Pesti Napló, 1857. szeptember (8. évfolyam, 2286-2310. szám)

1857-09-16 / 2298. szám

210-2298. 8-dik évf­folyam. Szerkesztő szállása : Uri-utoza 3-dik szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Ki­a­d­ó - h 1­v­a t­a­l: Egyetem-utoza, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán Évnegyedre . . . . 4 frt p. p. Félévre...................8 frt p. p. H rnptménypW fiija ■ n®8®00* pstk­ sor háromszori hirdetésnél 4 p.­kr. B4-vetm­en­yek alja .lyeKdl3 ktdlön 10pkr.MMIn ^­­hMtb0, petlpt go.5pkr Szerkesztési iroda: Egyetem-utcza 2-dik szám, 1-ső emelet, 1857. Szerda, sept. 16. Pesten, hás­hoz hordva: Évnegyedre . . . . 8 frt p. p. Félévre..................6 írt p. p. PEST, Sept. 16. A „culturai nyelvek.“ Azon sorok, melyeket az „Oest. Ztg.“ múlt vasárnapi számunkban közlött czikkéből ki­hagytunk, mivel tüzetesebben kivántunk ró­luk szólni, ekként hangzanak : „Europa nagy culturai nyelvei, maga a cul­­tura által törnek magoknak utat. A tudomány és mivelődés utáni szomj, a külvilággali köz­lekedésnek, az ipar és kereskedelem terjesz­tésének ösztöne, a nagyravágyás, a szükség, — mindez összevéve ama nyelveknek propa­gandáját képezi. Más segélyre nem szorulnak, sőt minden más segély rájuk nézve akadály, mert féltékeny aggodalmat s azon, bár alapta­lan gyanút gerjeszti, mintha a hazai nyelv le­szorítása szándékoltatnék. A miveit dán a né­met, a miveit hollandi a franczia, a miveit orosz a franczia és német nyelvet beszéli, a­­ nélkül, hogy e nyelvek gyakorlására kötelez­­tetnék; minden miveit ember önszántából ta­nulja azon nyelveket, melyek reá nézve leg­hasznosabbak, — igy lesz az Ausztriában is.“ Ezek az „Oest. Zig“ szavai. Nem szándékunk ezen nézetek ellen pole­mizálni, sőt azoknak legnagyobb részét feltét­lenül aláírjuk; aláírjuk nevezetesen azt, hogy minden mesterséges segély, mely idegen nyelv­­nel benyujtatik, „féltékeny aggodalmat“ s azon — tisztelt collegánk által alkalmasint hiteles értesülés után alaptalannak állí­tott — gyanút gerjeszti, mintha a hazai nyelv leszorítása szándékoltatnék. Csak a „culturai nyelv“ fogalomra nézve nem vagyunk egészen tisztában. Mi leg­alább, nem ismerjük azon kriteriumot, mely­nek nyomán meghatározhatni: melyik nyelv „cultural,“ melyik nem az? Ha német colle­gánk „világnyelvet“ ért, akkor a magyar sze­rényen visszavonul, de akkor a magyart e sze­rény '"’sszavonulásába a német is követheti, mert rtlignyelvit •» “ • "/k­S mondható , mindkettő korra."1* * .?TM£ “bb zik; az egyik, igaz, szűkebb, a mást*.­­ _ térre, de e körülmény köztük mint „culturai“ nyelvek közt lényeges különbséget nem tesz. Ha pedig a „culturai“ nyelvek nevezete alatt mi­vett nyelveket kíván t. collegánk értetni, akkor a mienket szerénytelenség nélkül is annak mondhatjuk, ha t. i. miveit nyelv alatt azon nyelvet értjük, melyen a miveltebb körök eszmemenete csinosan és szabatosan kifejezhető s az emberi tudomány eredményei híven visszaadhatók. És e tekin­tetben, t. collegánknak még azon ellenvetése sem szolgálhatna ellenünk érvül, hogy a ma­gyar föaristokratia a hazán kívül lakó, sőt hogy a hazában tartózkodó föaristokratia e­­gyik, tán nagyobb része eszme­menetének