Pesti Napló, 1861. június (12. évfolyam, 3390-3414. szám)
1861-06-01 / 3390. szám
slink több ága, melyet a bécsi gazdálkodási rendszer tönkre tett. Jól mondja Macaulay, hogy az első gyümölcsök, melyek az irodalom mezején rész rendszer alatt érnek, többnyire még a jó rendszer alatt elhintett vetésből erednek. A római császárság első évei képezik a latin irodalom aranykorát, s e korszak íróit még a köztársaság utolsó évei növelték. íróink nagy része is egy jobb korszaknak volt még növendéke. Ők képezék ama központot, mely köríti egy ifjabb, szintén lelkes, irói nemzedék kezdett seregelni. így tartalék ébren a nemzeti közszellem, mely utóbb szintén visszahatott az irodalom emelésére : mind az irodalom, mind ama közszellem a pálmához lévén hasonlók, melyről azt mondja a latin közmondás : „sub pondere ereseit!“ S hát az osztrák kormány, fogják kérdeni, tisztelt képviselőtársaim, mi hasznot vont e szellemi elnyomásból ? Egy oly rendszernek, melynek — amint mondom — minden jelszava hazugság, nincs veszélyesebb ellene a szabadszólásnál. Ily rendszer fennállása, sajtószabadság mellett, rövid ideig sem volt képzelhető. Jól tudták ezt civilizátoraink. Akik, a kincstár roppant deficite mellett is, milliókat költöttek egy császári körútra, hogy a megfizetett és megparancsolt demonstrátiókkal egy nagy „megelégedési“ komédiát rendezzenek a fejedelem és a külföld ámítására , hogyan tűrhették volna, hogy e költséges manoeuvret a sajtó illetlen közbeszólása megzavarja ? Fizetett lapjaikban, röpiratokban hirdették a világnak, hogy Magyarország boldog, elégült, legfölebb néhány óconservativ siratja elveszített kiváltságait. Hogyan sikerült volna ily hazugságokkal csak pillanatra is elámítani a világot, ha a sajtó szabad? A csalás azonban nem maradt boszulatlan. A magyar sajtó ha nem ostromolható , hallgatással mellőzte a kormány intézkedéseit, s az új intézmények nem csak azért nem fogamzott tak meg e hon földében, mivel idegen növények voltak, hanem azért sem, mivel a föld nem volt számukra elkészítve s hiányzott támaszuk a közvélményben. Utóbb a magyar sajtó hallgatósága teljes közönynyé vált mind az iránt, amit felülről jött, s e közöny átment a közvéleménybe is. Hasztalan volt akkor már egy magasabb felfogású, becsületesebb irányú rendőrminiszter részéről — ki csak néhány napig ült a kormánytanácsban — a sajtó nógatása, hogy szóljon hozzá ehhez és amahhoz, habár rászólólag. A bizalmi férfiak ideje is lejárt. S a kormány a nemzet minden rétegeitől elszigetelten, teljesen magára hagyatva, minden tanács nélkül, találta magát. Intézményei, melyeket a nemzetre odrogirozott, úgyszólván,halva születtek, mint a községi törvény. Az odrogirozó gép, mely csak provisoriumok alkotására volt alkalmas, teljesen fenakadt. Ide járult, hogy a sérthetett en bureaucratia romlottsága a legfelsőbb körökig terjedt. S minél nagyobb volt az ámítás, annál iszonyúbb jön a kiábrándulás, annál óriásibb az európai botrány ! Valóban, tiszt, képviselők, az egységes Ausztria példája megmutatta, hogy a sajtó ellenőrzését sem a drága hivatalnoki ellenőrködés, sem az erkölcstelen kémrendszer nem pótolja, s hogy a sajtószabadságot, ahol meg nincsen, bármi áron is meg kellene szerezni. Mi nem mint új jogot, hanem mint törvényesen birt szent tulajdonunkat követeljük azt vissza. Revész Imre beszéde: Tisztelt