Pesti Napló, 1858. március (9. évfolyam, 2429-2441. szám)

1858-03-26 / 2438. szám

52—2438. 9-dik évf­folyam.PESTI NAPLÓ. Szerkesztési iroda: Szerkesztő szállása : Angol királynő 53. sss.| Kiadó­hivatal: Egyetem utcza, 2-dik szám, földszint. Egyetem­ utcza 2-dike szám, 1-ső emelet,’­ Angol Királynő 03. sz.| A lap szellemi részét illeti minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, p­o­s­t­á­n , Pesten, házhoz hordva: Évnegyedre . . . . 6 firt pp. Évnegyedre . . 5 frt — kr. pp. Félévre............................11 frt pp.­­ Félévre . . . 9 frt 30 kr. pp. HirMmí.nvfik diia: BélZ*e& 1858. Szombat, mart. 27. Elélkezési fölhívás PESTI NAPLÓ 3 és 6 havi folyamára: Április pókra Jonius ( 1 *i,r;k­9K (hr,..., Septembers ( hely­ben 5 frt. (vidéki.rc 6 pfrt. Oielyb. 9 f. 30 kr (Vidékre II Irt. A „Pesti Napló“ kiadó­ hivatala. PEST, mart. 17. Tájékozás.­­ . • i .­­ 4 (Fk.) Midőn Palmerston kormánya lelépett, hire járt, miszerint Russel a radikálok gyá­­molitásával fogna hatalomra jutni; ezt akko­riban mindnyájan képtelenségnek tartottuk, nem feltétlenül ugyan, hanem legalább az adott körülmények közt, mert­­ az átmenet hiányzott! A szabadelvűek felülkerekedése egyedül a Francziaországgali szakadás kö­vetkezménye lehetett volna, hanem Palmerston e szakadást egyre palástolta; kellett tehát mindenekelőtt oly minisztériumnak jönnie, mely e szakadást nyilvánvalóvá tegye; ez megtörtént és most is minden lehetséges! Midőn e napokban azt mondtuk, hogy a nyugati szövetség voltaképen már felbomlott, ezt itt ott talán kétségbe vonhatták; most, úgy hiszszük, minden kétségnek vége; mióta Fran­­cziaország tengerhadának készülése és Pelis­­siernek londoni követté kineveztetése hivata­los tudósítások által bizonyossággá emeltetett, senki nem fogja többé mondhatni, hogy a vi­szály ki van egyenlítve s az alliance helyre­állítva. A hadi készületekről nem kell többet mon­danunk ; ily tények maguk oly hangosan s ért­hetően szólnak, hogy minden magyarázat fö­löslegessé válik, hanem Pelissier kinevezteté­­séről is majdnem ugyanez áll. Egyik bécsi lap, mely külügyekben nagy avatottságot szeret affectálni, azon (nem aka­runk illő epithetont használni) állítást merész­­li, miszerint Napóleon császár ama leghíre­sebb emberének Londonba küldése által An­gliát kitüntetésben (!) akarja részesíteni, mert a malakoffi herczeg nem diplomata ugyan, hanem a mai Francziaország legnagyobb „il­­lustratiója“, valamint Lajos Fülöp annak ide­jén Victoria királynő koronázása alkalmával,­ mint akkorában a legnagyobb illustratiót Soult tábornagyot küldé Londonba; továbbá Pelis - I­sier élénk­­ emlékeztetés lenne a harcztéren­­ megpecsételt „szövetségre“, s igy summa sum­marum a malakoffi herczeg kineveztetése —■ békedemonstratio! Ezen érveket porrá zúzhatnék, ha úgyis mindjárt az első érintésre, a tények egyszerű elősorolására, szét nem mállanának. Soult tábornagy küldetése nem volt sértő Angliára nézve, mert ő vala az, ki több ízben az angolok által megveretett, ki 1813 decemberben­ a­ Nivelle és Nive melletti sze­rencsétlen ütközetek után Wellington elöl Bayonneba futott, ki 1814 az orthezi csatát el­vesztő és Bordeaux cserben hagyásával a felső Garonne felé vonult vissza, ki ápril 10. Tou­louse mellett az utolsó véres ütközetben Wel­lington túlhatalma előtt meghajolt. Ha ily férfi Londonba jö, ez nem kihivás, hanem bók Anglia irányában.­­ Azonkívül Soult Anglia ellen h­arczolt, míg Napoleon tábornoka vo­la, hanem a nagy császár bukása után az An­gliával jó lábon álló Orleánsokat szolgálta, s ily megtért bűnös köztudomás szerint többet ér tíz jámbornál, ki, soha nem vétkezett, végre Soult koronázási követ volt, tehát oly ál­lomást foglalt el, melyre csakugyan nem kell több mint fényes név, nagy pompa, szóval — miként német collegánk mondja — „illustratio.