ki­fejezéséül, társalkodási közegül rendesen a német és a franczia nyelvet használja, mert azt, hogy valamely nyelv miveltnek mondat­hassák , nem annak a sgensebb körök általi használata, hanem mint mondjuk, annak azon képessége határozza el, hogy a miveltebb körök eszmemenete e nyelven is kifejezhető legyen. Már­pedig a magyar nyelv, melyen egy Vörösmarty, Petőfi, Arany irt, mely mint szó­noki nyelv, Európa legmiveltebb nyelvei kö­zött foglalhat méltán helyet, melyen a világ­­irodalomban helyet foglalható szépirodalmi és tudományos művek is írattak, s mely tannyel­vül, a tudomány minden ágában, sokkal na­gyobb tisztasággal (purismus) és követke­zetességgel használtathatik és használta­tott mint több más mivelt nyelv, a magyar nyelv mondjuk, melynek irodalma nem is félszázad alatt a mai eredményt mutathatja fel, a mivel­tebb körök kizárólagos nyelve is lehetne, a mint hogy az is, ha Pozsonyban nem is, de Pes­ten és Kolozsvárit az. Igaz, hogy a magyar nyelvet sem Dániá­ban, sem Hollandban, sem Oroszországban nem beszélik. De Dániában, Hollandban és Oroszországban az olasz nyelvet sem be­szélik, van azonban mégis Olaszországnak nemzeti irodalma, vannak nagy költői és tu­dósai , és egy nagy nemzet, mely e nyelven gondolkozik és szól. És várjon t. collegánk az olasz nyelvet nem sorolja-e a „culturai“ nyel­vek közzé? Azt hiszük igen. De ne feszegessük tovább a dolog száraz elméleti oldalát. T. collegánk tulajdonképen nem is azt tartotta szeme előtt, hanem a gya­korlati oldalt, bár elég óvatos azt kifelé nem fordítani. Ő azt akarja ugyanis mondani, hogy a német nyelv majd Ausztriában is oly fogla­lásokat fog tenni a hazai, vagy ha úgy tet­szik , a provinciális nyelvek ellenében, a­mi­lyenekre a „culturai“ nyelvek mindenütt hi­vat­ták. Mi magunk is elismerjük a miveltség, a tu­domány hóditó erejét. Tudjuk, hogy a legyő­zött Graecia meghódítá a győztes Rómát csu­pán szellemének fensőbbsége által; elismer­jük a miveltebb nyelved­e­similáló erejét, de, bár nem tudjuk, minő mértékben bírja laptár­sunk a jóslás tehetségét, ha a német nyelv ezen „cultural“ hivatása túlszárnyalása csak­ugyan egészen magától, és, a­min mi sem ké­telkedünk, minden segély nélkül akar tör­ténni : nyugodtan várjuk be a jövőt. Mi csak nyelvünkről szólunk, melynek képességére utalva, még megjegyezzük, hogy annak helyébe többé Európának egy (úgyne­vezett) „cultural“ nyelve sem lépend; nem azon körökben, melyeket mint ezek foglalási terét­­. collegánk számunkra kimutatta, nem a közélet viszonyai között. A nép- és középosztályról, mely irodal­munk rendes közönségét az újabb időben tete­mesen megnöveszté, mely a nyelvhez, mint a levegőhöz, mint életéhez ragaszkodik, nem szólva, azon „miveltebb“ osztály érzületét kell csak megvizsgálnunk, melyet t.collegánk mint a „cultural“ nyelvek foglalási terét jelölé meg. Ez osztály, kötelességének érzetére, hivatásának tudatára ébredett. Ambitióját a haza ér£ekei é nek elővitelében találja. Mind többen és többen beszélik csinosan, hibátlanul a ha­zai édes nyelvet, mind többen és többen lesz­nek az irodalmi nyelvnek is avatottai, nevö­­ket ott találjuk az áldozatkészek sorában s