Pesti Napló, 1860. március (11. évfolyam, 2991-3015. szám)

1860-02-01 / 2991. szám

PEST, JANUÁR 31. Az úgynevezett clericalis pártnak egész Európában leghíresebb lapját, az Universt, III. Napóleon elnyomta. E hír megdöbbentőleg hatott a rögzött csö­könyösekre, s méltó aggodalmakat gerjesztett a fölvilágosult, a józan, az idegen vélemények iránt türelmes, és a saját eszméi mellett erős meg­g­yőződéssel, de lovagiasan küzdő pártár­­nyalatokban is. A „Moniteur“ január 30-ai száma közli a császári rendeletet, mely a belügyminiszter előterjesztésére az Universnek, azon organnak olta ki életét,melyben Dupanloup orleansi püspök polémiája először jelent meg, mely a pápa ő szentsége feleletét III. Napóleon dec. 30-ki levelére egyedül sietett közleni, mely a péter-garasokat indítványozta, az egyházi ál­lamok belkormányzásában minden reformot szenvedélyes hévvel ellenzett, a szent atya vi­lági hatalmának korlátozására czélzó javasla­­tokat a szent atya szellemi hatalma ellen szí­tott conspiratiónak tartá, s míg deczember 27-diki számában a lengyel forradalmat a múltban és a jövendőre nézve is jogosnak nyilvánitá, — leginkább azért, mert O­roszor­­szág schismaticus állam — más részről az olasz nemzettől elvitatá a jogosultságot még a nemzetiségi érdekek igényeire nézve is. Hogy az Univers, a túlbuzgó jó­barátok szo­kása szerint, sokat ártott azon ügynek, melyet pártolt, ez kétséget sem szenved. Hogy a gallican egyház szabadságai, melyek annyi küzdelem eredményei voltak, s melyek a franczia nemzet rokonszenvét bírni soha sem szűntek meg, az Univers emberei által rendszeresen és ernyedetlen hévvel ost­­romoltattak: ezt szintén nehéz volna tagadni. De mindemellett okunk van hinni, okunk van a legbensőbb meggyőződés hangján ismé­telni, miként a Moniteur 30-as rendelete nem fogja a szabadelvű sajtót örömre ragadni, de még csak megnyugtatni sem. Korunkban ugyan ki­ámítaná magát azzal, h°gy az elnémított vélemény egyszersmind le­­fegyverezve van, s hogy a kényszerített hall­gatásnak nincs sok rábeszélő ereje? A franczia kormány — nézetünk szerint — bölcsen járt el, midőn Veuillot, Coquille, Barrier uraknak, midőn az „Univers“ em­bereinek megengedte, vas határok kö­zött, melyek mellett a becsületes le­hetséges, képviselhessék a clericális párt tanait. A kormány ily engedékenységéből önként következett, hogy a katholikus, de nem reac­­tionális érzelmű lapok egész tábora s még azon kívül is, mindaz, ki az 1789-ki forrada­lom eszméihez ragaszkodott, egész a repub­licans Siecleig, szabadon mondhatta el nézeteit legalább egy kérdés fölött, s oly szabadon mondhatta el azt, mint a sajtószabad­sággal bíró Angliában minden tárgy felől el szokás mondani, még pedig az állam legcseké­­lyebb rázkódása nélkül. S a franczia sajtóviszonyok e részletes tágí­­tása kárára volt-e III. Napóleonnak? Nincs-e az ő részén — mint a hivatalos jelentések be­bizonyították — a nép nagy többsége, s nem nyilatkozott-e mellette egyszersmind a fran­czia értelmiség túlsúlyú számban ? Eddig a „sufragium universalera“ támasz­kodott; most oka jön azon erős és mindig győ­zedelmes értelmiség pártolására is támasz­kodni, mely a polgárisodás valódi diadalaiban a kereszténység hódításait üdvözli, s nem tud, nem fog soha azon eszmével megbarátkozni, hogy a kor szükségeinek megfelelő polgári törvénykönyv, az authonomicus államélet, s a nemzetiségi jogos igények a föld valamelyik könyvismertetés. „Sárospataki füzetek, protestáns és tudományos folyó­irat, egyház és nevelés, tudomány és irodalom körében.