Pesti Napló, 1856. március (7. évfolyam, 1795-1823. szám)

1856-03-26 / 1818. szám

235-1818. 7-ik évf folyam. Szerkesztő szállása : Angol királynőhez czimzett szálloda, 63-ik szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentesen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Szerkesztési iroda : Egyetem-utca» 2-ik szám, 1-ső emeist, Kiadó-hivatal, Egyetem-utcza, 2-ik szám, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Hirdetmények díja : 5 hasábos sor 4 pkr, Bélyegdy külön 10 pkr ^ "___________Magán vita 5 hasábos petit sor 5 pkr. Vidékre, Évnegyedre . Félévre . 1850. Szerda, mart. 20. Előfizetési feltételek: postán: _ Pesten, házhoz hordva . . . 5 frt p. p. Évnegyedre . . . 4 frt p. p. . . 10 frt p. p. Félévre . . . . 8 frt p. p. ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS A PESTI NAPLÓ April.júniusi negyedévi és april —sept. fél évi folyamára. Hivatkozva e lapok 1805-ik számában közzétett előfi­zetési felhívásra, abból csak azon részét említjük itt meg, mely az előfizető közönséget mint „kedvezmény“ illeti, ugyanis: kik negyed évre (april—jun.) fizetnek elő azok Jókai Mór „Árnyképek“ czimű 2 kötetes be­­szélygyűjteményét kapják ; a­kik pedig félévre (ápril. sept.) fizetnek elő, azok még e mellé ajándékul Buda­pest és környékét ábrázoló aczélmetszetet is kapnak. Előfizetési föltételek: Vidékre postán küldve negyed évre 5 frt. félévre 10 frt. Budapesten házhozhordással negyedévre 4 frt. félévre 8 frt. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahi­vatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, egyetem­­utcza 2-ik számtakarékpénztár épület 1-ső emeleten Pesti Napló kiadó­hivatala. PEST, mart. 26. Mezőgazdasági érdekeink képviselte­tése. I. Virágzó földmivelés, müipar és kereskedés teszik azon anyagi szentháromságot, mely egy ország gyarapodó jólétének szilárd alapul szol­gálhat. — Szerencsés ország, hol az anyagi cse­lekvés e tényezői a gyakorlati élet emlőin már annyira megerősödtek, hogy egymásra kölcsönös gyámolítást gyakorolhatnak. Ily öszhangzó viszhatás azonban, ama különféle körülményeknél fogva, melyek közt az európai státusok kifejlődtek, kevés országnak jutott osz­tályrészéül, sőt ellenkezőleg a cselekvő élet itt egyik, amott másik irányban törvén magának ös­vényt, igen természetesen, most már az érdekek fontosságát is a szerint mérlegzik, a­mint vala­mely ország túlnyomólag földmivelésre, a nyers termékek mesterséges feldolgozására, vagy a ke­reskedelmi forgalom közvetítésére van — jelen­leg legalább — utasítva. Magyarországról is azt szokták mondani, hogy főkép földmivelő ország. — S ha a tő­keértéket egyenként tekintjük, mely a mezőgaz­daság-, műipar- és kereskedésben fekszik, ha fi­gyelembe vesszük továbbá a népesség aránytala­nul nagyobb részét, mely földmiveléssel foglal­kozik ; sőt ha nem feledjük, miként a nemzetnek, mint ilyennek, életföltételét a földbirtok képezi, úgy alig leszen ember, ki a földmivelésnek or­­szággazdászati elsőségét Magyarországban tagad­hatná. De ez elsőséget koránsem vindi­áljuk oly ér­telemben, mintha annak a többi keresetágak rová­sára kívánnánk előnyöket nyújtani. Mert hiszen közjólét a végezél, nem pedig földmivelés, ipar vagy kereskedés. Ezek csak eszközök a jólétre, s ez akkor lesz a lehető legnagyobb, ha az egyes termelő ágakat öszhangzásba hoznunk sikerül. S hogy ez sikerüljön, mindenek­előtt az ország terményzési jellemére szükség figye­lemmel lenni, mert csak így meríthetjük is a ter­melés minden egyes ágazatából a lehető legna­gyobb hasznokat. Miután pedig Magyarország legnagyobb ter­ményzési képessége tagadhatlanul a földmivelés­­ben rejlik, az ebből évenkint előállított értékkel a műipar és kereskedés messziről sem mérkőz­hetvén , a dolgok természeténél fogva igen­is óhajthatjuk, hogy