Pesti Napló, 1858. május (9. évfolyam, 2467-2490. szám)
1858-05-23 / 2485. szám
99—2485. 9-dik évffolyam. Szerkesztési iroda: Szerkesztő szállása : Egyetem-utazó 2-dik szám, 1 körbelül. Angol királynő 53. sz. A lap. szellemi rész.At illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el Kiadó-hivatal, Egyetem-utcza 12-dik sisám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása . . panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. körüli 1858. Vasárnap, máj. 23. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán Pesten, házhoz hordva. Évnegyedre . . 6 frt pp . Évnegyedre . 5 frt pkr. pp. Félévre........................11 frt pp. Félévre . . . 9 frt 30 kr. pp. lvit almomról? óíra * 1 hasábu petit sor 1-szeri hirdetésnél 4 pkr.Bélyegdij írUdlllvilja. Uojö • külön 15 pkr.Magán vita 4 hasábos petit sor 15 pkr. Előfizetés nyilalik PESTI MAPLÓ 2 és 5 havi folyamára. Vidékre postán küldve : május és junius hóra 4 frt. május—septemberre 9 frt. Budapesteis május és junius hóra 3 frt. 20 kr. .május—septemberre 8 frt. A „Pesti Napló 44 kiadó hivatala. TAR m mI KÖLTEMÉNYEI. □TÄat B«£ öl (Egy Revuebe való czikk, bizonyos divatlapok ízlésében.) Egyes egyedül a magyar nemzetnek vannak nagy költői. És számuk, különösen a lírikusoké, oly nagy, hogy például, míg Francziaországban, mint a haszontalan száraz tudósok kiszámíták, alig százezer lélekre esik egy költő, nálunk megfordított arányban százezer költőre alig esik egy lélek, amely körülménynek azon sajnos oldala van ugyan, hogy költőinknek nincs más közönsége, mely őket olvasná, mint maguk; de a lírikusok ezen nagy számában fényesen nyilatkozik a magyarok szellemi tevékenysége, dicsősége. Tatár Tuhutum, talán Arany Jánoshoz, Petőfihez, Tompához mérve nem első rangú költőink egyike; ámbár termékenysége nagyobb mint ezeké. Hanem egy tekintetben nem vonakodunk neki elsőséget adni még ezen nagyjaink fölött is . — Tatár Tuhutum mindnyájánál nemzetibb. Ő kiválólag magyar, s az irodalom-történet (ha ugyanezen bírálatok halmaza is tudománynak, történetnek mondható, mit mi legalább kétségbe vonunk), de az irodalom-történet is eleget fog róla mondani, ha egyszerűn azt mondandja róla : a magyar költő! Senkinek sincs több joga e nevet hordani. Midőn tehát Tatár Tuhutum költeményeit, mik öszszesen tiz kötetet tennének nagy nyolczadrétben, legalább 3000 lapon, hogyha t. i. hazafias kiadó találkoznék rájuk, míg így csak két kisebb füzetben jelentek meg válogatottabbjai (mintha a remekek közt válogatni lehetne!) előfizetés utján, melyet azonban sikerében csonkított egy irigy s a hazafias közönség lelkesültségét nagy íróink iránt álnokul kijózanító, kihatő kritika, mely mindig csak az idegeneket, a francziákat, angolokat, németeket dicsőíti, s a legmerészebb röptű hazai talentumok iránt legfölebb is közönyödő leggyakrabban kicsinylő gáncsoskodást s rósz akaratú szigort fejt ki; midőn tehát Tatár Tuhutum költeményeit e „Szemlében“ műltészi elemezés tárgyává teszszük, a nemzeti mivelődés ügyét hathatósabban véljük előmozdítani, mint hogy ha Goethe , Boz Dickens, Balzac és más, a jó magyar ember és hazafi előtt teljesen ismeretlen írókról, vagy oly, reánk nézve, kiknek úgyis van mit aprítani a tejbe, teljesen közönyös dolgokról, mint a római történet, mely oly régi, hogy fele nem is igaz; vagy pedig oly tudósokról, mint Giró (a francziák Guizotnak írják) vagy Makóié, kikhez semmi közünk, hoznánk unalmas, tudákos ismertetéseket. (Makóiét az angolok, nem tudni mi okból, Macaulaynak írják, mellékesen legyen mondva : mi magyarok már ortographiánk egyszerűsége által is mutatjuk, mennyire