Pesti Napló, 1859. január (10. évfolyam, 2668-2691. szám)

1859-01-13 / 2676. szám

PEST, JANUÁR 12. Nem tudom, mennyire vannak hírlapolva­­sóink tisztában a helyzet felől? De meg kell vallanom, hogy én részemről majd minden tájékozási fonalra gyanúval te­kintek, s nem merem hinni, hogy a tények kuszált tömkelegéből biztos pontra vezessen, honnan az események folyama felé mutathas­sak , honnan csak a holnap történendőkre nézve is kilátást nyerjek. Homály veszi körül és takarja el szemünk elöl a kormányok valódi szándékait. Sőt úgy hiszem, még maguk a kabinetek sem tudják, hogy szövetségeseik közül kit tekintsenek ba­rátaiknak, kit ellenségüknek? melyik fog a válság esetében velük küzdeni, semleges ma­radni, vagy ellenük fordulni? Ezen kívül némely országban, némely nem­zetiségnél franczia és orosz izgatások hatottak az ingerültség fokozására, s íme, az került elő, mi hasonló esetekben soha ki nem szokott ma­radni, hogy a szenvedélyek féket vesztenek, s az izgalom mértéka megdöbbenti azokat, kik eszközlei valának. Mi nem ezt akartuk , mondják csodálkozás­sal és aggodalommal. Mi azt akartuk, hogy a diplomatia tartsa kezében a fejleményeket, ne a tömeg. Mi a mozgalomban szolgát akartunk magunknak nevelni, nem urat. Mi tiltakozunk e szolgának, ki az urat sze­retné játszani, nyers modora, bárgyú eszméi, erőszakos követelései, s mindent lángba bo­­ritni akaró könnyelműsége ellen. Igen, ilyen érzéstől van áthatva a félhivata­los franczia lapok legtekintélyes blke is, a P­a­­­r­­­e. Mennydörög az olasz forradalmárok ellen, s Francziaország szuronyaival fenyegeti őket. Nem szereti, hogy idegen elem vegyült az izgalom­ közé. Megdöbbent, mert Mazzini pártjának egy része Victor Emánuel zászlószíneit akarja magasan hordani, míg mással cserélhetné ki, hogy összetaposhassa. Alkalmatlan neki, hogy bizonyos, még cse­­kélyszámú, de vakmerész töredék egész Olasz­ország királyának óhajtaná kikiáltani Victor Emánuelt. Mert, hol marad akkor hely Murat számára? s mi lesz I­s. Napóleon ismét felé­lesztett eszméjéből, mely több államokra osz­tott Olaszországot kíván rendezni franczia véd­uralom alatt? És a Patrie inspirálóját nyugtalaníth­atá azon hir is, hogy a pápai államban szintén erős izgalom uralkodik, s hogy ő szentsége mártius elején a legatiókba akarna vo­nulni, hol, mint tudatik, ausztriai megszálló se­reg van Ennyi behatás közt csúsztak a félhivatalos lap vezérczikkébe a következő jellemző sorok : „A forradalmi izgalom, ha tovább terjed és polgári háborút támaszt, Európa minden kor­mányainak egyértelmű visszautasítását idézendi elő.“ „Jól tudjuk, hogy az Olaszországban most nyilvánuló izgatottságba a forradalmi elemnek még csak kevés része vegyült. Az aristocratia áll a dolgok élén. De midőn a forradalom fentről kezdődik is, azzal szokott végződni, hogy alá száll le. Az aristocraták megin­díthatják a forradalmat, de a demagógia fejezi be.“ „Így történik ez mindig. S mi nem fe­ledkezhetünk meg a mozgalmak e törvé­nyéről. Eszünkben forog 1848 február 22-re. Reggel a nemzeti őrség kiáltotta : Éljen a reform! Este a nép kiáltotta: Éljen a köz­társaság ! Az Odilon-Barrot minisztériuma csak két óráig tartó intermezzo volt Guizot bukása és Ledru Rollin hatalomra jutása közt.