Pesti Napló, 1858. május (9. évfolyam, 2467-2490. szám)

1858-05-23 / 2485. szám

99—2485. 9-dik évf­folyam. Szerkesztési iroda: Szerkesztő szállása : Egyetem-utazó 2-dik szám, 1 kö­rb­elül.­­ Angol királynő 53. sz. A lap. szellemi rész.At illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el Kiadó-hivatal, Egyetem-utcza 1­2-dik sisám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása . . panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. körüli 1858. Vasárnap, máj. 23. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán­­ Pesten, házhoz hordva. Évnegyedre . . 6 frt pp . Évnegyedre . 5 frt p­kr. pp. Félévre........................11 frt pp.­­ Félévre . . . 9 frt 30 kr. pp. lvit almomról? óíra * 1 hasábu petit sor 1-szeri hirdetésnél 4 pkr.Bélyegdij írUd­lllvilj­­a. Uojö • külön 15 pkr.Magán vita 4 hasábos petit sor 15 pkr. Előfizetés nyilalik PESTI M­APLÓ 2 és 5 havi folyamára. Vidékre postán küldve : május és junius hóra 4 frt. május—septemberre 9 frt. Budapesteis május és junius hóra 3 frt. 20 kr. .május—septemberre 8 frt. A „Pesti Napló 44 kiadó­ hivatala. TAR m mI KÖLTEMÉNYEI. □TÄat B«£ öl (Egy Revuebe való czikk, bizonyos divatlapok ízlésében.) Egyes egyedül a magyar nemzetnek vannak nagy költői. És számuk, különösen a lírikusoké, oly nagy, hogy például, míg Francziaországban, mint a ha­szontalan száraz tudósok kiszámíták, alig százezer lélekre esik egy költő, nálunk megfordított arányban százezer költőre alig esik egy lélek, a­mely körül­ménynek azon sajnos oldala van ugyan, hogy költő­inknek nincs más közönsége, mely őket olvasná, mint maguk; de a lírikusok ezen nagy számában fényesen nyilatkozik a magyarok szellemi tevékenysége, di­csősége. Tatár Tuhutum, talán Arany Jánoshoz, Petőfihez, Tompához mérve nem első rangú költőink egyike; ámbár termékenysége nagyobb mint ezeké. Hanem egy tekintetben nem vonakodunk neki elsőséget adni még ezen nagyjaink fölött is . — Tatár Tuhutum mindnyájánál nemzetibb. Ő kiválólag magyar, s az irodalom-történet (ha ugyanezen bírálatok halmaza is tudománynak, történetnek mondható, mit mi legalább kétségbe vonunk), de az irodalom-történet is eleget fog róla mondani, ha egyszerűn azt mondandja róla : a magyar költő! Senkinek sincs több joga e nevet hordani. Midőn tehát Tatár Tuhutum költeményeit, mik ösz­­szesen tiz kötetet tennének nagy nyolczadrétben, leg­alább 3000 lapon, hogyha t. i. hazafias kiadó talál­koznék rájuk, míg így csak két kisebb füzetben je­lentek meg válogatottabbjai (mintha a remekek közt válogatni lehetne!) előfizetés utján, melyet azonban sikerében csonkított egy irigy s a hazafias közönség lelkesültségét nagy íróink iránt álnokul kijózanító, kihatő kritika, mely mindig csak az idegeneket, a francziákat, angolokat, németeket dicsőíti, s a legme­részebb röptű hazai talentumok iránt legfölebb is kö­zönyödő leggyakrabban kicsinylő gáncsoskodást s rósz akaratú szigort fejt ki; midőn tehát Tatár Tuhutum köl­teményeit e „Szemlében“ műltészi elemezés tárgyává teszszük, a nemzeti mivelődés ügyét hathatósabban véljük előmozdítani, mint hogy ha Goethe , Boz Dickens, Balzac és más, a jó magyar ember és hazafi előtt teljesen ismeretlen írókról, vagy oly, reánk néz­­ve, kiknek úgyis van mit aprítani a tejbe, teljesen közönyös dolgokról, mint a római történet, mely oly régi, hogy fele nem is igaz; vagy pedig oly tudósok­ról, mint Giró (a francziák Guizotnak írják) vagy Makóié, kikhez semmi közünk, hoznánk unalmas, tu­­dákos ismertetéseket. (Makóiét az angolok, nem tudni mi okból, Macaulaynak írják, mellékesen legyen mondva : mi magyarok már ortographiánk egyszerű­sége által is mutatjuk, mennyire túlteszünk józan