Pesti Napló, 1854. november (5. évfolyam, 1394-1418. szám)
1854-11-19 / 1409. szám
1845- ötödik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Pesten házhoz hordva Félévre . 8 frt — fa- PÉvnegyedre 4 frt — kr. p. Egy hónapig 1 frt 30 str.p. Évnegyedre 5 frt. — kr. p. Félévre 10 ,, — ,, „ A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyek tárgyaz pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő : uriutcza 8-ik szám 266-1409 Szerkesztési iroda : Uriutcza sx 8. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Hirdetések öt hasábos petit-sora 4 pgc krajczárjával számittatik. A beigtatási s 10 pengő kinyi külön bélyegdíj előrelefizetendő a Magánvirík öt hasébos sora 5 pengő krajczír- jával számittatik. — A fölvételi dij szinte mindenkor előre lefizetendő a Vasárnap, nov. 19-és. HIRDETÉSEK és MAGÁNVTTÁK. PESTI NAPLÓ,kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőn és innep utáni napokat kivéve — telenévnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás 44 IPRSW1 W44RI4tS December-Mártiusi négy hónapos folyamára. Vidékre postán küldve 6 frt. 50 kr Budapesten házhoz hordással, 3 frt. 30 pp. A. 5 előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivataait, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, uriutca 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyóatera szegletén-----Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesii Napló kiadóhivatala. Anyagi teendőink. *) I. Anyagilag sokkal hátrább állunk mint szellemileg. Azon a mezőn nehezebben is fogunk haladni, mint ezen. Itt csak magunk leszünk a hibásak, ha hátramaradunk; anyagi felvirágzásunk pedig nemcsak mitőlünk függ, hanem a viszonyoktól is. — De szívós erély, aczél lelki erő, veszélyes vállvetés legyőzhetik végre az akadályokat. Anyagi szükségeinknél, a kézműipart illetőleg csak összevontan érintem teendőinket, bővebben tárgyalva a gazdaságunk körülieket. Az elsőnél főbb szükségeink: 1. Gyárak. Ezek között bizonyosan legnagyobb szükségünk van vas-bőr-és posztógyárakra, hogy nyers terményeinket mi magunk dolgozzuk fel saját használatunkra. Több gyárak felállítása a felföldön, ahol fa, víz, és kéz bőségben van; a közvetlen hasznon kívül nagy jótétemény lenne az ottani népességre. 2. Vasutak. A Miskolcz-Debreczen-Tokaj-kassai vasútvonal terve megszületett, s néhány derék hazánkfia erélylyel működik életbeléptetésén. Vajha sükert érnének. Ezen vonal, mely a gazdag alföldet, s a világhírű Tokajt, azaz: a Hegyalját öszszeköttetésbe hozza a szegény felfölddel, s nyűgöt- és éjszakra a külvilággal, nagy áldás lesz hazánkra. De a czélnak csak úgy felelne meg teljesen, ha tovább vezettetnék keletre Erdélyen ke*) Miután azon eszmék, melyeknek tárgyalását egyik veterán publicistánk ,,Hiányaink s teendőink“ czimü vezérczikkek cyclusában magának kitűző, — önálló füzetben bővebb és részletesb fejtegetést engednek, — ama vezérczikkek sorából lapjainkban csak az „anyagi teendők“ről szóló két zárczikket veendjük fel. Szerkeresztül. Ezen vonalnak idővel a Feketetengerig kell kinyúlni. 3. Szerezzünk külföldön mentes több piaczot terményeinknek. 4. Gyámolitsuk és serkentsük a kézműipart egyenesen: fogyasztás által, — s közvetve is 5. Kézműipar-czikkek kiállítása és jutalmazása által. — Versenyt kell nyitni az iparosnak, s jutalmazni a jó munkát, a szorgalmat. 6. Állítsunk mentül több reáliskolát. Igen jól volt mondva e lapok 145. számában, hogy: „a társadalom túlnyomó része helyzeténél fogva a realismus terén mozog, s gyakorlati szakképzettséget igényel.