“ Kiadják Erdélyi János, Hegedűs László , Szeremlei Gá­bor. Szerkesztik Antalli János, Árvay József. Harmadik évfolyam. III. Sárospatak, 1859. Jelen füzetek ismertetése ismét reám került, s én teszem ezt, nem mintha kedvem tennék az ily nem igen háladatos munkában, hanem, hogy legyen meg­adva mindennek a mi kell és illeti. Az előttünk levő tartalom sorozatát megkezdi „A hegyi predikáczió“ (ekszegetikai kísérlet) Peti Józseftől. Az ilynemű iratok teljes méltatást érdemelnek, s alaposságuk reménynyel tölt be a ma­gyar prot. egyházi irodalom jövője iránt. Mi becsülünk minden jóravaló munkálatot, az előttünk levőt nem kevéssé , de épen a munkálat és dolog becsülésének okáért, szabad legyen észrevételünket kimondanunk. Szerző az egészre szóló némely előleges jegyzetek­ben több külföldi egyházi tekintély nyomán a hegyi pre­­dikáczióra nézve Lukácsnak ad elsőséget Máté fölött: „Megjegyezvén (106.1.), mikép Jézus az ő beszédeit, azoknak több vagy kevesebb részét, hasonló alkalmak előfordulásánál ismételhette; annyival is inkább pe­dig, mivel tanítványain is sokszor megtörtént, hogy (azok) a hallott dolgokkal egyszerre tisztába nem jö­hettek. Eképen már lehetőnek bizonyul be az is, hogy mindkét elbeszélő más más alkalmakból merité az el­beszélést.“ Ezen idézet s a későbbi mondatokból az látszik, hogy az értekezés írója által idézett egyházi írók ítéletekben nem történeti hitelesség szigorával jártak el. A tévedés onnan eredhetett, hogy Máté és Lukács egyidejüek gyanánt tekintetnek, holott a ti­zenkét apostolok közt Mátét igen, de­ Lukácsot nem találjuk. Máté,mint a tizenkét tanítvány egyike,Krisz­tus ajkáról hallotta a hegyi predikácziót. Lukács pe­dig, kit Pál apostol térített a keresztyén hitre s ki en­nek segédtársa volt (2. Tim. 4, 11.) a maga evangye­­liomát apostoli szájhagyomány után szedte össze, s innen lehet az ő írásának nagyobb népszerűsége. S igy lévén a dolog: azon állítás is fölösleges, hogy Jé­zus a hegyi prédikácziót többször ismételheté. Az előleges jegyzetekben még ez áll : „A mi az evangyelistáknál írva van, az nem minden; mert egyenesen megmondta Jézus (a maga) tanítványinak, hogy némely dolgokról majd az eljövendő Szentlélek fogja őket fölvilágosítani.“ Úgy van, de nem kell fe­­j­lednünk, hogy az evangyeliom is későbbi szerkezetű, s hogy az alászállt, megvilágosító Szentlélek ihlete az evangyelisták írásain is ott ragyog. A beszéd értelmezését osztjuk. Az II. rész 2-ik ver­sében ezt: „ávoiysiv tb aTÓfÁ.ttu (száját megnyitni) mi ezt hű leírásául veszszük annak, hogy Jézus beszélni kez­dett. A „wTofoi tw nnvfia.ti“ így értelmeztetik: „a kik magukat szegényeknek, azaz üreseknek érzik.“ Sze­gényeknek pedig a jóban, a dixaipavvri-ben. Osztjuk ezt is , melyet Schütze, Tőlük, Neander, s ezek után a magyarban Incze és Herepei igy tesznek ki: „Bol­dogok azok, kik magokat lélekben vagy lelkiképen szegényeknek érzik.