képviselők! Midőn a kitűzött nagyfontosságú tárgyhoz én is hozzászólni kívánok , már önként mellőzhetőnek vélem a közelebb múlt 12 év szenvedéseinek emlegetését , mert úgy gondolom , hogy a legnemesebb és legméltóbb nemzeti fájdalom is. Tesztené hitelét és tiszta voltát, ha túlságosan emlegetnék és hirlelnék azt; mellőzöm az érdemlett bukásnak indult absout kormányrendszer iszonyuságainak kimutatását is, amit maga az élet, s közöttünk is annyi jeles szónok legalább ez idő szerint méltán elitélt és porig alázott, a fölött, részemről is ítéletet tartani, már feleslegesnek vélem. Nem számlálom elő még azon felekezetnek általam jól ismert és érzett szenvedéseit sem, melynek kebelében egyik utolsó szolga vagyok ; mert hiszem, hogy ezen felekezet, valamint, háromszáz év óta folyvást, s a legközelebbi időkben is, midőn e hazában a szabadságért csak sóhajtani, de nem nyilván küzdeni lehetett, becsülettel bajt vívott a maga dicső szabadságáért, asry ezentúl is tudni fog nemesen tiírni és bátran küzdeni, ha a szükség úgy kivmondja, és az én itteni apológiámra, vagy apotheosisomra épen nem szorult. Veszem tehát magamnak azon háládatlan, sőt zordon és közöttünk most, úgy látszik, kelletlen szerepet, hogy szorosan magához a kitűzött tárgyhoz szóljak, s ennek mezején is, némely előttem tarthatatlanoknak s a törvényesség szempontjából hibásaknak látszó nézeteket vegyek vizsgálat, ha szabad úgy mondani, czáfolat alá. Az igen tisztelt indítványozó, első teendőnket, első felszóllalásunkat körvonalazni akarván, ezen három kérdést, s illetőleg szempontot állítja föl : mit, kihez és minő alakban szóljunk ? Azt hiszem uraim , hogy ezen három szempont épen nem meríti ki a tárgyat a maga egész teljességében, amelyben pedig azt, nekünk is múlhatatlanul fölfognunk kell. Valamely ténynek, tehát egy nyilatkozatnak, egy felszólalásnak erkölcsi és jogi értékét ugyanis, nemcsak a tartalom, nemcsak az alak, nemcsak a kihez való intéztetés, hanem az is határozza el, éspedig lényegesen, hogy kitől vagy kiktől eredt legyen az a fölszólalás, az a nyilatkozat. Ezen kérdést, ezen szempontot azonban, az igen tisztelt indítványozó föl nem állítja ; igenis, mert ő nyomban a kérdések kitűzése előtt, határozottan és töltetlenül nyilvánítja, hogy „az országgyűlés megalakult“, és így ez általam szóba hozott kérdést, már tényleg megoldottnak, bevégzésnek véli. Későbben azonban, mégis az országgyűlés kiegészítéséről, integritásáról szól, se kiegészítést, az integritást, mint még most meg nem levőt, határozottan sürgeti, követeli. És itt, meg vallom, hogy én némi nehézséget, hogy ne mondjam , ellenkezést látok, mert bajosan találom átérthetőnek, hogy mi módon lehetett megalakultnak mondani azt ami még nem egész, amit még nem integet ; — ha megalakult is az valamivé, de bizonynyal nem azzá, amivé fogott volna alakulni akkor, ha egész, ha integer lett volna, ami azt hiszem , lényeges különbség. Mi is tehát, akik itt egybegyűlve vagyunk, és szegény hazánk sorsáról tanakodunk, megalakulhattunk és megalakultunk magyarországi képviselők töredék testületévé, de épen nem törvényes országgyűléssé, ami szinte lényeges különbség. Törvényeink, melyeket itten idézgetni feleslegesnek tartok, kellő szabatossággal meghatározzák azt, hogy a magyarországi státuséletben minemű gyülekezet neveztethetik országgyűlésnek. És ha immár, e