Pesti Napló, 1854. január (5. évfolyam, 1144-1168. szám)

1854-01-22 / 1161. szám

1854. ötödik évi folyam-ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postánküldve : Pesten házhozhordva: Évnegyedre 5 fr. — kr. p.­­ Fé­lévre . 8 „ — „ „ Félévre 10 „ — „ „ . A havi előfizetés, mint a Évnegyedre 4 „ „ számonkinti eladás is Egy hónapra 1 fr. 30 kr­p. megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ,­nyagi ügyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő: úri­ utcza 8-dik szám. Szerkesztési iroda: Úri utcza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. 1101 Vasárnap, jan. 22-én. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt ha­sábos petit­ sora 4 pgő kraj­­czárjával számittatik. A be­­igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdij előre lefize­tendő a Magánviták öt ha­sábos sora 5 pengő krajczár­jával számittatik. — A fölvé­teli dij szinte mindenkor elő­re lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és inneputáni napokat kivéve —jelen ívnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetés A Pesti Naplóra Vidékre postán küldve félévre (január­­juniusi folyamra) 10 frt. — Évnegyedre január-martiusi folyamra) 5 frt. p. p. Budapesten házhoz küldve félévre: 8 frt. — Évnegyedre: 4 frt. pengőben. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. posta­­hivatalnál , és Pesten e lapok kiadóhivatalában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyó­­utcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadó­hivatala. Heti tájékozás. Pest, január 22. Ha a jelek nem csalnak, a kezdet végén állunk. Elég hosszú ideig beszéltek a béke fentartásáról, hogy végre a háboruras gondolathoz is hozzászokhassanak , s az anyagi érdekek teljes fennakadása egész Európá­ban oly magas fokra hágott, hogy sokan inkább óhajtják a háborút, ha csak az végeldöntésre vezetend, mint a még hosszadalmasb halogatás , jegyzékváltás s kölcsö­nös bókolások után végre mégis hát mögött háboruras ingerlések történjenek. A világtörténelem egy korszakát sem lehet a mostanival egybehasonlítni. Még soha sem történt, hogy a hadseregek véres csatákat vívjanak az­alatt , míg a hadviselő felek napról napra azt állítják, miszerint ők készek minden pillanatban békét kötni, s nincs arra példa a világtörténetben, hogy egyik hata­lom a másikat a harc­ban tettlegesen segítse, s e mel­lett az ellenfélt mindig arról biztosítsa, miszerint sem­mit sem óhajtnak inkább a békénél, s épen mindent elrpellőznek, mit hadeseménynek lehetne tekinteni. Egy éve, hogy e viszály tart, s annyi rendivüli, váratlan, s mondhatnék, teljesen szokatlan esemény so­hasem fordult elő, hogy az ember majdnem hozzá szo­kik, semmin sem csodálkozni, s a diplomatiai sakkhú­­zások ritka visszaugrásait jól megfontolt combinátióknak tartani. Mert csak jól megfontolt s szerfölött elmésen koholt tervet rejtőnek kell feltűnni előttünk, ha azon pillanatban, midőn a Porta végre hajlandó egy jegy­zékjavaslatot — a perui négy követ jegyzékét t. i. dec. 12-dikéről — elfogadni, s mely még meglehetős kilá­tással bir arra nézve is, hogy Sz. Pétervárott elfogad­­tatik ; ha, mondjuk, oly pillanatban, midőn ezen javas­lat már útban van Sz. Pétervár felé, oly végzettel, és démon­stratio történik, mint az egyesült flottáknak a Fe­kete tengerrel bemenetele! Várjon Oroszország ezen békebiztosításokat, me­lyekkel