közgazdasági törekvéseinkben mezőgazdaság legyen a kiindulási pont, honnan a műipar és kereskedés természetszerű kifejlődése azon áldásteljes viszonyosságig vezettessék, mely a mezőgazdaság élén felserdült műipar és keres­kedés közti öszhangzatnál fogva, egy részről a hazai műipart és kereskedést szilárd önállóságra segíteni, más részről pedig a föld terményzését magas fokra emelni képes lehessen. Ha tehát nálunk a műipar és kereskedés gya­rapodni akar, előbb a mezőgazdaságnak kell töké­letesedni. Mert hiszen tény az, hogy hazánk mind­három tekintetben egyaránt, s más előbbre haladt országokhoz képest igen messze elmaradt, s hogy ily helyzetben magunkon segíthessünk, csak azon eszközhöz kell nyúlnunk, mely már kezeink közt van, s az eszélyesség azon forrást javasolja legelőször megnyitni és mivelni, mely­hez legkönnyebben hozzáférhetünk s honnan leg­többet is meríthetünk. Ez eszk­öz és forrás a mezőgazdaság. Ugy de — mondják más részint — a mező­gazdaság mégis csak hálátlan dolog, s valami a műipar és kereskedés által a nyers terményeket jobban értékesíteni nem lehet, hasztalan beleölni több szorgalmat. És épen e felfogásban fekszik — a csalódás. Ki tagadhatná, hogy a műipar a hazai nyers termékek feldolgozása által, egy részről a fo­gyasztók számát szaporítva a mezőgazdaság ter­ményeinek idebenn is piaczokat szerezne, s érté­kesebb és könnyebben készpénzzé tehető czikket adna át a kereskedésnek; más részről pedig a hazát felmentené azon tetemes adótól, melyet az által fizet, hogy a saját terményeiből másutt ké­szült gyártmányokat szükségeinek fedezésére két­szeres áron visszavásárolni kénytelen. S hogy nálunk csak hazai nyers termékek fel­dolgozásán alapuló műiparról lehet szó, az rég elismert dolog, mert népességi és kereskedelmi viszonyainknál fogva, honunkban a műipar min­den ágai közt biztos jövendője csak azoknak van, de a népre is legtöbb közvetlen haszon csak azok­ból hárulhat, melyek a mezei gazdasággal úgy függnek össze, hogy a gyártásra szükséges nyers­anyag benn az országban termesztetik.­­ Ámde ily irányban keletkező műipar csak olcsón sze­rezhető nyersanyagok feldolgozása mel­lett kaphat lábra, olcsón pedig nyers termé­nyeket csupán előrehaladt mezei gazdaság szolgáltathat, így áll a dolog a kereskedéssel is. Hazánk a­­ktív kereskedése csupán a nyers termények kivi­telére van utasítva. E kivitel még javított közle­kedési eszközök mellett is csak akkor lehet nye­reséges, s a versenyt terményeink csak akkor állhatják ki, ha nagyobb mennyiséget küldhetünk, s ezt aránylag olcsóbban adhatjuk, mint versenytársaink. Arra azonban, hogy terményeinket a verse­­nyezhetés végett aránylag olcsóbban adhassuk, megint okvetlenül szükséges : a mezei gaz­daság tökéletesítése, melynél fogva ki­sebb termesztési költségekkel többet termel­hessünk, hogy ekként az olcsóbb s mégis nagyobb terményzés, a robot megszűnte következtében megdrágult munka s adózás terhe irányában, a súlyegyént fentartani képes legyen. Hálátlan a mezei gazdaság nálunk igen­is, mert drágán termesztünk, holott czélszerű­bb gazdálkodás, tehát olcsóbb termelés min­denesetre nagyobb haszonnal jutalmazná a gaz­dát csekély iparunk s fejletlen kereskedelmi vi­szonyaink mellett is. Sőt miután épen a mindenki által óhajtott mű­ipar keletkezhetése, s a kereskedésbeni tér­nyer­­hetés végett múlhatlanul szükséges, hogy a mezei gazdaság minél olcsóbb nyers­anyagot s terményeket szolgáltathasson, ezt pedig csak a gazdálkodási üzlet tökéletesítése által teheti. — világos, hogy valamint csalódás azon hiedelem, mintha hasztalan volna a mezei gazdaságba több szorgalmat ölni, valamig ipar és kereskedés által a nyers terményeket jobban értékesíteni nem lehet, úgy épen megfordítva valóságos tény az , hogy ha a műipar és kereskedés