Pesti Napló, 1854. február (5. évfolyam, 1169-1191. szám)

1854-02-26 / 1190. szám

1854- ötödik évi folyam ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK Vidékre postánküldve Pesten házhozhordva: Félévre . 8 „ — „ „ Évnegyedre 4 ., — „ Egy hónapra 1 fr. 30 kr p. Évnegyedre 5 fr. — kr. p. Félévre 10 „ — „ „ A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ,­nyagi ügyeit tárgyszó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő: Úri­ntcza 8-dik szám. 41 1190 Vasárnap, febr. 26-án. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Szerkesztési iroda: Úri utcza 8 sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Hirdetések öt ha­sábos petit­ sora 4 pgő kraj­­ezárjával számittatik. A be­­igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdij előre lefize­­tendő a Magán viták öt ha­sábos sora 5 pengő krajezár­jával számittatik. — A fölvé­teli díj szinte mindenkor elő­re lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és innep utáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. A p­esti­ nap­ló martius-juniusi négyhónapos folyamára elő­fizetés nyittatik. Vidék., e postán küldve 6 írt 50 kr. Budapesten házhoz küldve 5 frt 30 kr. Az e'­"fizetések elfogadtatnak minden cs. k. posta­­hivatalnál , és Pesten e lapok kiadóhivatalában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyó­­utcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadó­ hivatala. ---------—— —«izinap-'--------------------------■*-— Heti tájékozás. Pest, febr. 25. Tehát a Moniteur újólag szólt, még pedig olymódon, mely nyilván mutatja, hogy a francziák jelen császárja jeles publicistái tanulmányokat végezett. Ha levele Miklós császárhoz a hadüzenet iránti hadi kérdés volt, úgy a 22-ki Moniteur czikke a jelen viszonyok közt s a keleti dráma egész kifejlődésére nézve még nagyobb fontosságú. E czikk nagyobb részt Ausztriá­hoz van intézve — mondani akarjuk Ausztriához , bárha a háttérben levő gondolatot Ausztria irányában nem lehetett volna vi­lágosabban kifejezni. A dec. 2-ki Francziaország a forra­dalom ellen nyilatkozik. Francziaország nem engedheti meg, hogy, ha Francziaország és Ausztria zászlói kele­ten egyesülnek, azokat az Alpeseknél egymástól elide­­genítsék. így szólt a Moniteur. De mit gondol azon esetre, ha Ausztriának zászlói Francziaországéival keleten nem egyesülnek? Mily állást fog akkor Francziaország el­foglalni? Vájjon akkor is úgy fognak-e mint most a német hatalmaknak hízelegni, vagy nem fognak vissza­ijedni azon eszköztől, melyet még a „conservativ“ Oroszország is nem egészen megvetendőnek tart? Mi ez utóbbit és oly kevéssé akarjuk hinni, a­mint az elsőben feltétlenül nem bízunk. Francziaország már fényes bizonyítványát adta lojalitásának a keleti kér­désben — elutasító magától Oroszország ígéreteit, azon Oroszországét, mely benne legnagyobb ellenét ismerte fel s csak igen jól tudta, hogy Anglia ma nem beszélne oly erélyes hangon, nem legényezné fel minden fa véd­­bástyáit, ha Francziaország egész ereje mellette nem állna. Francziaország volt az, mely eleitől fogva a ke­leti kérdés szálait kezeiben bonyolitgatta — talán mert legfeszesebben tartotta azokat, talán azért is, mert saját terveit is belevegyité. De vájjon ez jogot ad-e neki ily hangon szólni a né­met hatalmak irányában, — ez más és oly kérdés, melyre alig lehet igennel felelni. Át lehet egy államnak valamely nagy politikai kérdésben a vezérséget enged­ni , a­nélkül hogy ezért