Pesti Napló, 1854. november (5. évfolyam, 1394-1418. szám)

1854-11-19 / 1409. szám

1845- ötödik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Pesten házhoz hordva Félévre . 8 frt — fa- P­­Évnegyedre 4 frt — kr. p. Egy hónapig 1 frt 30 str.p. Évnegyedre 5 frt. — kr. p. Félévre 10 ,, — ,, „ A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyek­ tárgyaz­ pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő : uriutcza 8-ik szám 266-1409 Szerkesztési iroda : Uriutcza sx 8. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Hirdetések öt ha­sábos petit-sora 4 pgc kraj­­czárjával számittatik. A be­­igtatási s 10 pengő kinyi külön bélyegdíj előre­­lefize­tendő a Magánvirík öt ha­sébos sora 5 pengő krajczír- jával számittatik. — A fölvé­teli dij szinte mindenkor elő­re lefizetendő a Vasárnap, nov. 19-és. HIRDETÉSEK és MAGÁNVTTÁK. PESTI NAPLÓ,­kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőn és innep utáni napokat kivéve — telen­évnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás 44 IPRSW1 W44RI4tS­ December-Mártiusi négy hónapos folyamára. Vidékre postán küldve 6 frt. 50 kr Budapesten házhoz hordással, 3 frt. 30 pp. A. 5 előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. posta­hivat­aait, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, uriutc­a 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyó­atera s­zegletén-----Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesii Napló kiadó­hivatala. Anyagi teendőink. *) I. Anyagilag sokkal hátrább állunk mint szellemileg. Azon a mezőn nehezebben is fo­gunk haladni, mint ezen. Itt csak magunk leszünk a hibásak, ha hátramaradunk; anyagi felvirágzá­sunk pedig nemcsak mitőlünk függ, hanem a vi­szonyoktól is. — De szívós erély, aczél lelki erő, v­eszélyes vállvetés legyőzhetik végre az akadályo­kat. Anyagi szükségeinknél, a kézműipart illető­leg csak összevontan érintem teendőinket, bőveb­ben tárgyalva a gazdaságunk körülieket. Az elsőnél főbb szükségeink: 1. Gyárak. Ezek között bizonyosan legnagyobb szükségünk van vas-bőr-és posztógyárakra, hogy nyers terményeinket mi magunk dolgozzuk fel sa­ját használatunkra. Több gyárak felállítása a fel­földön, a­hol fa, víz, és kéz bőségben van; a köz­vetlen hasznon kívül nagy jótétemény lenne az ot­tani népességre. 2. Vasutak. A Miskolcz-Debreczen-Tokaj-kas­­sai vasútvonal terve megszületett, s néhány derék hazánkfia erélylyel működik életbeléptetésén. Vajha sükert érnének. Ezen vonal, mely a gazdag alföl­det, s a világhírű Tokajt, azaz: a Hegyalját ösz­­szeköttetésbe hozza a szegény felfölddel, s nyű­göt- és éjszakra a külvilággal, nagy áldás lesz ha­zánkra. De a czélnak csak úgy felelne meg telje­sen, ha tovább vezettetnék keletre Erdélyen ke­*) Miután azon eszmék, melyeknek tárgyalását egyik ve­terán publicistánk ,,Hiányaink s teendőink“ czimü vezérczikkek cyclusában magának kitűző, — önálló füzetben bővebb és részletesb fejtegetést enged­nek, — ama vezérczikkek sorából lapjainkban csak az „anyagi teendő­k“ről szóló két zárczikket veend­­jük fel. Sz­erke­resztül. Ezen vonalnak idővel a Feketetengerig kell kinyúlni. 3. Szerezzünk külföldön mentes több piaczot terményeinknek. 4. Gyámolitsuk és serkentsük a kézműipart egyenesen: fogyasztás által, — s közvetve is 5. Kézműipar-czikkek kiállítása és jutalmazása által. — Versenyt kell nyitni az iparosnak, s ju­talmazni a jó munkát, a szorgalmat. 6. Állítsunk mentül több reál­iskolát. Igen jól volt mondva e lapok 145. számában, hogy: „a társadalom túlnyomó része helyzeténél fogva a realismus terén mozog, s gyakorlati szakképzettsé­get igényel.