túlteszünk józan ész dolgában az angolon és egyéb nemzeteken, kiknek majmaivá akar bennünket bizonyos irodalmi párt nevelni.) Tekintsük előbb a költő életét, hogy lássuk, mint jön azzá, mivé lön ? Élete át meg át költői. Már gyermekkorában nyilatkozott benne a költői lelkűlét, szavalás legkedvenczebb tanulmánya vala. A mathesis, mint később a jogtudomány szárazsága ellentétben volt képzelődése erejével. Némely apró kihágásokat is ten, mik jellemzik a génjét, de melyeket a pedáns tanárok nem szoktak tűrni. Felettébb félreismerik a túláradó szellemerőt. Az egyetemet be nem végzett tanulmánynyal hagyá el s tisztán a költői pályára adá magát. Atyja elég korlátolt volt fia leendő nagyságát, a parnassuson számára fénylő dicsőséget semmibe se venni; csak korhelyt látott ott, hol a benre nyilatkozók; s fiát meg-, és örökéből kitagadd. — Számtalan verset írt valamennyi divatlap számára; csak egyetlen egy találkozók szerkesztőik közöl, ki a fiatal talentumokat mindig fölkarolta, s az ő verseit is kinyomatá. De sajnos, nem dijazá. Petőfi példájára tehát színésznek is beállott, de a sok „memorizálás“ s a szép jellemével ellenkező szerepek (intrikusok) kényszerű előadása hamar lemondatott vele ifjúkori álmai teljesüléséről, mint ezt halhatatlan költeményében „Thaliához:“ „Thalia te vén boszorkány,“ mely a nemzet jobbjainak ajkain él, meg is irta. Ezután beállt correctornak egy szívtelen nyomdásznál, ki a költőnek nem tudá megbocsátani, hogy nagy gondolatoktól terhes ései után, csak reggeli 11 órakor kelt fel, ahelyett, hogy nyolcz órakor már megjelent volna a nyomdában , mit egy hétköznapi teremtménytől igen, de költőtől nem kívánhatni. Egyébiránt is nagy lelkének szűk volt a nyomda: a szabadság volt mindig eszménye; a correetori lelketlen gépi foglalkozás is, mint féreg, rágott nagy tehetségén; neki lelket emelő társaság és bor kell! Ellenei szemére vetik,hogy a bort kedveli,— de igazságtalanul. Költőnek, kivált magyar költőnek lehetetlen bort nem inni! Mondják ugyan, hogy egy I Lessing nevű német iró, mióta él, vizet iszik *) és mégis remek bordalokat irt, de én nem hiszem. Azonban Tatár Tuhutum genialis, de bizony ínséges életet él. Lakása nincs, azért valamely ismerősnél tölti fölváltva ; a délelőtti időt kávéházban, tanulmányozva a nép különböző osztályait s egy szögletben rajzonnal verseket írva; az ebéd csak valahogy előkerül; s este kocsmában tanulmányozza a nép különböző osztályait, örömeit, szenvedélyeit, őrajta teljesedett, amit Széchenyi magának jósolt : barátim majd eltartanak. Egy nemzet, mely nagy fiai jóllétéről nem tud gondoskodni, „egy ily nemzet életet nem érdemel.“ Ötét és barátait csak azon tudat vigasztalja, hogy azon gavallér költőinket, kik oly sokat tartanak egy szépen vasalt tiszta ingre, nyakkendőjük jólkötött csokrára, s hajokra és körmükre, az utókor méltó feledése fogja temetni. Bizonyos hanyagság külsőségekben jól áll a költőnek. Ily előzmények után megfogható, ha Tatár Tuhutumot mint költőt kitűnőleg eredetisége s naiv érzésvilága jellemzi. Mig Arany János, úgy látszik, a spanyolokat, Lévay nagyon is a németeket s más költőink mindenféle jöttment nemzetek költőit tanulmányozák s igy önkénytelenül, ott is ahol eszek ágában sincs, azokat utánozzák , addig Tatár T. egyes egyedül a magában lakó nemzeti forrásból merített, így az előttünk fekvő két kötet 200 versében 66-szor fordul elő „eszemadta“ ; 123-szor „bűzd rá czigány“ ; 44-szer „az angyalát“ és csak 41-szer „ilyen olyan teringette“, mi kétségtelenül tanúsítja, mily mesterileg tudja költőnk túlcsapongó lelkesedését féken tartani. Illetlen kitöréseknek nyoma