Pesti Napló, 1855. április (6. évfolyam, 1518-1541. szám)

1855-04-22 / 1535. szám

1855. hatodik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Pesten házhoz hordva , évnegyedre 5 frt. — kr. p. Fálávre 10 „ — „ „ A havi emfl­etén , mint a vámonkinti eladta la magasfint. A lap politikai tartalmit illető mindan közlés a SZERKESZTŐ-HIV­ATALHOZ, anyagi ügyelt tárgyszó pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő : m­intoz a 8-ik szám Fálávre . 8 frt — kr. p. Évnegyedre 4 írt — kr. p. 92-1535 Szerkesztési Iroda : Urlutoxa 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Vasárnap, apr. 22-én. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt ha­­síbos petit­ sora 4 pgc kraj­cárjával számlttatik. A be­­igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefize­tendő a Magínyíték öt ha­síbos sora 5 pengő krejozér jával számíttatik. — A fölvé­teli díj szinte mindenkor élen­re lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Hegyelen a PISTI NAPLÓ — hétfőn és ünnep utáni napokat kivéve — feli­évnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás. Április — juntus három hó­napos folyamára.­ ­ délire postán küldve 5 frt. Budapesten házhoz hordással, 4 forint Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivata­lában, uriutcza 8. sz.l-ső emeleten az udvarban, és Emich­ Gusztáv könykereskedésében, úri- és kigyóutcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadó­hivatala, B­é­c­s, ápr. 19.­­ Ha az orvosok azon elve, miszerint valamely be­tegség megismerése már­is félgyógyításnak tekint­hető, általánosan igaz volna, úgy pénzbajunkon legalább félig segítve volna, mert a közvélemény egy­hangúlag elismeri, miszerint a forgalom, nevezetesen az ipar és kereskedelem azért szűkölködik annyira pénzben, mert a vagyonos osztály, sűrűbben mint va­laha, tőkéit közkötelezvényekbe fekteti s ez által a tőke folytonos mozgósága mellett elég magas kamatra is szert tesz. Ezen baj legújabban a „trieszt­ újság“ által hosszú tárgyalásra lön méltatva, a­nélkül, hogy a világ abból valami újat tanult volna. Hogy valamely állam gazdagsága egyedül polgárai munkájának gyü­mölcse lehet, igen szép tétel s néha igaz is, hanem csak azon egyet feltételezi, hogy a polgárnak alkalma és módja van a munkára. Ha dolgozó osztályainknak azt mondjuk: munkálkodjatok! Ők egyszerűen azt fogják felelni: Adjatok munkát! Ha az éhezőnek épületes fel­olvasásokat tartunk a gyomor rendes emésztésének előnyeiről, azt fogja mondani : adjatok hát enni valót; ha nincs, az elmélet sem kell! A munkás­osztályokkal hasonlókép áll a dolog; ha nincs munka, akkor a munka áldásait feszegető peroratiók sem használnak, a ha van munka, akkor sem kellenek, mert akkor a nagy tömeg, az önmegtartás ösztönénél fogva, úgy is mun­kálkodik. A vagyonos ember, ki a közkötelezvények jelen állásából minél nagyobb nyereséget akar hozni, e czélra minél nagyobb tőkét fordít s így kiadásait is megszorítja, azaz kevesebbet dolgoztat. Rendes kö­rülmények alatt a szekrényt, mit most 20 fton ve­szek, ugyanannyiért vagy még olcsóbban kapom, ha­nem az 5°10-es metalliques-t akkor nem kapom 85-ért, hanem 90 vagy 95-ért. Azon régi elv szerint pedig, hogy akkor kell vásárolni, mikor az áru olcsó, most p­a­p­í­r­t veszek, nem pedig munkát, amaz jelenleg olcsó, imez drága! Ez oly természetes, mint hogy a föld esőkor megnedvesül, eső után megszárad. Már pedig ki segítsen e bajokon ? A munkás­osztály maga ? Hisz az