Pesti Napló, 1860. november (11. évfolyam, 3219-3243. szám)

1860-11-08 / 3224. szám

mint­­ a meddig szükséges leend, összegyűlvén, mind azon hatóságot fogja ideiglenesen gyakorolni, mely törvény s alkotmány szerint a megyei közgyűléseket minden tekintetben illeti. „f) Az ekkér működendő megyei képviselő bizott­mány tehát e megye közönségének nevében úgy a minisztériummal (jelenleg kanczellár) egyenes érint­kezésben álland, mint törvény értelmében a megyei tisztviselőkkel határozatiig rendelkezendik. rg) A bizottmány, mihelyt a jövő törvényhozás ál­tal a megyei szerkezet rendezve lesz, működését be­végezvén s jegyzőkönyveinek bemutatásával a megye közönségének eljárásáról jelentést terén, ideiglenes hatóságát a megye kezeibe leteszi. ..h) A bizottmány ülései nyilvánosak.“ Így szól a törvény, s egyedül ez azon utasítás, me­­lyet a magyar király kanczellárja, a legfelsőbb diploma által is megerősített 1543. 31-ik t. sz. értelmében ad­hat, minden más utasítás törvénytelen s egyoldalú önkényes rendelkezés volna. Mi nem hiszszü­k, hogy a kinevezett vagy kineve­zendő főispánok közöl, bármelyik is annyira megfelejt­kezhetnék méltóságáról, törvényes állásáról, a törvé­nyek iránti hódolatról, hogy az idézett világos törvé­nyek ellen kiadott, bár­mily önkényes utasítást is foga­natba venni, s ez által újólag „Kreishauptmann“á, egy uj, kalpagos és sarkantyus bureaukratia főnökévé lenni akarna. Discire justitiam moniti, et non speruiere Divos ! (leges.) Illucz Oláh János. (Fk.) A bécsi országos törvényszék előtt — ugyanott, a­hol három év előtt e sorok írója állott, mert az akkorában még felhőkig ma­gasztalt hitelintézetre nézve az igazat meg­mondani merte — e törvényszék előtte percz­­ben ugyanezen hitelintézet főigazgatója áll, azon vád súlya alatt, miszerint hivatalos állá­sát nem csak magánosok, hanem az állam megcsalására is fölhasználta. Ezen élő vád­lott mellett láthatlanul ott áll még két ha­lottnak szelleme is, kiknek neve néhány hó előtt minden ajkon lebegett — Eynatten báró altábornagy és a főhadiparancsnokság feje és Bruck báró cs. k. pénzügyi miniszter, azon két férfi, kinek öngyilkossága ez év tavaszán any­­nyi zajt ütött. Jó lelkiismerettel mondhatjuk, miszerint teljesen idegen tőlünk azon szándék, aljas boszúvágyat hűteni azon férfi ellenében, ki három év előtt bennünket egy önkénytelen „otium sine dignitate“ élvezetében akart ré­szesíteni ; sőt szivünk mélyéből sajnáljuk őt, mint hat gyermek atyját, mint oly embert, ki nem annyira gonosz szándékának mint köny­­nyelmüségének lett áldozatja, szivünk mélyé­ből kívánjuk, hogy a világi igazság mennél enyhébben éreztesse vele sújtó kezét. A személyekkel semmi dolgunk nincs, ha­nem van ám az ügy­gyel. A vádirat borzasztó világosságot vet azon eljárásra, melynek az 1859-ki hadjárat alatt és még egyébkor is helye volt és ha az em­ber veszi, hogy a vádiratban fölhozott csalá­sok oly személyek által követtettek el, kik anyagi helyzetöknél fogva (mindegyiknek leg­alább is 30 — 40.000 frt évi jövedelme vola) épen nem lettek volna kényszerítve a bűn út­jára térni, kiket állásuknál fogva kétszeresen illetett volna azon erkölcsi kötelezettség, hogy mások előtt a becsületesség és hazafiasság példái gyanánt tündököljenek—; ha ezen emberek ily tetteket követtek el, mit tehet­tek azok, kik csekély fizetés mellett az élet sanyarúságai és talán nagy számú család ín­sége ellen küzdve, könnyebben vitethettek kísérletbe és a kikre nézve a becsületesség csak egyszerűen emberi, nem pedig állásuk­ból eredő, tehát kettősen szent kötelesség volt ? . . . A sok eset közül csak egyet említünk. A hitelintézet főigazgatója gabnát szolgáltatott a hadsereg számára. A gabna súlyába közön­ségesen 