Pesti Napló, 1856. március (7. évfolyam, 1795-1823. szám)
1856-03-26 / 1818. szám
235-1818. 7-ik évf folyam. Szerkesztő szállása : Angol királynőhez czimzett szálloda, 63-ik szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentesen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Szerkesztési iroda : Egyetem-utca» 2-ik szám, 1-ső emeist, Kiadó-hivatal, Egyetem-utcza, 2-ik szám, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Hirdetmények díja : 5 hasábos sor 4 pkr, Bélyegdy külön 10 pkr ^ "___________Magán vita 5 hasábos petit sor 5 pkr. Vidékre, Évnegyedre . Félévre . 1850. Szerda, mart. 20. Előfizetési feltételek: postán: _ Pesten, házhoz hordva . . . 5 frt p. p. Évnegyedre . . . 4 frt p. p. . . 10 frt p. p. Félévre . . . . 8 frt p. p. ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS A PESTI NAPLÓ April.júniusi negyedévi és april —sept. fél évi folyamára. Hivatkozva e lapok 1805-ik számában közzétett előfizetési felhívásra, abból csak azon részét említjük itt meg, mely az előfizető közönséget mint „kedvezmény“ illeti, ugyanis: kik negyed évre (april—jun.) fizetnek elő azok Jókai Mór „Árnyképek“ czimű 2 kötetes beszélygyűjteményét kapják ; akik pedig félévre (ápril. sept.) fizetnek elő, azok még e mellé ajándékul Budapest és környékét ábrázoló aczélmetszetet is kapnak. Előfizetési föltételek: Vidékre postán küldve negyed évre 5 frt. félévre 10 frt. Budapesten házhozhordással negyedévre 4 frt. félévre 8 frt. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, egyetemutcza 2-ik számtakarékpénztár épület 1-ső emeleten Pesti Napló kiadóhivatala. PEST, mart. 26. Mezőgazdasági érdekeink képviseltetése. I. Virágzó földmivelés, müipar és kereskedés teszik azon anyagi szentháromságot, mely egy ország gyarapodó jólétének szilárd alapul szolgálhat. — Szerencsés ország, hol az anyagi cselekvés e tényezői a gyakorlati élet emlőin már annyira megerősödtek, hogy egymásra kölcsönös gyámolítást gyakorolhatnak. Ily öszhangzó viszhatás azonban, ama különféle körülményeknél fogva, melyek közt az európai státusok kifejlődtek, kevés országnak jutott osztályrészéül, sőt ellenkezőleg a cselekvő élet itt egyik, amott másik irányban törvén magának ösvényt, igen természetesen, most már az érdekek fontosságát is a szerint mérlegzik, amint valamely ország túlnyomólag földmivelésre, a nyers termékek mesterséges feldolgozására, vagy a kereskedelmi forgalom közvetítésére van — jelenleg legalább — utasítva. Magyarországról is azt szokták mondani, hogy főkép földmivelő ország. — S ha a tőkeértéket egyenként tekintjük, mely a mezőgazdaság-, műipar- és kereskedésben fekszik, ha figyelembe vesszük továbbá a népesség aránytalanul nagyobb részét, mely földmiveléssel foglalkozik ; sőt ha nem feledjük, miként a nemzetnek, mint ilyennek, életföltételét a földbirtok képezi, úgy alig leszen ember, ki a földmivelésnek országgazdászati elsőségét Magyarországban tagadhatná. De ez elsőséget koránsem vindiáljuk oly értelemben, mintha annak a többi keresetágak rovására kívánnánk előnyöket nyújtani. Mert hiszen közjólét a végezél, nem pedig földmivelés, ipar vagy kereskedés. Ezek csak eszközök a jólétre, s ez akkor lesz a lehető legnagyobb, ha az egyes termelő ágakat öszhangzásba hoznunk sikerül. S hogy ez sikerüljön, mindenekelőtt az ország terményzési jellemére szükség figyelemmel lenni, mert csak így meríthetjük is a termelés minden egyes ágazatából a lehető legnagyobb hasznokat. Miután pedig Magyarország legnagyobb terményzési képessége tagadhatlanul a földmivelésben rejlik, az ebből évenkint előállított értékkel a műipar és kereskedés messziről sem mérkőzhetvén , a dolgok természeténél fogva igenis óhajthatjuk, hogy közgazdasági törekvéseinkben mezőgazdaság