Pesti Napló, 1859. január (10. évfolyam, 2668-2691. szám)
1859-01-13 / 2676. szám
PEST, JANUÁR 12. Nem tudom, mennyire vannak hírlapolvasóink tisztában a helyzet felől? De meg kell vallanom, hogy én részemről majd minden tájékozási fonalra gyanúval tekintek, s nem merem hinni, hogy a tények kuszált tömkelegéből biztos pontra vezessen, honnan az események folyama felé mutathassak , honnan csak a holnap történendőkre nézve is kilátást nyerjek. Homály veszi körül és takarja el szemünk elöl a kormányok valódi szándékait. Sőt úgy hiszem, még maguk a kabinetek sem tudják, hogy szövetségeseik közül kit tekintsenek barátaiknak, kit ellenségüknek? melyik fog a válság esetében velük küzdeni, semleges maradni, vagy ellenük fordulni? Ezen kívül némely országban, némely nemzetiségnél franczia és orosz izgatások hatottak az ingerültség fokozására, s íme, az került elő, mi hasonló esetekben soha ki nem szokott maradni, hogy a szenvedélyek féket vesztenek, s az izgalom mértéka megdöbbenti azokat, kik eszközlei valának. Mi nem ezt akartuk , mondják csodálkozással és aggodalommal. Mi azt akartuk, hogy a diplomatia tartsa kezében a fejleményeket, ne a tömeg. Mi a mozgalomban szolgát akartunk magunknak nevelni, nem urat. Mi tiltakozunk e szolgának, ki az urat szeretné játszani, nyers modora, bárgyú eszméi, erőszakos követelései, s mindent lángba boritni akaró könnyelműsége ellen. Igen, ilyen érzéstől van áthatva a félhivatalos franczia lapok legtekintélyes blke is, a Pare. Mennydörög az olasz forradalmárok ellen, s Francziaország szuronyaival fenyegeti őket. Nem szereti, hogy idegen elem vegyült az izgalom közé. Megdöbbent, mert Mazzini pártjának egy része Victor Emánuel zászlószíneit akarja magasan hordani, míg mással cserélhetné ki, hogy összetaposhassa. Alkalmatlan neki, hogy bizonyos, még csekélyszámú, de vakmerész töredék egész Olaszország királyának óhajtaná kikiáltani Victor Emánuelt. Mert, hol marad akkor hely Murat számára? s mi lesz Is. Napóleon ismét felélesztett eszméjéből, mely több államokra osztott Olaszországot kíván rendezni franczia véduralom alatt? És a Patrie inspirálóját nyugtalaníthatá azon hir is, hogy a pápai államban szintén erős izgalom uralkodik, s hogy ő szentsége mártius elején a legatiókba akarna vonulni, hol, mint tudatik, ausztriai megszálló sereg van Ennyi behatás közt csúsztak a félhivatalos lap vezérczikkébe a következő jellemző sorok : „A forradalmi izgalom, ha tovább terjed és polgári háborút támaszt, Európa minden kormányainak egyértelmű visszautasítását idézendi elő.“ „Jól tudjuk, hogy az Olaszországban most nyilvánuló izgatottságba a forradalmi elemnek még csak kevés része vegyült. Az aristocratia áll a dolgok élén. De midőn a forradalom fentről kezdődik is, azzal szokott végződni, hogy alá száll le. Az aristocraták megindíthatják a forradalmat, de a demagógia fejezi be.“ „Így történik ez mindig. S mi nem feledkezhetünk meg a mozgalmak e törvényéről. Eszünkben forog 1848 február 22-re. Reggel a nemzeti őrség kiáltotta : Éljen a reform! Este a nép kiáltotta: Éljen a köztársaság ! Az Odilon-Barrot minisztériuma csak két óráig tartó intermezzo volt Guizot bukása és Ledru Rollin hatalomra jutása közt.“ „Nem tétovázunk tehát annak kijelentésével, hogy Olaszország izgatói, bárkik legyenek, nem számolhatnak Francziaország közrehatására. A császárság soha sem leend szövetségese bárminő forradalomnak.