2—3% használhatón anyagot szabad beszámítani ; a Richterféle gabnában e hasz­nálhatón anyag (sövény, szemét stb.) t­í­z percentre ment, és minthogy az egész szállítmány ára 3 milliónál többet tett, az ál­lam 300 000 forint árán földet, szemetet stb. vásárolt és azért még a vitelbért is fizette az olasz háború színhelyéig! A szegény katona sokszor úgy se kapott egyebet kenyérnél, — ennek pedig tized része megemészthetlen volt, nem mivel a birodalom polgárai meg­­nem adták volna a megkivántató pénzt, hisz ők a szemetet is csak úgy fizettek mint a használható gabnát és bizonyosan ezer meg ezer szegény ember véres verejtéke tapadt ama 300000 frton, hanem, mivel egy pár úgyis eléggé vagyonos ember néhány hó alatt dús­gazdaggá akart lenni! A közönség talán elbámul, midőn e lelkiis­meretlen gazdálkodástól rögtön lerántatni látja a fátyolt ?­­ Oh nem, a közönség régen tudta ezeket és még ennél egyebet is, de csak suttogva be­szélte egyik a másiknak, hogy e hírek közül mi sem hathasson el odáig, hol azokat legin­kább kellett volna tudomásul venni. Midőn aztán a katonák — Villafranca után— hazatértek és eleven színekkel festették azon nyomort és ínséget, mely ellen küzdeniük kel­­le, a boszankodás érzete fogta el a kedélyeket és kiki azt mondá : milliókat adózunk a had­seregre, ennek fönntartásának áldozunk föl nem egy hasznosabb czélt a hadsereg nyo­morral küzd! Azonban minden út, melyen ezen érzület erélyes és törvényszerű kifejezést nyerhetett volna a nyilvánosság előtt, el vola zárva. Nép­képviselet, mely a minisztereket interpellál­hatta volna, nem létezett, a miniszterek maguk a nemzet irányában nem voltak felelősök, a katonáknak meg volt tiltva hírlapokba írni és ha írnak is, vagy ha helyettük mások írnak, a lapok ki nem adhatták volna, mert ott volt a rendőrség vaskeze, mely az elégületlenség szavát visszafojta, mielőtt még nyilvánosságra juthatott. Tehát minden néma volt és ez ele­gendőnek látszott­ nyugalomnál és hallgatás­nál egyéb nem kellett! Midőn az angolok Krímben harczoltak, az angol lapok egész nyíltsággal tudatták a sereg nyomoru helyzetét és a parlamentben nagy­hevesen kérdőre vonták a minisztereket az előfordult hanyagságokért. Rögtön bizottmány ült össze és a­mennyire lehetett, legrövidebb idő alatt legalább a legis legkiáltóbb bajok orvosolva lőnek. Ausztriában elláthatlanul bonyolódott és rop­pant költséggel járó „ellenőrködési rendszer“ létezett és létezik. Mennyit ér, azt a Richterféle per tanúsítja. Ezen költséges ellenőrködés mel­lett is egy véletlennek, egyesek becsüle­tességének , nem pedig a rendszernek köszön­hetni azt, hogy a bűn fölfedeztetett, sőt a rendszer épen ellenkezőleg a fölfedezést sokáig gátolta és csak akkor tette lehetségessé, a­mi­kor a bajok fölött már csak panaszkodni és sajnálkozni lehetett, de azokon segíteni már késő volt. Nem mentegetjük a bűnösöket, de azt bát­ran ki lehet mondani, hogy azon reactionárius rendszer, mely a közvéleménynek semmiféle utoni nyilvánulását meg nem engedte, ama bűnök elkövetését könnyítette, azoknak fölfe­dezését pedig nehezítette. Nem mondjuk, hogy alkotmányos államban minden ember becsületes, hogy ott mindennek szükségkép úgy kell mennie, a­mint illik , de az nem szenved kétséget, hogy egy valódi nép­képviselet és szabad sajtó a visszaélések lehe­tőségét tetemesen csökkenti és hogy a nyil­vánosság nemcsak a legolcsóbb, hanem egy­szersmind a leghatályosabb „ellenőrködés“. Reméljük, miszerint e keserű tanulság nem lesz elvesztve. A forradalomról azt mondják, hogy Satur­­nusként saját gyermekeit szokta fölfalni; a reactióról ugyanezt mondhatni; ő tönkre teszi nem csak magát az államot, melyben magát befészkelte, hanem sorban azokat is, kik