sincs. De nemcsak azáltal igyekezett költőnk nemzeti vénáját megvesztegetlenül s eredetiségét szűzen tartani, hogy más nemzetek költőit nem olvasá, Ő egyáltalán mit se olvas, mit se tanul. A költő lángelméje a tanulás munkája nélkül is behat a szellemek és a természet legrejtélyesebb talányaiba. Minap olvasom ugyan, egy magyarul írt, de idegen szellemű lapban, hogy Victor Hugo gyors sülyedésének oka, mivel költeményeiben a gondolatnak nem adott helyet, minthogy elmulasztó tanulmány által talentomát tartalmasbbá tenni, s képzelődését a gondolkozás szolgálata alá helyezni! — ? — Csak az volna még hátra, hogy költőink is tudósok *) Élt — és vizet ivott, mert már meghalt. (A szedő megjegyzése.) legyenek ! A száraz tudomány mint ólom nehezedik a költői fellengés szárnyaira.Ki látott valaha mathesistanárt, ki költő lett volna! ? Mondják ugyan, hogy az untig emlegetett, de nem olvasott Goethe nagy természetbúvár, aestethikus, sőt miniszter is volt; meg is látszik művei tudákosságán, esztergályozott versén, feszes formáin. Aztán leghíresebb műve, a Faust, nem is eredeti, már két századdal előtte meg volt írva, többször is , mint egy naptárban olvasom, Ő is plágiator volt. Mit is tanulmányozzon a magyar költő? Talán bizony Közép-Afrikát ? mikor még Magyarország is-------terra incognita! A tanulás, a gyakorlati vagy pusztán szemléleti tudományokkal való foglalkodás lassankint lesöpri a költői pillangószerű képzelődés himporát, — átgondolt szenvelgést állít az érzés naivsága helyébe, — s mit nyer e cserében az olvasó ? Idegenek másolatait, plágiumokat. Nemcsak az a plágium ám, ha valakinek művét leírjuk vagy lefordítjuk s szerzője elhallgatásával nevünk alatt adjuk ki. A ki sokat olvas, — önkénytelen plagiator. Saját gondolkozását, eredeti eszméit elveszti. Akármit mondo i, — tudta nélkül is — mások gondolatait mondja s írja le, miket itt ott — maga se tudja hol — összeszedett. Néha jót, okosat mond. De a közönség nem akar jót és okosat , hanem mindenekfelett eredetit követel. Ha azok az angolok olyan bolondok, hogy — amint hallom — közelebb is egy egész folyóiratot hoztak létre a külföldi irodalmak ismertetése végett, ha Francziaország szemléi közt kettő van, mely merőben idegentárgyakkal foglalkozik, s egy sincs, a mely a külföld tudományos és szépirodalmi mozgalmait kivonatos ismertetésekkel is minden irányban figyelemmel nem kisérné : ők lássák, ha nem érik be a magok irodalmával. A mi íróinknak nincs szükségük semmi idegenre. A németből csempészett közmondás szerint: „a kis ujjából szopni“ ez jellemzi a géniét, és Tatár Tuhutum ezért génié. Műveit nem is tarkázta be holmi fordításokkal angolból, francziából, németből. A fordításokban is érvénynyel bír a nemzetek jogegyenlősége. Miért fordítsunk, ismertessünk, bíráljunk, taglaljunk, miért vezessünk be irodalmunkba s a magyar olvasó ízlésébe mindig idegeneket? Méltányolják-e ők hasonló mérvben a magyar irodalmat? Igaz, Jókai, Eötvös, Petőfi, Arany, Jósika művei egy része európai polgárjogot nyert, több nyelvekre történt fordításuk által; de hány jeles nagy írónk s száz geniáus költőnk van még, kiket nem tart a világ még csak név PEST, máj. 23. Tájékozás. (Fk.) Francziaország politikai gyáripara legújabban egészen uj czikk gyártására adta magát; e czikk neve — európai bizottmányok. Meggyőződvén arról, hogy a többi hatalmas, Bág nem hajlandó , Párisban állandó európai areopagot megállapítani, a tuileriákban „ad hoc“ bizottmányok alkotásában fáradoznak, hogy legalább ezen utón biztosítsák maguknak a beavatkozás lehetőségét, így most a montenegrói ügyet is külön bizottmány által