még az utóbbi lépést is mentegetni igyekeznek, nem leend-e kénytelen gúnynak, s a legmerészebb ki­hívásnak tekinteni? Biztosítják békés érzelmeikről, s tényleg mégis részt vesznek a háborúban, mert csak ily névvel nevezhetjük a védhatalmak azon eljárását, miszerint török hadcsapatokat s török álgyukat, melyek Oroszország ellen rendeltetvék, kísérettel látnak el, s minden megtámadást a török hajók ellen készek visz­­szatorolni. Sőt hogy a gúny pohara még inkább meg­teljék, utasításokat adnak mind a két admirálnak, hogy, mint valamely sétahajózáskor, ha orosz hajókkal talál­koznának, a szükséges tisztelkedéseket a szokásos üdv­lövések által tegyék meg, a török hajókat megakadá­lyozzák, hogy orosz hajókat meg ne támadjanak, sőt hogy azok az orosz partokhoz még közel se czirkálja­­nak. Valóban önkénytelenül is azt kérdezi önmagától az ember: váljon mindez tréfa-e vagy valóság? Ha azonban a viszonyokat közelebbről tekintjük, igen könnyen megtalálandjuk a kulcsot e magaviselet megmagyarázására; de nyíltan meg kell vallanunk, hogy az egész dolgot oly két nemzetnél, mint Anglia és Francziaország, a méltóságok­, tekintélyek- s hatal­mukról képzett fogalmainkkal alig bírjuk összeegyez­tetni. Azt látszanak t­­i. akarni, hogy róluk a háború megkezdésének még csak színe is elháríttassék, hogy ne mondathassák, miszerint ők voltak a kezdeményezők, s Oroszországot kényszeríteni akarják, hogy ő tegye az első csapást a Feketetengeren. Csak így lehet e kérdést végmegfejtéshez juttatni, bármint üssön is az ki. Mi legalább más utat nem lá­tunk , mivel igen valószínűtlen, hogy Oroszország nyu­godtan fogja nézni, hogy szaporítják s növelik a törö­kök Ázsiában minduntalan hadi erejüket, mint segítik a kaukázusi népeket tengeren közlekedésük által, s Oroszország háta mögött, a két flotta által támogatva, oly tüzet gerjeszszenek, melynek pusztító lángjai mesz­­sze az ázsiai Oroszország belsejébe is beharapóznának. Oroszország e vonalon már most is legutóbbi győzel­mei daczára,(mint a közelebbi tudósításokból látni) hát­rányban maradt, s abban is maradand még nagyobb mértékben , ha a harertérnek e részéveli közlekedése teljesen el fog záratni. Oroszország egész politikája , a czár jelleme, s a nép büszkesége arra jogosítnak, hogy fel lehessen tenni, miszerint Sz. György harczi lobo­gója inkább háborúra engedi kerülni a dolgot, oly háborúra, melyben az orosz flotta szemközt foglal he­lyet a túlnyomó erő ellenében a legnagyobb veszély­­lyel, mintsem megelégedjék azon állással, melyet most számára ellenfelei kijelölni látszanak. S mi lesz akkor ? Anglia és Francziaország sajnál­kozni fognak az összeütközésen, a parliamentben s la­pokban egy untoward event­s (véletlen ese­mény) lesz a bűnbak, s ekkor Törökországot magára hagyják, hogy már most kösse meg békéjét Orosz­országgal; sőt azt ekkor tán még kényszeritni is fog­ják reá, mely békekötés aztán könnyen az első kísér­let ürügyéül s alapjáúl szolgálhat arra, hogy az erő­szakolt orosz hatalom, a Feketetengeren­ locális há­borút reá nézve kedvezőbb térre átvihesse. LUCIFER KISASSZONY. VI. Nathan és Debora. — Istenem! gondolá magában Tremblaye lovag, midőn elhagyva Nathan lakát, ismét a Stiaint-Honoré utcza kövezetén találta magát; istenem, mily ízetlen ez a vén arab az ő tanácsai­ és jóslataival ! . . . Miért nem marad a maga dolga mellett? . . . Forgassa