondják, hogy nincs rettenetes baj egy sem , mit a szerelem meg ne gyógyíthatna . . . Utóbb, miután ezen tárgy felett még sokáig tépelődött, hozzá téve : — Hol találok valami nemességi névkönyvet, hogy családa nevét megtudjam ? . . . (Folytatjuk.) London, jan. 16. Morris urat délutáni három óra tájban hagytuk írasztalánál, melyről ekkor már a temérdek lap, levél, utasítás, jegyzet stb eltisztult. Következik a kezelés anyagi része, s ez a czikkírók és külföldi levelezők díjainak megküldése, melyekről az intézet számvivője mit sem tud, s melyek nem az ő könyvébe igtattatnak , holott a többi alkalmazott egyéneket mind ő fizeti. Ennek végeztével egyenként jönnek: az alszerkesztő, kinek a czikkek összerakása s a lap technikai kiállítása a feladata, ő részben tart jelentést; aztán a nyomdai főfelügyelő jelenti, hány példány kelt el az utolsó számból, s mennyi küldetett szét vidékre, s végre a pénztárnok fő számadásaival, melyekből világos rendben kell kimutatnia, mennyi pénz jött be az eladott példányokért, a bélyegdíj s egyéb költségek levonása után mennyi a tiszta jövedelem stb. A fáradhatlan Morris e számadásokat megvizsgálja, egybeveti s könyvébe jegyzi. E közben ötöt üt az óra; a második soros szerkesztő pontosan megjelen, s minthogy azóta ismét új levelek érkeztek, ezekről, vagy pedig a parliamentben este előfordulható tárgyakról foly az értekezés, melylyel Morris úr bevégzi napi munkáját, s eltávozik. E percztől esti kilencz óráig a teendőket a jelenlévő szerkesztő végezi. Elolvassa a beküldött vezérczikkeket és folyton érkező kéziratokat s a nyomdába küldi. E kéziratok különböző nemei következők: a) Money-market and City-intelligence , (pénzvásár és belvárosi tudósítás) mely az érez és papirok árkeletét, a börzei apályt és dagályt s a kereskedelmi híreket sorolja el. E rovatot mindig egy , a kereskedő világban jártas egyén késziti. b) Tudósítások a törvényszéki tárgyalásokról. Ezeket a különbféle törvényszékeknél működő bharristerek (ifjabb ügyvédek) küldik be. c) Rendőrségi tudósítások az e körben előfordult jegyeletekről. Ezeket is egy — nem a belszerkesztőséghez tartozó fizetett egyén szorgalmazza. d) A nevezetesebb meetingek, lakomák s nyilvános gyülekezetek leírása, mely szakmát a szerkesztőségi személyzet e czélra kiküldött tagjai viszik. e) Hangverseny, felolvasás, könyv- és szinbírálatok szinte a rendesben dolgozó tagoktól. f) Napi események a penny-a-liner-ektől vagy is azon éj nap futkározó újdondászoktól, kik minden nyomott sorért egy pennyt kapnak, s kik aztán a borzasztó gyilkosságot, rablást, szörnyű merényeket, csodálatos ritkaságokat, és iszonyú tűzveszélyeket melegiben megírják. g) Kivonatok a külföldi nevezetesebb lapokból, mellyek benn a hivatalszobákban hatnak. h) Court-circular, vagy is jelentés arról, kik voltak ő felsége asztali és esti vendégei; kikocsizott-e és hova ő felsége; mi volt az udvari hangverseny és színház tárgya; szóval, mi tudható történt az udvarnál ? i) Levelezések a bel- és világkereskedelem, a világhajózás, vaspályák, gyarmatok,egészségi állapot sat. köréből, különös tekintettel Anglia és igy a Times szemefényére — Keletindiára. — Utoljára hagytam a rovatok legfontosbikát. k) a parliamenti tudósításokat, mikor t. i. a parliament együtt ül. E czélrt a Timesnak tizenkét reporterje (parliamenti tudósító , gyorsíró) van, kiknek működési köre és módjáról, mint külön figyelmet érdemlő tárgyról, alább szólandok. Most maradjunk a szerkesztői napi teendők fonalán. E temérdek czikk olvasása és rendezése kilencz óráig tart, s ekkor ismét a reggeli szerkesztő váltja fel a délutánit, ki aztán addig marad az irodában, míg a dolog tart. E dolog áll: a telegráfi sürgönyök átvételéből, a nyomandó példányok számának meghatározásából, mely húsz és negyvenezer közt változik, s a tartalom érdekességétől függ ; az izlandi posta s a 10 órai utolsó vonatokkal érkezett iratok átnézéséből, s végre a holnapi szám levonat-ivének átvizsgálásából, melyet, ha az imprimatort reá irta, napi vagy inkább éji szakmája végezve van. Ez éjféltájban történik rendszerint; parliamenti időszak alatt azonban , midőn a reporterek félóránkint küldik be a rögtön sajtó alá bocsátandó tudósításokat , s midőn a parliamenti tagok beszédeiket kijavítani, vagy félreértés elkerülése végett azokat bővebben taglalni jönnek — reggeli négy óra viszi haza a fáradt szerkesztőt, kire aztán ismét következő , vagy inkább ugyanaznap délutáni öt órától kilenczig kerül a sor. A 3,2 - rős tériméjű lap aztán reggel megjelenik, néhány percz múlva ezeren olvassák, s alig jut valakinek eszébe arra gondolni, mily roppant fáradság és szorgalomba került kiállítása. Igaz, hogy ez dúsan meg is van jutalmazva. A vezérczikkek és külföldi levelezők díját csak Mr. Mondray Morris tudja, a szerkesztői személyzet fizetése azonban nem titok, de önök füleiben talán kissé mesésen fog hangzani, ha megírom, hogy a rendes dolgozótársak évi fizetése 100 font sterlingtől 3000-ig , vagyis ezer pengő forinttól harminczezerig terjed. Ennyi körülbelől a szerkesztői évi díj, Morris urat nem is említve, ki dúsgazdag ember. Ellenben a szervezeti fegyelem is olyszerű, minőről önöknek fogalmuk sincs. Valamennyi dolgozótársnak minden pillanatban készen kell állnia az elindulhatásra nemcsak Anglia hanem a szárazföld bármely részébe, hova őt a Manager küldi; e czélból mindenki egy ,■ a legszükségesebbel tömött útitáskát köteles a Timesoffice-ban tartani, hogy a készülődéssel egy peret se vesszen el; a pontos megjelenés magától értetik ; sőt a hivatalos órákon kívül is, ha a munkatárs elmegy hazulról, tartozik megmondani, hogy szükség esetére hol lesz található. Collegialitásról szó sincs. A reporterek is alig ismerik egymást. A szerkesztővel ritkán jönnek érintkezésbe. Ki a Timesba dolgozik, az egyéniségét, idejét, munkáját eladta az intézetnek; a nagyobb rész késő koráig újságíró marad, a kiválóbb tehetség pedig szabadabb irodalmi önállóságra tör utat magának.