úgyis tenné, ha­­ lehetne ! A kor­mány ? Mit tegyen a kormány ? Ez nem időtöltésből bocsát ki kötelezvényeket, hanem azért, mivel pénzre van szüksége. Neki tehát arra kell törekednie, hogy minél több pénz forduljon a közkötelezvények felé, nem pedig, hogy a tőkét onnan elvonja. Hogy ipar és kereskedés ez alatt szenved, a kormány is átlátja, de szükségeit azonnal fedeznie kell; ipar és keres­kedelem emelésére majd ezután tehetend valamit. Mindezen fejtegetésekből tehát csak annyi világlik ki, a­mit úgy sem vont kétségbe senki — hogy a baj megvan s hogy ennek orvoslása e perezben lehetetlen; gyökere a politikai helyzetben keresendő, s mig ez nem változik meg, addig a pénzforgalom emelésére tett kísérletek nem igen nagy sikerrel kecsegtetnek. De épen ez remélteti velünk azt, miszerint a politi­kai helyzetnek meg kell változnia, még­pedig rövid idő múlva; evvel nem azt akarjuk mondani, hogy a nyavalya gyógyítás, hanem hogy a krízis felé fog haladni. A hadsereg, ha csatákat visel, nem kerül többe, mintha harczkészültségben áll, az ipar és ke­reskedelem pangása akkor sem nagyobb a mostaninál, de a javuláshoz közelebb járulunk és ha valamely czélt rögtön elérni nem lehet, már a közeledés is nye­reség ! Adja Isten, hogy a conferentia minél inkább siet­tesse a válságos perez bekövetkezését, ha Oroszor­szág a legvégsőt kívánja, ám legyen meg neki kivá­­nata szerint, de a többi Európa ne tegye magát az észak szeszélyének labdájává. Ha Drouin de l’Huys „palástja redőiben“ békét vagy háborút rejt, ám rázza ki a háborút. Tegyen úgy, miként azon ó­kori követ tette, ki hasonló helyzetben sem telegráfra, sem con­­ferentiára, sem diplomatiai ebédekre nem szorult, ha­nem egyszerűen kiterjesztette köpönyegét s azt mond­ta : legyen hát háború. — Tudjuk, hogy könnyebb mindezt mondani, mint tenni, de ezen koptatott ellen­vetés csak annyit mond, hogy a tettre nagy elhatáro­zás és erélyes lépés kell. No­s aztán ? Történt-e még valaha valami nagyszerű , nagy és erélyes elszánás nélkül ? Korunkat rendesen kisszerűnek rágalmazzák, de nem lesz az, ha nagyszerű jellemek fellépnek, kik a kort is azzá teszik. A korszak rendesen az abban élt emberek tükre, nem pedig megfordítva; a körülmények gyorsabban vagy lassabban érlelhetik a nagy embere­ket, de nem teremtik s a történet számtalanszor tanú­sította, miszerint valódi nagy férfi még a legmostohább körülmények közt is felvergődött s magával együtt e­­gész korát is a jelentéktelenség homályából előre nem sejtett fénypolczra emelte! s korunk nem birna oly férfival ? ... De igen ! van egy, kiben a fiatalkor tüze a tapasztaltság bölcsészi nyugalmával, a kormányzási ildom harczedzettséggel s mély tudománynyal, a jóa­karat erélyes szándékkal párosul s ez egy — nem fog tétlen maradni. Tőle várjuk azon „mentő tettet“, mely ellenes ármányait semmivé, szövetségeseinek poros ad­áit pedig — feleslegesekké teendi! London, april 14.­4. Fejedelmi vendégeit, a francziák urát s asszo­nyát várja Anglia. Fogadásra sürög és készül minden: a windsori s buckinghami paloták, a city tanácsterme, a Gog és Magogiáról híres Guildhall, a „naval and Mi­litary Club,“ az operaház, a sydenhami palota, és töb­bek közt — a titkos merényletek sötét barlangjai, e földi poklai a rendpolitikai biztonságnak. Az ország jelen körülményei, a nemzet jelen hangulatánál fogva kétséget nem szenved, hogy a paloták s viskók részé­ről egyaránt leend­ővatiók tárgya a császári pár. Az udvar a