“ „Nem tétovázunk tehát annak kijelentésé­vel, hogy Olaszország izgatói, bár­kik le­gyenek, nem számolhatnak Francziaország közrehatására. A császárság soha sem leend szövetségese bárminő forradalomnak.“ Míg ill­ik Napóleon félhivatalos közlegei az izgatások tengerén kiterjesztett vitorláikat most gyorsan vonják össze, addig Napóleon herczegnek, a napóleoni szabadelvűség főnö­kének, befolyása alatt álló lap, a „Presse“ tu­dományos meditatiokba elegyedik a szemé­lyes politika előnyei fölött.Mutogatja, mily nyeremény a világra és különösen a sza­badelvű eszmékre nézve, hogy mostanság a diplomaták és miniszterek háttérbe vannak szorítva, s az uralkodók egymás közt és sze­mélyesen végzik el az európai nagyobb ügyeket. Abba elegyedni nincs szándékom, hogy mi köze van a szabadelvűségnek a személyes politikához. A „Presse“ higgyen a­mit akar. De azt­ gyanítom, miként a h­erczeg lapjá­nak száraz meditatioi alatt valami eleven érdek dobog. Alkalmasint a belgák bölcs királya Leopold leend azon hivatással megtisztelve, hogy köz­benjárása által szelídítse a kellemetlen benyo­mást, melyet némely kabinetokra a franczia po­litika legközelebbi nyilvánulásai gyakoroltak. Ennyit a mai helyzetről. Hogy mi fog történni holnap, s nem épen el­lenkezője-e annak, a­mit ma tapasztalunk ? er­ről jót állni nem merek. KEMÉNY ZS. , Pest, jan. 12. (Fk.) Nagyon sajnáljuk, hogy azon távirati sürgönynek, melyet az „Őst. Corr.“ a szardi­­niai trónbeszédre nézve közöl, csak utolsó sora van az úgynevezett „lúdlábbal“ ellátva, a­mi arra mutat, hogy egyedül ezen egyetlen sor van híven és szó szerint visszaadva, a többi pedig csak kivonatosan. Ez nagyon nehézzé teszi, már ezen távirati tudósítás alapján is biztosan ítélni a királyi megszólítás felett, mert — ha jól emlékezünk — épen a piemonti parlament utolsó sessiójának megnyittatása al­kalmával is a trónbeszéd táviratilag közlött kivonatában (alkalmasint a távirdai hivatal­nok feledékenysége által) 3—4 szó kihagya­tott s véletlenül épen az, mely bennünket elég közelről érdekelt. A­mit tehát e trónbeszédről itt mondani akarunk, azt csak „sub beneficio inventarii“ mondjuk ” azon nyilvános kikötéssel, ha a távirati kivonat szabatos. Az olvasó megen­gedi, hogy e tekintetben nem követjük azon frivol hangot, melyen egy bécsi lap e trónbe­szédről szól, hanem valamivel komolyabban vesszük a dolgot, a­mire véleményünk szerint, elegendő ok is van. Harczias-e ezen beszéd vagy békés ? ez az első kérdés, melyre felelni kell. Hogy azon­ban erre felelhessünk, tisztába kell jönnünk a „harczias“ és „békés“ fogalmak értelmére nézve. Lesznek oly hövérű emberek, kik azt hitték, miszerint Victor Emánuel király: „ütött az óra!“ „fél barátim!