“ Míg illik Napóleon félhivatalos közlegei az izgatások tengerén kiterjesztett vitorláikat most gyorsan vonják össze, addig Napóleon herczegnek, a napóleoni szabadelvűség főnökének, befolyása alatt álló lap, a „Presse“ tudományos meditatiokba elegyedik a személyes politika előnyei fölött.Mutogatja, mily nyeremény a világra és különösen a szabadelvű eszmékre nézve, hogy mostanság a diplomaták és miniszterek háttérbe vannak szorítva, s az uralkodók egymás közt és személyesen végzik el az európai nagyobb ügyeket. Abba elegyedni nincs szándékom, hogy mi köze van a szabadelvűségnek a személyes politikához. A „Presse“ higgyen amit akar. De azt gyanítom, miként a herczeg lapjának száraz meditatioi alatt valami eleven érdek dobog. Alkalmasint a belgák bölcs királya Leopold leend azon hivatással megtisztelve, hogy közbenjárása által szelídítse a kellemetlen benyomást, melyet némely kabinetokra a franczia politika legközelebbi nyilvánulásai gyakoroltak. Ennyit a mai helyzetről. Hogy mi fog történni holnap, s nem épen ellenkezője-e annak, amit ma tapasztalunk ? erről jót állni nem merek. KEMÉNY ZS. , Pest, jan. 12. (Fk.) Nagyon sajnáljuk, hogy azon távirati sürgönynek, melyet az „Őst. Corr.“ a szardiniai trónbeszédre nézve közöl, csak utolsó sora van az úgynevezett „lúdlábbal“ ellátva, ami arra mutat, hogy egyedül ezen egyetlen sor van híven és szó szerint visszaadva, a többi pedig csak kivonatosan. Ez nagyon nehézzé teszi, már ezen távirati tudósítás alapján is biztosan ítélni a királyi megszólítás felett, mert — ha jól emlékezünk — épen a piemonti parlament utolsó sessiójának megnyittatása alkalmával is a trónbeszéd táviratilag közlött kivonatában (alkalmasint a távirdai hivatalnok feledékenysége által) 3—4 szó kihagyatott s véletlenül épen az, mely bennünket elég közelről érdekelt. Amit tehát e trónbeszédről itt mondani akarunk, azt csak „sub beneficio inventarii“ mondjuk ” azon nyilvános kikötéssel, ha a távirati kivonat szabatos. Az olvasó megengedi, hogy e tekintetben nem követjük azon frivol hangot, melyen egy bécsi lap e trónbeszédről szól, hanem valamivel komolyabban vesszük a dolgot, amire véleményünk szerint, elegendő ok is van. Harczias-e ezen beszéd vagy békés ? ez az első kérdés, melyre felelni kell. Hogy azonban erre felelhessünk, tisztába kell jönnünk a „harczias“ és „békés“ fogalmak értelmére nézve. Lesznek oly hövérű emberek, kik azt hitték, miszerint Victor Emánuel király: „ütött az óra!“ „fél barátim!“ s ehhez hasonló zsíros phrasisokkal megspékelt o ráziót fog tartani ; e várakozás meghiúsult, miként minden józan ember előreláthatta. Ilyen körmönfont beszédeket akkor lehetne tartani, amikor a háború annak rendje szerint meg van szenve, de nem most, midőn még Napóleon császár is jónak véli, a békeszeretet álczáját még mindig arcza elé tartani, ámbár ez álczán annyi már a repedés, hogy minden ember láthatja, mi lappang alatta. A szárdiniai király beszédjét tehát csak két tekintetben lehetett harcziasnak várni; először, ha az olasz félszigeten uralkodó agitatiót vissza nem utasítja, — másodszor ha a béke fentartatását kilátásba nem helyezi. Victor Emánuel király sem az egyiket sem a másikat nem tette s igy nem tudjuk, mi joggal lehetne az ő legújabb szónoklatát békésnek mondani? A király azt mondja, miszerint nem érzékitlen Olaszorszg fájdalom-kiáltásai irányában. A szó igen ügyesen van választva; e „fájdalom-kiáltások“ alatt lehetlen mást érteni, mint azon agitatiót, mely a félszigeten uralkodik, mint azon demonstratiókat, melyek itt ott a fenálló rend ellentéteznek. Ezeket tehát Victor Emánuel nemcsak nem korholja, nemcsak nem ignorálja, hanem az ország színe előtt tudomásul vevén azokat, részvétét, érzékenységét fejezi ki irántuk. Ez véleményünk szerint a mozgalom formaszerű sanctiója; mind a fájdalmat mind annak nyilvánulását Szardinia koronás ura egyaránt jogosultnak mondja; természetes, hogy e hít olajt öntend a tűzbe és talán nem csalódunk, ha azt mondjuk, miszerint Victor Emánuel király ama nyilatkozattal már is a Rubicon túlsó partjára lépett. Tehát ezen szempontból békésnek nem mondható a trónbeszéd. Lássuk a másikat, lássuk, mit mond a király a béke fentartásáról. Hozzá vagyunk szokva, hogy — ha csak igen roszul nem állnak a dolgok — az ilyen megnyitó szónoklatokban mindig azon passussal is találkozunk, miszerint a külhatalmakkal való viszony „kielégítő,“ hogy az ország „a béke szárnyai alatt további fejlődésnek fog indulni“ és a többi. A szárd beszédben ezen szokott szólásmódoknak nyoma sem található, pedig nem hihető, hogy az „Österr. Corr.