mi gyülekezetünket ezen törvények mértékével mérem , ezt törvényes országgyűlésnek semmiképen nem nevezhetem. Nem nevezhetem eredetére nézve, mert oly tényleges hatalom által hivatott ez össze, akinek erre való törvényes jogosultságát, átalában az alkotmányos elvek, s a mi pozitív törvényeink értelmében , okszerűen kétségbe lehetőt kell hoznunk , oly módon, és oly helyre hivatott össze, hogy azt, törvényesnek tekinteni, bármi szempontból is, ismét nem lehet. Igaz, hogy az összehívás ezen törvénytelenségének falánkját, a hatóságok igyekeztek elvenni azon nyilatkozat által, hogy ők nem a kiadott rendeletek, hanem a törvények értelmében választanak képviselőket, azonban, ki tagadhatná egyfelől azt, hogy ezen utónyilatkozatok, a törvénytelen meghívási tényt, vagy annak alakját törvényessé már nem tehették, másfelől azt, hogy itt tételünknek, összejövetelünknek, ha nem egyedüli, de mindenesetre egyik tényezője a törvénytelen meghívás; a tényező mivolta pedig, mulhatlanul kihat magának a ténynek, az eredménynek mivoltára is. Azonban, ha eltekintünk is összejövetelünknek eredetétől, ha nem nézzük magunkat úgy, a mint vagyunk lehetetlen gyülekezetünket törvényes országgyűlésnek nevezni, miután több oly hatóságok s illetőleg választókerületek képviselői nem hivattak ide meg, s ennélfogva nincsenek is itt, akiket az 1848-ik évi, sőt részben az azelőtti törvények is, az országgyűlés múlhatlan kiegészítő alkatrészeinek nyilvánítanak. Gyakorta hallottam, sőt tényeinkben nyilvánulni láttam azon nézetet, hogy miután kétszázhuszonhat igazolt képviselő van , tehát a képviselőházi rendszabályok értelmében (15—19. §§.) megalakulva van. Ki ne látná, hogy ezen nézetben fallacia van. Hiszen, a ház rendszabályainak érvényes alkalmazása csak ott és csak akkor kezdődhetik, ahol és a midőn az országgyűlés megalakulhatását szabályzó országos törvényeknek már elégtétetett; s midőn látjuk, hogy igen számosan azok közöl, a kiknek az 1848. Y. t.cz. 5. § a szerint meg kellett volna hivattatniok, meghiva nincsenek, és igy a megalakulhatásnak törvényes lehetősége is hiányzik; a szabályokra támaszkodva azt mondani, hogy a ház meg van alakulva, annyi lenne, mint a szentesített országos törvényeket az ezekkel mérlegbe sem tehető, s ezek ellenében értékkel nem bíró házszabályoknak alárendelni, s az ország teritorriális és politikai integritását ignorálni — Mondatott az is, hogy a meg nem hivott részeket úgy kell tekintenünk , mint voltak hajdan némelymegyék, melyek ellenséges hatalom fegyveres jutalma alatt lévén, az országgyűlésre meg nem jelenhettek; de azért a megjelent rész, minden törvényhozói jogot annak rendi szerint gyakorolt. Nem lett volna rész ezen nézetet speciális példákkal is igazolni; megemlítni pl. azt, hogy Corpus Jurisukban, mely törvények azok, melyeket oly országgyűlés hozott, melyre az illető alkatrészek meghiva nem valának. Azt hiszem, hogy ez, nem igen könnyű munka lenne. Azonban, eltekintve ettől, elő tekintetre látni lehet, hogy nagy különbség van abban , midőn a meghívást és megjelentetést polyákai okok gátolják, és abban, midőn a meghívás elmulasztása egyedül a törvénynek öntudatos és szántszándékos ignorálásából származik. Egy szóval : nagy különbség van a törvény betöltésének természeti lehetetlensége és öntudatos nem akarása között. Felhozatott Kraszna, Közép Szolnok, Zarind és Kővár vidékének példája is, mint a melyek nélkül t. i. több törvényes országgyűléseink tartattak. Nem is említve azon igen sajátságos, s a mostaniaktól nagyon különböző viszonyokat, okokat és érdekeket, melyek a szóba hozott részek megjelenését gátolták, — csak azt hozom emlékezetbe, hogy noha az 1836. 