“ s ehhez hasonló zsí­ros phrasisokkal megspékelt o ráziót fog tar­tani ; e várakozás meghiúsult, miként minden józan ember előreláthatta. Ilyen körmönfont beszédeket akkor lehetne tartani, a­mikor a háború annak rendje szerint meg van szenve, de nem most, midőn még Napóleon császár is jónak véli, a békeszeretet álczáját még mindig arcza elé tartani, ámbár ez álczán annyi már a repedés, hogy minden ember láthatja, mi lappang alatta. A szárdiniai király beszédjét tehát csak két tekintetben lehetett harcziasnak várni; elő­ször, ha az olasz félszigeten uralkodó agita­­tiót vissza nem utasítja, — másod­szor ha a béke fentartatását kilátásba nem helyezi. Victor Emánuel király sem az egyiket sem a másikat nem tette s igy nem tudjuk, mi joggal lehetne az ő legújabb szónok­latát békésnek mondani? A király azt mondja, miszerint nem érzék­itlen Olaszorsz­g fájdalom-kiáltásai irányában. A szó igen ügyesen van választva; e „fájdalom-kiáltások“ alatt lehetlen mást ér­teni, mint azon agitatiót, mely a félszigeten uralkodik, mint azon demonstratiókat, melyek itt ott a fenálló rend ellen­téteznek. Ezeket te­hát Victor Emánuel nemcsak nem korholja, nemcsak nem ignorálja, hanem az ország szí­ne előtt tudomásul vevén azokat, részvétét, ér­zékenységét fejezi ki irántuk. Ez véleményünk szerint a mozgalom formaszerű sanctiója; mind a fájdalmat mind annak nyilvánulását Szardinia koronás ura egyaránt jogosultnak mondja; természetes, hogy e hít olajt öntend a tűzbe és talán nem csalódunk, ha azt mond­juk, miszerint Victor Emánuel király ama nyi­latkozattal már is a Rubicon túlsó partjára lépett. Tehát ezen szempontból békésnek nem mondható a trónbeszéd. Lássuk a másikat, lássuk, mit mond a ki­rály a béke fentartásáról. Hozzá vagyunk szokva, hogy — ha csak igen roszul nem állnak a dolgok — az ilyen megnyitó szónok­latokban mindig azon passussal is találko­zunk, miszerint a külhatalmakkal való viszony „kielégítő,“ hogy az ország „a béke szárnyai alatt további fejlődésnek fog indulni“ és a többi. A szárd beszédben ezen szokott szólásmó­doknak nyoma sem található, pedig nem hi­hető, hogy az „Österr. Corr.“ ezeket — ha előfordultak — kihagyta volna. — Sőt ellen­kezőleg a király azt mondta, miszerint a lát­határ nem derült, e mellett pedig nem fe­jezte ki azon reményt, miszerint a fellegek oszladozni fognak, a­nélkül hogy előbb ziva­tarban kiürültek volna. A jövőt „elszántság­gal“ be kell várni, így szólt ő felsége , pedig a közönséges fogalmak szerint „elszántsággal“ csak a kellemetlenre kell készülni! Ha a trónbeszéd e három passusát: „a láthatár nem derült“ „elszántsággal be kell várni a jövőt“ és „ezen jövő boldogító leend,“ akként egymás mellé állítva látjuk, miként az „Österr. Corr.“ sürgönyében találjuk, akarat­lanul is azon gondolat tárul elénk , miszerint a második és harmadik passus közt valami hiányzik, a­mit vagy a távíró kifelejtett vagy a­mit a király csak gondolt, a­nélkül hogy ki merte vala mondani; mert a logikai eszmemenet körülbelül ez lenne : a láthatár nem derült; elszántsággal be kell várni a jö­vőt, e­z még sok nehézsége­t, küzdel­met stb. hozhat, de végre mégis boldogító teend. Nem gyönyörködünk haszontalan szőrszál­­hasogatásban, nem szeretünk csekélységeknek túlzott fontosságot tulajdonítani, de valamint a mérnök nem tartja feleslegesnek, ha igen sza­batos rajzon munkálkodik, minden apróságot, még érctvonaszainak temperaturáját is számba hozni, úgy mi sem tartjuk feleslegesnek min­den részletességgel szétbontani oly nyilatko­zatot, mely válságos perczben eldöntő helyről jut a világ elé, s melynek minden szava két­ségen kívül