“ S most térjünk át a mezei gazdászat körüli te­endőinkre. Mindenek fölött legsürgetőbb s legszükségesebb­nek hiszek egy 1. Gazdaképző intézetet. Magyarország tisztán földmivelő állam, s azért is, mert aránylag kevés munkás kéz mellett na­gyon sok földdel, s azért is, mert majd semmi gyárakkal sem bír.Mi természetesebb tehát,mint hogy az országnak mindenekfölött jó gazdákra van szük­sége ? olyanokra t. i., kik elegendő tárgy­ismeret, és szakképzettséggel bírnak, czélszerűen elren­dezni, okszerűleg mivelni, v­eszélyesen vezetni, egy, vagy több, kisebb és nagyobb gazdaságot,— legyenek magok urai, vagy mások gazdatisztjei,— más szóval: tökéletesen kiképezett gazdákra ,kik a gazdászatot mint tudományt tanulták, el­méletileg és gyakorlatilag. De épen ilyenekkel nem birunk, mert sem az urigazdák, sem a gazdatisztek, kevés kivétellel, soha sem tanulták a gazdászatot. Már­pedig az ember kontárkodhatik ugyan abban, a­mit nem ta­nult, de tudni csakugyan nem fogja, főleg, ha az, egy oly tágas és sokszerű tárgy, mint a korunk­ban tudományosan kifejtett földművelési gazdászat. És ez annyira való, miszerint mindamellett is, hogy a magyar ember egyik öröklött rögeszméje, miként ő jó practicus gazda, mégis kevés jó practicus gazda fog találkozni az ó-iskolából, a­ki egy tagositott birtokot jól felosztani, azt rendezni s abban váltógazdaságot folytatni tudna , s képes lenne meghatározni, hogy tagosított birto­kának kiterjedése­ és minőségéhez képest mennyi befektetésre van szüksége, mivelésére mennyi mun­kaerő kívántatik ? A ki ismerné kellőleg a növény-, ásvány- és állati trágya közötti különbséget , s ezek mikénti használatát? S pedig ha mind­ezeket nem tudja, mit tud aztán mint gazda? Semmit. Hanem neki fog vaktában, kapkod ide-oda, fut fárad, költ, s végre sem megyen semmire; s des­­peratiojában aztán okozza a földet , az idő­járást, az olcsó gabonaárt, a tagosítást, az újításo­kat, szóval: mindent, csak azt nem jut eszébe kár­hoztatni, a­mit valóban kellene : saját tudatlansá­gát a gazdászat tudományában. Ezen abnormis helyzetnek, mely mellett min­dig csak kezdetleges állapotunkban maradva, föld­­mivelésünket soha sem leszünk képesek felvirá­goztatni, annyival inkább, s annál sürgetőbben vé­get kell szakasztanunk, mert eddig is sok tagosí­tás történt, s remélhető, hogy valahára már orszá­gosan is meg fog történni, s csak akkor fogjuk saját kárunkon tapasztalni, hogy minő országos hibát követtünk el, előre nem gondoskodva arról, a­mi minden szükségeink között a legelső , értel­mes és kimivelt gazdák képezéséről. Ezért szükséges tehát múlhatatlanul a gazda­képző intézetek életbeléptetése. Időszerűbb és hasznosabb dolgot ennél alig tehetünk. Nekünk emelni kell minden áron a földmive­­lést, hogy emelhessük jövedelmünket, hogy meg­­bírjuk az idővel megszaporodott terheket, s végre, hogy tönkre ne jussunk. De a földmivelés csak úgy indulhat általános virágzásnak, ha a nép fiait is jó gazdákká nevel­jük, s a kifejlett gazdászatot, újabb rendszerével népszerűvé tesszük a nép között. Hitem szerint e czél csak úgy lesz elérhető, ha legalább egy két 2. Gazdasági néptanoda állíttatik fel. Itt már részletekbe kell bocsátkoznom, miután ha az eszme nem is, de a terv és modor, melyben ezen iskolákat létre­hozandóknak vélem, bizonyo­san sokak előtt ismeretlen, mert ilyen tudtomra csak Oroszországban létezik egy. Ne ijedjenek meg tisztelt olvasóim, se mások, hogy, épen a mostani időben Oroszországot hozom fel például. Tanulni lehet még az ellenségtől is. S aztán ezen iskola annyira megérdemli a figyelmet és utánzást, hogy, miután erős meggyőződésem, miként csak ennek átültetése által honunkba