ész dolgában az angolon és egyéb nemzeteken, kiknek majmaivá akar bennünket bizonyos irodalmi párt ne­velni.) Tekintsük előbb a költő életét, hogy lássuk, mint jön azzá, m­i­v­é lön ? Élete át meg át költői. Már gyermek­korában nyilatkozott benne a költői lelkűlét, szavalás legkedvenczebb tanulmánya vala. A mathesis, mint később a jogtudomány szárazsága ellentétben volt képzelődése erejével. Némely apró kihágásokat is ten, mik jellemzik a génjét, de melye­ket a pedáns tanárok nem szoktak tűrni. Felettébb félreismerik a túláradó szellemerőt. Az egyetemet be nem végzett tanulmánynyal hagyá el s tisztán a költői pályára adá magát. Atyja elég korlátolt volt fia leendő nagyságát, a parnassuson számára fénylő dicsőséget semmibe se venni; csak korhelyt látott ott, hol a be­nre nyilatkozók; s fiát meg-, és örökéből kitagadd. — Számtalan verset írt valamennyi divatlap számára; csak egyetlen egy találkozók szerkesztőik közöl, ki a fiatal talentumokat mindig fölkarolta, s az ő verseit is kinyomatá. De sajnos, nem dijazá. Petőfi példájára tehát színésznek is beállott, de a sok „memorizálás“ s a szép jellemével ellenkező szerepek (intrikusok) kényszerű előadása hamar lemondatott vele ifjúkori álmai teljesüléséről, mint ezt halhatatlan költeményé­ben „T­hal­iához:“ „Thalia te vén boszorkány,“ mely a nemzet jobbjainak ajkain él, meg is irta. Ez­­után beállt correctornak egy szívtelen nyomdásznál, ki a költőnek nem tudá megbocsátani, hogy nagy gondolatoktól terhes ései után, csak reggeli 11 órakor kelt fel, a­helyett, hogy nyolcz órakor már megjelent volna a nyomdában , mit egy hét­köznapi teremtménytől igen, de költőtől nem kí­vánhatni. Egyébiránt is nagy lelkének szűk volt a nyomda: a szabadság volt mindig eszménye; a cor­­reetori lelketlen gépi foglalkozás is, mint féreg, rágott nagy tehetségén; neki lelket emelő társaság és bor kell! Ellenei szemére vetik,hogy a bort kedveli,— de igazságtalanul. Költőnek, kivált magyar költőnek lehetetlen bort nem inni! Mondják ugyan, hogy egy I Lessing nevű német iró, mióta él, vizet iszik *) és mégis remek bordalokat irt, de én nem hiszem. Azon­ban Tatár Tuhutum genialis, de bizony ínséges életet él. Lakása nincs, az­ért valamely ismerősnél tölti fölvált­­­­va ; a délelőtti időt kávéházban, tanulmányozva a nép­­ különböző osztályait s egy szögletben rajzonnal verse­ket írva; az ebéd csak valahogy előkerül; s este kocs­mában tanulmányozza a nép különböző osztályait, örömeit, szenvedélyeit, őrajta teljesedett, a­mit Szé­chenyi magának jósolt : barátim majd eltartanak. Egy nemzet, mely nagy fiai jóllétéről nem tud­ gon­doskodni, „egy ily nemzet életet nem érdemel.“ Ötét és barátait csak azon tudat vigasztalja, hogy azon ga­vallér költőinket, kik oly sokat tartanak egy szépen vasalt tiszta ingre, nyakkendőjük jólkötött csokrára, s hajokra és körmükre, az utókor méltó feledése fogja temetni. Bizonyos hanyagság külsőségekben jól áll a költőnek. Ily előzmények után megfogható, ha Tatár Tuhu­­tumot mint költőt kitűnőleg eredetisége s naiv érzés­világa jellemzi. Mig Arany János, úgy látszik, a spanyolokat, Lévay nagyon is a németeket s más költőink mindenféle jöttment nemzetek költőit ta­­nulmányozák s igy önkénytelenül, ott is a­hol eszek ágában sincs, azokat utánozzák , addig Tatár T. egyes egyedül a magában lakó nemzeti forrásból me­rített, így az előttünk fekvő két kötet 200 versében 66-szor fordul elő „eszemadta“ ; 123-szor „bűzd rá czigány“ ; 44-szer „az angyalát­“ és csak 41-szer „ilyen olyan teringette“, mi kétségtelenül tanúsítja, mily mesterileg tudja költőnk túlcsapongó lelkesedé­sét féken tartani. Illetlen kitöréseknek nyoma sincs. De nemcsak