Pesti Napló, 1860. január (11. évfolyam, 2966-2990. szám)

1860-01-14 / 2976. szám

PEST, JANUÁR 13. (Fk.) Olvasóink közöl kétségkívül még ele­gen emlékeznek a híres Döblerre, ki vagy húsz év előtt Pesten is bámultatta magát bűvészed látványaival. Azoknak kezdete előtt mindig koromsötétség fedte a színpadot, egyszerre puskalövés hallatszott és ezer csillár fénye de­­ríté fel a tért. A híres franczia röpirat is ily puskalövés vala, mely számtalan csillárt gyújta meg egy­szerre, és fényes nappallá változtatá azon éji homályt, melybe a tuileriák olaszhoni politi­kája addig burkolódzott vala. E perczben úgy hiszszük, teljesen fölösleges­sé vált, ez irányban nyilvánított nézeteink iga­zolására még valamit mondani. Hogy pedig még az időre nézve sem csalatkoztunk, azaz, hogy Napóleon császár eleitől fogva bár kevésbbé nyíltan, de ugyanazon politikát kö­vette, melyet az imént leleplezett, — mutatja a „Times“ legújabb czikke, mely azt állítja, miszerint Francziaország már augustus havába­n,­tehát néhány héttel a villafrancai találkozás után, Cowley lord közbenjárása ut­ján alkudozott Angliával, ugyanazon Angliá­val, mely már akkor is az olasz nemzet kívo­­natainak tiszteletbentartását hird­ető politiká­jának sarkköve gyanánt, mely a restaurat­o­­ról már akkor sem akart hallani, és bármi­nemű fegyveres interventiót már akkor is kár­hoztatott. Ez történt Londonban, míg Zürichben a di­plomaták Lombardia átengedésének részletei körül értekeztek, míg Középolaszországban Reiser és Poniatowski szinteg­ a restaurátió érdekében működtek, mig Bécsben erősebben mint valaha hittek Francziaország barátsá­gában. Napóleon császár tehát, miként már akko­rában mondtuk, óvatos ember létére nyilván először a háború közvetlen eredményét, Lom­bardia átengedését akarta tisztába hozni és Középolaszhon ügyeit természetes utón érlel­­tetni. Ez meglevőn, tovább ment és a zürichi béke ratificátiója után már a legvérmesb po­litikusok is kétkedő fejcsóválással nézték a tuileriák politikájának menetét. A híres röp­irat végre annyira megmerevíté őket, hogy már fejeket csóválni sem valának képesek, hanem resignált hangon elismerték, hogy a franczia császárban­­ csalódtak. Annál na­gyobb elégtétel vola ez azokra nézve, kik nem csalódtak benne. A pápai kormánynyal való viszály, mely az újévnapi pápai allocutio és Napoleon császár legújabb levele által, úgyszólván a vakra néz­ve is láthatóvá lön, első jelenete az olaszho­ni háború második felvonásának; — anya­gi vagy pedig csak erkölcsi küzdelem leend­ e az, a körülmények és a többi hatalmak maga­tartása fogja eldönteni. Mi a császári levél közzételéből azt követ­keztetjük, miszerint Londonban a dolgok igen kedvezően állhatnak a franczia politikára néz­ve, és hogy azon jegyzőkönyv, mely — ottan előkészíttetvén — a többi kormányokkal elfo­gadtatás végett közöltetni fog, — csakugyan létrejövend. Hogy ez a zürichi békekötésnek Ausztriára és a trónjuktól megfosztott fejedel­mekre nézve kedvező részeit egyenesen meg­fogja semmisíteni, arról nem lehet többé kétség. A szent atya újév napján azt mondta ugyan, miszerint Napóleon részéről oly „iratok“ bir­tokában jutott, mik a röpiratban felállított el­veket egyenesen roszalják. Hanem ő felsége már előre is gondoskodott arról, hogy ezen iratok compromittáló erejét megtörje, mind újévi beszédjében, mind a legújabb levélben elv szerint teljesen a legitimitás alapjára áll­­ván, de az elvek ellenében a „tények