gyarapodni akar, előbb a mezei gazdaságnak kell tökéletesedni. Annál sajnosabb, hogy mégis épen a mezei gazdaság részesül mindeddig legkevésb figyelem­ben a termelés többi ágaihoz képest, s annál ki­­vánatos­, hogy a népgazdasági érdekek illő kép­­viseltetéséről mielőbb erélyesen gondoskodva le­gyen. . . . . . n. TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. A hazai bölcsészet jelene. II. Midőn a bölcsészettől legelőször életrevalóság kí­vántatik, ez magában ártatlan dolog; hanem mégis úgy tetszik, hogy inkább lehetne azt más tudománynál s műveltségi ágnál sürgetni, mint épen a bölcsészetnél. Vannak tudományok, melyek az efféle tanácsot megkö­szönik ; a bölcsészet nem köszöni meg. Azonban előre kellene tudni, mit értenek némely magyar bölcsészek az életrevalóság igen szépen hangzó s behízelgő neve alatt. Mert a bölcsészet, mint olyan, messzi van az élettől, s tudomány létére nem is kívánható tőle, hogy minden utczasarkon , piaczon megjelenjen, vagy a tőzsérek csarnokaiban jegyezze a kamat és pénzlábat, árfo­lyamot , vagy leleményei által , mint egy Barnum, maga részére hódítson minden hasznot, jövedelmet. Azt sem hinném , hogy a bölcsészet oly tudomány volna, mint a gazdászat, vagy politika, melyeknél az igen és nem, az állítás vagy tagadás közvetlenül hoz előnyt vagy veszélyt az anyagi jólétre és a közér­dekre. Hasonlóul másnak kell hinnem a bölcsészetet, mint a hittant, mely az életben s a népek járókelő moz­galmaiban, mint vallásos és erkölcsi szabály és alap je­lenik meg, az istentisztelet és szentszokások által ido­mítja, irányozza egyes mint egész népek elméjét, világi dolgait, polgárzati előhaladását, törvények iránti enge­dékenységét. Ha e tudományok, s illetőleg keresetre való módokkal vetjük egybe a bölcsészetet, kívánván tőle életrevalóságot, rövidebbet kell húznia okvetlenül a legmagasabb, és leg­általánosabb értékű tudománynak, s bölcsészeinknek a legutolsó kalmár vagy földmivelő is a szemébe fog ne­vethetni ; mert ez épen az életrevalóság színvonalán áll, míg amaz tartalék nélkül függ a levegőben, a mivel bi­zony jól nem lakik.— De talán valamely világi hajlé­konyság, társalgási ügyesség, nőkkel való sima bánás­mód értetik az életrevalóság alatt. Bármennyire dicsé­retes dolgok is mindezek, miattuk mégsem kell megerő­­tetni magát a természetnek, hogy rájuk való embert szül­jön , sőt a tapasztalás azt bizonyítja, miszerint gyakran a legüresebb fejű és szivü egyének a legpompásabban töl­tik be a „galant“ ember hivatását; ha pedig valami szép­­elműség értetik az életrevalóság alatt , erre nézve csak azt jegyzem meg, hogy a divat urai e részben, semmi kívánni valót sem mulasztanak el. Ízlés dolgában pedig a legelső párisi ékárusoknak is szabályt osztogathatnak, s egész operai közönséget vezethetnek; még sincs sem­mi közük a bölcsészettel. Mindezek, mondhatná valaki, nagyon különös beszé­dek, és sehogy sem ütik meg a komoly bölcsészeti hang mértékét. Edelgés vagy tréfálás, fogják hinni mások. Pedig fölötte csalódnak. Az efféle állítások, tulajdonkép, félrevaló beszédek komoly arc­c­al és meggyőződéssel folytak, mint a víz, irodalmunkban ezelőtt csak öt évvel, s a mi több, előkelő bölcsész ajkairól, mint a bölcsészet életszabályai. Soha sem gondolkoztak még oly alacso­nyan nálunk a bölcsészet dolgában; s ha nem ismerte a világ, legalább adott rá valamit hallomás és tekintély után; most a mélység fenekére adatott pillantanunk és belátnunk mindazon nemes elmék nyugtalanságának, tö­rődésének haszontalanságát, kik az igazságot magáért keresték, a tudást magáért szerették, s egész értöket ké­szek voltak odavetni áldozatul — miért ? a gondolat örömeiért, mit bölcsészeti föllengésnek hisz egyik, rajon­gásnak másik, tébolyodási kedvtelésnek a harmadik; de akár igy, akár úgy, mindegy, mert im­productiv ismeret, utána semmi haszon. 