“ Az úri ima részletes értelmezésére csak annyit jegy­­zü­nk meg, hogy miután ez is a hegyi prédikáczióban foglaltatik, a­nélkül, hogy Lukács hitelreméltóságát megsérteni akarnák, a fentebb felhozott történeti bizo­nyosság miatt Mátét valljuk eredetibbnek. „Vermigli Martyr Péter“ élet és jellemrajzát foly­tatja Pápay Imre. Jelen közlemény Martyr P. Angol­­országba érkezéséig terjed, s érdekes azért is, mert Luther­s Zwingliről jellemző adatokat hoz, mint szintén az előre elrendeltetésről (praedesti­­natio), melynek V. M. P. legelhatározottabb bajnokául mutattatik föl. Tárcza. Magyar prot. egyháztörténeti kútfők. A gömöri helv. hitv. egyházmegyét egyházmegyei s egy­­házkerületi törvényhozás utján kötelező kormányzati szabályok, közli Maklári Pap Lajos. „Prot. irodalmi szemle.“ B­a­­­ó Benjamin bírálja Nagy Péter con­­firmatioi kisebb kátéját, Zsarnay Lajos Apologeti­­káját, a különféle papi dolgozatok első azaz júniusi füzetét s a kecskeméti prot. Közlönyt. Jelen ismerte­tésekre semmi észrevételünk, kivévén, hogy a papi dolgozatok némely darabja igen körültömjéneztetik, holott bizony bizony nem üti meg a lelkismeretes mértéket. A confirmatios kátéról pedig eszembe jut, hogy ideje volna már Magyarországon is egy ilynemű könyvrőli gondoskodás. É­n­e­k­ü­g­y. Őszinte szó a sárospataki énekkarhoz G­á­s­p­á­r­i Jánostól. Talpraesett figyelmeztetések. Népiskolaügy, az alsó-zempléni egyházmegyei nép­iskolai választmány Sárospatakon tartott értekezle­tének jegyzőkönyvi kivonata, Bod­olai Józseftől. Jelen közlemény is tanúságot tesz, mennyi ügyelet és figyelem van a tiszamelléki egyházkerületben a nép­iskolákra. Óhajtandó is, hogy prot. népiskoláinkra mindenütt mind vallási mind nemzetiségi szempont­ból a legnagyobb és legsürgösb figyelem fordittassék. Hivatalos tudósítás a sárospataki főiskola 1858. évi állapotáról. Felolvasta Szeremlei Gábor. Ezu­tán „Sárospatakról“ czim alatt a főiskola múlt évi vizsgája van fölemlítve s végül „Protestáns Világ­­krónika.“ A közlemények érdekessége ennyiből is látható. A többi már megjelent füzetekről legközelebb. Czelder Márton­ részén, habár Olaszországban is, habár az egy­házi állam birtokain is, ellenkeznének a ka­­tholicismussal. Az eszmék súrlódásából támadt világosságra van szükség a végre, hogy az eszmék tisztul­janak, az érdekek kibékéltessenek. A kibékítés, a kiegyenlítés, a meggyőzés s nem a legyőzés föladata a kormányoknak. S mind oly dolgok ezek, melyek csak a sajtó szabad mozgásával eszközölhetők. De a Moniteur azt állítja, hogy az „Univers“ állandókig a franczia papság fölötti uralko­dásra, a lelkismeret felzavarására, az ország izgatására, az egyház és a polgári társaság alá­­ásására törekedett. Nem akarjuk vizsgálni: vájjon van-e teljes értéke e vádaknak ? Azonban csak középszerű sajtószabadság mellett is lehetlen a XIX-ik században a XI-ik század jelszavaival országokat forgatni föl, vagy épen a társadalom alapjait aláásni. Hisz’ ez még a sajtó teljes elnyomása mellett sem sikerülhetne. S végre is, ha az „Univers“ követői és az 1789-ki társadalom közt, melynek teremtmé­nye és védője III. Napóleon, élethalál-tusa tá­madhatna, még akkor sem volna helyes a sajtó felvilágosításainak részt nem adni a küzde­lemben. Tudjuk, hogy a sötétben folyt harczok szok­tak a legvéresebbek lenni, s épen a homály az, melyben a taktika, az értelmi felsőség elő­nyei elvesznek, s csak maga a mészárlás ma­rad meg. KEMÉNY ZSIGMOND: Felvilágosító ellen-észrevételek a Szent-István- Társulat ügyében, Iv. A. t. szerkesztő ur IX. Pius pápa ő­szentségét „leg­­ultramontánabb pápának“ nevezi. Az „ultramontán“-t a pápai akár jog-, akár tisztelet-czimek közt a jám­bor kath. ember hiában keresné. E