kér­­lelhetlen logikájára“ is hivatkozván. Ha amaz „iratokra“ történik majd hivatkozás, Napóleon császár egyszerűen azt fogja mondani : igenis, elismerem és lelkemben tisztelem is a szent­szék jogait; épen azért ajánlottam terjedelmes reformokat, ezáltal ama jogok háborítatlan gyakorlását biztosította volna magának a szó­szék, de Rómában nem hallgattak tanácsomra, mit sem tettek ott ama jogok megszilárdítá­sára, és így én sem tehetek róla, ha a tények az elveket halomra döntik. Ezzel szoros logikai összeköttetésben aztán azt teszi hozzá a császár, miszerint nemcsak ő az, a­ki így cselekszik, hanem a többi hatal­mak magaviselete is ugyan ilyen leend;­ők is elvben elismerendik a pápa világi jogait, de azoknak visszafoglalása érdekében ők sem fog­nak a tények ellen síkra szállni. Mi fog most történni ? A szent atya két út közt választhatna: vagy rá­állna Francziaország ldvánatára és a legá­­llók birtokáról formaszerűen lemondana, vagy pedig ellenállana minden ilyen követe­lésnek. Az első eset egyenesen hihetetlen, az újév­napi pápai szónoklat e tekintetben igen határ­­zottan nyilatkozik, tehát nem marad egyéb hátra, mint az ellenállás, a nyílt küzdelem, még­pedig vagy anyagi vagy pusztán szellemi küz­delem. A legállók visszafoglalására a pápai had egymaga nem képes; elég dolga lesz neki, ha Rómát féken akarja tartani, miután a fran­­cziák onnan alkalmasint ki fognak vonulni. Idegen közbenjárás új háborúra vezetne, melyben a túlsúly alkalmasint ismét franczia­­olasz részen lenne. Tehát csak szellemi fegyverrel lehetne a csatát folytatni. Magában Francziaországban a clerusnak legalább egy része, nyílt agitá­­tióra talán kezét nyújtaná, de mind Billault mind Thouvenel erélye eléggé ismeretes és mai tudósításaink szerint az első máris megparan­­csolá a világi hatóságoknak minden clericális izgatás ellen teljes erővel fellépni. Az ország belsejében keletkező izgatás nyomán tehát a mozgalom aligha nagyon­ terjedelmet fog nyerhetni. Egyéb után pedig szintén nem igen hozzáférhetni a franczia császárhoz. Tud­juk, miszerint az 1682-ben a franczia püspö­kök által megállapított „quatuor propositio­­nes eleri gallicani“ elseje azt mondja, misze­rint Francziaország uralkodójának világi hely­zetére a pápának semmi befolyása nincs, ne­vezetesen pedig nincs hatalma, a franczia alatt­valókat fejedelmek iránti kötelességeik alól fölmenteni. Azt is tudjuk ugyan, miszerint Incze pápa e négy propositiót­ Rómában megégette, de a franczia codexben azért benne vannak, és ám­bár a püspökök maguk később visszavonták, e visszavonás soha nem nyert törvé­nyes erőt, úgy hogy a szóban álló tételek a legújabb időkig a franczia jogtanodákban és papnöveldékben taníttattak és törvényes ere­jük megtöretlenü­l fenn­áll. . . . Tehát kívülről megkísértetett agitációnak is csak csekély ha­tása lenne. . . . Elengedjük magunknak az imént előadott tényállásból formaszerű végkövetkeztetést von­ni a küzdelem valószínű kimenetelére nézve, mely alig lehetne kétséges, ha — csakugyan egyedül a római kérdésre szorítkoznék a vi­adal. De ez az, a­mit nem hiszünk. A Rómávali viszályt a második felvonás első jelenetének mondtuk , a többiben még más dolgok is fordulhatnának elő, mik aztán még más szereplőket is léptetnének színpadra. Napóleon császár olaszhoni politikájában bi­zonyos „egymásutánét vehetni észre; — elő­ször Lombardia; Lombardia után Róma ; és Róma után ?............. . cs. k. Apostoli Felsége I. évi jan. 