azáltal igyekezett költőnk nemzeti vénáját megvesztegetlenül s eredetiségét szűzen tar­tani, hogy más nemzetek költőit nem olvasá, Ő egy­általán mit se olvas, mit se tanul. A költő lángelméje a tanulás munkája nélkül is behat a szellemek és a természet legrejtélyesebb talányaiba. Minap olvasom ugyan, egy magyarul írt, de idegen szellemű lapban, hogy Victor Hugo gyors sülyedésének oka, mivel költeményeiben a gondolatnak nem adott helyet, minthogy elmulasztó tanulmány által talentomát tar­­talmasbbá tenni, s képzelődését a gondolkozás szol­gálata alá helyezni! — ? — Csak az volna még hátra, hogy költőink is tudósok *) Élt — és vizet ivott, mert már meghalt. (A szedő megjegyzése.) legyenek ! A száraz tudomány mint ólom nehezedik a költői fellengés szárnyaira.Ki látott valaha mathesis­­tanárt, ki költő lett volna! ? Mondják ugyan, hogy az untig emlegetett, de nem olvasott Goethe nagy ter­mészetbúvár, aestethikus, sőt miniszter is volt; meg­ is látszik művei tudákosságán, esztergályozott ver­sén, feszes formáin. Aztán leghíresebb műve, a Faust, nem is eredeti, már két századdal előtte meg volt írva, többször is , mint egy naptárban olvasom, Ő is plágiator volt. Mit is tanulmányozzon a magyar költő? Talán bizony Közép-Afrikát ? mikor még Magyaror­szág is-------terra incognita! A tanulás, a gyakorlati vagy pusztán szemléleti tu­dományokkal való foglalkodás lassankint lesöpri a költői pillangószerű képzelődés himporát, — átgon­dolt szenvelgést állít az érzés naivsága helyébe, — s mit nyer e cserében az olvasó ? Idegenek másola­tait, plágiumokat. Nemcsak az a plágium ám, ha va­lakinek művét leírjuk vagy lefordítjuk s szerzője el­hallgatásával nevünk alatt adjuk ki. A ki sokat olvas, — önkénytelen plagiator. Saját gondolkozását, ere­deti eszméit elveszti. Akármit mondo i­, — tudta nél­kül is — mások gondolatait mondja s írja le, miket itt ott — maga se tudja hol — összeszedett. Néha jót, okosat mond. De a közönség nem akar jót és okosat , hanem mindenekfelett eredetit követel. Ha azok az angolok olyan bolondok, hogy — a­mint hallom — közelebb is egy egész folyóiratot hoztak létre a kül­földi irodalmak ismertetése végett, ha Francziaor­­szág szemléi közt kettő van, mely merőben idegen­­tárgyakkal foglalkozik, s egy sincs, a mely a külföld tudományos és szépirodalmi mozgalmait kivonatos is­mertetésekkel is minden irányban figyelemmel nem kisérné : ők lássák, ha nem érik be a magok irodal­mával. A mi íróinknak nincs szükségük semmi idegenre. A németből csempészett közmondás szerint: „a kis ujjából szopni“ ez jellemzi a géniét, és Tatár Tuhutum ezért génié. Műveit nem is tarkázta be holmi fordításokkal an­golból, francziából, németből. A fordításokban is ér­vénynyel bír a n­e­mz­et­ek joge­gye­nlősége. Miért fordítsunk, ismertessünk, bíráljunk, taglaljunk, miért vezessünk be irodalmunkba s a magyar olvasó ízlésébe mindig idegeneket? Méltányolják-e ők hasonló mérvben a magyar irodalmat? Igaz, Jókai, Eötvös, Petőfi, Arany, Jósika művei egy része európai polgárjogot nyert, több nyelvekre történt fordításuk által; de hány jeles nagy írónk s száz geniáus köl­tőnk van még, kiket nem tart a világ még csak név PEST, máj. 23. Tájékozás. (Fk.) Francziaország politikai gyáripara legújabban egészen uj czikk gyártására adta magát; e czikk neve — európai bizottmányok. Meggyőződvén arról, hogy a többi hatalmas, Bág nem hajlandó , Párisban állandó európai areopagot megállapítani, a tuileriákban „ad hoc“ bizottmányok alkotásában fáradoznak, hogy legalább ezen utón biztosítsák maguk­nak a beavatkozás lehetőségét, így most a montenegrói ügyet is külön bi­zottmány által akarják elintéztetni s mivel a