tanácsára szorulnánk, é­s ha általában valamely államnak az ő iránya pontosan ki van jelölve, úgy bizonyosan Ausztriáé van. Ausztriának csak az lehet feladata, fegyverezve lenni minden esetre és minden oldalra; mikor lépjen ki szenvedőlegességéből s mely rész ellen forduljon, ezt a körülményeknek kell elhatározni. Ausztria oly helyzetben van, hogy az eseményeket közelébe vár­hatja , használja fel ez állás előnyeit, szabad kéz min­den oldalra — e kezet a legkeresettebbé teendi. Ezt tudja Francziaország, —­s innen az édes sza­vak a Moniteurben. Bécs, febr. 22. A hivatalos bécsi újság ma azon szerződés fő­pontjait közli, melyet a kormány a nemzeti bank igaz­gatóságával a pénzláb megjobbítása czéljából kötött. E rendszabály oly fontos, hogy figyelmünket teljes mér­tékben magára vonja, s egy két felvilágosító szót szük­ségessé tesz. Ámbár e lapok olvasói e levéllel egyidő­­ben a hivatalos szöveget is veszik, mégis röviden meg­említjük annak lényeges tartalmát: a bank minden az államtól kiadott papírpénzt (minő péld. a Reichsschat­­schein, Centralcasse-Anweisung stb.) bankjegyért ki­váltja s ha valaki kivánja, a bankjegyek helyett kama­tozó kötelezvényt szolgáltat ki, mely tökéletesen az ál­lam­ kötelezvény értékével birand. A rendszabály tehát két irány felé törekszik: először, hogy a papírpénz egyneműsége helyreállittassék ; ez már magában véve nagy nyereség. A magános is, ha pénzét kölcsön­re kiadja s vagyonát kötelezvényekbe fekteti, mindig — a mennnyire lehet — egy adóssal s az adós szintúgy egy hitelezővel közlekedni szeret. Minél többféle — eredetére nézve — a papírpénz, annál nehezebb akár­minő pénzügyi rendszabály kivitele, mert annál több azon körülmények száma, melyekre tekintettel kell len­nie. Ugyanazon rendszabály — a papírpénz minden nemére alkalmaztatva — a banknak hasznot hozhat, az államnak kárt, s megfordítva. Mihelyt pedig a papír­pénz csupán egy forrásból ered, egyedül ezen egy for­rással kell egyezkedni minden szándékolt változás ese­tében. Az állam — a bankigazgatósággal ezen egyez­kedésre lépve, — ez által nem csinált új adósságot, hanem a sok hitelező helyett (mert az volt eddig a kö­zönség) csak egy hitelezője leend s ez a bank; a kö­zönségnek pedig több adós (bank, központi pénztár, koronaországi jövedelem) helyett csak egy adósa leend s ez szintén a bank; a bank tehát ez esetben úgyszólván csak közvetítő, mely az állammal minden fáradságot megfizettet magának, s ezért a pénzláb emelésére hat­hatós gyámolítását nyújtja. A dolognak másik oldala a kamatozó kötelezvények kibocsátása. Szerény nézetünk szerint — melyet tá­volról sem kívánunk irányadónak tekintetni — ez ügyet így fogjuk fel: Tudva levő dolog, hogy az állam újabb kölcsönt kívánt fölvenni. E kölcsönt a külföldi banká­rok megadták volna, de a jelen politikai viszonyok te­kintetéből tán nem oly feltételek alatt, mint az állam érdekei igénylik. Minthogy tehát az idő külföldi kölcsönre nézve kevéssé kedvezőnek látszott, a köl­csön közvetve a bank által jö létre. A bank t. i. ál­­lampapírpénz helyett bankjegyet s bankjegy helyett ka­matozd kötelezvényt, tehát tulajdonképen állampapír­­pénz helyett is kötelezvényt ad ki; az igaz, hogy az ál­lam ez által csak saját papírpénzét kapja vissza, de másféle kölcsönnél másként történik-e? Nem kapja-e az állam akkor is saját pénzét a kiadott új kötelezvényért? S nem szaporodik-e az állam aktív vagyona e perczben az által, hogy bizonyos