leg­erélyesebb eszközei valának. GENF, nov. 1. (Eredeti levél.) Hogy a külföld fi­gyelme mennyire foglalkozik a magyar ügyekkel, azt a haza határán belől megforduló külföldi lapok után is lehet ugyan sejteni, de egész valóságában látni s tapasztalni csak itt a külföldön lehet. A legcseké­lyebb sörházi lap is, melynek n­eve már a második szomszéd városban alig ismeretes, majd mindenik számában hoz egyegy tudósítást a magyar ügyekről. Kereskedők és bankárok, iparosok és kéjutazók, ka­tonák és egyszerű falusi polgárok, ha politikáról be­szélnek , Olaszország után mindjárt Magyarországra fordítják a beszédet. És ezen érdekeltséget a magyar ügyek iránt azoknak nem valamely ephemer újdon­­sági értéke, hanem komoly politikai súlya ébresztette. Mindenki belátta s érezte, hogy a magyar ügyek fej­lődésétől az európai államok diplomatiai sorsának alakulása is nagy mértékb­en föltételeztetik. A pénz emberei, kiknek kezei között az osztrák állampapírok milliókban forognak, a magyar mozgalmak folyama alatt a remény és kétségbeesés karjai közt hányat­tattak. A radikáloknak és konservatíveknek, a for­­radalmároknak és legitimistáknak a magyar ügyek fejlődésének mindenik mozzanata vagy újabb kilátást és erőt kölcsönözött, vagy pedig újabb elborulást és levertséget okozott. A magyar ü­gyek tehát bár még nem jogelméletileg, de tettleg már csakugyan európai fontosságuakká nőtték ki magukat.. . . Azon politikai elégületlenségnek, mely Magyaror­szágban a nép mindenik osztályát átjárta, tompa ru­­gása a Duna-Tisza partjairól elhangzott nyugati Eu­rópa legtávolabbi részébe is; a diplomaták szalonjai­tól kezdve le egészen a falusi nép egyszerű tűzhelyéig s mindenki feszülten árta, hogy a legmagasabb hely­ről a magyarországi mozgalmak békés lecsillapítására micsoda intézkedések fognak tétetni. Megjelent az okt. 20 iki kir. nyilatkozmány. Ezzel tagadhatlanul a magyar ügyek fejlődése újabb s igen nevezetes álláspontra emelkedett. Az osztrák állam­papírok értéke azonnal fölebb szökött, de aztán az elmaradt pesti kivilágítás és Benedek szertárnok olaszországi hadparancsnokká lett kineveztetése, az osztrák állampapírok értékét korábbi sülyedtségére szállította alá. Az örvendetes meglepetés, melyet a fennebb említett nyilatkozmány Európaszerte okozott, Lord J. Russell sürgönye sir James Hudsonhoz Turinba. Külügyi hivatal, okt. 27. A szárd király utóbbi lépé­seit keményen roszalta több előkelő udvar Európában. A fr­ancziák császárja azon hírre, hogy Cialdir­i tábornok hadserege az egyházi államba beütött, visszahívta Tu­­rinból követét s a császári kormány azon nézetét fejezte ki, hogy a római terület invasiója kárhoztatást érdemel. Oroszország czára, mint halljuk, erős kifejezésekkel nyilvánitá megütközését a fölött, hogy a szárd hadsereg nápolyi területre lépett s egész követségét visszahívta Turinból. A porosz kormányzó herczeg szintén szüksé­gesnek találá, Szardiniával tudatni visszatetszését, ha­bár nem tartá szükségesnek a porosz kö­tes­­guruiból visszahívni. Ezen diplomatiai előzmény alig volna igaz­ságos dolog Olaszország irányában s az Európa többi nagyhatalmai iránti tisztelettel sem volna megegyeztethe­tő, ha ő felsége kormánya még tovább is késnék vélemé­nyét kinyilatkoztatni. Midőn azonban véleményét tudatja, nem szándéka ő brit felsége kormányának azon indokok fölött, melyek Szardinia királya nevében a római és ná­polyi államok invasiója mellett fölhozattak, vitát kezdeni. Volt-e vagy nem volt joga a pápának külföldi ajánlko­zókkal védeni uralkodói állását, mondhatni-e a két Szi­­czilia királyáról, hogy leköszönt, míg zászlója lobog Capuában és Gaetában, — nem ezek azon vitás pontok, melyekkel e brit felsége kormánya hosszasan foglalkozni