név pártjelzésre használtatik, mely ha a vele kérkedni szeretők értel­mében vétetik is, mégis csak partjelző marad, miután a pápai jogokat a nemzeti egyházak ellenében vé­dők (mert ezek volnának a valódi ultramontánok) nem vitték még odáig, hogy elveiknek az egyházban egyetemes elismerést vívtak volna ki. Ámbár tehát feltehető, mert természetes, hogy a pápa a maga jogai mellett áll és küzd : nem következik , hogy mindazt igényeli magának, mit egyes, úgynevezett pontificius canonisták, az ő számára vindi­álni szeretnének. Bi­­eretnekség: nem dogmák, hanem szabad vélekedés alá eső kérdések azok , melyeket az egyházi jogban az ultramontánok képviselnek. Nem tudjuk tehát megfogni, miért kellett e szó kiejtésének egy kath. társulat gyűlésén oly mély s megdöbbentő szomorú­ságot még magukban az ultramontánokban is kelte­nie , kivéve, ha e nevet maguk is szégyenük. Ha va­lahol, azon állításnak megtorlására volt helyesen al­kalmazva e szó, a­mely épen kérdésben forgott: mert az „ultramontanismus“ vagy nem jelent semmit, a­mi akkor állítható, ha azt a kath. hit- és kormányrend­­szerrel azonosítják, mely esetben tudniillik katholicis­­must és nem ultramontanismust kell használni; vagy ha jelent valamit, jelenti azon egyházjogi rendszert, mely az egész egyházi hatalmat és tekintélyt az egy pápaságba olvasztja fel. Az ily tudósoknál aztán, hogy a „friss Vogel, oder stirb“ féle kínálgatás, — ha tudniillik ők a kinálgatók, s nem őket kínálják, —egé­szen otthonos, nagyon természetes, mert a tulság min­denekben analógus, így például írja valaki a „Reli­gio“-ban (6. sz. főczikk): „Ki ne fogna örvendeni, ha a keserített hon érdekében hű hazafi emel bátor szót? Ne harapja tehát senki ajkait, ha más ezt megve­tett Istene és hite mellett teszi.“ A pápa földi tartományairól van tudniillik szó, melyekről alább maga az értekező mondja, hogy azok „csak földi fény.“ A­kik csak igy tudnak okoskodni, jobb ha az egészről hallgatnak. Bizonyára különösen hat az ol­vasóra, ha az Istennel és hittel azonosított ezen földi fénynek ily istenítése után a conclusio csak az: „Ám­bár pedig a pápa, isteni hatalma, birodalma meg­csonkításának esetében, magában véve, nem kiseb­bülne, de vannak gyöngéd lelkűek, kik féltékenyen tekintenek körül ilynemű kísérletek után azt illetőleg is. “Íme az erős hit hirtelen féltékeny körültekintéssé szállíttatott alá.Ez aztán alapos meggyőződés ! Ily emberek buzgólkodása aztán nem csoda, ha ajkharapásra indítja azokat, kik ellenében az ily diatrikák csak azért történnek, mert tervezésül czélszerűknek ítéltetnek. A t. szerkesztő úr panaszoskodik és méltán, hogy fizetését szemére hányták. De várjon, midőn magát e tekintetben mentegeti, mi szükség volt reá, azt oly módon tenni, hogy többi hivatal­társait tétlenségről elvádolja? Elmondja tudniillik magáról, „hogy az igazgatói teendők, kevesbbé voltak súlyosak a lap­­szerkesztői gondoknál;“ hogy „a növekedett nagyobb terhet és felelősséget nem nagyobbított fizetés mel­lett vállalta el;é s mindamellett mégis igazgatói teen­dőket is teljesített: az ellenjegyzéseket csak úgy végezte mint annakelőtte. Cantu a múlt évben kia­dott kötetének nagy, s Morus Tamás életének még nagyobb része általa volt kijavítva (1859-ik évben?); a „Bölcsészet lényege­­s feladatáról“ irt értekezés pedig egészen általa jön kiállítva, s még holmi más apróbb munkákat is