mennyiségű , bárminő erede­tű, ha csak általánosan keretben levő pénzjegyek hozzá visszafolynak. A tegnapi börze, melynek a szóban levő rendszabályról már fujótagos tudomása volt, kedvező­­leg vette azt; kiváncsiak vagyunk, miként viseli magát a mai, mely már most a részleteket is tudja. Az állam részéről elfogadott visszafizetési feltételek oly kedvezők a bankra nézve, hogy az egész adósság mintegy 10 év múlva le lesz adva. Anyagi viszonyainkra nézve azonkívül igen üdvös hatású leend Francziaország azon elhatározása is, hogy a forradalom ellen mindenütt Olasz é­s Göröghonban erélyesen fel fog lépni. Ez­által félre van hárítva azon aggodalom, mintha olasz tartományaink nyugalmát ide­gen befolyás általi megháboritás fenyegetné, mi Ausztriát legjobb akarata mellett is a semleges helyzetből kiszo­rítaná. Szerbiából igen nyugtalanu­l hírek érkeznek s való­­szinü, hogy ezen ország, az orosz párt által serkentve, semlegességéből kilépni kénytelen leend; szintoly bo­rús az ég Göröghonban is ; beszélik, hogy Athénben egyik darabban a byzantzi császári korona színpadra hozatván , a közönség végtelen ujongatásra fakadt s a szinházból kimenvén, a török követnek — ablakait be­törte. De hiszen majd utánuk néznek a francziák s an­golok ! A­mit ő Felsége egybekelésére nézve írtam,most egész bizonyossággal ismételhetem : a magas ára ápril 23-kán érkezik ide. A diszmenet a Wieden külvárosban fekvő s a déli pályafő szomszédságában levő Theresianumtól fog kiindulni s a wiedeni főutczán, a glacis-n, a karin­­thiai kapun s utczán, s aztán a Graben és Kohlmarkton végig a császári vár felé fog haladni, s minden tekin­tetben egyike a legpompásabbaknak leend. A titkos ta­nácsosok mindegyike hatfogatu hintában csatlakozik a diszmenethez. A többi ünnepélyességekre nézve bizo­nyost még nem tudunk, hogy azok Bécshez minden te­kintetben méltók leendőnek, az kétséget nem szen­vedhet. B­e­­­g­r­á­d 17. febr. *) Etem pasa nincs már köztünk, eltávozott — oly, sőt nagyobb csendességgel, mint jött, az általa hozott fermánok miatt félt nyugtalanságok nem voltak iga­zak. Alig tudott valaki a városban Etem pasa eljövete­léről, úgy szintén elmenete is csendes volt, s csak a várnak ágyulövései tették azt észrevehetővé. Míg itten tartózkodott, kétszer látogatta meg a bálokat; a kórház *) Keleti kiküldöttünk Viddinbe elindulván , szeren­csénk volt Belgrádon állandó levelezőt nyerhetni. S­z­e­r­k. javára tartott bálon 1020 piasztert ajándékozott a mon­dott czélra. Volt-e itt valami titkos küldetése s mily sikerrel végzé azt, nem tudatik, de mivel ilyesféléről itt ki sem beszél, hihető, hogy Etemnek vagy semmi más missiója nem volt, vagy hogy azt ki nem jelentette. Az általa elhozott fermánok ismeretesek. Én itten küldöm fordítását két levélnek, melyek egyikét Sándor fejedelem a­zultánnak, másikát a tanács a fejedelem­nek írja a fermánok ügyében. Az első levél tartalma ez : „Felséges ur! A népei békéje s jó állapotáról viselt ki­­merithetlen, jóakaratu gondviselés folytán méltóztatott Felséged nekem az 1270-diki Rebjo­ Evei havában egy fermánt kiadatni, mely a szerb nemzet jogait megerősíti. Felséged jóakaratának e nagyrabecsült világos jelét Etem pasa kezeiből átvenni szerencsés valék, s azt a legmélyebb tisztelet indulatával, Felséged személye irányábani igaz hálával s megismeréssel hirdettettem ki, illő ünnepélylyel itt Belgrádon , s megrendelem annak kihirdetését minde­nütt a kerületekben és az egész