térdszalag rend lovagjává ütendi­, s ekként a brit aristocratia választottjainak sorába veendi fel a — saját büszke kikiáltása szerint — parvenüből lett uralkodót; a kormány egy épen itt mutatása idején fel­veendő hadi kölcsönnel kedveskedendik a „b­é­k­e­­„császárság alapítójának; a parliament, mely a fejedel­mi pár épen megérkezésének napján 16-kán élend is­mét össze, mint állittatik, demonstratio vagy resolutió­­val üdvözlendi a csatornán túli nemzeti képviseletet összedöntött „decemberi mentő tény“ férfiát; a muni­­cipális szabadságnak régente a főpalladiuma a city, a­melynek egykoron pénzpiaczait tetemesen megzava­­rák a strassburgi s boulognei expeditiók a hazafiság legszebb czimével, a „polgáriéval szándékozik meg­tisztelni sarjadékát egy önmagát kereső, világambitiók sas szárnyain repdeső dynastiának; a cambridgei egye­tem neve tudósainak koszorújába óhajtja fűzni a tudo­mányok s művészeteket csak egy azon irányban fej­lődni engedő fejedelmet, mely államczéljaival párhu­zamban futja katonai egyletek, melyek tagjai közt nem kevés az almai, inkermani s balaklavai csatákban meg­sebesült hősök száma, bajtársul leendnek bátrak fel­kérni a krimiai kirándulás tervével felhagyott császárt. Igen, tárt karral várja az alkotmányos Anglia a szom­széd nemzet urát. — Tempora mutantur, et nos mu­­tamur in illis. Volt idő, midőn az angol nemzet keble hasonlított harag lángjaitól kigyuladt vulcánhoz, mely a boszu láváját minden perezben kiönteni kész vala a fejedelemre, ki ma hódoló tiszteletének tárgya; ámde akkor e nép ösztönö s hajlamainak nem állott útjában az, mi lelkében legerősebb,­­ az érdek. Vannak ugyan, kik azt hiszik, hogy Anglia roszul fogja fel saját érde­két, s hogy akkor, midőn állítólagosan III-ik Napoleon invasionális tervet füzögetett agyának gondolataiból, kevesebb oka volt harag s aggalomra, mint van öröm s megnyugvásra ma, midőn az alliance még dictatort ültethet a Downing utczai palota karszékébe; dictatort, kinek első rendszabálya lehetend a westminsteri szín­ház kapuinak betétetése; de ítéljen erről a történet.Tény az, hogy Napoleon, ki pár év előtt Britannia legerősebb ellenszenveinek volt tárgya , ma az egész brit nemzet részéről számíthat hízelgő fogadtatásra.­­ A köz­hangulat e gyökeres megváltoztatásában nagy része volt a sajtónak. Eleinte a pártok közül csak a man­chesteri , a státusférfiak sorából egyedül Palmerston lord, a lapok légiójából csak a tory-k szóltak v­é­d­mi­le­g a császár ügyében; később a kereskedelmi s li­­berál közlönyök is kiengesztelődtek free tra­­de-re hajló politikájával, végre a szövetség eljöttével a radikál újságok nyelve is magasztalásra ol­dódott. Ma már nemcsak a franczia Post rak egyre történt a tuileriák felé hajtott ezüst füstölőjének ká­­bitó széntüzére, nemcsak az aristocrat. Herald sütö­­geti a nagyság dicskoszorúját az önalkotta császár ha­­lántéka körül, nemcsak a „Chronicle“ hódol s bókol a trónszerzőnek, mint ki „daczára az angol sajtó által illetett bántalmaknak, ellenére a nagybátyjáról reászál­­lott hagyományoknak, s boszujára az őt hasztalan csá­bítgatott Sz. Pétervárnak, nem álmodott Waterloo megboszulásáról, nem tört titkon egy uj tilsiti szer­ződés után“, hanem a Napoleon császár ellenében magát azáltal erősen compromittált „Times“ is, hogy hasábjait megnyitotta a legclassikusabb névtelen angol journalista, az ismeretes „an englishman“ filippiká­­nak,­­ ugy szinte a coup d­etai-t illetőleg