“ S most térjünk át a mezei gazdászat körüli teendőinkre. Mindenek fölött legsürgetőbb s legszükségesebbnek hiszek egy 1. Gazdaképző intézetet. Magyarország tisztán földmivelő állam, s azért is, mert aránylag kevés munkás kéz mellett nagyon sok földdel, s azért is, mert majd semmi gyárakkal sem bír.Mi természetesebb tehát,mint hogy az országnak mindenekfölött jó gazdákra van szüksége ? olyanokra t. i., kik elegendő tárgyismeret, és szakképzettséggel bírnak, czélszerűen elrendezni, okszerűleg mivelni, veszélyesen vezetni, egy, vagy több, kisebb és nagyobb gazdaságot,— legyenek magok urai, vagy mások gazdatisztjei,— más szóval: tökéletesen kiképezett gazdákra ,kik a gazdászatot mint tudományt tanulták, elméletileg és gyakorlatilag. De épen ilyenekkel nem birunk, mert sem az urigazdák, sem a gazdatisztek, kevés kivétellel, soha sem tanulták a gazdászatot. Márpedig az ember kontárkodhatik ugyan abban, amit nem tanult, de tudni csakugyan nem fogja, főleg, ha az, egy oly tágas és sokszerű tárgy, mint a korunkban tudományosan kifejtett földművelési gazdászat. És ez annyira való, miszerint mindamellett is, hogy a magyar ember egyik öröklött rögeszméje, miként ő jó practicus gazda, mégis kevés jó practicus gazda fog találkozni az ó-iskolából, aki egy tagositott birtokot jól felosztani, azt rendezni s abban váltógazdaságot folytatni tudna , s képes lenne meghatározni, hogy tagosított birtokának kiterjedése és minőségéhez képest mennyi befektetésre van szüksége, mivelésére mennyi munkaerő kívántatik ? A ki ismerné kellőleg a növény-, ásvány- és állati trágya közötti különbséget , s ezek mikénti használatát? S pedig ha mindezeket nem tudja, mit tud aztán mint gazda? Semmit. Hanem neki fog vaktában, kapkod ide-oda, fut fárad, költ, s végre sem megyen semmire; s desperatiojában aztán okozza a földet , az időjárást, az olcsó gabonaárt, a tagosítást, az újításokat, szóval: mindent, csak azt nem jut eszébe kárhoztatni, amit valóban kellene : saját tudatlanságát a gazdászat tudományában. Ezen abnormis helyzetnek, mely mellett mindig csak kezdetleges állapotunkban maradva, földmivelésünket soha sem leszünk képesek felvirágoztatni, annyival inkább, s annál sürgetőbben véget kell szakasztanunk, mert eddig is sok tagosítás történt, s remélhető, hogy valahára már országosan is meg fog történni, s csak akkor fogjuk saját kárunkon tapasztalni, hogy minő országos hibát követtünk el, előre nem gondoskodva arról, ami minden szükségeink között a legelső , értelmes és kimivelt gazdák képezéséről. Ezért szükséges tehát múlhatatlanul a gazdaképző intézetek életbeléptetése. Időszerűbb és hasznosabb dolgot ennél alig tehetünk. Nekünk emelni kell minden áron a földmivelést, hogy emelhessük jövedelmünket, hogy megbírjuk az idővel megszaporodott terheket, s végre, hogy tönkre ne jussunk. De a földmivelés csak úgy indulhat általános virágzásnak, ha a nép fiait is jó gazdákká neveljük, s a kifejlett gazdászatot, újabb rendszerével népszerűvé tesszük a nép között. Hitem szerint e czél csak úgy lesz elérhető, ha legalább egy két 2. Gazdasági néptanoda állíttatik fel. Itt már részletekbe kell bocsátkoznom, miután ha az eszme nem is, de a terv és modor, melyben ezen iskolákat létrehozandóknak vélem, bizonyosan sokak előtt ismeretlen, mert ilyen tudtomra csak Oroszországban létezik egy. Ne ijedjenek meg tisztelt olvasóim, se mások, hogy, épen a mostani időben Oroszországot hozom fel például. Tanulni lehet még az ellenségtől is. S aztán ezen iskola annyira megérdemli a figyelmet és utánzást, hogy, miután erős meggyőződésem, miként csak ennek átültetése által honunkba érhetjük el a czélt : népünket, úgy szólva, észrevehetlenül megbarátkoztatni a gazdászat elméletével gyakorlatilag, s az észszerű mivelést maga a nép által tenni a nép között népszerűvé, — engedje meg a t. olvasó közönség, hogy ezen intézetet, habár egy kissé terjedelmesen is, de részletesen leírhassam. A könyv czime, melyből e leírást veszem : Landwirtschaftliche Jahresschrift von Professor Dr. A. v. Lengerke. Berlin, 1852. A közlemény maga, Castelbajac tábornok ur tollából foly, 1851. május 28. Sz Pétervárról, ki akkor Franciaország követe volt az orosz udvarnál, s a Journal d’Agricultur pratique főszerkesztőjéhez intézte , közlés végett. A tábornok úr bevezetésében többek közt ezt mondja : „Ezen intézet, melyet minden részleteiben megszemléltem, különösen a gyakorlati oktatás azon módja által vonzott magához, mely véleményem szerint, minden ilyszerű intézet lényeges kelléke.“ Én csak kivonatban közlöm a tábornok úr tudósítását — a jövő számban. Bégi, nov. 17. A remény igen háladatos növény; parányi magbél buján kikel s mihelyt egyik ága fonnyadásnak indult, azonnal mást, újat, még zöldebbet hajt, mely illatjával az emberi kebelt betölti s a kétségbeesés fojtó lehelletétől megóvja. Mihelyt a Szebasztopel elestére vonatkozó remény élénk zöld színe halványulni kezdett, azonnal más remény támadt s az emberiség pillanatai Frankfurt felé fordulnak most, hol a két német nagyhatalom egyesült fellépésétől nagyszerű eredményeket várnak. Mi is úgy hisszük, hogy ez eredmény nagyszerű lesz s hogy az a két német nagyhatalom egyessége által már félig biztosítva van. Azt mondjuk félig, mert nem kicsinyeljük azon nehézségeket, mik a kisebb államok részéről útba gördittethetnek s alkalmasint gördittetni fognak is. E nehézségeket legyőzhetleneknek nem tartjuk, hisz azon még sokkal nagyobb nehézséget sem tartottuk legyőzhetlennek, mely Poroszország makacsságából eredt. Valamint akkor meg voltunk győződve, hogy Ausztria makacssága végre mégis diadalmaskodni fog, úgy most is hisszük, hogy Poroszországgal egyetemben a kisebb államok makranczoskodásai felett fényes diadalt fog ünnepelni. De a diadal rendesen viadalt tételez föl s igy nem fogunk csodálkozni azt látván, hogy a két német nagyhatalom egyessége daczára is a czél elérése még némi küzdelembe fog kerülni. Oroszország megteendi a magáét, hogy e küzdelem minél nehezebbé váljék, s önámítás volna azt hinni, hogy az orosz befolyás egész Németországban már tökéletesen meg volna törve. Midőn az 1831-ki lengyel forradalom után a híres „negyedik ezred utolsó tíz embere“ Lipcsébe érkezett, a polgárság valódi diadalmenetben vitte őket a városon keresztül; most másként gondolkoznak Szászországban. Akkor pedig legalább egy szempontból— a conservatismus szempontjából — helyeselhető volt Oroszország eljárása, még most akárminő szempontból is kárhozatos. De hiszen a mostani szász politika sem a polgárság, sem a nép műve, sőt bátran mondható, hogy az oroszindulatú politika az országban határozott ellenszenvre talál. De a közvélemény nem minden kormánynál irányt adó s igy csakugyan lehetséséges, hogy a szász kabinet a közvélemény dacára is megmarad eddigi politikája mellett. Ám tegye! Aki előre látja, hogy megveretik s a küzdelmet mégis elfogadja, a harczmezőn hőstettet, a diplomatiai téren függetlenséget követ el. Ha ilyféle küzdelem kitörne, Ausztria és Poroszország nem azok, kiknek ettől rettegniük kellene. Ezalatt a franczia és angol lapok nagy ildomossággal a lehető legkedvezőtlenebb fordulatra, az egyesült ha ZÁSPATHY ZOLTÁN. Regény irta Jókai Mór Folytatás. * XXIV. Aspadassin. Az akkori