“ Hanem alkalmazható-e Soult példája a mos­tani viszonyokra? Pelissier Krimiában minden alkalommal megéreztette az angolokkal a franczia hadi erő túlsúlyát s Bezancourt báró a franczia kor­mány meghagyásából írt „Krimiai hadjárat“ czimű munkájában kiáltó színekkel festette az angolok gyöngeségét, s a harcztérem­ aláren­deltségét, mig nem tudta eléggé magasztalni Pelissier nagylelkűségét, ki annyi elnézéssel volt a szegény vörös frakkosok iránt, s eze­ket annyiszor kisegítő a hínárból. — Azonkí­vül Pelissier nem csupa „parádé“-ra megy Londonba, mint valamely koronázási követ, hanem mint Francziaország állandó képvise­lője ; ily minőségben oly férfit állítani a gátra, kinek jelszava: „parancsolni, de nem alku­dozni,“ tán még­sem „békedemonstrátio.“ Francziaország tehát — hogy ezen kis el­térés után elmélkedésünk fonalát ismét felve­gyük — maga is sietteti azon átalakulást,­­­mely Anglia külpolitikájában készülni látszik.­­ Minő átalakulás ez ? Az angol lapok e tekin-­­ tetben programmot még nem közöltek, de a­­ parlament szabadelvű részének lapja, nevet s említett, mely egymaga felér egész program- I mai, mely egész korszak emlékét idézi fel ben­nünk, mely nem személyt, hanem rendszert je­­­lent. E név: Canning! Olvasóink közöl talán nem sokan emlékez­nek vissza egy szerény füzetkére, mely vagy 15 évvel ezelőtt történészünk (mondanunk sem kell, hogy Szalayt értjük, miként haj­dan a város alatt mindig Rómát értették) tokából folyt, és ama híres brit államférfi élet­rajzát tartalmazá. Kérve kérjük olvasóinkat, szerezzék meg s olvassák át e remek rajzot.*) Addig is két szóval vázoljuk Canning poli­tikájának vezéreszméjét; ő a szent szövetség leghatalmasabb ellene volt; becsületes jelleme iszonyodott e szövetség alattomos pártolá­sától, s mivel az angol közvélemény annak nyílt pártolását nem engedte, Canning az e­lenkező részre állt, s mint hazája közvéle­ményének hű képviselője, az Európában ható másik erő védjéül lépett föl; ezen másik erő , a szabadelvűség volt. Ez háború esetén minden országban segédcsapatokat ígért ne­ki. E mellett az ildom és mérséklet ösvényé­től soha el nem tért; az absolut hatalmakkal egyenként a legelőzékenyebben bánt, de szövetségük eszméjét kárhoztatta. Azon híres szónoklatban, melyet 1826-ban Portugal ügyében tartott, egyebek közt imezeket mon­­dá: „Nem mintha jó ügyben tartanék a há­borútól, nem mintha azért félnék tőle, mert nem bízom erőnkbe és segéd forrásainkba, — nem, én egészen más oknál fogva tartok tőle. Én tartok tőle azért, mert ismerem azon rém­­séges hatalmat, melylyel ez ország hir: min­den háborúval, melybe ereszkedik, oly kö­vetkezményeket idéztetni elő , melyeknek gondolatára is elborzadok. . . . Véghetlenül borzasztó háború fog lenni, mert az a politikai vélemények háborúja leszen, s akkor lehetet­len lesz akadályoznunk, miszerint mind­azon országoknak, mikkel háborúba fogunk állni, valamennyi, akár méltán, akár ok nélkül nyug­talankodó s elégedetlen egyénes zászlóink kö­rül ne gyülekezzenek.... Ha mindazon szen­vedélyeket szabadon bocsátanák, melyek most le vannak bilincselve, akkor oly pusztítási je­leneteket idézhetnénk elő, mineket senki sem volna képes borzadás nélkül tekinteni.“ .... Már most elképzelheti az olvasó, mit tesz az, e perczben Francziaország irá­nyában Canning politikájának megújulásáról szólni. Lapszemle. A­mint előre látni lehető, Pelissier marchalnak az angol udvarnál franczia követté tör­tént kinevezése foglalkoztatja most leginkább a bécsi napi­lapokat. Minden lapnak e tény felöl saját nézete van, és a legsajátszerübb vélemények kerültek eddig *) S­z a 1 a y „Státus férfiak.