legyen a kiindulási pont, honnan a műipar és kereskedés természetszerű kifejlődése azon áldásteljes viszonyosságig vezettessék, mely a mezőgazdaság élén felserdült műipar és kereskedés közti öszhangzatnál fogva, egy részről a hazai műipart és kereskedést szilárd önállóságra segíteni, más részről pedig a föld terményzését magas fokra emelni képes lehessen. Ha tehát nálunk a műipar és kereskedés gyarapodni akar, előbb a mezőgazdaságnak kell tökéletesedni. Mert hiszen tény az, hogy hazánk mindhárom tekintetben egyaránt, s más előbbre haladt országokhoz képest igen messze elmaradt, s hogy ily helyzetben magunkon segíthessünk, csak azon eszközhöz kell nyúlnunk, mely már kezeink közt van, s az eszélyesség azon forrást javasolja legelőször megnyitni és mivelni, melyhez legkönnyebben hozzáférhetünk s honnan legtöbbet is meríthetünk. Ez eszköz és forrás a mezőgazdaság. Ugy de — mondják más részint — a mezőgazdaság mégis csak hálátlan dolog, s valami a műipar és kereskedés által a nyers terményeket jobban értékesíteni nem lehet, hasztalan beleölni több szorgalmat. És épen e felfogásban fekszik — a csalódás. Ki tagadhatná, hogy a műipar a hazai nyers termékek feldolgozása által, egy részről a fogyasztók számát szaporítva a mezőgazdaság terményeinek idebenn is piaczokat szerezne, s értékesebb és könnyebben készpénzzé tehető czikket adna át a kereskedésnek; más részről pedig a hazát felmentené azon tetemes adótól, melyet az által fizet, hogy a saját terményeiből másutt készült gyártmányokat szükségeinek fedezésére kétszeres áron visszavásárolni kénytelen. S hogy nálunk csak hazai nyers termékek feldolgozásán alapuló műiparról lehet szó, az rég elismert dolog, mert népességi és kereskedelmi viszonyainknál fogva, honunkban a műipar minden ágai közt biztos jövendője csak azoknak van, de a népre is legtöbb közvetlen haszon csak azokból hárulhat, melyek a mezei gazdasággal úgy függnek össze, hogy a gyártásra szükséges nyersanyag benn az országban termesztetik. Ámde ily irányban keletkező műipar csak olcsón szerezhető nyersanyagok feldolgozása mellett kaphat lábra, olcsón pedig nyers terményeket csupán előrehaladt mezei gazdaság szolgáltathat, így áll a dolog a kereskedéssel is. Hazánk aktív kereskedése csupán a nyers termények kivitelére van utasítva. E kivitel még javított közlekedési eszközök mellett is csak akkor lehet nyereséges, s a versenyt terményeink csak akkor állhatják ki, ha nagyobb mennyiséget küldhetünk, s ezt aránylag olcsóbban adhatjuk, mint versenytársaink. Arra azonban, hogy terményeinket a versenyezhetés végett aránylag olcsóbban adhassuk, megint okvetlenül szükséges : a mezei gazdaság tökéletesítése, melynél fogva kisebb termesztési költségekkel többet termelhessünk, hogy ekként az olcsóbb s mégis nagyobb terményzés, a robot megszűnte következtében megdrágult munka s adózás terhe irányában, a súlyegyént fentartani képes legyen. Hálátlan a mezei gazdaság nálunk igenis, mert drágán termesztünk, holott czélszerűbb gazdálkodás, tehát olcsóbb termelés mindenesetre nagyobb haszonnal jutalmazná a gazdát csekély iparunk s fejletlen kereskedelmi viszonyaink mellett is. Sőt miután épen a mindenki által óhajtott műipar keletkezhetése, s a kereskedésbeni térnyerhetés végett múlhatlanul szükséges, hogy a mezei gazdaság minél olcsóbb nyersanyagot s terményeket szolgáltathasson, ezt pedig csak a gazdálkodási üzlet tökéletesítése által teheti. — világos, hogy valamint csalódás azon hiedelem, mintha hasztalan volna a mezei gazdaságba több szorgalmat ölni, valamig ipar és kereskedés által a nyers terményeket jobban értékesíteni nem lehet, úgy épen megfordítva valóságos tény az , hogy ha a műipar és kereskedés gyarapodni akar, előbb a mezei