1850—1. évi „Uj m. Muzeum“ hetedik vagy áprilisi füzetében sok adatot lehet olvasni ez állítások igazolá­sára. Ott van mindjárt egy nevezetes tétel, mely szerint az értekező, Szontagh Gusztáv, igy fejezi ki magát: „Minden tudomány becse általában igazságá­­t­ó­l van föltételezve , továbbá életrevaló­ságától.“ — Minden igazság, természete sze­rint, tárgyilagos; a tudós művelje magát tárgyilagosan, ne csak magában könyvek, hanem világban, emberek között. Tárgyilagos világ a természet. Az író, ha a magányt, könyvet, szobát s­o­h­a el nem hagyja, a tárgyilagos vi­lágtól egészen elvonja magát. Tehát tárgyilagosság a szabad levegő élvezete, igazság a természet. — Lám, írja Szontagh, a kalmükök, Pallas előadása szerint, több józan észt bizonyítanak, mint a művelt európaiak. Ők ke­vés ismerettel bírnak, de az mind való, tárgyilagos, mert magokat tárgyilagosan, szabad ég alatt a természet út­mutatásai szerint művelték.“ — Ez aztán az igazi .... Igen s­ialmük tárgyilagosság. Az életrevalóság szinte megtenni a maga gyümölcseit némely állításokban. Azon tudományok, melyek a nem­zet társadalmi s anyagi léte fentartására nélkülözhetlenek, fontosabbak, szükségesebbek azoknál, melyek az emberi ismeretkört kiegészítik, vagy az életet csupán szépítik. Ezek improductiv, amazok productiv ismeretek. — Te­kintsetek Amerikára, az angol, franczia polgárosodásra. — Majdnem kizárólag azon tudományokat művelik, me­lyek az életben k­ö­z­v­e­tt­e­n hasznuak.“ — S több ilyen húron pendülő állítások, igen jól, elevenen elő­adva. Toldy, nem soká késve a megtorlással, őszintén oda monda Szontagh Gusztávnak, hogy „néhány veszedelmes nézeteit“ nem hagyhatja szó nélkül, s meg is c­áfolta a IX. füzetben már. Szontagh folytonosan meg lévén győződve, hogy az igazság mindig tárgyilagos, a XII. füzetben „Eszmecse­rét vált Toldy Ferencz és Wenzel Gusztáv társaival, s megint a szobán kívül, majd falun keresi a tárgyilagos­ságot, nem pedig Pesten, a poros, fátlan, rosz-vizű vá­rosban ; a tárgyat a természetben utasít szemügyre venni, „máskép az ismerés való, élethű és életre alkal­mazható nem lehet.“ — „Azért ki a természetbe, a tár­gyilagos világba, hogy ne csupán gondolkodjunk, hanem szemléljünk is ; és az eszményi után ki-kikalandozó kép­zeleteink ismét a valósághoz visszavezettessenek.“ Itt még tovább megy Sz. a tárgyilagosság magyarázatával, és mind jobban téved. Szerinte már maga az irodalom, minthogy nem közvetlen foglalkozik a nyers természet­tel, szinte csak eszményi, tudós foglalkodás összege, mely nem megy ki az életbe : szobatudósság. Ez igen kedves szava. Toldy, mint az irodalom embere , azért nem életrevaló, s azaz csak magyar tudós, mert „kuta­tásai, vizsgálódásai tárgya már maga nem létezik a természetben, hanem csupán az iroda­lomba­n“(a) Ennyire feszíti Szontag az életrevaló igazságok vita­tását; miáltal tulajdonkép mindent eltagad,mi kézzel nem fogható; utasítván bennünket a természetre mindunta­lan, mint a barmokat, melyek oly kedélyes metaphysi­­kusok, hogy a tárgyilagos világát megeszik. Nekem úgy látszik, hogy az életrevalóság szertelen sürgetése hajtá ide Szontagh­ot, hol­ minden bölcsészetnek vége a közvetlen haszon mellett. Ő istentagadó lehet a város­ban, de nem falun, mint Diderot és mégis szemlélődés­ről beszél, melyre ifjú kora óta annyi és mély hajlan­dósága. Ily után nincs előmenetele a bölcsészetnek mai fejlődési fokozatához képest. Ha a természet csakugyan oly igaz világa a tárgyila­gosságnak, mint Sz. Írja, kérdezhetnék: mi sors vár oly tárgyakra, melyek nincsenek meg a természetben, azon természetben, mely a szobának létetik ellenébe. Mert ilyen tárgyakul nézzük például az Isten, hit, halhatlan­­ság, szabadság, igazság, haza, nemzetiség, irodalom, ál­­lodalom