teljesített, stb. Mindez ellen nincs kifogásunk , de vájjon miért nem számította fel tehát azt is, hogy mit végeztek mások — mit annál is in­kább illet volna tennie, mert folytatólag elszámlálja mindazt, mit a rendes hivatalnokokon kívül mások is végeztek, és ezt annak bebizonyítására , hogy mi­alatt a szerkesztő úrra nagyobb súly és teher raka­tott, azalatt az másokra nézve megkevesbíttetett, így kell a szegény szerkesztő urnak mindenben csak ál­dozatnak lenni. Rész ügy az, melyet csak mások gyanúsításával védelmezhetni. S honnan tudja azt a t. szerkesztő úr, hogy a „História revelationis bibli­­cae“ czímű munkát egyedül szerzője javította? honnan azt, hogy az Encylopaedia körüli teendők mind kül­­­ö­n fizetett egyénekre voltak bízva ? Itt talán elfogy­tak lapjai, hogy hitelesen nem referálhatott ? Kevés hitelt érdemel az olyan lap, ha mindjárt háromszor oly hosszú újságlajstromból szerkesztenék is, mely még ilyenekben is képes mystifikálni, csak azért, hogy magát felmagasztalja, mások érdemeit pedig leszállít­sa. Többiben az Ik'Ov­et nem csupán ujságlapokra, ha­nem írók díjazására is volt a választmány által assig­­nálva; ha tehát az csupán ujs­áglapokra és könyvekre költetett el,ez a kiadó-tulajdonos intenziója ellen történt. Men az egysz­eren át egyetlen-egy­­jóravaló érteltke­­zést, egyetlen-egy valamire való kritikát sem olvas­tunk ezen lapban; s ama temérdek újság mellett, melyet a t. szerkesztő járatott, de a mely részben el is maradott, soha e folyóiratot még ujság-köz­­lésekben sem találtuk oly szegénynek, mint 1859-ben. Megpanaszolja azt is, hogy az Encyclopaedia szá­mára „egyetlen czikk kidolgozására sem hivatott fel.“ A t. szerkesztő úrnak, mint társulati igazgatónak nem azt kellett volna várni, hogy felhivassék, hanem tet­szése szerint kiválasztani a czikkeket, melyekben­­ kedvét találta, miután az Encyclopaedia szerkesz­tője csak nem lehetett oly alkalmatlankodó, hogy a túlságosan megterheltnek terheit még szaporítani akarja, s ezek elvállalására felhívása által a t. szer­kesztő úrra még erkölcsi nyomást is gyakoroljon. Azt a tisztelt szerkesztő úr elhiheti, hogy az egész társu­latban soha senki sem törekedett arra, hogy existen­­tiáját terhesebbé tegye. Mindannyian éreztük, mi lé­­lekkínzó dolog 20 éven keresztül egy­folytában kéz­iratok javításával és sajtóhibák igazításával foglal­kozni , s épen azért még az „e­­ k é s é s e k n­é­l“ is, nem mondom elnézéssel, hanem benső részvéttel vi­seltettünk mindannyian a t. szerkesztő úr iránt. Tisz­telve és osztva fájdalmait, örömeit tőlünk telhetőleg nevelni iparkodtunk. S ezen, a t. szerkesztő úr irá­nyában annyi jó szívvel, oly igaz lélekkel viseltetett férfiakat, kik önt egész életökben soha meg nem sér­tették , hanem csak jóval .... az ön által számí­tással előidézett első összeütközés alkalmával, hitte ön megboszulandóknak. Feladta őket mint tumultuan­­sokat, s megbélyegezte mint féleretnekeket. Isten bo­csássa meg önnek. Elég­­minősen nevezi magát ,de­­positus potensnek, midőn letétetését hozván szóba, magára alkalmazza az irás szavait: depositit poten­tes de sede. A t. szerkesztő ur „csupán a néha meg is tévedt jóakarat nyilvánítására számított, és ennek nyilatko­zatát bármily alakban hálás elismeréssel fogadta volna, de csak úgy, ha vele az e­g­v k­é­r­d­é­s oly ér­­telembeni eldöntése is össze lett volna csatolva, mely nem tesz meggyőződésén erőszakot, és melyhez hű­nek maradni kötelesség.