7-től kelt leg­felsőbb határozatával gróf M­i­k­ó Imrének az erdélyi Muzeumegylet elnökévé s gróf Lázár Miklósnak an­nak alelnökévé megválasztatását megerősitni méltóz­­tatott. A cs. k. Apostoli Felsége m. évi dec. 2- töl kelt leg­felsőbb határozatával, a budai közigazgatási terüle­ten a szegedi s szolnoki 1-sö folyamodási úrbéri tör­vényszékek feloszlatását s azoknak a kecskeméti 1-sö folyamodási úrbéri törvényszékkel egyesítését legke­gyelmesebben helybenhagyni s elrendelni méltózta­­tott, hogy ezen rendszabály 1860. febr. 1-vel hatály­­balépjen. A cs. k. Apostoli Felsége m­. évi dec. 25-ről kelt leg­felsőbb határozatával megengedni méltóztatott, hogy Urban­ovsky Jusztin kecskeméti és Nagy Lajos szegedi megyetörvényszéki elnököknek, az úrbéri tör­vényszéknek egy időben vitt elnökségétől­ fölmente­­tésü­k alkalmából, ez utóbbi szolgálati állomásnak több évig ingyen s buzgón betöltéséért, a legmagasb meg­elégedés kifejezése tudtukra adassék. Ő cs. k. Apostoli Felsége m. évi dec. 25-ről kelt leg­felsőbb határozatával a szolnoki megszüntetett úr­béri törvényszék eddigi elnökére D­o­b­o­s­y Lajosra, minőségének s eddigi járadékának meghagyása mel­lett, a kecskeméti 1-ső folyamodási úrbéri törvény­szék vezetését legkegyelmesebben átruházni méltóz­tatott. Az igazságügyminiszter Deréky Istvánt a pesti orszá­gos főtörvényszék tanácstitkárát a budai országos törvény­széknél ideiglenes országos törvényszéki tanácsossá kine­vezte. Az igazságügyminiszter Schmied Ferencz államügyészi helyettest a pozsonyi országos törvényszéknél, Selmeczen já­­rásbiróvá kinevezte. PEST, jan. 13. Midőn a magyar tudományos Akadé­miának közelebbi ülésében megérintetett az indítvány, hogy a magyar nemzet ez egyetlen tudományos intézeté­nek házat épitne, hogy végre zsellérkedési szükkörű ál­lapotából kibontakozhatva, saját bajloka alatt szabadabb kézzel, tehetősebb anyagi segédeszközökkel nyúlhasson magas feladatának megoldásához — minden honfi kebel­ben a helyeslés és pártolás egyhangú érzete latan au­ban kifejezést s közös­­ön az óhajtás, e közszükség kí­vánta munkára minél elébb kezeket tehetni. Akadémiánk 1. elnöksége, a hazafias buzgalom és ajánlkozó áldozatkészség e nyilatkozatát kellő figyelembe véve, a mondott czélra aláírási íveket bocsátott szét tes­tületek és egyesekhez, kisérve és támogatva azokat a kezdeményezést indokoló és kifejtő elnöki felhívásával. Mi, kiket az elnökség bizalma egy ilyen ívvel szintén megtisztelt, midőn annak kötelességünk szerinti elfoga­dását kijelentjük, s mindenkit, ki e nemes czél elősegí­tésére adományával hozzájárulni akar, ilyetén adakozá­sának elfogadása, s azt az illető helyre átszolgáltatása iránt megnyugtatunk és felkérünk, — egyszersmind czél­­szerűnek tartottuk azon számos olvasóink tájékozására, kikhez ilyen évek tán nem jutnának el, az Akadémia elnöke gróf Dessewffy Emilnek ez ügyben kibocsátott hivatalos felhívását közölni. A levél igy hangzik : Mióta gróf Széchenyi István alkotó lelke, egy ma­gyar Akadémia eszméjét megragadva, ennek alapjait letéve, egy század harmada múlt el. Tette által feléb­resztett közszellemünk azóta nem pihenhetett meg, és nem vagyunk h­ijával oda mutató tanúságoknak, hogy a­mit czél és korszerűleg hoz létre a hazafiak egyesí­tett ereje, hogy valódi szükséget pótoljon, az nem mállik könnyen szét, és viszontagságokkal daczolva, magát fönntartani tudja. Így vagyunk a magyar Aka­démiával, mert általános és mély annak