hosszan hű emlékezetű „Daily News“ s „Advertiser is, stb. feltét­len capitulánsok. A dicsőítés húrját pengetik a heti­lapok is, oly közlönyöknek, minek a „Leader“, „Exa­miner“ stb. sem kivételével. „Nekünk semmi közünk a franczia császár és nemzet közti kérdéssel; ez az ő dol­guk. Mi III. Napóleonban Anglia barátját, Oroszország ellenségét fogadjuk, s megkívánjuk a vendégföldünkön élő idegenektől is, hogy a nemzeti fogadás komoly méltóságát meg ne zavarják, hacsak nem akarnak Anglia ellenségeinek, a vendégjog aljas megsértőinek, a lovagiasság minden érzetéből kivetkezett árulóknak tekintetni.“ Ily értelemben ir az egyetemes sajtó; igy érez az egész nemzet. — Magasra fokozá a nemzet e közérzületét, a sajtónak dicséret s elismerésben ömle­­dezéseit a „Moniteur“ legközelebbi czikke a háború katonai eseményei fölött. E czikk a népszerűség igen magas polczára emelé III. Napóleont, ki katona politi­kában is : mielőtt lépne, előre, hátra, jobbra s balra tekint, kikémei s felhasznál mindent maga körül, így jön, midőn hivatalos lapjának toll alá mondta többnyire azon nyilt titkokat, melyek felfedezésével ügyesen le­mosván kezéről a krimiai bünte­tő fekete iszapját , — egyrészről lefegyverzé gyanúiban, s megnyugtató távozta előtt aggalmaiban Francziaországot, a men­nyiből t. i. ezek tárgya a trón vala; másrészről iga­zoltan lép a Roebuckféle bizottmány vizsgálatainak folytán felizgatott Anglia partjaira. Különösen élőbe­szédében hatalmas, kilátásdús és jelentékeny a moni­­teuri czikk. „Nagy nemzetnek, minő Francziaország, elvitázhatlan joga az állam biztonságát s hatalmát érdeklő igazságot ismerni, melyet viszont minden erős kormánynak, ha csak hazafi tekintetek hallgatásra nem parancsolják, kimondani szent kötelessége.“ E szavak Francziaországra nézve azt tanúsítják, hogy e nemzet lappangó közvéleménye is erős, s hogy a „népválasztotta“ császárnak csak egyheti távolléte is az országból elvbeli concessiót tesz részéről szük­ségesnek. Angliára nézve pedig, mint a melynek al­kotmányos kormánya titokban űz mindent, s mely a blue bookban csak régebb történt s érdeket vesztett dolgokat, s ezeket is csak kivonatban, juttat közre, — szégyenitők s veszélyesek is e szavak. Ez utóbbi azért, mert az angol népet, — mely vagy önmagától, vagy a franczia szövetség kihatásából, vagy végre a szabad­ság elleneinek titkos cselszövényei, s az ezekkel czim­­boraságban álló bizonyos lapok ármányos sugallati folytán egy idő óta párhuzamot von Napóleonnak erős önuralmi, s Angliának gyenge parliamenti kor­mánya közt e nembeni további hasonlitgatásokra ösz­tönzi; pedig ily hasonlitgatások szükségkép has ár­nyat vetők az angol alkotmányra ma, midőn a Palmer­ston kabinet, e hirtelen eltörpült óriás, (félre)­vezeti az ország ügyeit; s midőn —­ad normám Eduard und Kunegunda, Kunegunda und Eduard, — Anglia csak Aberdeenek, Palmerstonok s Russellek közt választ­hat, s e hatalomra született családok circulus vitiosu­­sából ki nem szállhat az ész- s akarattehetségben pezs­gőbb közép­rétegekbe. S ez okból tarthatni attól, ne­hogy a népszerű urnák csak rövid idézése is Angliá­ban, az ez ország alkotmányára idővel károsan kihat- A ROM TITKAI Regény. Irta Észt­her, stb. szerzője. Ünnepély. I. (F­oly­tatás. *) Őszintén bátyám, mond Elemér: engemet Kardos is figyelmeztetett arra, hogy makacs ellenállással kel­lene küzdenem — s ezélzott, ha nem is világosan arra, a­mit bátyám most mondott. — De én azt hiszem, hogy