“ Uj folyam I. MÁRTHA. Irta VALKEY. XI. A kerti lakban történtek után látszó nyugalomban folyt le egy hó. — Kosbac marquisné naponként több befolyást nyert a bárónő fölött, a ki komolyan kezdett haragudni unokahúgára a fiatal marquis iránti hideg viselete miatt.­ Ez a jó marquis Marthának csak köte­lességből udvarolt, és a bukás annyira világosan előre látható volt, miszerint többször föltette magának a kérdést, ha várjon a hat­százezer franknak bizonyta­lan, sőt valószínűtlen elnyerése megérdemli-e azon áldozatot, hogy egész nyár folytán ily zord falusi magányba temesse el magát ? A cernani kastélyban egyetlen szórakozása leend, ha Julia vicominénak, kit régóta ismer, udvarol. A vicominéval szóba hozatni, megérdemli a fáradságot, de Julia terveihez az eré­nyesség elkerülhetetlen lévén, segélyzett,szemérmes és megközelíthetlen volt. A szerencsétlen marquis arra jön kárhoztatva, hogy a nagyobb czélokra számított izlésteljes falusi toilettejével, a köszirtes partokon, és az érett kalászos mezőkön sétáljon, vagy legfeljebb a Montbrun kisasszony szobalányával kezdjen valamely prózai ismeretséget.­­ Kis húga sem mulatott jobban a kastélyban, mint ő. Márthát a bálványozásig szerette, a­mint a kisebb leányok szokták néha a nagyobbakat szeretni, de azért szerencsétlennek érezte magát, mert Mártha szíves és előzékeny volt ugyan iránta, de bizalmával legkevésbbé sem ajándékozta meg. Sylvia, mindazáltal tudta, hogy Mártha Manuelt szereti, de ébredő női érzékei töké­letesen háttérbe szorították a családi érdekeket. Leg­kevésbé sem gondolt ő fivére terveivel, hanem csak Manuel szerelmére, a­kit ő tizennégy éveitől várható gyermekes képzelgéssel, a tertelmes szerelmi történe­tek oly kítünőségű hősének festett, a­milyenek vala­mennyi fiatal leánynak képzetében megszoktak je­lenni. , Júliának jól mentek dolgai. — George minden este megjelent a cernani kastélyban és hol boldogan, hol kétségbeesetten távozott, de mindig meghajolva a női uralom előtt. Midőn a szerelmes fiatal­ember néha ki­törés pontján állt, Julia az egyetlen szót „Pária“ súgta fülébe és azonnal lecsendesedett. — Juan naponkint szerelmesebb, azaz naponként őrültebb lett s mert a vicominé helyzete, terveinek okos és óvatos előmoz­dítását igényelte, Juan csakhamar egészen elfeledte Manuelnek gyanút ébresztett szavait. Mindezen dolgokra Mártha és Manuel kevéssé figyeltek; ők inkább mint valaha csak álmaiknak él­tek. A napnak déli óráiban, midőn a lankadt termé­szet felett mély csend uralkodik, az életszerves lé­nyekre nehezedni szokott zsibbadtság befolyása alatt, kezöket gyakran egymás kezében feledték, tekin­tetük a láthatár távolába tévelygett, a föltárt könyv lábuknál hevert és oly suttogva beszéltek, mintha nem akarnák megzavarni a teremtés nagysze­rű nyugalmát. — Ilyenkor az ajkakon lebegő szavak oly hők és határtalanok voltak, mint a mindenség, mely őket környező. — Miért nem sodor el minket — suttogta Mártha — a tenger áradása, hogy feneketlen mélységeibe temessen ? — mennyire szeretnék meghalni! Ön so­hasem fog engem többé oly hőn szeretni, mint most! — Lehet-e kevésbé és inkább szeretni ? — feleli Manuel —• Isten kevésbé szereti-e művét az idők kez­dete óta ? a nap kevésbé melegít-e, mint valaha ? a föld lankadtabban forog-e körötte ? a szerelem örök és vé­­letlen , mely soha nem fogyatkozhatik! — De hát a­kik soha nem szeretnek ?­­— A­­sírboltok halottai boldogabbak azoknál! — Miért késett ön ily soká? hányszor óhajtottam! —■ Ön nem szeret engem annyira, mint én szeretem önt — felelt Manuel — ön nem szenvedett any­­nyit mint én; ön nem ízlelt minden forrást; ön nem tudhatja, hogy a föld minden vize keserű és mérge­zett ; ön nem érezte magát magányosan, midőn forró kéz érintő kezét; nem mondta ki néhány százszor, és hazudva, a „szeretlek“ szót; ön nem ölelgetett ábrán­dokat üres kebellel; önt nem rezzenté föl éji álmából a rettenetes szózat, ezt dörögvén fülébe : „Hova tet­ted telkednek Istentől s anyádtól kapott kincseit ?