21. t. cz. a már a múlt században is több törvényczikkek, ezen részek visszacsatolását kívánták és kimondották, a visszacsatolás ténye azonban, csak az 1848. VI. t. czikk következtében végrehajtva. A miből látni való, hogy ezen részeknek szóban forgó viszonyaiból, a jelen esetre vagy épen nem, vagy csak 1848 utáni időkről lehetne némi bizonyítási erővel okoskodni. Egyébiránt, bár mit mutatnának is a múlt idők példái, azok a világos törvény iránti kötelezettség és hűség alól senkit fel nem oldanak. Az előadottakból, előttem legalább, kétségen kívül kitűnvén, az hogy e mi gyűlésünk épen nem bír azon kellékekkel, melyekkel pozitív törvényeink értelmében egy országgyűlésnek bírnia kell, ebből önként következik, hogy mi magunkat semminemű oly tényekre felhalmozva lenni nem érezhetjük , amelyek törvényeink és törvényes gyakorlatunk értelmében, az országgyűlések teendői. Azt hiszem azonban, hogy szólanunk, nyilatkoznunk, ha nem úgy is mint törvényes országgyűlésnek , de úgy mint népképviselők testületének, mégis lehet, szabad, sőt kell is valamit. Lehet és szabad, mert a szólás a nyilatkozás örök és sértetlen szabadságát, sem a természet, sem hazánk törvényei, testületi formákhoz nem kötik; kell is szólanunk, mert ezt kívánja követeli tőlünk népképviselői állásunk fönséges és nagy felelősséggel járó volta, s küldőinkre, s folyvást nyomorban levő szegény hazánkra való tekintet. Most tehát az a kérdés, éspedig szerintem második kérdés, hogy mit szóljunk, mit nyilatkoztassunk ? E tekintetben az igen tisztelt indítványozóval jóformán egyetértek, s mindazon közjogi nézeteket, elveket, tételeket, melyeket remek munkálatában lefektetett, lényegekre nézve én is szíves készséggel aláírom. Czélszerűnek látnám azonban, hogy azon pótlékok, melyeket tiszt,társunk Tisza K. indítványozott, szinte elfogadtassanak, mert ezeket feleslegeseknek épen nem, sőt jelen viszonyaink közt, sok tekintetben üdvöseknek találom. Midőn e szerint a felszólamlás, a nyilatkozat tartalmának érdemére nézve, az igen tisztelt indítványozóval teljesen egyetértek: van egy körülmény e téren, amely feletti nagy aggodalmamat, hogy ne mondjam ellenvetésemet, semmiképen el nem titkolhatom. Ezen nem csekély figyelmet érdemlő körülmény abban áll, hogy az igen tisztelt indítványozó, mindenütt ott, hol az ország alapjogait, az uralkodó házhoz s az ausztriai tartományokhoz való viszonyait fejtegeti s illetőleg védelmezi, folyvást és igen sokszor a sanctio pragmaticára hivatkozik, még pedig mint olyan valamire, a mely „nem egyszerű törvény, nem egyszerű diploma, nem odtrogrozott adomány vagy ígéret, hanem kölcsönös egyezkedés folytán kötött alapszerződés ; egyszóval, ő a sanctio pragmaticát tartja országunk alapjogai legfőbb, sőt majdnem egyedüli, s a többi törvényeknél magasabb értékű biztosítékának. Ezen nézetben uraim szabatossághiány van, amit pedig mindenütt is ugyan, de kivált ily nagyfontosságú közjogi tárgyak mezején kerülnünk kell; vagy talán bizonyos tévedés, mert hiszen ennek a legnagyobb és