érzése, hogy művelődésünk és nemzetiségünk emelése, legsajátabb feladásunk és legkétségtelenebb jogunk. És ez érzést az idők folyama jelszavunkká erősítette, melyet lobo­gónkra írva, ennek árnyában akarunk az emberi nem többi népcsaládai között haladni, és ezen jogczímet állítani az újabb történelemben azokhoz, melyeket a múlttól öröklöttünk. Az emberi gyarlóság, mely korlátokat ismerni nem szeret, és a dolgok menete hozzák magukkal azt, hogy régiebb műveltségek az ifjabbaknak rovására terjesz­kedni kívánnak. Ezen irány ellen sokáig és változó szerencsével küzdött a magyar. És ma is vannak még, kik e jogczimünket kétségbe venni nem átallják. Ha azonban ma már e miatt felháborodni nem tu­dunk, ha életre­valóságunkat, és élni akarásunkat nem szóviták, hanem felegyenesedés útján a hajlott állásból és nemzeties műveltségre emelkedés által akarjuk bebizonyítani, és mérsékletünket nem veszít­ve, határozott léptekkel a czélnak egyenesen neki tartani mind jobban tanulunk , ezt kiváltképen annak köszönhetjük, hogy a jó anyának voltak mindig méltó fiai, kik tudták miképen a gyümölcs megéréséhez idő és melegség kívántatik. Mint egy ilyen gyümölcsérlelő hőkeblű hazafit ke­resem én meg ma kegyedet, a magyar Akadémia igazgató tanácsa által azon meghagyással eleresztve, hogy ezen intézet ügyét azoknak ajánlanám, kikhez közérdekeink szószólóji hijába még soha sem fordul­tak — a hazafiaknak. — Kérésem tehát oda terjed : legyen szives kegyed az ide rekesztett ívre minél több ilyen hazafiakat gyűjteni maga körül. A magyar Akadémia ma is egy dísztelen és szűk, működését gátló és nehezítő, kibérleti szállásban szo­rong. Gyűjteményeit, mintegy 60 ezer kötetre menő, és egyre szaporodó könyvtárát kellőleg elhelyezni nem bírja. E miatt az abban fekvő kincsek a tagok által is alig élvezhetve, egészen el vannak zárva a közönség és tanulni meg tudni vágyó ifjaink előtt. Mit a társaság tagjai, a szállás és raktárbérek és az adók fizetésén túl, tudományterjesztésre, jutalmazá­sokra, könyvnyomtatásra és írói tiszteletdíjakra for­díthat ez intézet, nem felel meg a szükségnek, és nem annak, mit az Akadémiától követel és vár, a tudomá­nyok művelésének, nemzetiségünk emelésének érdeke. Íme feltártam a kettős szükséget, és azt így feje­zem ki : házépítés és vagyonöregbítés. A magyar Akadémia nem vágyik pompás palotába, nem pazar­­lani, gauy lévén költeni óhajt. Diszes és saját laká­ban kivánja működtetni, hol hiú fény nélkül ugyan, de nem is szorongva, és nem háborgatva, kellő nyu­galommal, és a czélhoz szükséges anyagi eszközök­kel ellátva, szolgálhasson a hazának és a tudomány ügyének, ezekhez méltó viszonyok között. Ezekhez több kívántatik, mint a­mivel e czélokra az igazgató­tanács jelenben rendelkezhetik. És azért bátor va­gyok azon kérdést tenni fel: nem érdemli-e meg azon ügy, melyről itt szó van, hogy ezen szükségek­et to­vább már pótalaplanul ne hagyjuk ? Mi, kik ma élünk még, tekintve az Akadémiánk alkotása óta leperdü­lt egy harmad századot, mint új nemzedék állunk vele szemközt, és mind azzal mi ápolásunkra szorul; reánk néz az, és a sor rajtunk van: nem engedni megszakadni a közszellem mun­kásságának éltető folyását, és kifejteni, magasabbra vinni, állandósítani azt, mit előzőink kezdettek. Te­gyünk azért szívünk sugalmához és tehetségünkh­ez képest. Feleljünk magunkhoz, és az ügyhöz méltóan ama kérdésre! Ezen felelettől függ, hogy az Akadé­miai házépítés, kezdetét a jövő év elején