Porta ez ajánlatot elvben elfogadó, a két fran­­czia hadihajó egyelőre nem megy az adriai tengerre. Csak azt az egyet nem tudjuk, mit teend tulajdonképen az a diplomatiai választott bí­róság (mely, mellesleg mondva, a Portára nézve nem választott, hanem rá erőszakolt bíróság) ?1 . A suzerainitási kérdést fogja-e eldönteni? Miképen ? Szavazattöbbség útján ? Tehát úgy, hogy a Porta és Ausztria a suzerainitás léte­zését állítván, három vagy négy más hatalom pedig ezt tagadván, az eldöntés tagadó leend! Hátha holnap valakinek eszébe jutna, Orosz­országnak Lengyelhonra való igényeit kétségbe vonni, s ha az illetőnek sikerülne a hatalmak számbeli többségét maga részére vonni,­­ ér­vényes lenne-e az ily módon hozott határozat ? Hátha végre azt a kérdést találnák fölvetni, nincsen-e még sok más pont az európai tér­képen , melynek hovatartozása kétségesnek látszik?! Ha pedig —miként a berlini „Zeit“ kívánja­­ - a suzerainitási kérdés szóba se hozatik,­­ (azaz a vélemények közti ellentét fel nem ka­­vartatik), hanem csak a határszabályzás tár­gyaltatik , akkor mégis indokolni kell azon kivánatot, miszerint a Porta bizonyos te­rületet Danilonak átengedjen. Montenegro ebbeli jogával nem lehet e kivánatot indo­kolni, mert ily jog a vitás terület irányában ki nem mutatható, h­a pedig engedményképen kívánják a Portától, furcsa módnak tartjuk, az ebbeli alkudozást két hadihajó kiküldésé­vel kezdeni, mert a gyöngébb szer az erő­sebb után alkalmazva, rendesen hatás nél­kül marad. Tehát, a­mint mondjuk, nem igen látjuk át, mit teend tulajdonképen a diplomatiai „bizott­mány“ ? Azonban tovább nem is törjük rajta fejünket, miután tapasztaltuk , hogy — ha ily bizottmány kineveztetik — nem mélhatlanul szükséges, hogy egyszersmind valamit tennie is kell; a dunafejedelemségi bizottmány példa semmit sem tett vagy legalább használ­ható munkálatot nem szolgáltatott; a duna­­torkolati bizottmányról ugyanez áll, úgy hogy most helyébe új bizottmány fog lépni, mely­­ gyűléseit Párisban tartandja. Tehát az épen nem szokatlanság, hogy valamely európai bi­zottmány életbe lép, de azért semmit sem vé­gez ; de ha Francziaország ily kopott eszköz­­höz akart folyamodni, s a dolgot csak „tale quale“ elintézt­etni, kár volt elejétől fogva annyi lármát ütni. A franczia politika általában mindig rejté­lyesebbé válik, ha csak egyenesen rosznak és haszontalannak nem akarjuk mondani ,mert e politikának vagy semmi értelmes oka nin­csen, vagy annak igen mélyen kell rejlenie. Mi még mindig ez utóbbit hiszszük, mert őszinte tisztelettel viseltetünk a franczia császár je­les elméje és férfias jelleme iránt; előttünk nem látszik valószínűnek, hogy ő­felsége szi­­lárd, öntudatos és következetes meggyőződés nyomán ne cselekednék, ámbár e vörös fona­lat még csak sejtjük, de anyagilag nem lát­­­­juk. Ez pedig baj! Mert a világ rendesen csak az után ítél, a­mit lát s miután éveken át s csak a napóleoni politika ingadozását látja,­­ lassan kint azon hitre kezd térni, hogy e poli­­­tikának tán nincs is biztos alapja, hogy az csak ködképforma tüneményeket szül, melyek néhány perczig csillognak, de hússal és vér­rel nem bírnak. A világ tiszteli és becsüli az erélyt, a szi­lárdságot, a lélek nagyszerű lendületét — még ott is, hol a nézetekkel, a meggyőződésekkel egyet nem ért. Bámulva pillantott azon colos­­susra, ki egyik lábával a 18, a másikkal a 19. században állt, mert ő minden hibái mel­lett — óriás volt; ő nem szokott buzogányt ragadni, hogy végre legyeket öljön vele, nem nyúlt a csillagok után, hogy konyhalámpául használja s nem szórta menyköveit, egyedül a végre, hogy a szegény hidzsi vagy hadzsi-pa­­sát ijesztgesse. Az ő