naponkint tapasztaljuk, hogy meggyökerese­dett ez osztály tagjainál is a meggyőződés, miként a nemzetiség, a nyelv drága kincse a nemzetnek, hogy e kincset őrizni, ápolni kell és, hála az égnek, e felismerés nyomán ez osztály fiaira és leányaira is felvirradt azon pillanat, melyben az értelemben az elhatáro­zás, a szívben a szent fogadás támad, hogy ezentúl csak a hazáé legyen lelkünknek gon­­dolata és szívünk szent gerjedelme. Csodákat nem várunk, de sok tett, sok jelenség meg­győzött bennünket, hogy ez így van, hogy ha eddig nyelvünk, nemzetiségi ügyünk erőt csak kevesek törekvésétől nyert, ez ügy körül ezen­túl az ország minden osztálya fog állni hű őr­ködéssel, ápoló kezekkel. Mi tehát bizton nyelvünk terjedésére számolunk. És számításunkban támogat ben­nünket magának a Felségnek azon legma­­gasb akarata is, hogy a különböző nemzetisé­gek „nyelvük ápolásánál illő tekin­tetben részesi­ttessenek.“ EGY KIS EBÉD TÖRTÉNETE. THACKERAYTŐL. VII. (Vége.) E sorok írója, ki szintén részesült a legjobb lako­mában , min­t barátja csak adhatott, természetesen nem gúnyolhatja ki ennek (habár, meg kell vallani, kissé fitogtatott) vendégszeretetét. Ha az ebéd ere­jén felüli volt, ahhoz semmi közöm. Gyűlölöm az olyan embert, ki elmegy, megeszi barátja ebédét s aztán kifecsegi az ott történteket. Az ily ember meg­érdemelné, hogy soha se hívják meg többé. A Timminsék asztalára jött ételek sorát pedig dő­reség volna leírni. Ezen étrendet mindenki­n­­értem az előkelő világhoz tartozó , s nem kétlem, hogy en­nek a kegyes olvasó is egy fődisze­ látta és ismeri. Hiszen mindenütt ugyanazon öltönyök, ugyanazon teríték, ugyanazon spékelt foglyok, borjúszeletek, halak és uborkák, ugyanazon jeges hűtők stb. for­dulnak elő. A fejér nyakkendős inasok mindenütt is hasonlók egymáshoz, mint a borsószemek, me­lyeket a kacsa mellett hordanak körül. Lehetne-e még valami újat kitalálni ? TAming és mások ebédje közt csak az volt a kü­lönbség hogy ő, mint mondók, az asztali ezüst na­gyobb részét kölcsönvette s hogy rész lelkiismerete kiszínezte a hibákat és hiányokat, mik valószínűleg senkinek sem tűntek fel. Róza például azt hitte, hogy Topham Sawyerné az ő kevély tekintetével az ezüstöt s az elrendezést bi­­rálgatja s hogy már is észrevette a villák és kanalak különböző névjegyeit —­­melyeket Fitzroy valóság­gal barátjaitól kölcsönözött ki; igy tőlem is a többi közt hat kanala volt s én csak ötöt kaptam vissza, egy ócska ütött kopott hatodikkal, mely kétségkí­vül Gashleighné asszony sajátja, kit ezennel felké­rek, küldené vissza helyette az enyémet) — bűnös öntudatuk mondom azt képzelteté velük, hogy min­denki házi fogyatkozásaikat fürkészi, holott ezekre valószínűleg senki sem gondolt. Némely dolgokat azonban lehetlen volt észre nem venni; például, bár Fitz legbensebb barátom, azért mégis kényszerüleg mulattatott zavartsága s a szo­morú keresettség, melylyel beszédes, elmés lenni tö­rekedett. Szeme aggodalmas gyors pillantásokkal járt körül s e nyugtalan tekintet oly különböző volt ama nyílt, vidám kifejezéstől, melylyel­­ bennünket egy ürüezombra szívesen látni szokott; Róza pedig az asztal más végéről virágedények