nemzet előtt, hogy ek­ként Felséged jóakaratának ezen uj jele egész hazámban ismertessék , és köztudomásúvá legyen. Felséged ezen uj souveraini kegyességének nyilatko­zata jeléül szolgál nekem s a szerb nemzetnek Szerbia bé­ke és jóléte felőli jóakaratu gondoskodásának.Azon előjogok, melyeket a boldogult Mahmud zultán Szerbiának adott, s melyek a szerb nemzetnek küldött 1215, 1246, 1249, 1254-ki magas hatiserifekben előszámlálvák , megalapíták Szerbia mostani jólétét. Felséged megerősítvén ezen elő­jogokat, ígérvén a szerb nemzetnek jóakaratának bővebbi jeleit is, — ekként megszilárdítja Szerbiának jólétét mind az eddig nyert előjogok, mind azoknak meg­ígért kiterjesztése által. — A szerb nemzet s feje­delme legmélyebb hálás elismerést éreznek ezért Felsé­ged trónja irányában ezen jóakaratu gondoskodásáért; és a mint hüségök eddig minden időviszonyok közt állandó s rendithetlen vala , úgy ezentúl is azon leendnek , hogy hű­ségök által méltóknak mutassák magokat Felséged jóaka­ratára, s hogy jövőre is részesülhessenek kimerithetlen ke­gyességében. ■— Én a szerb nemzettel együtt legforróbban kérem a világ teremtőjét, hogy Felségednek hosszú s sze­rencsés életet adjon széles birodalma számos népes bol­dogságára ; egyszersmind bátorkodom legalázatosabban Felségedet megkérni, hogy engem s a szerb nemzetet jövő­ben is császári kegyességében megtartson, melybe ajánlván maradok mindenkorra Felségednek Belgrádon január 26- kán (7. febr.) alázatos szolgája Karagyorgyevics Sándor, szerb fejedelem.“ A másik, a senatus által a fejedelemhez intézett irat tartalma ez: „Kegyelmes Urunk! Fejedelemséged i. h. 28-tól 84-ik szám alatt kelt levelének kíséretében vette a tanács ama császári fermán fordítását, mely a szerb nemzet jo­gait megerősíti, s mely a minap a tanácsnokok, s az erre nézve meghitt egyéb személyek jelenlétében felolvastatott, kihirdettetett, úgy­szintén azon válasziratát, melyet Fe­­jedelelemséged a felséges zultánhoz küldeni elhatározó, s melyben háláját nyilvánítja a felséges zultánnak ezen jóakaratu küldeményéért. „Fejedelemséged e magas levélben kinyilatkozott érzel- LUCIFER KISASSZONY*) XXVI. M a u g i­r o n. A rettenetes rohamra, mely az ifjú nőt elgyötré, pereznyi nyugalom következett. Maugiron gróf e szün­időt felhasználván , karon fogá Clodion asszonyt s az egyik ablak fülkéjébe voná. — Nos ? kérdezé tőle a leghalkabb susogással. — Micsoda? mond az öreg asszony. — Most már látta ön, tehát mit gondol a kimenetel iránt ? — Reményem van. — Jó reménye? . . . susog, gyorsan és boldog ér­zettel a gróf. — Igenis. — Az anyára vagy a gyermekre nézve ? — Mindkettejökre nézve ; az anya fiatal és erős ,... meg mernék esküdni, hogy minden jól fog menni... E szavak oly eleven örömet okoztak annak, a­kihez intézve valónak, hogy megfeledkezvén az öreg asszony aljas voltáról, ennek kezét megragadó s hálásan szo­rongató. — Oh, csak teljesitse ön, a mit ígért, igy susogott, csak mentse meg mindkettőjüket, s én be fogom önnek bizonyítani, hogy háladatosságom határtalan lesz. Clodion asszony elfonyadt ajkait a kapzsiság szen­vedélye mosolyra nyitá, kétszer-háromszor igenelve bicczengetett fejével, s épen szóval is készült felelni, midőn az ifjú nő újabb nyögése félbenszakítá kettejük párbeszédét. Clodion asszony megindult az ágy felé, de a gróf ekkor visszatartóztatá. — Még egy szót .... suttogó fülébe. — Tessék. -- Látja ön ez ajtót. . . . S ezzel a gróf egy aranyos