nemcsak Turinban, h­anem­ Páris­­ban is jól meg lön fontolva. A szardiniai trófibeszéd tehát — a mondot­takat restimmálva— békésnek nem mondható, sőt inkább harcziasnak annyira, a­mennyire az adott körülmények közt harczias lehetett Vi­gasztaló benne csak az, hogy (legalább a táv­irati kivonat) nem tartalmaz olyasmit, a­mi a veszély közelségére mutatna, mert általá­ban csak a jövőről van szó,­­ a jövőnek pedig igen tág, de igen szűk határai is lehetnek. A szerződéseket Viktor Emánuel király tisztelni akarja; ez majdnem megnyugtatólag hangzanék, ha nem láttuk volna, hogy példa Oroszország, mely szintén nagy tisztelője volt a szerződéseknek, a­mikor érdeke úgy kíván­ta, mégis túlhágott rajtuk, s ha nem tudnók, hogy mai időben a szerződéseket is igen egy­szerűsített módon, úgyszólván gőzzel gyártják. Ha valamely szerződés nem tetszik, összeül­nek Párisban, néhány hétig veszekszenek, az­tán szavazásra kerül a dolog, és­­ kész az új szerződés, akkor persze ez­t kell tisztelni, és a régi a zsibkamarába vándorol. Ha semmi egyéb nem tartóztatná fel a háborút, mint a „szerződések“, akkor bizony batkát sem ad­nánk a béke tartósságáért. Mindezek után mondanunk sem kell, hogy a piaicipusi trónbeszéd nemcsak meg nem ren­díti eddigi nézeteinket, hanem azokat még meg is szilárdítja. Legyen szabad futólag még két körülményre figyelmeztetnünk, mely e nézeteknek új tá­maszt nyújt. Tudva van, miszerint Szardinia és Anglia közt a Cagliari ügye és Hudson turini angol követ defavoyáltatása óta bizonyos hidegség állt be; A legújabban azonban azt jelentik Turinból, miszerint Piemont ismét feltűnő mó­don hajlik Anglia felé s a régi viszályról ugy­­látszik teljesen megfeledkezett. A­mit e lapok múlt keddi számában Anglia politikájának for­dulásáról mondtunk, az talán magyarázhatóvá teszi Piemont indulatának ime változását is. Azután Napóleon h­erczeg és a szárd király leányának egybekelése is talán több a puszta családi eseménynél; ki tudja, mit szántak a kedves rokonok e fiatal párnak — nászaján­­dékul?! — Ő cs. kir. Apostoli Felsége­m é. dec. 26-diki leg­felsőbb határozata által Kucsma András czimz. kano­nokot és rózsahegyi lelkészt, az 1855 diki cholera-jár­vány korában tanúsított sikeres működése elismeréséül a Ferencz­ József rend kiskeresztjével legkegyelmesebben földiszitenn méltóztatott.­­ A magyarországi cs. k. főkormány a nyáradi posta­igazgatósági kerület számára ujan rendszerezett IV. osz­tályú hivataltiszti állásra Clement Adolf pesti I. oszt. postahivatali járulnokot nevezte ki. — A nagyváradi cs. k. helytartósági osztály elnöksége Konopi C­z­i­g­­­e­r Kálmán helytartósági fogalmazó gya­kornokot ideiglenes II. osztályú szolgabirósági tollnokká kinevezte, fölhozzunk további bizonyitékául annak, miszerint azon elvek életbeléptetésének szüksége iránti meg­győződés köztünk is naponta nagyobb és nagyobb elterjedést nyer. Ez szükségképi következménye is a cultúra hala­dásának, mely nem szorítkozik csupán, mint hazánk­ban látszik, a történelmi és philologiai kutatásokra, hanem nagy mértékben kiterjed a jogi élet mozzana­taira s tényezőire is, melyek a nemzeti életnek, s így kifejlődésének is lényeges alkatrészeit