vehesse. Magyar tudományos Akadémia. Az újévben két ülése volt immár a m. tudományos Akadémiának. Január 2-kán a nyelvtudományi osztály tartó ülését. Ez alkalommal Deáky Zsigmond püspök úr, mint 1858-ban elválasztott tiszteleti tag foglalá el szé­két. Előadása nem értekezés volt valamely különös tárgyról, hanem általában beszéd, melyben a miveit lelkű férfiú, szabatosan, olykor ékesen is kifejezve, alapos dolgokat mondott el az Akadémiáról, a tudo­mányosságról, különösen a nyelvtudományról és a nyelv körül. Az egészet kellene,közölnünk, ha ismertet­ni akarnók. Utasítjuk ez okból, a­kit a tárgy érdekel, az „Értesítőre,“ melynek megjelenése ezentúl gyorsab­ban fogja követni az előadásokat. Jan. 9-kén a philos­, törvény- és történettudományi osztályok ültek együtt. Ismét székfoglaló előadásokat hallunk, és pedig párjával. Udvardy Ignác­z, veszprémi th­eologiai tanár és 1858 ban választott levelező tag, a keresztyén elem befolyásáról a polgárisodásra ér­tekezett. Jól formulázta a keresztyénség alapelveit, s felmutatta az elvek hatását mindjárt a keresztyénség kezdetén előbb a philosophok és jogtudósok műveiben, majd az a társadalom és államintézmények alakulásá­ban. Leghosszasabban tárgyalt a keresztyénség üd­vös befolyását a középkorban. Eszmék és tények tö­mött egybeállítása, helyenként sok melegséggel, szó­noki emelkedettséggel írva. Az egyház­történetekben járatos férfiú nagy olvasottságot tanúsított az újabb kor irodalmában is. S ha talán igen is sötét színekkel festé a jelen társadalom romlottságát; ha nem is osz­tozunk nézetében, hogy az újabb korban az előbbi korszakokhoz képest a népek nyomora növekedett volna: kész szívvel írjuk alá az értekezés befejezésé­nek több szép helyét; részünkről is igaznak valljuk, hogy „valamely társadalomban a művészetek, mester­ségek, az ipar, sőt még a természeti tudományok fej­lődése is csak akkor tekinthető igazi haladásul, ha az iparos haladások az érzelmi és valláserkölcsi fejlő­déssel karöltve járnak; s hogy a jóllét öregbedése ve­szedelmes adomány lenne, ha a kéz, mely azt adja, a többséget megfosztaná azon erényektől, melyek nél­kül e világ minden javai csak uj meg uj kielégithet­­len vágyaknak keserű forrásai.“ „A keresztyénség — írja Udvardy úr — nem rom­bolás, hanem folytonos kíméletes javítás, átalakítás által kíván hatni és haladni; szem előtt tartja a tisz­telet és kegyelet törvényét, s a hagyományra támasz­kodik , és csak ily módon lesz tartós a haladás, mert minél mélyebbek és terjedtebbek a fa gyökerei, annál jobban képes ellenállani a viharok rohamának.“ „Ily módon láttuk a keresztyénséget hatni a polgá­­risodásra koronként, különösen pedig a középkor ha­ladási századaiban. Számtalan apró és nagy harczok dúltak akkor; a barbárság, melynek fő jellege az er­kölcsi szabadosság és kegyetlenség, erőszakos és erélyes hatást gyakorolt; azonban mind ama nagy­szerű eredmények legtöbbnyire békésen vivattak ki, a nagyszerű intézmények békésen alapíttattak meg. A keresztyénség hatályának jelleme volt: haladás a béke felé, egyesülés a béke érdekében.“ „A keresztyénség a valódi polgárosodás előmozdí­tására hatott még a haladás másik tényezője, t. i. az egyéni embernek különbség nélkül való tisztelése és tekintetbe vétele által, a mi lételeme minden pol­gári társadalomnak stb. A keresztyénség nem azon haladást eszközli, mely a jelen korban a régi állam­istenitést csak más név alatt, t­i. az elvont, ál­talános értelemben vett emberiség bálványo­zásában akarja feléleszteni. Az ily értelemben vett anyagi haladást a keresztyén elem nem csak elő nem mozdítja, de az ellen, mint pusztán anyagiasság­­ellen — legyen az despotai vagy aristokratai, szolgai vagy jacobinusi anyagiasság — tehát mint a valódi és keresztyéni erények ellensége ellen küzd.