legbölcsebb elmék is alávettették e földön, s a köztanácskozások, azt hiszem, nem csupán szónoklatokra, de arra is valók , hogy egymás nézetei irányában, ha a közjó kívánja, észrevételeinket honfiúi szeretettel és türelemmel fogadjuk, megtegyük. Tehát szabatossághiány vagy tévedés van, mint emítem abban, hogy országunk alkotmányos jogainak legfőbb vagy bármi csekély forrásául és biztosítékául a pragmatics sanctio tartatik; igenis, mert erről, mint ilyenről, ezen értelemben a magyar közjogi viszonyok mezején még csak szó sem lehet. Midőn ezen állítmányt kinyilatkoztatom, érzem, hogy nem csak magával az igen tisztelt indítványozóval, de az újabb hazai közvéleménynyel is szemben állok, de tudom azt is, hogy maga a tiszta igazság, s több mint egy századnak dokumentált törvényes gyakorlata mellettem áll. Ugyanazért nyugodtan és bátran ismételve állíthatónak vélem, hogy a pragmatica sanctióról, a magyar közjogi viszonyok mezején szó sem lehet, minthogy azon a néven teljességgel nem lehet egyebet értenünk, mint azon családi szerződést, azon örökösödési szabályzatot, melyet VI. Károly római német császár, némely korábbi, szintén családi szerződések alapján, 1713. ápril 19-kén adott tudtára titokban, a maga minisztereinek és udvari tanácsosainak. Hogy a pragmatics sanctión valóban és egyedül az említett családi szerződést lehet és kell érteni, bizonyítják az e tárgyra vonatkozó nagy fontosságú oklevelek. Nevezetesen: Maga, az 1712. ápril 19-én megtörtént tudtátadás hivatalos jegyzőkönyve. Maga Józsefa osztrák főherczegnőnek 1719. august. 19-én Bécsben kelt örökösödésről való lemondási, illetőleg bitositási okmánya. Fridrik Ágostonnak, Mária Józsefa férjének, s későbben lengyel királynak 1719. octob. 1. Drezdában kelt biztosító okmánya. Mária Amália főherczegnőnek, Józsefa testvérének 1722. opt. 3. Bécsben,Bazo férjének Károly Albertnek azon év dec. 10 Münchenben kelt hasonló tartalmú okmányaik ; VI. Károly császárnak 1723. apr. 7. és 1724. dec. 6 kelt okmányai, melyekben a pragmatici sanctio birodalom- sőt európaszerte ünnepélyesen kihirdettetik. Az angol királynak s a szövetséges belgiumi rendeknek VI. Károlyijai 1731. márt. 16. Bécsben kötött szerződésük, melynek 2-ik potjában a pragmatica sanctio garantiroztatik, s mely garantirozásnak szövegét a későbben garantirozó hatalmak is átvették. A német birodalmi gyűlésnek 1732. január 11. Regensburgban kelt megerősítő és biztosító okmánya ; — végre, hogy egyebet már ne említsek. Maga a múlt évi okt. 20-án kelt császári diploma ; — mindezen okmányok mondom, a pragmatica sanctio neve alatt, határozottan, világosan, folyvást és következetesen az 1713. ápr. 19-én tudtuladott családi szerződést és örökösödési szabályzatot értik. Nincsen benne semmi kétség uraim , hogy ha bármely angol, franczia, vagy akármiféle diplomata, elővévén a tisztelt indítványozó beszédét és felirati javaslatát, az abban foglalt tételekről, magukból a forrásokból közvetlen és önálló meggyőződést akar szerezni: pragmatica sanctio név alatt, a döntő eredeti forrásokban sehol nem fog egyebet találni, mint az 1713. ápr. 19 iki családi szerződést. Igenis családi szerződést, mert magában az alapokmányban pecsét, aláírás egyedül a családtagoké, és ezen alapokmányban, valamint a többiekben is, népekről és országokról mint dynasziásokkal szerződő felekről, ezen