képezik. Külföldön a szóbeliség s nyilvánosság fontossága iránti meggyőződés annyira megszilárdult, mikép ott alig lehetne akár az államférfiak, akár a jogtudósok között tekintélyes­ egyénre találni, ki ellenkező vé­leményt hirdetne s védene. Innen van azután, mikép az ily szakférfiak műkö­dése által előidézett törvényhozási munkálatok is újabb időkben majdnem kivétel nélkül, mind a nyil­vánosságot és szóbeliséget alapelvekül tűzték ki a polgári törvénykezés rendszerében. Követve a franczia törvénykezési rend példáját, nemcsak az el­haladtabb olasz államok, hanem Né­metországnak is legtöbb államai, melyek polgárjogi törvénykezésüket reformálták, ezt lényegesen a szó­beliség s nyilvánosság elveire fektették. Az újabb porosz, hannover­i, braunschweigi perrendtartások azt kétségtelenné teszik. És legújabban az olden­­burgi is bizonyítékot szolgáltat hozzája. Nem lehet, hogy fontos bizonyítékul ne szolgáljon ezen elvek hasznossága mellett azon körülmény, mi­kép azok naponta több és több államban emeltetnek érvényre. Még erősebb ezen bizonyíték azáltal, hogy valamint Francziaországban egy szó sem hallható, mely az igazságszolgáltatás érdekében a szóbeliség és nyilvánosság elvét megtámadná, úgy hasonlóan azon államokban is, hová újabban átültettetett, a ta­pasztalat, a jogi gyakorlat mindenütt kedvezően nyi­latkozik mellettük. Nem is lehet máskép. Mert ha különösen a tör­vénykezés nyilvánosságát tekintjük, mily könnyű belátnunk azon jótékony befolyást, melyet az a jogi életre gyakorolhat. A nyilvánosság a szenvedélyek kitöréseinek, az érdekeltség részrehajlásának legerősb gátját képezi. Az az ügyvédeket nagyobb munkásságra és gondos­ságra ösztönzi; a bírákat lelkiismeretes vigyázatra s megfontolásra kényszeríti. Egyszersmind nagy for­rásául szolgál a jogviszonyok feletti helyes ismere­tek s felvilágosodás elterjedésének, mi másrészt a perlekedés fogyasztására vezet. A közerkölcsiség egy legfőbb támaszát találja fel a törvénykezési nyilvánosságban. A nap fénye,­­ a világ előtt mindenki óvakodik a jogtalanságoktól, az igazság és valóságnak megtagadásától. Tartóz­kodók lesznek attól mind a felek, mind a jogvédők s tanúik is. És midőn a nép szemei előtt foly le a törvényke­zés, midőn az közvetlenül láthatja azt, mi lehető leg­nagyobb szorgalommal s lelkiismeretességgel az igazság kiszolgáltatására fordíttatik : természetes, hogy mindenkiben lehető legnagyobb fokra fej­lődik ki a törvény és bíróság iránti tisztelet, és így az igazságszolgáltatás iránti bizalom is.­­ Azért minden tekintetben igaz az, mit B­e­n­t­h­a­m mondott, hogy t. i. a törvénykezési nyilvá­nos­s­ág a b­i­z­t­o­s­ít­ék­o­k­n­a­k l­e­g­e­l­s­ő­b­­b­i­k­e. „La justice est une oeuvre de lumié­re et non de ténébres“ mondá egy franczia tudós — és valóban igaza is volt. SZOKOLAY ISTVÁN. A polgári perrendtartás várt reformjai. II. Mihelyt tudomásra jött, hogy az államban a polgárjogi törvénykezésnek reformja szándékoltatik, azonnal a legfőbb figyelem s leggondosb tárgyalás s fejtegetés a törvénykezésnek azon nagy fontosságú tulajdonai felé irányoztatott, melyek a nyilvá­nosságban és szóbeliségben állnak. Világos bizonyítékul szolgál már ez is kiderítésére