és borhűtők kö­zött táviratozott feléje hasonló aggály­jeleket. Sze­gény fejt­k, miért is terjeszkedtek ők túl az ü­rü­­ezombon! Funnyman nem ragyogott életeivel, alig tátotta fel száját egyéb czélra, mint hogy falatokat rakjon belé. Ennek oka pedig az volt, hogy Tom Dawson barátunk is itt evett, ki minden életét könyv nélkül tudta már, s kinek jelenlétében a legnagyobb el­­ménet is mindig hallgat, s nem jól érzi magát. Fitz különben igen elmés beszédes ember, de fő­­rangúnk előtt félékeny. A jobbján ülő méltóságteljes lady Bungay jelenléte nyomasztólag hatott reá. E hölgy udvari gyászt viselt, (az elhúnyt Schlippen- Schloppen herczegért); fején roppant fekete turbán ült, mellén pedig terjedelmes üvegkorall lemez ra­gyogott. Nem csoda, ha vele társalogva nem lehetett vig az ember. Rowdyné és Topham Sawyerné szeretik egymást, mint t. i. az oly hölgyek szokták egymást szeretni, kik mindig ugyanazon napon adnak estélyt s erre ugyanazon társaságot hívják meg. Ranville ült kö­zöttük, ki mind a kettővel jó lábon óhajt állani, s ők rajta keresztül beszélgettek egymással. Topham és Rowdy a rumról, Izlandról és a hajó­zási törvényekről vitatkoztak. Sawyernek minden harmadik szava az alsóház és a speaker. Lord Castlewoddle hallgatott (s azt bölcsen téve) ; ellenben minden keze ügyébe erőből bőven evett és ivott; s festett pofaszakállával és sárga mellényében furcsa alak volt. Gulpin tábornok érdemrendjét csillogtató s kövér és virágzó de bús szerepet játszott; egészségét féltő felesége három ételből sem engedé­tt enni. Botherby meséi Ledry Rollinról avultak valának s nem birta egyetlen szavát is érvényesíteni és hallga­tói figyelmét lebilincselni. Tom Dawson suttogva be­szélt lady Barbara St. Maryval s ekként nem igen folyt említésre méltó társalgás benn az ebédlőben. Máskép volt ez oda künn. Azok a Lilliput­­utczai szállások oly szorosak, hogy minden a kör­nyezetben kiejtett szó hallható bennek, s ekkép A lakoma tátongó szünetei alatt — a pitvarajtó is nyitva lévén — szerencsénk volt hallani A szakácsnénak és az alkalmi szakácsnak az ebéd­re vonatkozó gyors szóváltását, A leveses tál csörömpölését s a szolgálónak és egy csomó tányérnak a lépcsőkön le az alsó régiókba történt sebes zuhanását. Ezen esemény nevetést idézett elő s Fitzroyt és a társaságot mulattató, Funnymannak pedig azon életre adott alkalmat, hogy bár China (azaz a chinai porczellán) elesett, azért Fitzroyné fenntartja az uralmat. De a házi­asszony nem hallgatott reá, mert e perezben más zaj emelke­dett, jelesül A fiúcska kezdett veszettül rikoltozni a felső szo­bában s bár a gyermekszoba ajtaját hirtelen becsap­ták, az anya csak jobban aggódott a zaj elnyomására. Nem adta volna egy aranyért, ha felmehet s az egész lakomának vége szakad. Rögtön a csemege után dörgő robaj hangzott fel a kapuról s Fitzroyné örömest használta fel az alkal­mat felkelhetni az ebédtől, bár az érkező nem volt más, mint Gashleighné két leányával. Természetesen, neki elsőnek kellett lennie. Láttam, miként söpörte veres ruhájával a lépcsőt, melynek szélei tálakkal és tányérokkal voltak megrakva s mint taposott agyon ezek közül néhányat. A helyett, hogy