pén­zét, csikarjon érte kamat fejében két vagy három szá­zat száz után, de ne osztogasson bölcseségi leczkéket azoknak, kiket szemtelenül megkoppaszt! ... A bo­lond ! . . . Van is neki fogalma jó csillagzatok befolyá­sáról ! . . . Tudja is ő , hogy én most a gazdagság és szerencse útjára tértem, s hogy ez éjjeltől kezdve ne­kem minden kénytelen sikerülni és sikerüleni is! . . . Valóban, ha leánya nem volna oly szép, soha többé nem mennék pénzcsikaró barlangjába! ... De ah, ez az isteni Debora, ez a zergeszemü és bársonypillájú barna leányka forradalmat keltett szívemben! Kell, hogy viszontlássam őt! Még látni fogom őt. . . , E magánybeszédből észrevehetik olvasóink, hogy Raoul, midőn másokat bolondoknak vádolt, maga sem volt nagyon józan; de észrevehetik olvasóink azt is, hogy ha még nem is volt szerelmes Deborába, legalább igen közel járt hozzá. Nathan, becsukván Tremblaye úr után az ajtót, eme­leti szobájába sietett fel, hogy a látogatója által fél­­benszakított számadásokat folytassa. Már félig fen is volt a lépcsőzeten, midőn egy hangtól megszólítva hal­lá magát, melynek édes egyszersmind átható csen­gése szivét erősen dobogtató. E hang Debora hangja volt. A zsidó gyorsan megfordulva lefelé sietett s be­nyitott a földszinti terembe, hol leánya tartózkodik. Debora bágyadtan és fáradtan nyugodott a széles kereveten. Különös szeszélyből, a leányka ez nap nem szokásos sötét ruhájába, de vakító pompájú keleti jel­mezbe volt öltözködve. Nyakában aranynyal összefű­zött gyöngyláncz függött, hajának kékes fürtéi közt techinák csillogtak. Két karja, hátravetve, vánkosul szolgált bágyadozó fejének, melyet egymásba font kezeiben pihentető. A sze­me héját környező könnyű feketeség arra látszott mu­tatni, hogy az éjt álmatlanul tölté. *) Lásd Pesti Napló 1160 számát. Nathan szerető atyai tekintete a szenvedés mindezen jeleit azonnal észrevevé. — Gyermekem , gyermekem, mormogá aggályosan, te beteg vagy ? ... te szenvedsz ? . . . — Egy kis főfájás, édes atyám, viszonzó Debora; meglehet ideges változások, de különben semmi bajom, épen semmi. . . . — Igazán ? — Igazán, édes atyám ! Holnap reggel vége lesz mindennek. — Adja az ég! monda valamennyire megnyugodtan a zsidó. De szólj, nekem úgy tetszik, hívtál. . . . — Igenis, jó atyám. . . . — Mit akarsz ? — Csak látni akartalak, beszélgetni veled, édes atyám, ez az egész. . . . — Hát semmi különös mondani valód nincs ? — Épen semmi. — Jól van, beszélgessünk tehát.... De ugyan mondd­­sza, miért ma ő fényes és szokatlan öltözet ? — Miért! . . . Okát aligha tudnám megmondani.... Csak ötlet, szeszély. ... A szekrényekben kutatva, épen kezem alá jött e jelmez, kedvem támadt felöt­tem, s midőn később mindjárt kissé rosszul érzem ma­gamat, nem volt elég kitartásom, hogy ismét levetkőz­zem s házi ruhám­at felvegyem. . . . Nathan nem tudakozódik tovább ; a leányától nyert megfejtés tökéletesen kielégítette. Ekkor pillanatnyi szünet állott be a két beszélgető között. Debora ügyes módról gondolkozott, hogy a tár­salgást azon tárgyra vezesse, mely őt érdekli. Végre újólag megnyíltak ajkai. — Édes atyám­, úgymond, te most nem voltál egye­dül, ugy­e ? — Nem, viszonzá Nathan, lekisértem egy urat. — Kit ? — Azon fiatal embert, kinek tegnap estve te magad nyitottál ajtót. Debora arczát könnyű pir futá végig, mit azonban az öreg észre nem vett. — Ah! felele halkan, tehát