akarják elintéztetni s mivel a Porta ez ajánlatot elvben elfogadó, a két franczia hadihajó egyelőre nem megy az adriai tengerre. Csak azt az egyet nem tudjuk, mit teend tulajdonképen az a diplomatiai választott bíróság (mely, mellesleg mondva, a Portára nézve nem választott, hanem rá erőszakolt bíróság) ?1 . A suzerainitási kérdést fogja-e eldönteni? Miképen ? Szavazattöbbség útján ? Tehát úgy, hogy a Porta és Ausztria a suzerainitás létezését állítván, három vagy négy más hatalom pedig ezt tagadván, az eldöntés tagadó leend! Hátha holnap valakinek eszébe jutna, Oroszországnak Lengyelhonra való igényeit kétségbe vonni, s ha az illetőnek sikerülne a hatalmak számbeli többségét maga részére vonni, érvényes lenne-e az ily módon hozott határozat ? Hátha végre azt a kérdést találnák fölvetni, nincsen-e még sok más pont az európai térképen , melynek hovatartozása kétségesnek látszik?! Ha pedig —miként a berlini „Zeit“ kívánja - a suzerainitási kérdés szóba se hozatik, (azaz a vélemények közti ellentét fel nem kavartatik), hanem csak a határszabályzás tárgyaltatik , akkor mégis indokolni kell azon kivánatot, miszerint a Porta bizonyos területet Danilonak átengedjen. Montenegro ebbeli jogával nem lehet e kivánatot indokolni, mert ily jog a vitás terület irányában ki nem mutatható, ha pedig engedményképen kívánják a Portától, furcsa módnak tartjuk, az ebbeli alkudozást két hadihajó kiküldésével kezdeni, mert a gyöngébb szer az erősebb után alkalmazva, rendesen hatás nélkül marad. Tehát, amint mondjuk, nem igen látjuk át, mit teend tulajdonképen a diplomatiai „bizottmány“ ? Azonban tovább nem is törjük rajta fejünket, miután tapasztaltuk , hogy — ha ily bizottmány kineveztetik — nem mélhatlanul szükséges, hogy egyszersmind valamit tennie is kell; a dunafejedelemségi bizottmány példa semmit sem tett vagy legalább használható munkálatot nem szolgáltatott; a dunatorkolati bizottmányról ugyanez áll, úgy hogy most helyébe új bizottmány fog lépni, mely gyűléseit Párisban tartandja. Tehát az épen nem szokatlanság, hogy valamely európai bizottmány életbe lép, de azért semmit sem végez ; de ha Francziaország ily kopott eszközhöz akart folyamodni, s a dolgot csak „tale quale“ elintéztetni, kár volt elejétől fogva annyi lármát ütni. A franczia politika általában mindig rejtélyesebbé válik, ha csak egyenesen rosznak és haszontalannak nem akarjuk mondani ,mert e politikának vagy semmi értelmes oka nincsen, vagy annak igen mélyen kell rejlenie. Mi még mindig ez utóbbit hiszszük, mert őszinte tisztelettel viseltetünk a franczia császár jeles elméje és férfias jelleme iránt; előttünk nem látszik valószínűnek, hogy őfelsége szilárd, öntudatos és következetes meggyőződés nyomán ne cselekednék, ámbár e vörös fonalat még csak sejtjük, de anyagilag nem látjuk. Ez pedig baj! Mert a világ rendesen csak az után ítél, amit lát s miután éveken át s csak a napóleoni politika ingadozását látja, lassan kint azon hitre kezd térni, hogy e politikának tán nincs is biztos alapja, hogy az csak ködképforma tüneményeket szül, melyek néhány perczig csillognak, de hússal és vérrel nem bírnak. A világ tiszteli és becsüli az erélyt, a szilárdságot, a lélek nagyszerű lendületét — még ott is, hol a nézetekkel, a meggyőződésekkel egyet nem ért. Bámulva pillantott azon colossusra, ki egyik lábával a 18, a másikkal a 19. században állt, mert ő minden hibái mellett — óriás volt; ő nem szokott buzogányt ragadni, hogy végre legyeket öljön vele, nem nyúlt a csillagok után, hogy konyhalámpául használja s nem szórta menyköveit, egyedül a végre, hogy a szegény hidzsi vagy hadzsi-pasát