“ s nem vette észre ijedten, hogy lelkéből minden kive­szett, minden, csak az örökös és kielégíthetetlen vágy nem. Ön nagy lett és tiszta, ön nem szerethet engem úgy, mint én szeretem önt, én nyomorult és bemocs­kolt. Én csak önben élek, ön nélkül hitem és erköl­csöm oda volna. Óh, ha ön valaha elhagyna! ... — Hát nem vagyok öné ? " —• Ha azt mondanám neked : „Kövess a világ vé­gére!“ jönnél-e? — Mennék! Efféle beszélgetések nem lehettek veszélynélküliek. Hosszas áradozásaikra olykor hosszas hallgatások következtek: kezök ilyenkor szorosabban összefo­­gódzott, szemökre köd borult. Mánuel akaratlanul szivéhez voná Márthát; ajkával haját érinté, mit a leány észre sem látszott venni. Az ily pillanatokban Mánuelnek könnyű volt volna visszaélni a hevülettel, melynek Mártha, szűziességénél fogva magát minden félelem nélkül átengedé, de Mánuel igazán szerette Márthát : tisztelni akarta. Saját gyöngeségétől meg­ijedvén, indulatosan visszalökte őt magától, a tenger partjára szaladt s ott nagy léptekkel járt fel s alá, észre nem véve, hogy a hullámok lábát locsolják. Visszatérvén, Márthát mindannyiszor sírva találta: egy szót sem szóltak egymáshoz. Mártha felkapott a földről valami könyvet s Mánuel olvastatta vele a spanyolt, komolyan és szigorúan meg-megigazgatva kiejtési hibáit. Há­borús idő volt, ha a nyugati szél vastag szür­­ke­ felhőket hajtott az égen, mint­ez a bretagnei ten­germelléken gyakran történik, Mártha és Mánuel egész órákig is elbolyongtak a parton. Ilyenkor egé­szen más jellemű volt beszélgetésük. — Gyakran megirigyeltem a paraszt nőket, kiket a mezőn láttam, mondá Martha Mánuel karjára tá-­ maszkodva. Sarlózáson és fonáson kivül semmi egyéb-­ hez nem értenek; de ha estende haza hozzák megtelt orsójukat és tehenüknek a füvet, méltán meg lehet-­­ nek magokkal elégedve : dolgoztak, hasznot tettek. Hányszor nem pirultam én — mielőtt önnel megis­­merkedém — hogy életem oly haszontalan! Néha úgy el valók csüggedve, hogy szinte haragudtam az abbéra, ki beszélgetései s oktatása által tehetségei­met kifejté. Minek ? mi czélból ? mondám. A börvén virágnak, mely lábam alatt nyílik, van czélja, boldo­gabbá , jobbá teszi ő is az embert, eléje tárván a szépséget; de ki törődik az én lelkemmel? az én eszemmel ? Miért bennem utálatot gerjeszteni a kis­­szerűség és aljasság iránt ? Hát nem tudja-e jó pap, hogy a­mit bennem föl akar gerjeszteni, csak zavart és feszelgést fog a nekem rendelt életben előidézni, csak lázadásra s bánatra fogja szívemet indítani ? Mióta önt ismerem, beláttam, hogy nem volt igazam. Isten azért mérte rám a szenvedéseket, hogy önt job­ban szerethessem, jobban megérthessem. Ugy­e nincs nő, ki önt jobban szeretné s értené — nálam ? Mánuel válasza csak egy kézszoritás, csak egy pil­lantás volt; Mártha pedig folytatá: — Szeretném, ha szegények, nagyon szegények volnánk; jobban magunkra lehetnénk; önnek nem volna egyéb elfoglalása, egyéb gondolata, csak én. Ön még nem ismeri minden gyöngeségemet, én ször­nyű féltékeny vagyok. Minap is oly rosz érzésem tá­madt, hogy nem is mertem önnek megmondani. Ör­vendeztem, midőn láttam, hogy ön valahára tisztán látja Júliát,­­ mert előtte való nap még az ő részén volt, énellenem. Ezért egész éjjel sírtam. —­ Júliától félteni engem! őrültség! — Lehet, hogy bolond vagyok, mondá Mártha, de ha ön forog kérdésben, mindenért nyugtalankodom. Mi lenne belőlem, ha ön valaha mást venne feleségül ? (Folytatjuk.K is napfényre. Van