kíván. Azon nagy kérdések, melyek itt fönnforognak. nézete szerint a következők : volt e joga Olaszország népének Szárdinia királyát segítségül hivni, megsza­badulandó azon kormányoktól, melyekkel nem volt megelégedve ? É­s volt e joga Szárdinia királyának a római és nápolyi államok népét fegyverrel segíteni ? Két indok volt főleg, melyek a római és nápolyi államok né­pét arra indították, hogy kormányaik fölforgatására köz­reműködjenek. Az első indok volt, hogy a pápa és a két Szic­ilia királyának kormánya oly roszul látták el az igazságszolgáltatást, annyira roszul gondoskodtak általá­ban a nép személyes szabadságáról és jólétéről, hogy alattvalóik uralkodóik megbuktatásában látták helyze­tük javulása szükséges feltételét. A másik indok az, mivel 1849 óta az a meggyőződés terjedt el, az olaszok csupán az által biztosíthatják idegen uralkodás ellen füg­­getlenségeket, ha erős, egységes kormány alakul egész Olaszországra nézve. Károly Albert küzdése 1848-ban, s az a rokonszenv, melyet Szardinia most uralkodó királya az olasz ügy iránt tanúsított, szükségkép azon eredményt idézte elő, hogy Viktor Em­ánu­s neve kap­csolatba hozatott azon egyedüli hatalommal, mely alatt az olaszok élni kívánnak. E szempontból tekintvén a kérdést ő felsége kormá­nya, meg kell engednie, hogy az olaszok maguk tudják legjobban, mi áll érdekükben. A híres jogtudós Vattel vizsgálja, mennyire volt joguk az egyesült tartományok­nak az Oraniai herczeget támogatni, midőn az Angliába beütött s II. Jakab trónját fölforgatá s ez alkalommal mondja: „Az Oraniai herczeg tekintélye kétségkívül befo­lyással volt az egyesült államok tanácskozására, de nem birta őket arra, hogy jogtalan tettek követt­essenek el, mert ha egy nép helyes okokból fegyvert fog elnyomója ellen, csak igazságos és nemes lelkű tett, a derék fér­fiakat szabadságaik védelmében segítni.“ A kérdés tehát Vattel szerint így áll: Nápoly és a római államok népe A pénzügy vezetésével megbízott államtanácsos Pi­e­n­e­r f. é. november 1-éről e következő rendele­tet bocsátá a budai pénzügyi igazgatósághoz. (An den Vice Presidenten der ung. k. k. Finanz Landes Di­rection und Vorstand der Ofner Abtheilung Herrn Dr. Wilhelm Konecny.) „ A pénzügyi szolgálatban levő összes hivatalno­koknak és alkalmazottaknak (a közvetített és köz­­vetetlen adózásra nézve), ide értve a pénzügyi őrsé­get is, nevemben adassék tudtára, hogy a jelen viszonyok szilárd tartást, és az államjövedelmek biz­tos és gyors behajtására nézve kötelességhi erős köz­reműködést sürgősen parancsolnak, és hogy az egyes hivatalnokoknak ezen kijelölt iránybani tevékenysé­ge nekik annál nagyobb érdemül fog beszámíttatni. Hogy szintén biztosíttatnak a pénzügyi szolgálat­ban levő hivatalnokok és alkalmazottak, hogy a köz­igazgatási és törvénykezési államszervezet megvál­toztatása miatt jelen állásukra, valamint netalánt elő­léptetésekre nézve semmitől se tartsanak, sőt hogy a körültekintéssel, hűséggel, erélylyel és eredménynyel működő érdemteljes hivatalnok mint eddig úgy ezen­túl is a tekintetbe vételre biztosan számíthat.“ mondhatni mindjárt a következő postával a korábbi bizonytalanság hangulatának engedett helyet. És most a külföld még inkább foglalkozik a ma­gyarokkal, mint az előtt. . . Hogy fogadták a magyarok a nyilatkozmányt ? meg lesznek-e azzal elégedve vagy még maradtak fönn kielégítést sürgető jogigényeik ? Ezek azon kérdé­sek, melyekre a külföld magának biztos feleletet óhajtna mielőbb szerezni. A kibocsátott nyilatkozmányt és fejedelmi ok­mányt minden külföldi lapok rögtön közölték, néme­lyek annak taglalatába is bebocsátkoztak, de több­nyire pártérdekek szerint vagy egészen az egekig magasztalták azt, vagy pedig egészen porba sújtani törekedtek- A legtöbb lapok egyébiránt a bírálattól még eddigelé visszatartották magukat s erre úgy lát­szik a legközelebbi tapasztalatok után van is elég okuk. A­mint a múlt évi szept. 