szerződés alapföltételeiről, alkotmányos jogokról, semmi legkisebb emlékezet nincs. Zsarnay Imrének máj. 27-én tartott képviselő üilésben mondott beszéde. Tisztelt képviselőház! Hazánk múltját előttem szóló Kazinczy Gábor képviselő barátom lelkes szónoklatával festé le, amin én őrültem, mert a régi magyar alkotmányozók és törvényhozók, mivel az ember csak a múltat tudhatja, és csak a jelent ismerheti, mindenkor e kettőnek egymással összehasonlítása, megfontolása után intézkedtek, a jövendőt úgy nézték, mint a jelennek biráját, tudván, hogy az e művökben bent van csirája az áldásnak vagy átoknak, mellet a később maradék fog arra mondani. — Az ő szónoklata oly nagyszerű volt, hogy én nyilatkozatomat hazánk függetlenségének fontos kérdésében nem akarom szóval kezdeni, ugyanazért követvén őseim példáját, kik mikor a szent korona jogai s birtokai bárki által megtámadtattak, nem szóval, nem beszédekkel, hanem tettekkel léptek fel, én is tettel lépek fel. E végből én 1861-ik esztendőben a magyar képviselő háznak tagja, itt ünnepélyesen ezennel a legmélyebb hála és tisztelettel meghajtok és leborulok, de nem Ferencz József Ő Felsége a császár előtt, hanem minden volt koronázott királyainknak szelleme, s különösen azon szent Istvánnak Isteni ihletettsége előtt, kinek az ezredik évi augusztus 15-én először tétetett fejre a szent korona, ki alkotmányunkat, melyet az isten a magyarnak e szavakban adott: légy szabad, inkább haj mint rabszolga légy ; leborulok, de nem a Lajthán tuli törvényiró bölcsessége előtt, hanem hzánk mind azon nagy embereinek szelleme előtt, kik a magyar törvényhozásba tettleg befolytak; leborulok, nem az osztrák absolut hatalom s annak őrei előtt, kik között a geheime Polizei, ha másként ezért nem érnek — a hóhér játszja a főszerepet, hanem az ébredő nemzetiségek és azon európai hatalmak előtt, kik a nemzetiségek ügyét, a szabadságot pártolják.—így vélem valósulhatnak a remény teljesülését mind a keresztény világnak, mind a Mózes követőinek, kiknek hitök különböző, de sorsuk egy; egyik hiszi hogy eljött, másik várja a Messiást. Igaz, született a megváltó, de az ő országa a felebaráti szeretet és szabadság országa, még el nem érkezett, mert ez ellen működnek azok, kik a hatalmat bírják az emberiség felett. Felemelem két kezemet, hálát adva istennek, hogy a népben a szeretet és ragaszkodás alkotmányunk s törvényünkhöz nem gyöngült, hanem növekedett a nyomor ideje alatt; az okt. 20 ki pateDS sehol sem pártoltatott az országban, itt pedig nem csak e házban, hanem úgy hiszem a főrendeknél is anathema alá vettetik. Hazánk függetlenségének ellenségeiről többek szóltak, de ezeknek sorát némelyek 12 évre, mások III. Károly, legtöbbek* Ferdinand korára — ki az osztrák házbeli királyok folyvásti sorát kezdi — viszik ; pedig ezen ellenségek sora megkezdődött mindjárt első királyunk sz. István korában. Igaz, hogy mint sok bűnt, úgy ezt is némi homály fedi, de akkoron a nép véleménye, később több történetíróink úgy nyilatkoztak, hogy azon orgyilkosok, kik sz. Istvánt, éjjel ágyában fekvőt megölni akarták, egy nőnek, Gizella bajor herczegnőnek szt. István feleségének tudtával tevék e merényletet, melynek czélja volt, hogy Endre és Béla magyar herczegek a koronát meg ne nyerhessék, idegen királya legyen a nemzetnek, és a mi Péter király alatt tervbe vétetett, Magyarország