azonban két homlokegyenest ellen­kező vélemény is, melyeknek egyikét a „Presse,“ má­sikát az „Ostdeutsche Post“ állította föl. A „Presse,“ mely Francziaországgal egyáltalában kevéssé rokon­szenvez, igy ír: „Pelissiernek megjelenése az angolok fővárosában, kiknek katonai tetteit a Krimben szána­lomra méltóknak találta, csakis túlnyomón harczilás jelentőségű lehet. Mint valódi képviselője a franczia túlnyomó katonai hatalomnak, az angol kalmárnép fö­lött, magaviseletében büszkeséget és hajthatatlan szi­lárd politikát fog követni. Pelissier­ kö­tet talán fog értekezni és alkudozni Londonban, de alig hihető, hogy ezt másként tenné, mint kezét kardján tartva. Azon körülmény hogy ezen határozó pillanatban épen ő bízatott meg ily kitűnő és fontos küldetéssel, rend­kívüli jelentőséggel bír, mert egész Francziaország­­ban egyetlen férfi sincs, a­ki a katonás szellemi­ Francziaországot (mely szellemet a Monstemrben közlött híres föliratokból lehet ítélni) szemben a Par­lamentes Angliával erélyesebben képviselhette volna. Pelissiernek, mint Napoleon császár követének meg­érkezésével Londonban, az angol-franczia szövetség új stádiumba lép, melyhez kétség is férhet, ha megér­­demli-e e nevet? Azon határozott követelések, me­lyekkel az uj követ föllépend és a hang, melyet Ang­lia felelni fog, a világ előtt sohá titokban nem ma­radhatnak.“ Egészen ellenkezőleg szól: az Ostdeutsche Post. „Pelissiernek követte választását az angol udvarhoz, nem lehet egyetlen perczig is félre­magyarázni. Miután gr. Persigny állása Londonban, a Derby­­minisztériummal történt személyes öszveütközései miatt (a­mint most világosságra jött) ingatag lett, nehéz feladat lön neki utódot nevezni. Csekélyebb jelentőségű utód úgy tekintetett volna, mint vilá­gos jele azon szándéknak, hogy Francziaország részéről az eddigi benső viszonyt, közönséges dip­­lomatiai öszveköttetés niveanjára akarják leszállí­tani. Ezen magyarázatot akartak a Trilleriákban elkerülni,­ és hogy azon fontosság melyet az an­gol szövetségnek tulajdonítanak, fényesen igazolva legyen, a franczia császár a második császár­ság legnagyobb emberét választotta ki és bízta meg, hogy Londonban képviselje őt. — Malakoff her­czeg nem diplomata ugyan, de a legfényesebb méltó­ság, melyet az új Francziaország teremtett. Ezenfelül Sebastopol meghódítója, előjelképe azon két nemzet szövetségének, mely közösen ontotta vérét ugyan­azon ügyért a krimi harezmezőn. Ő aranykorát képvi­seli az angol és franczia szövetségnek, a közösen szerzett babéroknak, közös nagytetteknek és közös emlékeknek. A hódolat, mely azon tényben nyilvánul, hogy a franczia császár az angol követségi állomásra legnagyobb bajnokát küldi, elvitathatjak Pelissier tbnagy kinevezése a béke demonstratiója.“ Az „O. D. P.“-tal majdnem hasonlóan kezdi meg czikkét a „Wanderer*“ csakhogy okoskodásának re­­zultatuma ellenkezőleg üt ki. „E kinevezés fontossága felett, mond, nem lehet kétség. Pelissier nem diploma­tikai alkudozó, ki Londonba megy, hanem a hadve­zér, ki, mint a rómaiak korában, kardját is a mérlegbe vetni kész azon esetben, ha a baráti szavak aránya nem volna elegendő. Ismerjük Pelissier állását Krimben, ismerjük a megaláztatást, melyet Angolországnak Francziaország túlereje miatt elviselnie kellett. Pe­lissier személyében e megaláztatás megtestesülését, az erre való élő emlékeztetést küldik most Angolországba. Kiváncsiak vagyunk a fogadtatásra.“ Hogy a montenegrói ügyek mind komolyabb fordulatot vesznek, már csak azon körülményből is TUDOMÁNY IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Egy lap Béranger­­a­ életírásából. Jary anyó, midőn újra feltaláltam, nem lehetett il­­abb hatvanöt évesnél. Azon apró szolgálatok, miket

Next