az ebédi hölgyek távoztával a nyugalom helyreállt volna, a ház továbbá is csak úgy zajlott s a poharak szinte tánczoltak az aszta­lon, midőn az estélyre érkezők kocsisai a kaput megzörgették. Helyemről mindent láthattam, a leg­nagyobbrészt egy lovas kocsin érkező vendégeket s a kapu mellé csoportosult utczagyerkőczöket, kik gúnyos éljenzéssel fogadták a leszálló hívottakat. Mi az estélyt illeti, ez — ha a vendégekkel tömött szoba nyári hőségben kellemes — sikerültnek mond­ható. A lépcsőkön alig lehetett mozogni. Sternholdné asszony letörte a karját s majd lebukott. A zörej és beszédzaj oly nagy volt, hogy Gashleigh kisasszony énekét alig lehetett hallani, bár ezzel senki sem vesztett. Lady Bungay nagy nehezen birt kocsijához vergődni, Wedgewood ezredessel bonyolódván össze ruhája a kapu alatt. Valaki ama bárgyú eszmére jött, hogy tánczot rendezzen, de mielőtt a kövér Crowder kisasszony az első fordulót bevégezné, a ki­kölcsönzött s roszul felfüggesztett csillár leszakadt és roppant zörejjel zuhant a csemegékkel és frissí­tőkkel megrakott asztalra. De az Isten szerelméért, miért is kellett Timmin­­séknek átalában ebédet, estélyt adni? Költségbe verték magukat. Megbántották régi barátaikat, isme­rőseiknek pedig nem volt kedvükre a mulatság. — A meg nem hívottak közül sokan annyira neheztel­tek, hogy szegény Rózának most még egykét ebédet kell adnia, melyre a mellőzötteket meghívja. — Aztán én azt is tudom, hogy Fulesby számlája máig sincs kifizetve, valamint a borkereskedőé sincs ;hogy az üvegek és porczellán edények bérlése és eltörése temérdekbe jött; hogy Timmins minden igazi ba­rátja megszólta őt ereje fölötti pazarlása miatt s hogy most, midőn az ebnapok alatt mindenki falura mene­kül, Fitzroynak nincs annyi pénze, hogy Rózát für­dőre vihetné, mint ezt megígérte, irányeszmék a szóbeli eljárásnak életbeléptetése iránt. V. NI. Azt mondottuk, hogy a polgári perrendtartás alapján a szóbeliséget a polgári perben életbe lép­tetni, s az eddig úgynevezett szóbeli illetőleg jegyző­könyves eljárást, a szóbeliség eszményét sokkal in­kább megközelítő, annak előnyeit magába foglaló tu­lajdonképi vegyes eljárásra átalakítani könnyen le­hetne. Nagy fába vágtuk talán a fejszét, de azért nem hátrálunk, csak az elevenre kell találni, nem használnak ekkor többé sem az előítélet ezerkarú folyondárai, sem a megrögzött szokás mélyen vert gyökerei. Igen a jegyzőkönyves eljárást lehet és kell vegyes­ szóbelire, minő Francziaor­­szágban, minő a rajnai tartományokban, Bajorország egy részében sikerrel divatozik, változtatni, mit egy­részt a határvonal szigorú megtartása más­részt a tárgyaló bizottmányok szervezetének csekély módo­sítása s hatalmuknak némi kiterjesztése által igény­telen meggyőződésünk szerint nem lesz nehéz kiesz­közölni. A tárgyalási bizottmányok, jelen szerveze­tükben csak a felek kihallgatására, nyilatkozataik jegyzőkönyvbe vételére vannak kirendelve, hivata­los hatalmuk ennél fogva csak is azon intézkedések megtételére terjed ki, melyek az eljárás szabálysze­rűségének fentartására szükségesek; hogy azonban ítélő bírósággá váljanak, arra nézve szükséges lenne őket nagyobbítani egy