politikája v­ belértéké­­ről nem szólva — legalább nagyszerű volt, nemcsak az eszközökre, hanem a czélokra nézve is. Az unokaöcs a nagyszerűséget az eszközökben keresi, a nagyszerű czéljait még nem ismerjük. Pedig nagyon szükséges volna, a világ tisz­teletét az új napóleonidák irányában ismét egy kicsinyt felfrisíteni, mert a híres „csillag“ annyira halvány már, hogy lassankint máso­kat­ is nagyon j­ó megkülönböztethetni mel­lette­­ilyen példa az orleanismus csillaga, mely­nek tündöklése utóbbi időben épen nem meg­vetendő. Azon benső részvét, melyet az or­­leansi he­rczeg­nő halálának hite minden körben gerjeszt, figyelemreméltó ujjmutatás. E nőt fél angyalként tisztelték Francziaor­­­szágban, 1842 sétakocsizás alkalmával meg­­­­halt férjéről azt taondá egyik republiká­nus franczia író: „hogy Isten oly váratlanul vette magához e nemes férfit, azt tanusítja, hogy maga az ég is kedvez a köztársaságnak, mert az orleánsi herczeg az utolsó akadály volt a királyság és a republica közt, még­pe­dig annyival veszélyesebb akadály, mivel még a legelvetemültebb kéz sem mert volna e szep­lőtlen férfihoz nyúlni.“ Mit szenvedett a her­­czegnő 1848-ban, azt Lamartine „a februári forradalom történetében“ körülményesen el­mondja ; tíz évvel később a szegény tűrő nő odafent férjével ismét egyesült. Köztünk két fiát hagyta; mindkettőt igen jeles fiatalember­nek mondják; mind a kettőt apjuk szabadelvű eszméiben nevelték : ha alkalmuk akadna, ők tudnának alkotmányosan kormányozni, nem úgy miként öregapjuk kormányzott, hanem úgy, a mint apjuk kormányzott volna ... Aztán az orleánsi herczegnő a fusio főakadá­lya volt; a derék anya semmit, de semmit nem akart elengedni gyermekei jogaiból. Az ő ha­lála után a két ág kibékülése talán kevesebb nehézségre bukkanna, — szóval, tenni kell valamit mindezen benyomások és érzelmek paralizálására s oly vágyak távoltartására, melyek — akár teljesülendők valaha, akár nem — a fenállóra nézve egyaránt kényel­metlenek s veszélyesek. Változatok a magyar biztosítási ügy thé­­mája felett. II. Említettük közelebbi czikkünkben a lénye­ges különbségeket, melyek a m.társaság jégbiz­­tositási föltételeiben a többi társulatokéi fölött az egyes biztosítottaknak tetemes előnyt nyúj­tanak s miknél fogva legkevésbbé sem kétel­kedhetni, hogy ez intézet, mely különben díj­szabályait is a lehetőségig kedvezőbbé tévé, még, ha hazai létére a honpolgárok különösb rokonszenvét nem igényelné is, mások előtt pártolást érdemel. S minő eljárást követett a magyar társaság a többi biztosító társulatok irányában? el­mondjuk, a­mint hitelesen tudomásunkra jutott. Alig pendült meg a hírlapokban társasá­gunk keletkezésének híte, máris a legtekinté­lyesebb külföldi társulatok ajánlották neki magukat viszonbiztosítások elfogadása végett. S tudva azt, hogy egyetlen biztosító intézet állása sem lehet teljesen biztos, ha csupán ön­erejére támaszkodva, elszigetelten áll, az igaz­gatóság nemcsak hasznosnak, de mélhatlan szükségesnek is tartá a viszonbiztosítás tár­­g­gyában egyességekre lépni. Azonban több te­kintetnél fogva a birodalomban létező s külö­nösen magyar hazánkban is működő társula­toknak a külföldiek fölött elsőséget kívánván adni, mihelyt a biztosítás megkezdésére a leg­felső kegyes engedélyt megnyerő, legelső te­endői közé soroló, a hazánkban működő inté­zetek igazgatóságait léteréről hivatalosan tu­dósítani s mint legifjabb testvér magát szives barátságukba ajánlani, kijelentve, hogy vala­mint a tűz-, úgy a lég- és szállítmánybiztosí­tási ágazatokban is vi­zonbiztosításokat adni és elfogadni kész Az erre vett válasz hangulata teljesen meg­felelt azon előzékeny magyar nyíltságnak.

Next