politikai világ, első kedvenczei között emlegető az ifjú Kárpáthyt, kiben a honfi erények példányát bámulta ifjú és öreg. Kit pártfelei szerettek, ellenei becsülének, a nők imádtak. Olyan lélek, a minő alak; szív és arcz egyaránt nemes. Mindenki azt mondja: nagy jövendője van... Milyen gyönyörűség volna ezt a szép, ezt az imádott gyermeket, a ki oly boldog, mint nemes, és oly okos, mint szép, a kinek olyan nagy jövendőt ígérnek, — egy ostoba karddal ledöfni ! Lelőni onnan, mikor legjobban bámulják!.... Sehol sem találkozhatni vele, mert ő nem keresi a léha társaságokat, csak választottjaival jő össze. De van nyilvános élete: a zöld asztalnál mégis rá lehet találni. Jön alkalom, midőn egy fonos kérdés megvitatásánál elhagyják az alsó tábla főnemesi tagjai székeiket , hogy a felső táblánál foglaljanak helyet. Ida Dabroninak is bejárása van. Születése által neki is jutott egy szék az ország legfelső törvényhozóinak zöld asztalánál. Itt nem kérdik tőle: van-e esze, hivatása, szilárd jelleme? még azt sem kérdik : tud-e magyarul? elég hogy czimere van. Ez épen szép alkalom most: a karzatokon a legdíszesebb nép. Mindkét párt hősei remekelnek eszes lelkesítő szónoklatokban; a hallgatók éljenzése szaporítja a hatást. A véletlen úgy hozta, hogy Szentirmay után Zoltán íratta fel magát a szónokok közé. Dabroni sietett az elnökhöz utánok íratni nevét. Azt sem tudta jóformán, mi lesz a megvitatandó tárgy , azt pedig épen nem, hogy a megelőző két férfi mit fog beszélni ? de hogy ő mit felelend nekik, arra már előre készen volt, fel is jegyezte előre magának *) Lied a P. Napló 1408-dik számát, egy széles papirra s az egész ülés folyama alatt újra meg újra átolvasta azt, hogy minden szót a szerint mondjon. Midőn Zoltán helyét visszafoglalá, midőn az éljenzés elcsillapult, felállt a bajvivő, s gúnyos arczát Zoltánra szegezve, hozzá intézte szavait. — Minő különös az, hogy az előttem szólt két úr szavai rendesen úgy öszhangzanak egymással, mintha különösen megegyeztek volna benne. Én nem kutatom, mi gyöngéd összeköttetés csatolja egymáshoz a két urat a magánéletben ? de bárki előtt is méltán feltünhetik azon fiúi ragaszkodás, melylyel Kárpáthy úr eszmejárása a nemes grófét követi .... Mit beszélt, mi nem beszélt még aztán Dabroni?azt hallani sem lehetett többé a rátámadt zajtól, csak azt látta minden ember, mint halványul el Zoltán, mint kel föl helyéből, oly fehéren, mint egy halott, s szótlanul, visszatorlástalan elhagyja a teremet rögtön. A tanácsterem reszketett a karzatok dühös tombolásától. Ekkor Miklós báró felállt és nem várva be, mig csendesség lesz, az egész zaj fölött uralkodó szóval dörgé : — Én felszólítom a rendeket és a hallgatókat, hogy a szónok iránti megvetéseket szavazzák meg egy néma hallgatásban. Egyszerre olyan csöndesség lett, mint a sírban. Ez meg volt szavazva. Dabroni arcza pedig a siker dicsőségétől ragyogott, mint akinek a polgárkoszorút sikerült elnyernie. Szentirmay semmi hatást sem mutatott arczán; ő tökéletesen tudott indulatain uralkodni. Jól tudá, hogy Zoltán miért távozott el, előre sejtette azt. Meg kellett előznie az ifjút. Meggátolni őt abban, amit teendő volt, helytelen és kivihetlen eszme lett volna , de megelőzni lehetséges. Két ifjú mágnás ült Rudolf mellett, azoknak halkan, egykedvűleg odasúgá: — Legyetek szívesek ülés után velem jönni. Szívesen ígérkezett mind akettő. A mint az ülésnek vége lett. Rudolf rögtön kocsijára ült két meghívott társával együtt s hajtatott Dabroni szállására. Az még akkor nem volt otthon. Rudolf és barátai helyet foglaltak szobájában s rávártak , mig megjön. Nem sokára hallatszott, a mint fütyülve jött fel a lépcsőkön s feltett kalappal lépett be teremébe. Némely embernek tetszik az, hogy odahaza úgy érezheti magát, mintha kocsmában volna. Rudolf sietett vele elvégezni dolgát. — Önnek szándéka volt engem megsérteni, szólt hozzá egész nyugalommal. — úgy hiszem, viszonta a brávé, hogy nem önt volt szándékom megsérteni, hanem más valakit. — Tudom. Nálamnál gyöngébb embert. — úgy tetszik, mintha ön féltené őt. — Az meglehet, úgy hiszem, hogy én megelőztem őt. — Nem tagadom. Ámbár bizonyosan tudom, hogy ő is fel fog keresni. — Az kétségtelen. Hanem már én egyszer megelőztem. Mikor van önnek üres ideje ? — Akár holnap. — Elébb nem ? — Délután nem divat ily ügyeket elintézni. — Tehát ön nem találkozható reggelnél elébb velem? — Becsületemre mondom, senkivel sem. — Melyik önnél a legkorábbi éra ? — Hát, reggel. Előbb nem öltözöm. — Jó. A többit lesz ön szives elintézni segédeimmel. Rudolf azzal eltávozott, a többit társaira bizva, kik a találkozás helyét és a fegyvernemet egymás között elvégezik. Alig távoztak el, midőn két új látogató jelent meg Dabroninál. Zoltán küldöttei voltak. Egy kis találkozásra hívták meg a dunai ligetbe másnap hat órára. — Lehetetlen korábban szolgálnom önöknek nyolcz óránál, felelt Dabroni, el vagyok foglalva becsületbeli dologgal. Ha azt végeztem, legfeljebb nyolcz órakor parancsolatokra állok. Megegyeztek a nyolcz órai határidőben. Tehát mind a kettőt egymásután! A spadassin örült, tánczolt jó kedvében , egymásután mind a kettőt, két lövésre két madarat. Újra csengettek szobája ajtaján! Tán még egy harmadik is jó ? Miklós báró nyitott be hozzá. rr Frater! kezdő, nem is üdvözölve Dabronyt a báró. Azt tudod jól, hogy te egy alávaló ficzkó vagy , s én csak bánom nagyon, hogy még eddig ki nem vertelek innen. Ma aztán betelt a mértéked, és én azt mondom, hogy ne tovább! — Te meg vagy bolondulva saját bámulatodban, s azt hiszed, hogy az emberek félnek tőled, azért hogy utálnak. Ezt a hitedet egy kissé meg kell már ingatni. Ha te neked tetszik a gyilkos szerepe, én nekem meg tetszik a bakóé, s ha te az észszel vivott tanácskozmányokba mindig a kardodat veted , illő, hogy akadjon valaki, aki egyszer már azt a hátadhoz verje. Reményem, hogy ahova hívlak, ott leszesz. — Avec plaisir, sietett mondani a spadassin , neki az gyönyörűség volt. — Korán hajnalban. — Csak ezt nem tehetem. Hat órakor találkám van, és nyolckor ismét. Miklós haragosan dobbantott lábával. — Ördög vigyen el. Nem tart az olyan soká. Hat és nyolcz között még két óra idő van, hétkor vagy eljösz, vagy itt várlak a kapudban s erővel viszlek el magammal. — Oly sürgetős ? — Igen, oly sürgetős. Mert ha hosszú időt adok, megtalálja tudni a fő lovászmester s megakadályozza a találkozást. Nekem sietés kell. — Kitől tudná meg, szólt Dabroni ? nekem nincs öreg atyám........... Ez gúnyos czélzás volt a párbaj elől megszöktetett , fiatal emberre. Miklós báró igen drasticus feleletet adott rá: Frater, te szeretsz kifogásokat tenni, midőn találkozóra hívnak, ha ezt tudom, korbácsot hozok magammal és tanukat. — Elég! kiálta fel bőszülten Dabroni. Hét órakor jelen vagyok. Küldheted tanúidat mindjárt. — El ne késd az időt, szólt a báró hátat fordítva neki s markába tört az ajtó kilincse, midőn azt kinyitotta. Dabroni pedig ugrált és fütyölt örömében, és sipkáját hajigálta fölfelé, és felragadva a szegletből egy vízert, s úgy megvívott vele egy magában, mintha minden döféssel egy egy köztiszteletre méltó bajnokát a közvéleménynek szúrná szivén keresztül. (Folytatjuk.)