“ Értekezése vége felé idézi értekező báró Eötvös szavait : „A miben Európa népei nem keresztyén kor­társaikat, sőt az őskor összes népeit felülhaladják, mind a keresztyénségre vihető vissza. Egész polgári­­sodásunk keresztyén. A családtól kezdve fel azon magasabb viszonyokig, melyek világrészeket fűznek egymáshoz, keresztyén eszmék körében mozgunk. Civilisatiónk vallásos fogalmak alapjára van fektet­ve; ezeket meg nem dönthetni a nélkül, hogy velök együtt a civilisatio is el ne enyészszék, mely azokon emelkedett.“ — „Ezen értelmi és erkölcsi életet, czél­­szerű haladást — folytatja Udvardy úr — várjon mi idézheti elő ismét a lélekben és szivekben ? Bizonyára nem a tudomány föllengő elméletei, melyek oly cse­kély számunknak kizárólagos kiváltságát képezik, hanem a keresztyénség és az általa létrehozott, lelke­sített egyesületek eszközölhetik azt, áthatva a töme­geket s megmentve a jelen világot az anyagiasság barbárságától, miként nyolcz századdal ezelőtt a hű­­­béruralom barbárságától megmentette.“ „Hitem erős — kiált föl végre értekező, — hogy azon munkahatályt, melyet több századon át a pol­­gárisodás jótékony művének szentelt, továbbra is folytatni fogja a keresztyénség. A keresztyének bát­ran — a nélkül, hogy hitöket és meggyőződésüket zavarba ejtő választól kellene tartaniok — ismétel­hetik egy férfiúnak — kit hevült képzelődése téve-­­ désbe vitt, de szive közel hozhat hozzájok — Miche­letnek ama szavait : Mondd meg, kérlek, ha tudod, emelkedett-e föl más oltár ?“ Udvardy értekezését Szalay Ágoston levelező tag székfoglaló előadása követte, felolvasva a tudós értekező testvére, Szalay László, nagy történetírónk által. Eddig úgy ismertük értekezőt, mint szenvedé­lyes régiségbuvárt, ki becses gyűjteményéből már is nagy érdekű okleveleket közlött Akadémiánkkal. Jelen értekezése után alapos szaktudóst tisztelünk benne, a ki hivatva van irodalmi munkássága által is nem csupán gyarapítani, de emelni történelmi, és régiségtani irodalmunkat. Ez­úttal néhány magyar köriratú pecsé­tet mutatott be saját gyűjteményéből, magyarázó értekezéssel, némi megjegyzéseket bocsátván előre a pecsétekről és azok használatáról általában. A pecsétek használata, úgymond értekező , csak­nem egykorú azon idővel, melyben az emberek tár­saságba állottak. Miután t. i. az adott szó már elég­séges nem volt, az íráshoz kellett folyamodni, mely­nek hitelessége az emberek cselei ellen, jellel vagyis pecséttel öregbittetett. Már a szent írásban szó van a pecsétek használatáról. (Lásd I. Mózes XLI. R. 41. 42. v. — Királyok III. könyv. XXI. R. 8. v. — Dán. VI. R. 17. v.) Herodot is bizonyítja, hogy a régi egyptomiak pecséteket használtak (Lib. II. cap. 38). Sok adatot lehetne idézni, hogy a hajdani perzsák s az ó­kor más nemzetei is használtak pecséteket; így a görögök és rómaiak is, kiktől számos ékes vésetű­ gyűrű maradt fenn mind maiglan. Ezeket követték a keresztyén népek, a byzantinok, frankok, németek stb., valamint nemzetünk is, a­mit szent Istvántól, azaz a XI. századtól kezdve fennmaradt sok pecsét eléggé tanúsít. A régi nemze­tek rendesen csak gyűrűvel pecsétel-

Next