ily ügy, ily világos, bármi után sem veszhet el. Adja Isten öcsém, Kardos egyébiránt becsületes ember, mond Elieser; — ezt az is bizonyítja, hogy velünk tart, de úgy látszik, távolról sincs mindenbe beavatva, holott mindentudónak véli magát. — Ma­radjunk e mellett: — vigyázz! vigyázz! és újra vi­gyázz ! Megfogadom e tanácsot kedves bátyám, mond Ele­mér derültebb hangon, mint valaki e társalgás után hinné, azután hozzátette: — tudja Isten, hogyan van, szivemben félelem nincsen ! — Ellenségeim táborá­ban két angyal él, — miként várhatnék onnan nagy veszélyt ? Két angyal ? Igen, viszonzá az ifjú, Ilma és Aurélia. Aurélia, legyen, mond Elieser, míg mosoly vonult el ajkai körül. Melusina kisasszony Ilma húgom — nem! — ez nem angyal­­ lehet tündér — angyal nem, százszor nem! Elemér hallgatott. Csodállak! folytatá Elieser, miután Elemér utóbbi szavait felelet nélkül hagyta: — téged is elkábitott e bájos színésznő, kiben semmi sem természetes, ki­ben minden külső máz, — külsim belérték nélkül. Mert belértékét e tévútra vezetett remek gyermek­nek kiismerni senki sem vett időt magának, viszonzá­s) Lásd „P. Napló“ 1534. n. Elemér hévvel: — van-e szebb, miveltebb, kecse­sebb teremtés hazánkban, mint Ilma? — Csalhat-e ily arcz, ily tekintet, e tiszta homlok ? A báj körülé épen az öcsém, hogy mind­ez csak­ De ezt átlátni hideg vér kell! — s te úgy lát­szik, forró vérrel birsz, s szerelmes vagy a czikornyás gyermekbe, ki téged megvet? Szerelmes ? mond Elemér, míg pir futott el voná­sain. — Ah! kit e leány szeretne, — szeretni tudna! Félek öcsém, mikép bűnei egyike az leend, hogy megbocsáttatnak azok, mivel sokat szeretett! — Hallj engemet nyugodtan. — Mi­­veltségről szóltál, megfejtem neked a káprázatot, mely annyiakat elszédít. — Ilmának minden miveltsége azon — nem tagadom — bámulandó ügyességben áll, a miveltség külcsillámát ellesni. Ki őt hallja, azt hiszi, hogy mindenhez ért, művészethez mint tudományhoz, hogy ítélete tiszta, józan, higgadt. — tévedés ! — Egy esetet mondok neked, mely őt festi. — Alig egy órája annak, itt e szobában történt — ítélj. Látod ama képet ott gyönyörű arany keretében. — Egy nő átlátszó fátyolba burkolva egy kövön ül, s gyermekét szoptatja, mig egy másik, ki mellette áll, kezét teszi vállára, s egy harmadik a földön játszik? Látom, mond Elemér, de művész nem lévén nem tudom a kép becsét megítélni. E kép, mond Elieser, a fiatalabb Cranach Lukács műve s a könyörületet ábrázolja. Tré­fát akartam magamnak Ilmával csinálni, folytatá Ekie­ser­ e képmásolat s eleven színei, eléggé sike­rült redőzete daczára minden egyébben, tehát a fődo­­logban messzi távol van az eredetitől — m­e­l­y­e­t é­n bírok. — Ilmának azt mondtam,hogy ez egy ere­deti Rafael — a legszebbek egyike ! Az­ szólt Ilma, magasztaltsággal megállván a kép előtt: — azonnal a hires olasz remekére ismertem! — ki tévedhetne! — minő bevégzettség! minő finom ecset! — mennyi ihlet e szép madonna arczában ! — A német és olasz iskola nagy különbsége daczára, Ilma mihelyt a Rafael nevet hallotta, elfogadta e képet remeknek, s a könyörület képviselőjében madonnát látott. Mit bizonyít ez ? mond Elemér. Azt barátom, hogy vannak és sokan, kik keveset tudva, a még kevesebbet tudók előtt — valami dicsöré­ben a miveltségnek tűnnek fel. — A dolog kevésből áll, nem nehéz mesterség s vázlatban elmondhatom neked. — Ha egy híres festő vagy szobrász nevét hallod, akár tetszik a mű neked akár nem, tettess