stb. tárgyakat, melyekről nem szükség épen PESTI MPLÓ. Pest, mart. 26. ígértük, előadni a külföldi folyóira­tok ítéleteit báró Eötvös József munkájáról : A XIX. század eszméinek befolyása az állada­­lomra. Mondtuk több alkalommal, hogy e munka díszt hoz irodalmunkra, s a külföldi sajtó fényesen igazolta vá­rakozásunkat. Politikai mű­ rendesen pártszempontokból szokott megitéltetni. Eötvös munkájára nézve is találunk a külföldi sajtóban ilynemű ítéleteket. Különösen azon pontok, melyek a jeles munkában a német viszonyokra vonatkoznak, vonták magukra egy német bíráló észrevé­teleit. A „Minerva“ nevű folyóirat egyebet sem lát a munkában, mint hogy a német egységről nem a legkedve­zőbben nyilatkozik. Egy hosszas , dagályos és eszmesze­gény czikkben neki esik e miatt a magyar államférfiunak (mint ő nevezi : Eötvös­nek), vádolván, hogy: den Ge­danken eines deutschen Einheitstaates“ a nevezett folyó­irat által isten tudja honnan vett „magyar winkelrepub­­lik“ eszméjével ,,in demselben Papinschen Topfe zu Gal­lerie zusammenkochen will.“ Ennyi a czikk tartalma; vé­gig olvastuk , de egyebet nem találtunk benne. A kifeje­zés szintoly szép, mint a­milyen eredeti fölfedezés Eöt­vös munkájának Bran és Fischer urak által kiolvasott irá­nya. Azt hisszük, ezen urak egyebet se olvastak e mun­kából , mint azon résznek , mely az első kötetben a német egységre vonatkozik, némi töredékét. Meg­lehet, hogy a „Minerva“ többi czikkei alaposabbak, különben nem foghatnék meg, hogy 63-ik évfolyamát éli e vállalat. Sajnálni tudnók e miatt a német irodalmat, ha oly nagy mező nem volna az, melyen annyiféle hang, zsi­­baj összevegyül. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy az érintett czikk egészen külön véleményt képez a német irodalom kritikájában Eötvös művét illetőleg. Német szem­pontból indul ki e mű bírálásában Fr. B UI a­u is (Blät­ter für literarische Unterhaltung, 1855. jun. 14) ; azonben ő legalább az egészet átolvasta. A német tudósok egyik vagy másik német bölcselmi rend­szerhez tartozván, iskolájok nézeteit alkalmazzák rende­sen minden tudományban, így az államtanban is. Eötvös az állam­czél meghatározásában önálló szempontok után in­dul, melyeket a fenebbi okból Bülau némileg hiányosak­nak tart. Legfőbb kifogása azonban a mű ellen, hogy főleg classicai és franczia irodalmi tanulmányokon alapulván, nem méltányolja eléggé a keresztyénség mellett a „ger­mán elem“ befolyását az újabb polgárisodás alakulására, hogy a germán elem történeti fejlődésére nincs elég te­kintettel. Pedig, úgymond Bülau, a­mit Eötvös akar, a germán állam alapjában fekszik. Nem c­élunk ellenbírá­­latot írni; csak röviden említjük, hogy Eötvös mun­kája szükségkép azért foglalkozik főleg „classical és fran­czia tanulmányokkal“, mert épen az „ókori elveket“ vizs­gálja az „újabbkori államtanban , s mivel épen a „franczia irányokat“ támadja meg a politikában, Eötvös a „germán elem“ befolyását elismeri, de nem tulajdonít annak annyi fontosságot, mint a német publicisták egy része, a­kik minden fontosabb intézményt „germán eredetű“-nek mon­danak, s például a parliament és esküdtszék eredetét is Germania ős­erdejébe viszik vissza. A munka tudományos kiindulásai ellen az érintett okokból kifogása van Bülaunak, irányaiban mindazáltal osztozik. Az első kötet mélyen ható kritikája után, úgymond Bülau, óhajtva várta a második kötetet. S valóban, mond folytatólag, senki sem olvassa azt érdek nélkül, mindenki hasznot merít abból, tömérdek eszmét és nagy tiszteletet báró Eötvös tiszta, elfogulatlan férfias szelleme, érzülete és miveltsége iránt. A „H­e­i­­delberger Jahrbücher der Literatur 1854- diki 56. száma szintoly elismeréssel nyilatkozik szerzőrül, habár némi történeti párhuzamait (például nagy Károly és

Next