azon fiatal ember ma is­mét itt volt. . . . — Kétségkívül, miután épen most kisértem­ visz­sza. . . . — És mit akart? . . . Bizonyosan új kölcsönért jött ? — Csalatkozol. — Hogyhogy? — Visszahozá a pénzt, mit csak tegnap kölcsönöz­tem neki. . . . — Oly hamar ! — Oh, ez igen pontos egy nemesem­ber. — Nemesember, mondod ? — Igenis. — Hát azt gondolod, hogy nemesember? — Nem is kétkedem róla. — Nevét is tudod ? — Azt nem, mert meg nem nevezte magát. . . . — És mégis? . . . — És mégis tudom, hogy nem­esember, mert látod, édes lányom, az ékszer, mit zálogul nálam hagyott, családi ékszer volt, egy czimerrel, pompás czimerrel ékesített óra­­ . . . Arany nyárfa veres mező­ben, felette marquis-korona. — Úgy Ii­it, folytatá Debora tettetett közönnyel, azt gondolom, egy nemességi névkönyvből igen könnyű volna megtudni, mely családé azon czimer, miről épen szólottál. . . . — Hogy ne volna könnyű? de minek tenném azt? Mi haszna volna megtudnom nevét? — Az igaz, annak hasznát sem vehetni .... Való­színűleg e nemes ember többé vissza sem térend.. .. — Oh, a­mi azt illeti, ebben újra csalatkozol ! vála­­szol a Nathan mosolyogva. — Még visszatérend ? — Bizonyosan, és nem sokára. — Pénzt kölcsönözni? — Úgy van. — De mégis, édes atyám­, miután ma lerótta neked tartozását. . . . — Tehát azt hiszed, hogy többé nem leend rám szük­sége ? — Valóban, nem hihetek egyebet. . . . — Tudod-e , micsoda pénzzel rótta le tartozását? — Hogy tudnám azt? — Tudd meg hát: játékban nyert pénzzel. Ő játszott és nyert . . . nyert sokat, borzasztó összeget, kétszáz­ezer livret! . . . Hanem ez összeget ő borzasztó áron szerezte meg magának: játékos lett belőle s játékos marad egész életében ! Ezt szeméből olvasom ki. Most vérével együtt a kártya és zöld asztal láza is keresztül­járja ereit; ő ismét játszani fog, elvesztendi, a­mit nyert, és nemsokára megint nálam lesz , hogy ötven aranyért zálogba tegye arany nyárfás óráját vagy más valami ékszerét . . . Debora már nem hallgatott apjára. — Játékos! . . . mondá magában. Kár! . . . A zsidó pedig folytatá: — A játékos , látod édes leányom, oly ember , ki ör­dögi szenvedélyénél fogva egymaga bir mindazon vét­kekkel, melyek különben rendszerint csak külön-külön, nem pedig oly szoros összeköttetésben szoktak az em­bereknél meglenni . . . Játékos! . . . Oh, inkább tolvaj vagy korhely ! . . . Én legalá­bb úgy gondolom. A játé­kosnak semmi sem szent! Ő eladná feleségét, anyját, csakhogy pénzt kerítsen a játékhoz. Ha annyi kincs volna is birtokában , mint mennyit én a házban felhal­moztam — mi egykor mind a tiéd lesz — ő azt egy két év alatt, talán egy két órában, szétfecsérli! . . . S ha már semmije sincs, kész volna lopni, csakhogy ismét játszhassék! . . . Nathan elhallgatott és több rohamban köhögni kez­dett, mivel a hosszú szónoklat, hévvel előadva, szer­felett felizgatva volt. Rósz tüdeje hathatósan éreztető vele e perezben, hogy legnagyobb gonddal kell minden szavalást és felhevülést kerülnie. Debora felkelvén a kerevetről, czukros vizet sietett készíteni apjának; aztán néhány eset hathatós szíverő­sítőt adván hozzá, apjának nyujtá. Az öreg egy hajtásra megitta, s azonnal könnyebben érzé magát. — Kedves leányom, mormogá, kedves gyermekem­, fogadd öreg atyád köszönetét. . . . — Miért is heveskedel olyannyira ? Kérdező tőle De­bora lehető legédesebb hangon. Azután pedig