ijesztgesse. Az ő politikája v belértékéről nem szólva — legalább nagyszerű volt, nemcsak az eszközökre, hanem a czélokra nézve is. Az unokaöcs a nagyszerűséget az eszközökben keresi, a nagyszerű czéljait még nem ismerjük. Pedig nagyon szükséges volna, a világ tiszteletét az új napóleonidák irányában ismét egy kicsinyt felfrisíteni, mert a híres „csillag“ annyira halvány már, hogy lassankint másokat is nagyon jó megkülönböztethetni melletteilyen példa az orleanismus csillaga, melynek tündöklése utóbbi időben épen nem megvetendő. Azon benső részvét, melyet az orleansi herczegnő halálának hite minden körben gerjeszt, figyelemreméltó ujjmutatás. E nőt fél angyalként tisztelték Francziaországban, 1842 sétakocsizás alkalmával meghalt férjéről azt taondá egyik republikánus franczia író: „hogy Isten oly váratlanul vette magához e nemes férfit, azt tanusítja, hogy maga az ég is kedvez a köztársaságnak, mert az orleánsi herczeg az utolsó akadály volt a királyság és a republica közt, mégpedig annyival veszélyesebb akadály, mivel még a legelvetemültebb kéz sem mert volna e szeplőtlen férfihoz nyúlni.“ Mit szenvedett a herczegnő 1848-ban, azt Lamartine „a februári forradalom történetében“ körülményesen elmondja ; tíz évvel később a szegény tűrő nő odafent férjével ismét egyesült. Köztünk két fiát hagyta; mindkettőt igen jeles fiatalembernek mondják; mind a kettőt apjuk szabadelvű eszméiben nevelték : ha alkalmuk akadna, ők tudnának alkotmányosan kormányozni, nem úgy miként öregapjuk kormányzott, hanem úgy, a mint apjuk kormányzott volna ... Aztán az orleánsi herczegnő a fusio főakadálya volt; a derék anya semmit, de semmit nem akart elengedni gyermekei jogaiból. Az ő halála után a két ág kibékülése talán kevesebb nehézségre bukkanna, — szóval, tenni kell valamit mindezen benyomások és érzelmek paralizálására s oly vágyak távoltartására, melyek — akár teljesülendők valaha, akár nem — a fenállóra nézve egyaránt kényelmetlenek s veszélyesek. Változatok a magyar biztosítási ügy thémája felett. II. Említettük közelebbi czikkünkben a lényeges különbségeket, melyek a m.társaság jégbiztositási föltételeiben a többi társulatokéi fölött az egyes biztosítottaknak tetemes előnyt nyújtanak s miknél fogva legkevésbbé sem kételkedhetni, hogy ez intézet, mely különben díjszabályait is a lehetőségig kedvezőbbé tévé, még, ha hazai létére a honpolgárok különösb rokonszenvét nem igényelné is, mások előtt pártolást érdemel. S minő eljárást követett a magyar társaság a többi biztosító társulatok irányában? elmondjuk, amint hitelesen tudomásunkra jutott. Alig pendült meg a hírlapokban társaságunk keletkezésének híte, máris a legtekintélyesebb külföldi társulatok ajánlották neki magukat viszonbiztosítások elfogadása végett. S tudva azt, hogy egyetlen biztosító intézet állása sem lehet teljesen biztos, ha csupán önerejére támaszkodva, elszigetelten áll, az igazgatóság nemcsak hasznosnak, de mélhatlan szükségesnek is tartá a viszonbiztosítás tárggyában egyességekre lépni. Azonban több tekintetnél fogva a birodalomban létező s különösen magyar hazánkban is működő társulatoknak a külföldiek fölött elsőséget kívánván adni, mihelyt a biztosítás megkezdésére a legfelső kegyes engedélyt megnyerő, legelső teendői közé soroló, a hazánkban működő intézetek igazgatóságait léteréről hivatalosan tudósítani s mint legifjabb testvér magát szives barátságukba ajánlani, kijelentve, hogy valamint a tűz-, úgy a lég- és szállítmánybiztosítási ágazatokban is vizonbiztosításokat adni és elfogadni kész Az erre vett válasz hangulata teljesen megfelelt azon előzékeny magyar nyíltságnak.