ma­­gasztaltságot és ihletet. — Ha zenéről van szó, bámuld a mester műveit, akár érted, akár nem. — Ha valami megkap, legyen az egy szép festvény,egy szobor,egy zene darab, utasítsd visz­­sza — s beszélj róla kicsinyléssel. — Nevezd az újat, ha remeknek gondolod is, kon­tár­ságnak. — Ha a zene felmelegít, ha lelkedet hatja át, mondd, hogy érzék csiklandó s rosz ízlésű mű. De légy óvatos, jegyezd meg az elis­mert nagyságok neveit, s esküdj szavaikra. Ha aztán a művészi nyelvet elsajátítottad, ha dicsérni és gyalázni művészi kitételekkel tudsz, százat fogsz elaltatni s ismerőnek kiált ki a világ. Bátyám tehát nem barátja a régi s a remek művé­szeknek? kérdé Elemér. Az öcsém, a valódi művész, az avatott — ez egé­szen más! — Ott, miként a született költőnél, egy ér­zékkel több van mint az avatlannál. Ő látja, hallja, érzi, mit az avatlan nem lát, nem hall, nem érez! — Ezek ítélhetnek, mert é­r­t­i­k, mit mi avatlanok meg nem foghatunk. — De épen azért, mivel a valódi mes­ter oly magasan áll, s mivel a valódi műértő oly jogos ítéleteket hozhat: lehetlen valami nevetségesebbet gondolni, mint amaz arany papiros sugárai az avat­­lannak, az avatott dicsfénye mellett. Elemérre kellemetlen hatást ten az öreg úr makacs ellenszenve Ilma iránt. Ő maga sem tudta miért s Ilmának szembetűnő ellenszenve daczára maga iránt, valami ellenállhatlan vonattatást érzett e szép tündér­leány felé. Meglehet, viszonza az ifjú, miután az öreg úr ki­beszélvén magát — mit nagyon szeretett — várta sza­vainak hatását: meglehet, ismétlé , — hogy Ilmát sokkal több balfogásra szoktatta, vagy tanította anyja­­ körözete, mint a mennyi a kellőnek határiban meg­sér­t­e­ni gondom erre; ez nem lényegéből jó, azért hogy a jobb benne elfojtva s­zurkolva van, miért ne létezne még­is! E pillanatban, többen jöttek a szobába, a mellék­te­­remekben újra megcsendült a zene s Elemér felkelt úrhelyéről. Holnap minden esetre látlak, mond Elieser. Mikor Elemér újra a tánc­teremben volt, valami meglepte őt. Vele az ünnepély elején a jelenlévő magyar urak közöl többen szóltak, de elég különösen, most szem­­betűnőleg kerülték, sőt pár tánczosnétól is tagadó vá­laszt kapott. Elieser ezt talán elébb vette észre, mint az ifjú. — Azért az első alkalmat használván közeledett hozzá, és suttogó hangon mondá: Elemér, úgy látszik, hogy a vihart rejtő fellegek gyülöngnek fejed felett. Legkevesebbé sem csalódom, hogy ez mostohádnak, Czobor Márk öcsémnek s sze­­retetre méltó nejének, főleg pedig bájteljes Ilma hú­gomnak műve, kinek szive örvényt rejt. Elemér egy fényes tekintetet vetett bátyjára, azután nem minden színezete nélkül a búskomolyságnak szólt: — Csalódik bátyám — Ilma angyal ! — kit senki sem ismer, ő magát nem ! Elemér, mond Elieser komolyan­­ vigyázz, nehogy ifjú szeszélyed tágabbra ássa az örvényt, melytől óva intettelek. Elemér hallgatott, volt valami tekintetében, mi elárul­ta, hogy Elieser őt megsértette, és sajgó sebet érin­tett jóakaró intéseivel. Talán épen ez utóbbi meggyőződése a sajátos, de mély emberismerettel biró öregnek jó szándékáról, okozta, hogy Elemér hallgatása által szabta ki határát a további értesülésnek. Egy óra múlva e beszélgetés után Czobor Pál el­hagyta a teremet s Elemér is szállásán volt. Pihent-e ? — Mint tarka jelentéktelen álom, vonult- e el fölötte a múlt évnek kéje­s mámora ? ezt a jövő tanusítandja, vagy c­áfolja meg. Most egy visszapillantást fogunk tenni. (Folytatjuk).

Next