érhet­jük el a czélt : népünket, úgy szólva, észrevehet­­lenül megbarátkoztatni a gazdászat elméletével gyakorlatilag, s az észszerű mivelést maga a nép által tenni a nép között népszerűvé, — engedje meg a t. olvasó közönség, hogy ezen intézetet, ha­bár egy kissé terjedelmesen is, de részletesen leír­hassam. A könyv czime, melyből e leírást veszem : Landwirtschaftliche Jahresschrift von Professor Dr. A. v. Lengerke. Berlin, 1852. A közlemény maga, Castelbajac tábornok ur tollából foly, 1851. május 28. Sz Pétervárról, ki akkor Francia­ország követe volt az orosz udvarnál, s a Journal d’Agricultur pratique főszerkesztőjéhez intézte , közlés végett. A tábornok úr bevezetésében többek közt ezt mondja : „Ezen intézet, melyet minden részletei­ben megszemléltem, különösen a gyakorlati okta­tás azon módja által vonzott magához, mely véle­ményem szerint, minden ilyszerű intézet lényeges kelléke.“ Én csak kivonatban közlöm a tábornok úr tu­dósítását — a jövő számban. Bégi, nov. 17. A remény igen háladatos növény; parányi mag­bél buján kikel s mihelyt egyik ága fonnyadásnak in­dult, azonnal mást, újat, még zöldebbet hajt, mely illat­jával az emberi kebelt betölti s a kétségbeesés fojtó lehelletétől megóvja. Mihelyt a Szebasztopel elestére vonatkozó remény élénk zöld színe halványulni kezdett, azonnal más remény támadt s az emberiség pillanatai Frankfurt felé fordulnak most, hol a két német nagy­hatalom egyesült fellépésétől nagyszerű eredményeket várnak. Mi is úgy hisszük, hogy ez eredmény nagyszerű lesz s hogy az a két német nagyhatalom egyessége által már félig biztosítva van. Azt mondjuk félig, mert nem kicsinyeljük azon nehézségeket, mik a kisebb álla­mok részéről útba gördittethetnek s alkalmasint gör­­dittetni fognak is. E nehézségeket legyőzhetleneknek nem tartjuk,­­ hisz azon még sokkal nagyobb nehézsé­get sem tartottuk legyőzhetlennek, mely Poroszország makacsságából eredt. Valamint akkor meg voltunk győ­ződve, hogy Ausztria makacssága végre mégis diadal­maskodni fog, úgy most is hisszük, hogy Poroszországgal egyetemben a kisebb államok makranczoskodásai felett fényes diadalt fog ünnepelni. De a diadal rendesen via­dalt tételez föl s igy nem fogunk csodálkozni azt látván, hogy a két német nagyhatalom egyessége daczára is a czél elérése még némi küzdelembe fog kerülni. Orosz­ország megteendi a magáét, hogy e küzdelem minél ne­hezebbé váljék, s önámítás volna azt hinni, hogy az orosz befolyás egész Németországban már tökéletesen meg volna törve. Midőn az 1831-ki lengyel forradalom után a híres „negyedik ezred utolsó tíz embere“ Lipcsébe érkezett, a polgárság valódi diadalmenetben vitte őket a városon keresztül; most másként gondolkoznak Szász­­országban. Akkor pedig legalább egy szempontból— a conservatismus szempontjából — helyeselhető volt Oroszország eljárása, még most akárminő szem­pontból is kárhozatos. De hiszen a mostani szász po­litika sem a polgárság, sem a nép műve, sőt bátran mondható, hogy az oroszindulatú politika az országban határozott ellenszenvre talál. De a közvélemény nem minden kormánynál irányt adó s igy csakugyan lehetsé­­séges, hogy a szász kabinet a közvélemény dac­­ár­a is megmarad eddigi politikája mellett. Ám tegye! A­ki előre látja, hogy megveretik s a küzdelmet mégis elfo­gadja, a harczmezőn hőstettet, a diplomatiai téren f­üggetlenséget követ el. Ha ilyféle küzdelem kitörne, Ausztria és Poroszország nem azok, kiknek ettől retteg­niük kellene. Ezalatt a franczia és angol lapok nagy ildomossággal a lehető legkedvezőtlenebb fordulatra, az egyesült ha­ ZÁSPATHY ZOLTÁN. Regény irta Jókai Mór Folytatás. *­ XXIV. A­spadassin. Az akkori politikai világ, első kedvenczei között em­legető az ifjú Kárpáthyt, kiben a honfi erények példá­nyát bámulta ifjú és öreg. Kit pártfelei szerettek, elle­nei becsülének, a nők imádtak. Olyan lélek, a minő alak; szív és arcz egyaránt nemes. Mindenki azt mondja: nagy jövendője van... Milyen gyönyörűség volna ezt a szép, ezt az imádott gyermeket, a ki oly boldog, mint nemes, és oly okos, mint szép, a kinek olyan nagy jövendőt ígérnek, — egy ostoba karddal ledöfni ! Lelőni onnan, mikor legjobban bámulják!.... Sehol sem találkozhatni vele, mert ő nem keresi a léha társaságokat, csak választottjaival jő össze. De van nyilvános élete: a zöld asztalnál még­is rá lehet találni. Jön alkalom, midőn egy fon­os kérdés megvi­tatásánál elhagyják az alsó tábla főnemesi tagjai szé­keiket , hogy a felső táblánál foglaljanak helyet. Ida Dabroninak is bejárása van. Születése által neki is ju­tott egy szék az ország legfelső törvényhozóinak zöld asztalánál. Itt nem kérdik tőle: van-e esze, hivatása, szilárd jelleme? még azt sem kérdik : tud-e magyarul? elég hogy czimere van. Ez épen szép alkalom most: a karzatokon a legdí­szesebb nép. Mindkét párt hősei remekelnek eszes lel­kesítő szónoklatokban; a hallgatók éljenzése szaporítja a hatást. A véletlen úgy hozta, hogy Szentirmay után Zoltán íratta fel magát a szónokok közé. Dabroni sietett az el­­nökhöz utánok íratni nevét. Azt sem tudta jóformán, mi lesz a megvitatandó tárgy , azt pedig épen nem, hogy a megelőző két férfi mit fog beszélni ? de hogy ő mit felelend nekik, arra már előre készen volt, fel is jegyezte előre magának *) Lied a P. Napló 1408-dik számát, egy széles papirra s az egész ülés folyama alatt újra meg újra átolvasta azt, hogy minden szót a szerint mondjon. Midőn Zoltán helyét visszafoglalá, midőn az éljenzés elcsillapult, felállt a bajvivő, s gúnyos arczát Zoltánra szegezve, hozzá intézte szavait. — Minő különös az, hogy az előttem szólt két úr szavai rendesen úgy öszhangzanak egymással, mintha különösen megegyeztek volna benne. Én nem kuta­tom, mi gyöngéd összeköttetés csatolja egymáshoz a két urat a magánéletben ? de bárki előtt is méltán fel­­tünhetik azon fiúi ragaszkodás, melylyel Kárpáthy úr eszmejárása a nemes grófét követi .... Mit beszélt, mi nem beszélt még aztán Dabroni?azt hallani sem lehetett többé a rátámadt zajtól, csak azt látta minden ember, mint halványul el Zoltán, mint kel föl helyéből, oly fehéren, mint egy halott, s szót­lanul, visszatorlástalan elhagyja a teremet rögtön. A tanácsterem reszketett a karzatok dühös tomb­olá­sától. Ekkor Miklós báró felállt és nem várva be, mig csendesség lesz, az egész zaj fölött uralkodó szóval dörgé : — Én felszólítom a rendeket és a hallgatókat, hogy a szónok iránti megvetéseket szavazzák meg egy néma hallgatásban. Egyszerre olyan csöndesség lett, mint a sírban. Ez meg volt szavazva. Dabroni arcza pedig a siker dicsőségétől ragyogott, mint a­kinek a polgárkoszorút sikerült elnyernie. Szentirmay semmi hatást sem mutatott arczán; ő tö­kéletesen tudott indulatain uralkodni. Jól tudá, hogy Zoltán miért távozott el, előre sej­tette azt. Meg kellett előznie az ifjút. Meggátolni őt abban, a­mit teendő volt, helytelen és kivihetlen esz­me lett volna , de megelőzni lehetséges. Két ifjú mágnás ült Rudolf mellett, azoknak halkan, egykedvűleg odasúgá: — Legyetek szívesek ülés után velem jönni. Szívesen ígérkezett mind akettő. A mint az ülésnek vége lett. Rudolf rögtön kocsijára ült két meghívott társával együtt s hajtatott Dabroni szállására. Az még akkor nem volt otthon. Rudolf és barátai helyet foglaltak szobájában s