gazdaságnak kell tökéletesedni. Annál sajnosabb, hogy mégis épen a mezei gazdaság részesül mindeddig legkevésb figyelemben a termelés többi ágaihoz képest, s annál kivánatos, hogy a népgazdasági érdekek illő képviseltetéséről mielőbb erélyesen gondoskodva legyen. . . . . . n. TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. A hazai bölcsészet jelene. II. Midőn a bölcsészettől legelőször életrevalóság kívántatik, ez magában ártatlan dolog; hanem mégis úgy tetszik, hogy inkább lehetne azt más tudománynál s műveltségi ágnál sürgetni, mint épen a bölcsészetnél. Vannak tudományok, melyek az efféle tanácsot megköszönik ; a bölcsészet nem köszöni meg. Azonban előre kellene tudni, mit értenek némely magyar bölcsészek az életrevalóság igen szépen hangzó s behízelgő neve alatt. Mert a bölcsészet, mint olyan, messzi van az élettől, s tudomány létére nem is kívánható tőle, hogy minden utczasarkon , piaczon megjelenjen, vagy a tőzsérek csarnokaiban jegyezze a kamat és pénzlábat, árfolyamot , vagy leleményei által , mint egy Barnum, maga részére hódítson minden hasznot, jövedelmet. Azt sem hinném , hogy a bölcsészet oly tudomány volna, mint a gazdászat, vagy politika, melyeknél az igen és nem, az állítás vagy tagadás közvetlenül hoz előnyt vagy veszélyt az anyagi jólétre és a közérdekre. Hasonlóul másnak kell hinnem a bölcsészetet, mint a hittant, mely az életben s a népek járókelő mozgalmaiban, mint vallásos és erkölcsi szabály és alap jelenik meg, az istentisztelet és szentszokások által idomítja, irányozza egyes mint egész népek elméjét, világi dolgait, polgárzati előhaladását, törvények iránti engedékenységét. Ha e tudományok, s illetőleg keresetre való módokkal vetjük egybe a bölcsészetet, kívánván tőle életrevalóságot, rövidebbet kell húznia okvetlenül a legmagasabb, és legáltalánosabb értékű tudománynak, s bölcsészeinknek a legutolsó kalmár vagy földmivelő is a szemébe fog nevethetni ; mert ez épen az életrevalóság színvonalán áll, míg amaz tartalék nélkül függ a levegőben, a mivel bizony jól nem lakik.— De talán valamely világi hajlékonyság, társalgási ügyesség, nőkkel való sima bánásmód értetik az életrevalóság alatt. Bármennyire dicséretes dolgok is mindezek, miattuk mégsem kell megerőtetni magát a természetnek, hogy rájuk való embert szüljön , sőt a tapasztalás azt bizonyítja, miszerint gyakran a legüresebb fejű és szivü egyének a legpompásabban töltik be a „galant“ ember hivatását; ha pedig valami szépelműség értetik az életrevalóság alatt , erre nézve csak azt jegyzem meg, hogy a divat urai e részben, semmi kívánni valót sem mulasztanak el. Ízlés dolgában pedig a legelső párisi ékárusoknak is szabályt osztogathatnak, s egész operai közönséget vezethetnek; még sincs semmi közük a bölcsészettel. Mindezek, mondhatná valaki, nagyon különös beszédek, és sehogy sem ütik meg a komoly bölcsészeti hang mértékét. Edelgés vagy tréfálás, fogják hinni mások. Pedig fölötte csalódnak. Az efféle állítások, tulajdonkép, félrevaló beszédek komoly arccal és meggyőződéssel folytak, mint a víz, irodalmunkban ezelőtt csak öt évvel, s a mi több, előkelő bölcsész ajkairól, mint a bölcsészet életszabályai. Soha sem gondolkoztak még oly alacsonyan nálunk a bölcsészet dolgában; s ha nem ismerte a világ, legalább adott rá valamit hallomás és tekintély után; most a mélység fenekére adatott pillantanunk és belátnunk mindazon nemes elmék nyugtalanságának, törődésének haszontalanságát, kik az igazságot magáért keresték, a tudást magáért szerették, s egész értöket készek voltak odavetni áldozatul — miért ? a gondolat örömeiért, mit bölcsészeti föllengésnek hisz egyik, rajongásnak másik, tébolyodási kedvtelésnek a harmadik; de akár igy, akár úgy, mindegy, mert improductiv ismeret, utána semmi haszon. 