önmagával beszélgetve, még másodszor is halkan utána veté: — Játékos ! . . . Kár! . . . Apa és leány még egykét szót váltanak egymással közönyös dolgokról, midőn az utczaajtón kopogás hal­latszván, az öreg zsidó elhagyá Deborát és kisietett, hogy az uj vendéget megnézze s beereszsze. Mihelyt a leányka magában maradt, ismét elfoglalá a kereveten előbbi kényelmes helyzetét, s szemei csak­hamar lecsukódtak, mintha elaludt volna,­­— pedig nem aludt, hanem gondolkodott. S várjon miről? kiről? . . . Azon fiatal ismeretlenről, ki őt oly különös módon ér­deklé, kinek képe, tegnap óta szüntelen üldözé. — Atyám átkozza a játékosokat, mondá magában, és gyógyithatlanoknak tartja őket . . . De azt mondják, hogy nincs rettenetes baj egy sem­ , mit a szerelem meg ne gyógyíthatna . . . Utóbb, miután ezen tárgy felett még sokáig tépelő­­dött, hozzá téve : — Hol találok valami nemességi névkönyvet, hogy családa nevét megtudjam ? . . . (Folytatjuk.) London, jan. 16. Morris urat délutáni három óra tájban hagytuk írasz­talánál, melyről ekkor már a temérdek lap, levél, uta­sítás, jegyzet stb eltisztult. Következik a kezelés anyagi része, s ez­­ a czikkírók és külföldi levelezők díjainak megküldése, melyekről az intézet számvivője mit sem tud, s melyek nem az ő könyvébe igtattatnak , holott a többi alkalmazott egyéneket mind ő fizeti. Ennek vé­geztével egyenként jönnek: az alszerkesztő, kinek a czikkek összerakása s a la­p technikai kiállítása a feladata, ő részben tart jelentést; aztán a nyomdai főfelügyelő jelenti, hány példány kelt el az utolsó számból, s mennyi küldetett szét vidékre, s végre a pénztárnok fő számadásaival, melyekből világos rendben kell kimutatnia, mennyi pénz jött be az eladott példányokért, a bélyegdíj s egyéb költségek levonása után mennyi a tiszta jövedelem stb. A fáradhatlan Mor­ris e számadásokat megvizsgálja, egybeveti s könyvébe jegyzi. E közben ötöt üt az óra; a második soros szer­kesztő pontosan megjelen, s minthogy azóta ismét új levelek érkeztek, ezekről, vagy pedig a parliamentben este előfordulható tárgyakról foly az értekezés, mely­­lyel Morris úr bevégzi napi munkáját, s eltávozik. E percztől esti kilencz óráig a teendőket a jelenlévő szerkesztő végezi. Elolvassa a beküldött vezérczikke­­ket és folyton érkező kéziratokat s a nyomdába küldi. E kéziratok különböző nemei következők: a) Money-market and City-intelligence , (pénzvásár és belvárosi tudósítás) mely az érez és papirok árkeletét, a börzei apályt és dagályt s a kereskedelmi híreket so­rolja el. E rovatot mindig egy , a kereskedő vi­lágban jártas egyén késziti. b) Tudósítások a törvényszéki tárgyalásokról. Eze­ket a különbféle törvényszékeknél működő bharristerek (ifjabb ügyvédek) küldik be. c) Rendőrségi tudósítások az e körben előfordult jegy­­eletekről. Ezeket is egy — nem a bel­szerkesztőséghez tartozó fizetett egyén szorgalmazza. d) A nevezetesebb meetingek, lakomák s nyilvános gyülekezetek leírása, mely szakmát a szerkesztőségi személyzet e czélra kiküldött tagjai viszik. e) Hangverseny, felolvasás, könyv- és szinbírálatok szinte a rendes­ben dolgozó tagoktól. f) Napi események a penny-a-liner-ektől vagy is azon éj­ nap futkározó újdondászoktól, kik minden nyomott sorért egy pennyt kapnak, s kik aztán a bor­zasztó gyilkosságot, rablást, szörnyű merényeket, cso­dálatos ritkaságokat, és iszonyú tűzveszélyeket