hűbéres országgá tétessék. — Adja az ég, hogy miképen a hazánk függetlensége elleni első ármány nő kezek által szövetett, s az megbukott, úgy a korunkbeli ármány, mely miatt most bajunk van, bukjék meg s legyen utolsó. Tisztelt ház! Mielőtt elleneinkről bővebben szóljanék hazánk múltjának figyelmes átnézete után arról győződtem meg, hogy nekünk ez ügyben törvénytelenebb igaztalanabb, gyengébb ellenségünk soha sem volt, mint jelenleg; valamint megfordítva ügyünk igazságosabb s biztosabb soha sem volt mint most; — a mit igazol leginkább azon körülmény, hogy nekünk 1848. óta nincs bajunk a haza népével, mely szabad, nincs bajunk magunkkal. A IV-ik Béla korát, midőn a tatárok jöttek be, és az Ulászló-ét, mikor a törökök támadták meg hazánkat kivéve, alig volt általánosabb egyetértés, mint most, legalább bizonyosan országgyűlésünkben ily egyetértés nem volt mint most. Én kerestem a történetben hasonló példát. Nékem ezen országgyűlésünk hasonlít a keresztyéneknek első coeciliumaikhoz, melyekben a keletről és nyugotról összejött püspökök, s egyházatyák sokáig s hevesen vitatkoztak, holott a lényegre köztek semmi különbség nem volt, az evangelumot egyformán fogadták el, a keresztyén hitért készek voltak mártyrok lenni, a küzdelemnek oka csak az volt, mert egyik a másiknál buzgóbb követője akart lenni Krisztusnak s evangéliumának. Nincs bajunk azon társországok lakóival, kinek képviselői itt meg nem jelenhettek, mert az anyaország irányukban méltányos és igazságos lenni kész. Ez ügyben a történelemről viszszaemlékezés küönös képeket tüntet föl. Hajdanában azon nemzetiségek a magyar korona alatt, melyek a közelebbi időkben egymás ellenei voltak, de a birodalomnak más tartományaiban élők is egymás között mint testvérek, a legbarátságosabb viszonyban éltek, amint ezt Beniczky és Mihályi képviselők igen érzéstelve adták elő, együtt harczoltak, csontjaik a Kárpát, Tisza és Duna vidékein együtt porlanak. Igen, de tisztelt ház s ezen hajdan egy ügyért küzdő nemzetek csontjai nem csak hazánkban hanem más idegen földön is együtt fekszenek, igen ott fekszenek a Lajthán, Wiener Neustadt határában, hol 1246 ik évben Frigyes herczeg a Babenbergi család utolsó ivadéka, meggyőzetett a magyaroktól, s a csatatéren Frangepán által elejtetett. Mely eset az akkori európai országok és nemzetek sorsára rendkívüli befolyással volt. Mert ha ez nem történik Prága a hatalom főhelye marad. Bécs , melyben a hatalom az emberiség nyomorára oly skát tett, egy uj dinasztiának székhelyévé nem emelkedik. Ott fekszenek a magyar csontok a többi nemzetekével Bécs alatt, hol 1273-ik évben, miután a habsburgi családból Rudolf herczeg a magyarok királyát részére hódította, ez által megszakadt a százados egyetértés a magyar és cseh nemzett között. Kun László alatt a magyar sereg Ottokár ellen a Habsburg főherczeget, már akkor német császárt segítette, mely ütközetben elesik Ottokár, s a habsburgi ház Stájer, Karantban és Ausztria állandó urává lesz, és későbbi hatalmának s dicsőségének alapja megvettetik. — Ezek után ki vélte volna akkor, hogy majd 425 év múlva, I. Lipót, ugyanazon Frangepán család utolsó ivadékát épen ott Wiener Neustadtban le fogja fejeztetni, mely családnak egyik elődje a Babenbergiek utolsó ivadékának levágásával , azon osztrák ház jövőjének alapját vetette meg; ki hitte volna, hogy 