bíró , egy tollnok helyett há­rom bíró­t egy tollnokot alakítani, kik azután a tárgyalás egész folyamán jelen lévén, ép úgy mint a büntető perben, a kereset- s védbeszéd meghal­­lgatása után s az előterjesztett adatok alapján nyomban határoznának; határozatuk vagy ügydöntő lenne, vagy ha meggyőző részre nem jut­hatnának, közbeeső p. o. írásbelire utasító. Hogy azonban ügydöntő határozatot hozhassanak, arra néz­ve még a következő könnyen létesíthető intézkedés kivántatnék meg: u. m. 1. A keresetlevél az esetlege­sségi elv (even­­tualitati princip) szellemében lenne szerkesztendő minden lehető bizony pontosan felsoroltatván; a ke­resetlevél elsödlete a bíróságnál maradna, a másodlat alperesnek ellenbizonyainak a pprt. 39. íjának ér­­telmébeni benyújtása végett kiadatnék; alperes pe­dig ennek folytán ellenbizonyait, okmányokat, a ta­nukat érdeklő kezdő pontokat stb. egy, az ügyvédi tényvázlathoz hasonló minta szerint laconicus rövid­séggel szerkesztve nyújtaná be. E két okmány a per alapvonalait, a bírák ítéletének tanupontjait ké­pezné . 2. Ha ez megtörtént, a tárgyalási nap kitüzetnék s arra nem csak a felek, képviselőikkel, hanem ha bejelentettek, a tanuk, szakértők stb is egyszerre lennének meghívandók s a felek a p. pert. 621. § a értelmében utasitatnának, miszerint mindennemű bi­zonyaikat magukkal annál bizonyosabban hozzák el, minthogy különben azok többé tekintetbe nem vé­tethetnének. M­or a tárgyalási határnapon mindenek előtt a ke­reset s ellenjegyzet felolvastatnék, az idézett tanuk, szakértők s utánuk a felek vagy képviselőik kihall­gattatnának a jegyző által a tárgyalási jegyző­könyvbe a kereset és ellenjegyzet becsomóztatnék a tanuk igenlő vagy tagadó nyilatkozatai „igen s nem­mel,, beiktattatnának s miután a tárgyalás bevégző­dött, a tárgyaló bíróság itélévé válván, az előadottak folytán s az előterjesztett bizonyítékok alapján ítéletet hozna, mely ítélet az elnök által nyomban kihirdet­­tetnék, a tollnok által pedig a jegyzőkönyvbe iktat­­tatnék. Ily módon a tárgyalás, a tanúk általi bizonyítási kérdés megvitatása, a tanúkihallgatás, szakértő vizs­gálat, az okmány tanulmányozása, kivonat, itélet­­terv készítése, itélethozás s annak közlése egy cse­­lekvénybe lenne egyesítve, mi által oly per, mely különben hónapokig sőt évig eltart , ugyanannyi óra alatt lenne elintézve, tetemes pénzköltség s mi pénznél is több, mert kipótolhatlan, minden feles­leges időveszteség megkimélésével, mi a bíróságok­ban helyzett bizalomnak s a felek közötti hitelnek emelésére csak a legkedvezőbb s leghathatósb befo­lyással leendne. A szóbeliségnek ily alapon leendő életbeléptetése magára az államra nézve is, csak kedvező hatás­al lenne, a­mennyiben a teendők halmaza, mely alatt a bíróságok szerte nyögnek, csökkentetvén, a hátralé­kok deficitje megszűnvén, a bírói személyzet, sokkal több szellemi erővel s éberséggel bírná magát ma­gasztos hivatásának szentelni. De az ily eljárás, csekélyebb személyzettel is kellő sikerrel kezelhető, s ez­által egyrészt a személyek nagyobb megváloga­­tása, másrészt állásukhoz méltó, nagyobb díjazás is­­ létesíthető, mi a bírói pályára jelöltek gyérsége a

Next