1 jén kiadott patens és az azt követett miniszteri provisorium megjelent, a né­met lapok azonnal hozzáfogtak a tudós bírálatokhoz s a nélkül, hogy a magyar prot. egyház államtörté­neti múltját, viszonyait és szükségeit alaposan ismer­ték volna, kimondták, hogy az autonómiának felülről megszabott mértékével teljesen s örvendezve meg le­hetnek elégedve a magyarországi protestánsok.Az élet azonban másként ítélt s bebizonyította, hogy a magyar­­országi prot. egyházat berlini vagy darmstadti szabású egyenruhába nagyon bajos beszorítani. S később ma­guk ezen tudós külföldi bírálók is bevallották,hogy nem értettek a dologhoz. Hogy a külföldi lapok hasonló fiaskót ne csináljanak a magyarországi politikai al­kotmány ügyével, ezért tartózkodnak a tüzetesebb bí­rálattól, meg lévén győződve a felől, miszerint van a magyaroknak annyi politikai érettségük, hogy a kia­dott alkotmányml­vet ők maguk fogják kevés idő alatt legilletékesebben megbírálni. Az élet bírálata fog itt is dönteni. A külföld azt várja azonban, hogy mielőtt az élet, a gyakorlat a maga bírálatát kimondaná, előbb a ma­gyar lapok s egyenesen azok, melyek a magyaror­szági közvéleménynek leginkább tolmácsai, mondják ki határozottan s függetlenül szabad nézeteiket a ki­adott alkotmány fölött, s csodálkoznak, hogy ez ed­dig is nem történt. Vagy tán a szabad bírálat keze meg volna köttetve ? Ez nem lehet. Az alkotmányos élet működésének első jelensége s biztosítéka a szabadsajtó tevékenysége.Ott lehetnek az alkotmánynak bármily magna chartái s aurea bullái, ha azokból ki van törölve a sajtószabadság­­­sa, az egész alkotmány akkor alig egyéb charta emporeti­­cánál és in aqua natans bullánál. A­honnan, ha Ma­gyarországban az alkotmány vissza van állítva, ak­kor méltán várja a külföld, hogy a sajtó is bátran és szabadon fölemelje szózatját s tolmácsolja a vissza­fojtva csak annál kártékonyabbá válható közvéle­ménynek netaláni kifogásait is. Meg vagyok győződ­ve a felől, hogy a hazai szabadsajtó bátor hangja s nyilatkozata a kiadói­ alkotmány fölött jobban fogná a külföldön emelni az osztrák állampapírok értékét, mint holmi mulékony s mesterkélt fináncz operatiók, alapos okokból ragadt-e fegyvert uralkodása ellen ? A­mi e fontos pontot illeti: ő felsége kormánya azt hiszi, hogy a nép maga ítélhet legjobban saját viszonyai felöl, ő brit felsége kormánya nem érzi magát azon nyilatkozatra jo­gosítva , hogy déli Olaszország népének nem voltak he­lyes okai, lerázni előbbi kormányaik jármát; ő brit fel­sége kormánya tehát nem mondhatja, hogy a Szardi­nia királya által ama népnek nyújtott segítséget kár­­hozatosnak találja. S még egy tény­kérdés forog fönn. A megbuktatott kormányok párthívei azt állít­ják, hogy a római államok népe hű volt a pápá­hoz, valamint a nápolyi királyság népe II. Ferencz házához, hanem hogy szárd ügynökök és külföldi kalan­dorok erőszakosan és ármányosan forgatták föl azon ural­kodók trónjait. De azon bámulatos események után, me­lyeknek tanúi valónk, bajos azt hinni, hogy a pápa és a két Sziczilia királya bírták népeik szeretetét. Honnan van tehát, kérdjük szükségkép, hogy a pápának lehetet­len volt római sereget szednie s kénytelennek érezé ma­gát majdnem kizárólag idegen zsoldosokra támaszkodni ? Mint történhetett, hogy Garibaldi 2000 emberrel majd­nem egész Szicziliát meghóditá, s 5000 emberrel Reggió­­tól Nápolyig ment? Hogy történhető máskép, mint a két Sziczilia népe közt általában uralkodott elégületlenség folytán ? Azt sem mondhatni, hogy a