“ E szavaiból világosan kitűnik, mikép szerkesztő úr vagy azt hiszi, hogy az elnök és választmány elvtelenül járt el, s a történtek felől semmi meggyőződéssel nem bír; vagy pedig, ha elismeri, hogy az elnök és választmány is elvből in­dultak ki, s meggyőződésök szerint kötelességet tel­jesítettek, neki joga van, őket erőszakolni, hogy meg­győződésök ellenére az ő meggyőződése előtt megha­joljanak, a maguk meggyőződését félredobják, s hi­­tök ellenére az övét kiáltsák ki igaznak, így csak az beszélhet, ki tökéletesen van arról meggyőződve, hogy ő csalhatatlan! Ha tehát ő a jogkérdés­ben nem tágíthat, mi tízszeres annyi joggal mond­hatjuk : mi meg még kevesebbet tágíthatunk, kivéve, ha a­zt. szerkesztő úr netalán bebizonyítaná, honnan vette azt az isteni tanítói tekintélyt, melynek hibáz­­hatlansága előtt minden halandónak meg kell ha­jolnia. Végül nem hagyhatjuk szó nélkül azon fenyege­­tődzéseit, hogy majd ezt a körlevelét, majd ama czik­­két, majd eme magániratot fogja közzétenni, s majd így, vagy amúgy mond le az igazgatói hivatalról. Le­gyen megnyugodva, azon rettenetes közzétételtől ki sem tart; ellenben az egész közönség tudja, hogy a­ki erőszakoltatja magát, az maradni akar. Azért ta­nácsosabb volna hallgatni. Nagyon csalódik , ha azt hiszi, mintha a „Religio“-nak kezeibe áttétele elhir­­hedt levelének vívmánya volna. Ha a mélt. gróf el­nök úr, s utána a választmány e lapot azon hierar­chiának önkényt oda nem ajánlja , azt a társulat ke­zeiből, mint törvényesen birt tulajdont csak per utján lehetett volna kivenni. Nem ártana kissé szerényebb­nek lenni. Valamennyire kisebb véleménynyel ma­gunkról, nem volna nehéz, tökéletesen belátni, melyik részen van az i­g­a­z­s­á­g. B. L. I P A R R E N D. K i i e n ,ríti c * ««. Hatóságok és eljárás. 141. §. Az első folyamodásu politikai hatóság , egy­szersmind az ipai ügyekben is első folyamodást képez. (Iparha.i^g.} Ennek tv&ztében an «... ^-»szabályok kezelése ; ezeknél nyujtatn&ó be az ipar önálló üzése iránti be­jelentések ; az engedélyhez kötött ipart ezek adományozzák, meny­nyiben a következő s­ok kivételt nem állapítanak meg; ezeket illeti ezen törvény szabályai áthágásának meg­vizsgálása és megbüntetése, a­mennyiben a rendes büntető törvényszék hivatalos eljárásának nincs helye. (136. §.) Oly helyeken, hol országfejedelmi rendőrhatóságok vannak , azon esetekben , melyeknél a közbátorság, er­­kölcsiség és rend tekintetei jőnek megfontolás alá, az iparhatóság emezzel egyetértésben járand el. 142. §. A politikai országos hatóság képezi a másod­­folyamodású hatóságot. Ezek közvetlen adományozó hatóságok , minden sajtóiparokra nézve, oly helyeken , hol politi­kai hatóság székel, az ima- és iskolakönyv-eladás korlá­toló szabadalmának kivételével (19. §.) kölcsönkönyvtár s olvasóterem állítási vállalatokra nézve, az építőmesteriparra nézve (második rész 23. §.) azon időközi személyszállító vállalatokra nézve, melyek postautakon s váltott lovakkal űzetnek, me­lyeknél a postahatósággal mindig egyetértés tartandó fönn, aztán azokra nézve, melyek ugyanazon koronaőr- MAGYAR KÖNYVÉSZET. 11. Kazinczy Ferencz születésének százados ünnepe Sá­ros-Patakon a főiskola imatermében dec 3. 1859. Sáros- Patak. Nyomtatta Jaeger Károly a ref. főiskola betűivel. 1859. 8 rét 46­­. (Ára 2 hatos.)

Next