“ ezeket — ha előfordultak — kihagyta volna. — Sőt ellenkezőleg a király azt mondta, miszerint a láthatár nem derült, e mellett pedig nem fejezte ki azon reményt, miszerint a fellegek oszladozni fognak, anélkül hogy előbb zivatarban kiürültek volna. A jövőt „elszántsággal“ be kell várni, így szólt ő felsége , pedig a közönséges fogalmak szerint „elszántsággal“ csak a kellemetlenre kell készülni! Ha a trónbeszéd e három passusát: „a láthatár nem derült“ „elszántsággal be kell várni a jövőt“ és „ezen jövő boldogító leend,“ akként egymás mellé állítva látjuk, miként az „Österr. Corr.“ sürgönyében találjuk, akaratlanul is azon gondolat tárul elénk , miszerint a második és harmadik passus közt valami hiányzik, amit vagy a távíró kifelejtett vagy amit a király csak gondolt, anélkül hogy ki merte vala mondani; mert a logikai eszmemenet körülbelül ez lenne : a láthatár nem derült; elszántsággal be kell várni a jövőt, ez még sok nehézséget, küzdelmet stb. hozhat, de végre mégis boldogító teend. Nem gyönyörködünk haszontalan szőrszálhasogatásban, nem szeretünk csekélységeknek túlzott fontosságot tulajdonítani, de valamint a mérnök nem tartja feleslegesnek, ha igen szabatos rajzon munkálkodik, minden apróságot, még érctvonaszainak temperaturáját is számba hozni, úgy mi sem tartjuk feleslegesnek minden részletességgel szétbontani oly nyilatkozatot, mely válságos perczben eldöntő helyről jut a világ elé, s melynek minden szava kétségen kívül nemcsak Turinban, hanem Párisban is jól meg lön fontolva. A szardiniai trófibeszéd tehát — a mondottakat restimmálva— békésnek nem mondható, sőt inkább harcziasnak annyira, amennyire az adott körülmények közt harczias lehetett Vigasztaló benne csak az, hogy (legalább a távirati kivonat) nem tartalmaz olyasmit, ami a veszély közelségére mutatna, mert általában csak a jövőről van szó, a jövőnek pedig igen tág, de igen szűk határai is lehetnek. A szerződéseket Viktor Emánuel király tisztelni akarja; ez majdnem megnyugtatólag hangzanék, ha nem láttuk volna, hogy példa Oroszország, mely szintén nagy tisztelője volt a szerződéseknek, amikor érdeke úgy kívánta, mégis túlhágott rajtuk, s ha nem tudnók, hogy mai időben a szerződéseket is igen egyszerűsített módon, úgyszólván gőzzel gyártják. Ha valamely szerződés nem tetszik, összeülnek Párisban, néhány hétig veszekszenek, aztán szavazásra kerül a dolog, és kész az új szerződés, akkor persze ezt kell tisztelni, és a régi a zsibkamarába vándorol. Ha semmi egyéb nem tartóztatná fel a háborút, mint a „szerződések“, akkor bizony batkát sem adnánk a béke tartósságáért. Mindezek után mondanunk sem kell, hogy a piaicipusi trónbeszéd nemcsak meg nem rendíti eddigi nézeteinket, hanem azokat még meg is szilárdítja. Legyen szabad futólag még két körülményre figyelmeztetnünk, mely e nézeteknek új támaszt nyújt. Tudva van, miszerint Szardinia és Anglia közt a Cagliari ügye és Hudson turini angol követ defavoyáltatása óta bizonyos hidegség állt be; A legújabban azonban azt jelentik Turinból, miszerint Piemont ismét feltűnő módon hajlik Anglia felé s a régi viszályról ugylátszik teljesen megfeledkezett. Amit e lapok múlt keddi számában Anglia politikájának fordulásáról mondtunk, az talán magyarázhatóvá teszi Piemont indulatának ime változását is. Azután Napóleon herczeg és a szárd király