mele­­giben megírják. g) Kivonatok a külföldi nevezetesebb lapokból, mel­­lyek benn a hivatalszobákban h­atnak. h) Court-circular, vagy is jelentés arról, kik voltak ő felsége asztali és esti vendégei; kikocsizott-e és hova ő felsége; mi volt az udvari hangverseny és színház tárgya; szóval, mi tudható történt az ud­varnál ? i) Levelezések a bel- és világkereskedelem, a világ­hajózás, vaspályák, gyarmatok,egészségi állapot sat. kö­réből, különös tekintettel Anglia és igy a Times szeme­­fényére — Keletindiára. — Utoljára hagytam a rova­tok legfontosbikát. k) a parliamenti tudósításokat, mikor t. i. a parlia­ment együtt ül. E czélrt a Timesnak tizenkét r­e­­­p­or­ter­­je (parliamenti tudósító , gyorsíró) van, kiknek működési köre és módjáról, mint külön figyel­met érdemlő tárgyról, alább szólandok. Most maradjunk a szerkesztői napi teendők fonalán. E temérdek czikk olvasása és rendezése kilencz óráig tart, s ekkor ismét a reggeli szerkesztő váltja fel a dél­utánit, ki aztán addig marad az irodában, míg a dolog tart. E dolog áll: a telegráfi sürgönyök átvételéből, a nyomandó példányok számának meghatározásából, mely húsz és negyvenezer közt változik, s a tartalom érde­kességétől függ ; az izlandi posta s a 10 órai utolsó vo­natokkal érkezett iratok átnézéséből, s végre a holnapi szám levonat-ivének átvizsgálásából, melyet, ha az im­­primatort reá irta, napi vagy inkább éji szakmája vé­gezve van. Ez éjféltájban történik rendszerint; parlia­menti időszak alatt azonban , midőn a reporterek fél­­óránkint küldik be a rögtön sajtó alá bocsátandó tudó­sításokat , s midőn a parliamenti tagok beszédeiket ki­javítani, vagy félreértés elkerülése végett azokat bő­vebben taglalni jönnek — reggeli négy óra viszi haza a fáradt szerkesztőt, kire aztán ismét következő , vagy inkább ugyanaz­nap délutáni öt órától kilenczig kerül a sor. A 3,2 - rős tériméjű lap aztán reggel megjelenik, néhány percz múlva ezeren olvassák, s alig jut vala­kinek eszébe arra gondolni, mily roppant fáradság és szorgalomba került kiállítása. Igaz, hogy ez dúsan meg is van jutalmazva. A vezérczikkek és külföldi levelezők díját csak Mr. Mondray Morris tudja, a szerkesztői személyzet fizetése azonban nem titok, de önök fülei­ben talán kissé mesésen fog hangzani, ha megírom, hogy a rendes dolgozótársak évi fizetése 100 font ster­lingtől 3000-ig , vagyis ezer pengő forinttól harmincz­­ezerig terjed. Ennyi körülbelől a szerkesztői évi díj, Morris urat nem is említve, ki dúsgazdag ember. Ellenben a szervezeti fegyelem is olyszerű, minőről önöknek fogalmuk sincs. Valamennyi dolgozó­társnak minden pillanatban készen kell állnia az elindulhatásra nemcsak Anglia hanem a szárazföld bármely részébe, hova őt a Manager küldi; e czélból mindenki egy ,■ a legszükségesebbel tömött útitáskát köteles a Times­­office-ban tartani, hogy a készülődéssel egy peret se vesszen el; a pontos megjelenés magától értetik ; sőt a hivatalos órákon kívül is, ha a munkatárs elmegy ha­zulról, tartozik megmondani, hogy szükség esetére hol lesz található. Collegialitásról szó sincs. A reporterek is alig ismerik egymást. A szerkesztővel ritkán jönnek érintkezésbe. Ki a Timesba dolgozik, az egyéniségét, idejét, munkáját eladta az intézetnek; a nagyobb rész késő koráig újságíró marad, a kiválóbb tehetség pe­dig szabadabb irodalmi önállóságra tör utat magának.

Next