1850—1. évi „Uj m. Muzeum“ hetedik vagy áprilisi füzetében sok adatot lehet olvasni ez állítások igazolására. Ott van mindjárt egy nevezetes tétel, mely szerint az értekező, Szontagh Gusztáv, igy fejezi ki magát: „Minden tudomány becse általában igazságától van föltételezve , továbbá életrevalóságától.“ — Minden igazság, természete szerint, tárgyilagos; a tudós művelje magát tárgyilagosan, ne csak magában könyvek, hanem világban, emberek között. Tárgyilagos világ a természet. Az író, ha a magányt, könyvet, szobát soha el nem hagyja, a tárgyilagos világtól egészen elvonja magát. Tehát tárgyilagosság a szabad levegő élvezete, igazság a természet. — Lám, írja Szontagh, a kalmükök, Pallas előadása szerint, több józan észt bizonyítanak, mint a művelt európaiak. Ők kevés ismerettel bírnak, de az mind való, tárgyilagos, mert magokat tárgyilagosan, szabad ég alatt a természet útmutatásai szerint művelték.“ — Ez aztán az igazi .... Igen sialmük tárgyilagosság. Az életrevalóság szinte megtenni a maga gyümölcseit némely állításokban. Azon tudományok, melyek a nemzet társadalmi s anyagi léte fentartására nélkülözhetlenek, fontosabbak, szükségesebbek azoknál, melyek az emberi ismeretkört kiegészítik, vagy az életet csupán szépítik. Ezek improductiv, amazok productiv ismeretek. — Tekintsetek Amerikára, az angol, franczia polgárosodásra. — Majdnem kizárólag azon tudományokat művelik, melyek az életben közvetten hasznuak.“ — S több ilyen húron pendülő állítások, igen jól, elevenen előadva. Toldy, nem soká késve a megtorlással, őszintén oda monda Szontagh Gusztávnak, hogy „néhány veszedelmes nézeteit“ nem hagyhatja szó nélkül, s meg is cáfolta a IX. füzetben már. Szontagh folytonosan meg lévén győződve, hogy az igazság mindig tárgyilagos, a XII. füzetben „Eszmecserét vált Toldy Ferencz és Wenzel Gusztáv társaival, s megint a szobán kívül, majd falun keresi a tárgyilagosságot, nem pedig Pesten, a poros, fátlan, rosz-vizű városban ; a tárgyat a természetben utasít szemügyre venni, „máskép az ismerés való, élethű és életre alkalmazható nem lehet.“ — „Azért ki a természetbe, a tárgyilagos világba, hogy ne csupán gondolkodjunk, hanem szemléljünk is ; és az eszményi után ki-kikalandozó képzeleteink ismét a valósághoz visszavezettessenek.“ Itt még tovább megy Sz. a tárgyilagosság magyarázatával, és mind jobban téved. Szerinte már maga az irodalom, minthogy nem közvetlen foglalkozik a nyers természettel, szinte csak eszményi, tudós foglalkodás összege, mely nem megy ki az életbe : szobatudósság. Ez igen kedves szava. Toldy, mint az irodalom embere , azért nem életrevaló, s azaz csak magyar tudós, mert „kutatásai, vizsgálódásai tárgya már maga nem létezik a természetben, hanem csupán az irodalomban“(a) Ennyire feszíti Szontag az életrevaló igazságok vitatását; miáltal tulajdonkép mindent eltagad,mi kézzel nem fogható; utasítván bennünket a természetre minduntalan, mint a barmokat, melyek oly kedélyes metaphysikusok, hogy a tárgyilagos világát megeszik. Nekem úgy látszik, hogy az életrevalóság szertelen sürgetése hajtá ide Szontaghot, hol minden bölcsészetnek vége a közvetlen haszon mellett. Ő istentagadó lehet a városban, de nem falun, mint Diderot és mégis szemlélődésről beszél, melyre ifjú kora óta annyi és mély hajlandósága. Ily után nincs előmenetele a bölcsészetnek mai fejlődési fokozatához képest. Ha a természet csakugyan oly igaz világa a tárgyilagosságnak, mint Sz. Írja, kérdezhetnék: mi sors vár oly tárgyakra, melyek nincsenek meg a természetben, azon természetben, mely a szobának létetik ellenébe. Mert ilyen tárgyakul nézzük például az Isten, hit, halhatlanság, szabadság, igazság, haza, nemzetiség, irodalom, állodalom