leányának egybekelése is talán több a puszta családi eseménynél; ki tudja, mit szántak a kedves rokonok e fiatal párnak — nászajándékul?! — Ő cs. kir. Apostoli Felségem é. dec. 26-diki legfelsőbb határozata által Kucsma András czimz. kanonokot és rózsahegyi lelkészt, az 1855 diki cholera-járvány korában tanúsított sikeres működése elismeréséül a Ferencz József rend kiskeresztjével legkegyelmesebben földiszitenn méltóztatott. A magyarországi cs. k. főkormány a nyáradi postaigazgatósági kerület számára ujan rendszerezett IV. osztályú hivataltiszti állásra Clement Adolf pesti I. oszt. postahivatali járulnokot nevezte ki. — A nagyváradi cs. k. helytartósági osztály elnöksége Konopi Cziger Kálmán helytartósági fogalmazó gyakornokot ideiglenes II. osztályú szolgabirósági tollnokká kinevezte, fölhozzunk további bizonyitékául annak, miszerint azon elvek életbeléptetésének szüksége iránti meggyőződés köztünk is naponta nagyobb és nagyobb elterjedést nyer. Ez szükségképi következménye is a cultúra haladásának, mely nem szorítkozik csupán, mint hazánkban látszik, a történelmi és philologiai kutatásokra, hanem nagy mértékben kiterjed a jogi élet mozzanataira s tényezőire is, melyek a nemzeti életnek, s így kifejlődésének is lényeges alkatrészeit képezik. Külföldön a szóbeliség s nyilvánosság fontossága iránti meggyőződés annyira megszilárdult, mikép ott alig lehetne akár az államférfiak, akár a jogtudósok között tekintélyes egyénre találni, ki ellenkező véleményt hirdetne s védene. Innen van azután, mikép az ily szakférfiak működése által előidézett törvényhozási munkálatok is újabb időkben majdnem kivétel nélkül, mind a nyilvánosságot és szóbeliséget alapelvekül tűzték ki a polgári törvénykezés rendszerében. Követve a franczia törvénykezési rend példáját, nemcsak az elhaladtabb olasz államok, hanem Németországnak is legtöbb államai, melyek polgárjogi törvénykezésüket reformálták, ezt lényegesen a szóbeliség s nyilvánosság elveire fektették. Az újabb porosz, hannoveri, braunschweigi perrendtartások azt kétségtelenné teszik. És legújabban az oldenburgi is bizonyítékot szolgáltat hozzája. Nem lehet, hogy fontos bizonyítékul ne szolgáljon ezen elvek hasznossága mellett azon körülmény, mikép azok naponta több és több államban emeltetnek érvényre. Még erősebb ezen bizonyíték azáltal, hogy valamint Francziaországban egy szó sem hallható, mely az igazságszolgáltatás érdekében a szóbeliség és nyilvánosság elvét megtámadná, úgy hasonlóan azon államokban is, hová újabban átültettetett, a tapasztalat, a jogi gyakorlat mindenütt kedvezően nyilatkozik mellettük. Nem is lehet máskép. Mert ha különösen a törvénykezés nyilvánosságát tekintjük, mily könnyű belátnunk azon jótékony befolyást, melyet az a jogi életre gyakorolhat. A nyilvánosság a szenvedélyek kitöréseinek, az érdekeltség részrehajlásának legerősb gátját képezi. Az az ügyvédeket nagyobb munkásságra és gondosságra ösztönzi; a bírákat lelkiismeretes vigyázatra s megfontolásra kényszeríti. Egyszersmind nagy forrásául szolgál a jogviszonyok feletti helyes ismeretek s felvilágosodás elterjedésének, mi másrészt a perlekedés fogyasztására vezet. A közerkölcsiség egy legfőbb támaszát találja fel a törvénykezési nyilvánosságban. A nap fénye, a világ előtt mindenki óvakodik a jogtalanságoktól, az igazság és valóságnak megtagadásától. Tartózkodók lesznek attól mind a felek, mind a jogvédők s tanúik is. És midőn a nép szemei előtt foly le a törvénykezés, midőn az közvetlenül láthatja azt, mi lehető legnagyobb szorgalommal s lelkiismeretességgel az igazság kiszolgáltatására fordíttatik : természetes, hogy mindenkiben lehető legnagyobb fokra fejlődik ki a törvény és bíróság iránti tisztelet, és így az igazságszolgáltatás iránti bizalom is. Azért