rá­vártak , mig megjön. Nem sokára hallatszott, a mint fütyülve jött fel a­­ lépcsőkön s feltett kalappal lépett be teremébe. Némely embernek tetszik az, hogy odahaza úgy érez­heti magát, mintha kocsmában volna. Rudolf sietett vele elvégezni dolgát. — Önnek szándéka volt engem megsérteni, szólt hozzá egész nyugalommal. — úgy hiszem, viszonta a brávé, hogy nem önt volt szándékom megsérteni, hanem más valakit. — Tudom. Nálamnál gyöngébb embert. — úgy tetszik, mintha ön féltené őt. — Az meglehet, úgy hiszem, hogy én megelőztem őt. — Nem tagadom. Ámbár bizonyosan tudom, hogy ő is fel fog keresni. — Az kétségtelen. Hanem már én egyszer megelőz­tem. Mikor van önnek üres ideje ? — Akár holnap. — Elébb nem ? — Délután nem divat ily ügyeket elintézni. — Tehát ön nem találkozható reggelnél elébb velem? — Becsületemre mondom, senkivel sem. — Melyik önnél a legkorábbi éra ? — Hát, reggel. Előbb nem öltözöm. — Jó. A többit lesz ön szives elintézni segéde­immel. Rudolf azzal eltávozott, a többit társaira bizva, kik a találkozás helyét és a fegyvernemet egymás között el­végezik. Alig távoztak el, midőn két új látogató jelent meg Dabroninál. Zoltán küldöttei voltak. Egy kis találkozásra hívták meg a dunai ligetbe más­nap hat órára. — Lehetetlen korábban szolgálnom önöknek nyolcz óránál, felelt Dabroni, el vagyok foglalva becsületbeli dologgal. Ha azt végeztem, legfeljebb nyolcz órakor parancsolat­okra állok. Megegyeztek a nyolcz órai határ­időben. Tehát mind a kettőt egymásután! A spadassin örült, tánczolt jó kedvében , egymásu­tán mind a kettőt, két lövésre két madarat. Újra csengettek szobája ajtaján! Tán még egy harmadik is jó ? Miklós báró nyitott be hozzá. rr Frater! kezdő, nem is üdvözölve Dabronyt a báró. Azt tudod jól, hogy te egy alávaló ficzkó vagy , s én csak bánom nagyon, hogy még eddig ki nem vertelek innen. Ma aztán betelt a mértéked, és én azt mondom, hogy ne tovább! — Te meg vagy bolondulva saját bámulatodban, s azt hiszed, hogy az emberek félnek tőled, azért hogy utálnak. Ezt a hitedet egy kissé meg kell már ingatni. Ha te neked tetszik a gyilkos szere­pe, én nekem meg tetszik a bakóé, s ha te az észszel vi­­vott tanácskozmányokba mindig a kardodat veted , illő, hogy akadjon valaki, a­ki egyszer már azt a hátadhoz verje. Remény­em, hogy a­hova hívlak, ott leszesz. — Avec plaisir, sietett mondani a spadassin , neki az gyönyörűség volt. — Korán hajnalban. — Csak ezt nem tehetem. Hat órakor találkám van, és nyolc­kor ismét. Miklós haragosan dobbantott lábával. — Ördög vigyen el. Nem tart az olyan soká. Hat és nyolcz között még két óra idő van, hétkor vagy eljösz, vagy itt várlak a kapudban s erővel viszlek el magam­mal. — Oly sürgetős ? — Igen, oly sürgetős. Mert ha hosszú időt adok, meg­találja tudni a fő lovászmester s megakadályozza a találkozást. Nekem sietés kell. — Kitől tudná meg, szólt Dabroni ? nekem nincs­­ öreg atyám........... Ez gúnyos czélzás volt a párbaj elől megszöktetett , fiatal emberre. Miklós báró igen drasticus feleletet adott rá: Frater, te szeretsz kifogásokat tenni, midőn találko­­­­zóra hívnak, ha ezt tudom, korbácsot hozok magammal­­ és tanukat. — Elég! kiálta fel bőszülten Dabroni. Hét órakor jelen vagyok. Küldheted tanúidat mindjárt. — El ne késd az időt, szólt a báró hátat fordítva neki s markába tört az ajtó kilincse, midőn azt kinyi­totta. Dabroni pedig ugrált és fütyölt örömében, és sipkáját hajigálta fölfelé, és f­elragadva a szegletből egy vízert, s úgy megvívott vele egy magában, mintha minden dö­féssel egy egy köztiszteletre méltó bajnokát a közvéle­ménynek szúrná szivén keresztül. (Folytatjuk.)­­

Next