stb. tárgyakat, melyekről nem szükség épen PESTI MPLÓ. Pest, mart. 26. ígértük, előadni a külföldi folyóiratok ítéleteit báró Eötvös József munkájáról : A XIX. század eszméinek befolyása az álladalomra. Mondtuk több alkalommal, hogy e munka díszt hoz irodalmunkra, s a külföldi sajtó fényesen igazolta várakozásunkat. Politikai mű rendesen pártszempontokból szokott megitéltetni. Eötvös munkájára nézve is találunk a külföldi sajtóban ilynemű ítéleteket. Különösen azon pontok, melyek a jeles munkában a német viszonyokra vonatkoznak, vonták magukra egy német bíráló észrevételeit. A „Minerva“ nevű folyóirat egyebet sem lát a munkában, mint hogy a német egységről nem a legkedvezőbben nyilatkozik. Egy hosszas , dagályos és eszmeszegény czikkben neki esik e miatt a magyar államférfiunak (mint ő nevezi : Eötvösnek), vádolván, hogy: den Gedanken eines deutschen Einheitstaates“ a nevezett folyóirat által isten tudja honnan vett „magyar winkelrepublik“ eszméjével ,,in demselben Papinschen Topfe zu Gallerie zusammenkochen will.“ Ennyi a czikk tartalma; végig olvastuk , de egyebet nem találtunk benne. A kifejezés szintoly szép, mint amilyen eredeti fölfedezés Eötvös munkájának Bran és Fischer urak által kiolvasott iránya. Azt hisszük, ezen urak egyebet se olvastak e munkából , mint azon résznek , mely az első kötetben a német egységre vonatkozik, némi töredékét. Meglehet, hogy a „Minerva“ többi czikkei alaposabbak, különben nem foghatnék meg, hogy 63-ik évfolyamát éli e vállalat. Sajnálni tudnók e miatt a német irodalmat, ha oly nagy mező nem volna az, melyen annyiféle hang, zsibaj összevegyül. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy az érintett czikk egészen külön véleményt képez a német irodalom kritikájában Eötvös művét illetőleg. Német szempontból indul ki e mű bírálásában Fr. B UI au is (Blätter für literarische Unterhaltung, 1855. jun. 14) ; azonben ő legalább az egészet átolvasta. A német tudósok egyik vagy másik német bölcselmi rendszerhez tartozván, iskolájok nézeteit alkalmazzák rendesen minden tudományban, így az államtanban is. Eötvös az államczél meghatározásában önálló szempontok után indul, melyeket a fenebbi okból Bülau némileg hiányosaknak tart. Legfőbb kifogása azonban a mű ellen, hogy főleg classicai és franczia irodalmi tanulmányokon alapulván, nem méltányolja eléggé a keresztyénség mellett a „germán elem“ befolyását az újabb polgárisodás alakulására, hogy a germán elem történeti fejlődésére nincs elég tekintettel. Pedig, úgymond Bülau, amit Eötvös akar, a germán állam alapjában fekszik. Nem célunk ellenbírálatot írni; csak röviden említjük, hogy Eötvös munkája szükségkép azért foglalkozik főleg „classical és franczia tanulmányokkal“, mert épen az „ókori elveket“ vizsgálja az „újabbkori államtanban , s mivel épen a „franczia irányokat“ támadja meg a politikában, Eötvös a „germán elem“ befolyását elismeri, de nem tulajdonít annak annyi fontosságot, mint a német publicisták egy része, akik minden fontosabb intézményt „germán eredetű“-nek mondanak, s például a parliament és esküdtszék eredetét is Germania őserdejébe viszik vissza. A munka tudományos kiindulásai ellen az érintett okokból kifogása van Bülaunak, irányaiban mindazáltal osztozik. Az első kötet mélyen ható kritikája után, úgymond Bülau, óhajtva várta a második kötetet. S valóban, mond folytatólag, senki sem olvassa azt érdek nélkül, mindenki hasznot merít abból, tömérdek eszmét és nagy tiszteletet báró Eötvös tiszta, elfogulatlan férfias szelleme, érzülete és miveltsége iránt. A „Heidelberger Jahrbücher der Literatur 1854- diki 56. száma szintoly elismeréssel nyilatkozik szerzőrül, habár némi történeti párhuzamait (például nagy Károly és