annak, mikép az eljárás nyilvánossága és szóbelisége nagy jelentőséggel bír az igazság kiszolgáltatásában, a törvénykezési czéloknak tökéletes­ valósításában. Egyszersmind kedvező jelenségül arra is, hogy ezen igazságnak belátása már a birodalomba is beszivár­gott, s szilárdabb elterjedésre emelkedett. Nincs ugyan nagy kilátás, hogy a szóbeliségnek és nyilvánosságnak elve, az új polgári perrendtartás alapjául vétessék ; de minthogy találkoztak olyanok is, kik­ ezen elveknek általános igazságát s czélsze­­rűségét kétségbe vonták, illőnek tartjuk, hogy azon elveknek alapossága mellett, némely tényeket mi is — A „Wien. Z.“ legújabb száma következő czik­­ket hoz, melyet mi — mennyire lapunk kiszabott tere engedi — egész terjedelmében közlünk : „A „Wien. Z.u f. hó 6-ki számának egy nem hivata­los czikkében előadatnak az okok, melyek Öcs. k. Felsé­gét arra bírták, hogy lombard velenczei királyságába egy hadtestet küldjön. „Mi nem tekintünk a politikai okokra, melyek ezen seregkü­ldést szükségessé tevék, s csak egy tényt aka­runk constatirozni, mely a császári sereg és az ausztriai védrendszer mai állapotának megítélésénél katonai és fi­nanciális szempontból figyelemre méltó. „A főczél, me­let egy sereg szervezetének mindig szem előtt kell tartania, volt és marad, hogy az a legrövidebb idő alatt ott, hol hadi urának akarata kívánja, alkal­maztathassák. „Pár hét alatt a cs. hadsereg ezen mobilitásáról két példa áll előttünk. — A császár megparancsolja, hogy Pestről egy dandár Zimonyba küldessék. Ezen dandár, mely 4 gyalog zászlóaljból, 3 techn. századból, egy tel­jesen hadilag szerelt 12 fontos ütegből áll, s mely lőszer­rel, s mindennel mi szükséges, táborilag felszerelve, minden pillanatban csatára indulhat, — a parancs ki­adása utáni harmadik napon Zimonyban megjelent. „A Császár megparancsolja , hogy egy hadtest Bécsből Lombardiába tétessék át. A rá következett na­pon , f. hó 7 kén a hadtest elindult s 10-kén a jól felsze­relt , s minden fegyverzetből álló hadtest előcsapatai már Lombardiába érkeznek meg, s néhány nappal utána az egész tökéletesen helyen áll minden feladatra készen. „Igen rövid idő ez alatt —­s. hó 8-án már egy új hadtest áll Bécsben, készen minden irányban mozogni. A mozgások ezen gyorsaságánál, hogy mit tulajdoníthatni a közlekedési eszközöknek, az világos, hanem épen oly világos nemcsak a katonák, de mások előtt is, hogy Ausztria katonai intézményei egész terjedelmükben, he­lyes alapokra fektetve — minden leyális ausztriainak teljes megnyugtatására lehetnek.“ Ezután a hivatalos lap a seregmozgások által oko­zott pénzügyi részét érintvén a kérdésnek, a loyális alattvalókat azon nyilatkozattal nyugtatja meg, mi­szerint ezen seregszállítások nem kerülnek többe, mint az utaztatási szükségletek fizetésébe. KÜLÖNFÉLÉK. — Nyitrai t. levelezőnk panaszra kel K­o c­s i­s­o­v­­s­z­k­y színigazgatónak Nyitrán működő tanulata ellen : „Hogy ne unatkozzunk — mond a t. levelező — a fur­fangos igazgató igen eredeti fogáshoz nyújt, t. i. bosz­­szant minket; de csak a hazafi buzgalomnak köszönheti, hogy van kit bosszantania, különben csak úgy konganá­­nak a szomorú falak. »« Eleinte nagyon dicsértük az

Next