lapu tágas ajtóra muta­tott , mely bal oldalról szolgált a szobába s mely csak oly gyenge kis reteszszel volt elzárva, hogy erősebb nyomásnak ellent nem állhatott volna. — Látom .... felelt Clodion asszony a gróf kér­désére. — Tudja meg tehát, hogy onnan fenyeget a ve­szély. . . . Lásd Pesti Napló 1188. számát. — Hogyan ? — A szobában ez ajtó mögött alszik egy férfi.... Az öreg asszony visszahökkent. — Egy férfi! . . . monda ijedten. — A férj. — Ah! — Egyetlen könnyelmű kiáltás, a legcsekélyebb nesz felébresztheti őt; ha felébred, be fog akarni jőni, be fog jőni ....se szoba rémitő és véres jelenet szín­helyévé lesz , hol egynek kettőnk közöl, neki vagy ne­kem , halva kell maradni. . . . S mintha Maugiron gróf ez épen kimondott szavak­nak valami külső ténynyel uj erőt akarna kölcsönözni, kardját kihuzó hüvelyéből s egy karszékre téve , a lö­vésre felhúzott pisztolyok mellé. — Istenem, istenem! hebegett Clodion asszony min­dig növekvő rémülettel: én istenem, hát mit csinál­jak !.. . — Kétszeresen elővigyázatos legyen, válaszolt a gróf: végezzen oly gyorsan , a­mint csak lehet; a fő pedig az, hogy mihelyt vége lesz a dolognak, a gyermek kiáltásait elfojtsa .... — A­mi engem illet, úgymond Clodion asszony, én felelek magamért, hanem az asszonyság? . . . — Legyen nyugodt; ezen asszonyság ismeri a ve­szélyt, ő bátran fogja magát viselni, s bár halnia kelle­ne, nem fog kiáltani. Az ifjú nő csakugyan kigyó módra görnyeszkedik az ágyon, hanem egyetlen kiáltást sem hallatott , sőt oly hősileg viseld magát, hogy még nyögéseinek is paran­csolt. — Ah , mormogó Clodion asszony, itt az eldöntő pillanat! . . . Hadd végezze Clodion asszony az iszonyú munkát, melyre mestersége őt kötelezd ; mi addig kevés szóban megismertetjük az olvasót azon két újabb személylyel, kiket az imént színpadra léptetünk. A történet maga nagyon egyszerű, következőleg nagyon rövid is lesz. Maugiron Henri, személyére nézve tökéletes gaval­lér, igen nagy úr, tetemes vagyon birtokosa, képzelhető legroszabb hírű egyéniség volt az egész megyében. Elég vala nevét kimondani, s azonnal a vádkiáltások egész vihara zúdult fel. Mindenfelé csak azt beszélték, hogy szive elfenésült, lelke kárhozott, melyben a hét főbűn egymásnak talákozót adott. Játékos volt, mintha csupa kártyából állana; indulatos az őrültségig­­ iszá­kos, mint a dőzs emlékezetű templomvitézek; és leá­nyos, ah ! oly leányos , mint egy.... De ne folytassuk a hasonlításokat.Elég hozzá, ő egy mozdulatért, egy te­kintetért, néha még kevesebbért is, kardot rántott és hét eset közt hatszor, nem több mint négy percz alatt, ember halálának okozója lett. Imádója volt minden botránynak, s úgy látszik, győzelmi jelvényt készít magának bűnei­ből és dicskoszorújának tekinti gonosz tetteit. Elcsábí­tó a leányokat, csakhogy kéjének­­eszközei gyanánt szolgáljanak, csellel véve meg a fiukat, csak hogy dő­zsöléseinek társai, erkölcstelen kicsapongásainak czin­­kosai legyenek. Szóval, ő volt a közönség botránykö­ve , s jobban féltek tőle, mint a tűztől. Imhol Maugiron Henri gróf képe, de csak egykori képe , mert egy szép reggelen mindez tökéletesen meg­változott. A gróf egyszerre felhagv a kicsapongásaival, elcsapta szeretőit, pajtásait, tányérnyalóit, esztelen pazarlásai, végletekbe csapó botrányosságai megszűn­tek Toulouse városának közvéleményét táplálni, s éle­te oly rendessé tön , hogy a legkeményebb erkölcsbiró sem találhatott benne kifogni valót. Honnan