népakarat ezen ta­núsága merő szeszélyből származott s alaptalan. A ná­polyi nép megkisérte 40 év előtt az uralkodó dynastia alatt rendes úton és módon megjavítani kormányzá­sát. Az európai hatalmak összegyűltek Laibachban, s Anglia kivételével , elhatározik, erőszakosan el­nyomni azon kísérletet. Elnyomták és nagy, idegen hadsereget hagytak a két szic­iliai királyságban,a tár­sadalmi rend fönntartása végett. — 1848-ban még egy­szer megkisérte a nápolyi nép a Bourbon ház alatt kivívni szabadságát; de legjobb honfiai 10 évi börtönnel lakottak azon bűntettért, hogy hazájukat meg akarták szabadítani; csoda-e tehát, hogy a nápolyiak bizalmat­lanok lettek, tele boszos érzéssel, s 1860-ban lerázták a Bourbonok jármát, mint 1688-ban Anglia a Stuartok­ét? Kétségkívül meg kell engedni, hogy magában véve szerencsétlenség, ha a kötelékek, melyek egy uralkodót alattvalóihoz fűznek, szétszakgattatnak. Az alattvalói hű­ség fogalma megzavartatik, az öröködés kétessé lesz, el­lenséges pártok veszélyezik a társadalom békéjét, jogok és jogigények állanak tusában, megzavarván az állam­ban az egyetértést. Mindazáltal másfelől el kell ismerni, hogy az olasz forradalom ritka mérséklettel és engedé­kenységgel ment véghez. A létező hatalom fölforgatását nem követte a nép boszúkitörése, mint annyi más eset­ben. A legszélső demokrata nézetek sehol sem kerültek felül. A közvélemény a közdiadal kicsapongását fékezte. Az alkotmányos egyeduralom tisztes formái egy oly fejedelem nevéhez csatlakoztak, a­ki régi, dicső dynastiát képvisel. Ilyenek lévén az olasz forradalom okai és mel­lékkörülményei, nem ismerheti el ő brit felsége kormá­nya, hogy elég ok lett volna azon erős kárhoztatásra, melyet Ausztria, Franczia­, Porosz és Oro­szország Szar­dínia királyának lépései fölött nyilvánítottak. A brit felsége kormány­a ellenkezőleg örömmel tekint azon nép­re, mely Európa rokonszenve és jó kivonatai mellett sza­badságát megalapítja és függetlensége épületének alap­ját megszilárdítja. — J. Russell. — utóirat: E sür­gönyt másolatban közölheti ön Cavour gróffal. P e 8 t, november 7. 18óO. A helybeli főtörvényszék november 5-kén oly ün­nepet ült, melyet az október 20 diki diploma alapján teljes jogosultsággal óhajt e hazának minden hatósá­ga minél előbb megölhetni. Eötvös József udvari tanácsos és alelnök­i méltó­sága megkegyelmezett anyanyelvünket vezet­te be e napon törvényes jogaiba, a Ferencziek terén azon curian­s épületben , melynek homlokfölirata ez: „Justitia regnorum fundamentum.“ — Megható, lel­kesült kifejezésével a hazafias örömnek teljesítette e kedves kötelességét az alelnök, és a jelen volt bírák, s egyszersmind honfiak szemében örömköny szentesi­­té e rég óhajtott perczet; s miután még nyugalomba lépett főelnök lovag Umlauff János Károly ő méltósá­ga érzékeny búcsút vett tiszttársaitól, és alelnök Eöt­vös József ö méltósága a távozót meghatólag elbu­­csúztatta, a főtörvényszékünk lelkesült éljenek közt­­ön ismét magyarrá. Áldott legyen érte a magyarok Istene. Midőn e közös örömöt tudatjuk az üdülő hazával, önkénytelenül száll lelkünkből tollunkba azon köz­­óhaj , vajha ez ünnepel a pesti és budai törvényszé­keknél is mihamarább megülhetnék, s lennénk egé­szen magyarok , mindenek előtt az ország szivében. Isten látja lelkünket, hogy­ e jogos kívánságunk nem is gyűlöletből fakad, s ugyan azért, mert in­doka szent és tiszta, bizton reményijük, hogy sza­vunk az illetőknél nem lesz kiáltó szó a pusztában , s egy igen rövid idő alatt ők maguk fognak mindent elkövetni, hogy főtörvényszéki elnökük példáját kö­vetve, nekünk alkalmat szolgáltassanak — tömegesen jelenhetni meg a pesti és budai törvényszékeknél ha­sonló ünnepek szentelésére. Többen.

Next