minden tekintetben igaz az, mit Bentham mondott, hogy t. i. a törvénykezési nyilvánosság a biztosítékoknak legelsőbbike. „La justice est une oeuvre de lumiére et non de ténébres“ mondá egy franczia tudós — és valóban igaza is volt. SZOKOLAY ISTVÁN. A polgári perrendtartás várt reformjai. II. Mihelyt tudomásra jött, hogy az államban a polgárjogi törvénykezésnek reformja szándékoltatik, azonnal a legfőbb figyelem s leggondosb tárgyalás s fejtegetés a törvénykezésnek azon nagy fontosságú tulajdonai felé irányoztatott, melyek a nyilvánosságban és szóbeliségben állnak. Világos bizonyítékul szolgál már ez is kiderítésére annak, mikép az eljárás nyilvánossága és szóbelisége nagy jelentőséggel bír az igazság kiszolgáltatásában, a törvénykezési czéloknak tökéletes valósításában. Egyszersmind kedvező jelenségül arra is, hogy ezen igazságnak belátása már a birodalomba is beszivárgott, s szilárdabb elterjedésre emelkedett. Nincs ugyan nagy kilátás, hogy a szóbeliségnek és nyilvánosságnak elve, az új polgári perrendtartás alapjául vétessék ; de minthogy találkoztak olyanok is, kik ezen elveknek általános igazságát s czélszerűségét kétségbe vonták, illőnek tartjuk, hogy azon elveknek alapossága mellett, némely tényeket mi is — A „Wien. Z.“ legújabb száma következő czikket hoz, melyet mi — mennyire lapunk kiszabott tere engedi — egész terjedelmében közlünk : „A „Wien. Z.u f. hó 6-ki számának egy nem hivatalos czikkében előadatnak az okok, melyek Öcs. k. Felségét arra bírták, hogy lombard velenczei királyságába egy hadtestet küldjön. „Mi nem tekintünk a politikai okokra, melyek ezen seregküldést szükségessé tevék, s csak egy tényt akarunk constatirozni, mely a császári sereg és az ausztriai védrendszer mai állapotának megítélésénél katonai és financiális szempontból figyelemre méltó. „A főczél, melet egy sereg szervezetének mindig szem előtt kell tartania, volt és marad, hogy az a legrövidebb idő alatt ott, hol hadi urának akarata kívánja, alkalmaztathassák. „Pár hét alatt a cs. hadsereg ezen mobilitásáról két példa áll előttünk. — A császár megparancsolja, hogy Pestről egy dandár Zimonyba küldessék. Ezen dandár, mely 4 gyalog zászlóaljból, 3 techn. századból, egy teljesen hadilag szerelt 12 fontos ütegből áll, s mely lőszerrel, s mindennel mi szükséges, táborilag felszerelve, minden pillanatban csatára indulhat, — a parancs kiadása utáni harmadik napon Zimonyban megjelent. „A Császár megparancsolja , hogy egy hadtest Bécsből Lombardiába tétessék át. A rá következett napon , f. hó 7 kén a hadtest elindult s 10-kén a jól felszerelt , s minden fegyverzetből álló hadtest előcsapatai már Lombardiába érkeznek meg, s néhány nappal utána az egész tökéletesen helyen áll minden feladatra készen. „Igen rövid idő ez alatt —s. hó 8-án már egy új hadtest áll Bécsben, készen minden irányban mozogni. A mozgások ezen gyorsaságánál, hogy mit tulajdoníthatni a közlekedési eszközöknek, az világos, hanem épen oly világos nemcsak a katonák, de mások előtt is, hogy Ausztria katonai intézményei egész terjedelmükben, helyes alapokra fektetve — minden leyális ausztriainak teljes megnyugtatására lehetnek.“ Ezután a hivatalos lap a seregmozgások által okozott pénzügyi részét érintvén a kérdésnek, a loyális alattvalókat azon nyilatkozattal nyugtatja meg, miszerint ezen seregszállítások nem kerülnek többe, mint az utaztatási szükségletek fizetésébe. KÜLÖNFÉLÉK. — Nyitrai t. levelezőnk panaszra kel Ko cs isovszky színigazgatónak Nyitrán működő tanulata ellen : „Hogy ne unatkozzunk — mond a t. levelező — a furfangos igazgató igen eredeti fogáshoz nyújt, t. i. boszszant minket; de csak a hazafi buzgalomnak köszönheti, hogy van kit bosszantania, különben csak úgy konganának a szomorú falak. »« Eleinte nagyon dicsértük az