származott legyen e rögtöni, ezen oly ke­véssé előrelátott megváltozás, nem sejté senki. Az em­berek azt mondák , csoda történt. És valóban, csoda is volt, melyet a kandi népség nem tud a miből magyarázni; de mi, jobban értesül­ve , mi azt mondjuk , hogy a szerelem , e mindenható király , ki uralkodik a világ urai felett, első ízben szál­lá meg Henri szivét, puszta jelenlétével ujjászülvén, s megtisztítván azt. Maugiron gróf szeretett, szeretett szűzies, mély szerelemmel egy fiatal leánykát, ki méltó vala ily sze­relmet gerjeszteni. Lansac Henriette — igy hivták e leánykát — épen oly nemes, épen oly gazdag család ivadéka volt, mint Maugiron gróf maga; és Henriette az általa gerjesztett szerelmet egész lelkével maga is érezte , úgy, hogy a két ifjúnak jövője mintegy előre látszék kijelölve lenni, mi valóban nem is lehetett nehéz dolog. Hiszen csak­nem bizonyos boldogság intett a minden tekintetben összeillő fiataloknak...........De a szülőknek nagyobb kisebb mértékben mindnyájuknak azon furcsa igényök van, hogy ők akarnak rendelkezni gyermekeik életével, ők akarják jövőjöket saját tetszésük szerint elintézni. Fájdalom, Henriette szülei olyanok valónak, mint a többiek. Maugiron gróf hivatalosan megkéri a leányka kezét. Rósz híre rég megelőzte őt! Nem gondolkodának úgy, hogy fiatalkori bohóságai biztosítékul tekinthetők érett korának rendességére néz­ve ; megfeledkezőnek, hogy a tukrosz legényekből csak­nem mindig a legjobb férjek válnak ki; végezetül te­kintetbe sem vevők Henriette szerelmét, melynek köny­­nyei s néma kétségbeesése mégis oly világosan szólott, és Maugiron úr elutasittatott, elutasittatott pedig oly modorban, hogy nem maradhatott fen semmi reménye. Minthogy azonban tartottak dühös jelleme kitörései­től, melyet most ki nem elégített szenvedélye még in­kább felizgathatott, elhatározók, hogy közte és Henriet­te között át nem léphető korlátot emelendnek, é­s a leánykát férjhez adák. Roqueverde marquis karjaiba vetők őt ... . Roqueverde marquis oly nemes volt, mint a király maga, s oly törvényes, mint kardja; de meghaladott hatvan éve­s szürke bajsza különösen ellenkedett Hen­riette tizennyolcz esztendeje­­s fekete fürjeivel. A szerencsétlen gyermek tudá, hogy apja hajthatlan akaratának nem lehet ellenszegülni; tehát neki szánta magát, sőt mi több, könyeit is igyekvők elrejteni, meg­­esküvén magában, hogy feddhetetlen hitves leend. A kétségbeesett Maugiron gróf, ha már nem feledhe­tett, legalább szórakozni akart, s fejjel neki rohant is­mét a legocsmányabb kicsapongások legmélyebb pocso­lyáiba; meguyita mindazon kapcsolatokat, melyeket ke­vés idővel ezelőtt felbontott volt; lakása, kastélya elhi­­rült rész helylyé változott. Éjjel nappal harsogának a dőzs és ittasság énekei ott, hol Henri a tiszta és vi­­szonzott szerelem gyönyöreit álmodó élvezhetni. Tou­louse minden bűnleányi azon ágy vánkosaira tették ki­festett orczájokat s illatos bajokat, melynek menyegző­ágynak kell vala lenni. Lansac­ur és Lansac asszony lelkek teljéből örven­dettek, hogy át nem engedők leányukat e nyomorult kéj vadásznak , s lelkiismeretük nyugalmában csendesen aludtak. Szegény bolondok! Nem is gyaniták, hogy ők maguk és képtelen előítéleteik dobták a vétek örvényé­be a martalékot, melyet a szerelem onnan kiragadott volt.... Hajh ! a világ telve oly vak önkénytesekkel, kik megteszik a roszat, a nélkül hogy tudnák, és aztán büszkélkednek tetteikben! (Folytatjuk.)

Next