600 év múlva e család, ugyan azon népeket fogja nemzetiségektől és szabadságuktól megfosztani, melyek hajdan vérüket s vagyonukat áldozók érdekéért. Tisztelt ház, miután ezen eseményekben szerepeknek a magyarokat említettem , ne vélje, mintha nem tudnám, hogy ott Magyarország minden, régi nemzetiségei, magyar, horvát, dalmát sláv s román, együtt küzdöttek. Magyaroknak neveztem , mert a magyar közjog szerint minden a szent korona birtokában lakó népfaj, nyelvzel különbség nélkül magyarnak neveztetett, s mint ilyen leírta a képességet, tagjává lenni azon szent koronának, mely embléma totius territorii Hungáriáé et jurium majestaticorum et inhaerentium. A nyelvtudás ahoz hogy valaki magyar legyen, nem köttetett; igy a világ bármi részéből jött ember, ha keresztény volt, itt lakott,a közterheket viselte, azonnal magyar lett, — a Veneták és Lengyelekre nézve kivételt egyszer tett a törvény, de már az régen eltöröltetett. Az első meghasonlás a társországokkal, a vallás, adó és nyelv kérdése miatt történt, s az országgyűlési naplók igazolják, hogy a nyelvkérdés feletti viták, akkor a nemzetségi kérdéssel ugyanazonosak nem voltak. A magyarhoni követek a deák nyelv ellen vívták, melyet a társországiak védelmeztek s megtartani akartak. 1848 ban a bécsi ármány ezt fölhasználva, elhitette a néppel, hogy a magyarok el akarják törülni nemzetiségüket. Ha összejövünk horvát testvéreikkel, mi barátságosan megmondhatjuk nekik, miért védték anyira a deák nyelvet s nem a magukét, ők viszont megmondhatják nekünk, hogy 20 —30. évvel ezelőtt nem tudtuk, hogy a nemzetiségi kérdések korukban ily fontosakká lesznek. Nekünk nincs bajunk az örökös tartományok lakóival, — hogy Ferdinads Mátyás alatt a bécsi pacificatio, melyért a német, cseh, morva, együtt küzdött velünk, reájok is ki sem terjesztetett,az bűne az osztrák kormánynak , de nem a miénk. Nekünk nincs bajunk még a katonákkal sem — ők gyermekeink és rokonaink, a tisztek nem azt szégyenüik hogy Szolferinónál megverettek, — ez a Hanibal seregével is megtörtént — hanem azt, hogy ők a szabadságnak nem védelmére , de elnyomására, sőt most már adóbehajtásokra is használtatnak. A polgári jogokat a nemzet még a zsidókra is politikai hitvallásánál fogva kiterjeszteni kész lévén, már többek még a török iránt is rokonszenveket nyilvánították, de közvetlenül az uralkodó családdal sincs bajunk, mert ez jól ismeri régi állapotát. Köztudomás hogy az Ens folyónak egyik oldalán fekvő vidék, mely, mivel az akkor már hatalmas bajor herczegség irányában keletre feküdt, Ostland-Ostreich nevett kapott, Nagy Károly által az avaroktól foglaltatván el, a római birodalomnak hűbéres tartománya volt, — ennek urai mint más véghelyeken Markgrófoknak neveztettek, később a babenbergi család herczegi, majd mivel rangja a Churfürstök után volt, főherczegi czímmel, de mint hűbéres birta ezt. Mikor már Magyarország és ennek királyai Európa államai és királyai között főszerepet játszottak, még akkor a habsburgi családnak itt, semmije sem volt. Helvétiában volt családi vára, melynek romjai közül Tell Vilmos esetét a sweieziak az ott utazóknak borzalommal adják elő, — ez Osztrák herczegség Magyarország királyainak jó viszonya által lett e háznak tulajdona mint már emlitém — igy lett Rudolf 1273. Némethon fejedelme. — Albert, első a habsburgi családból, nejét Magyarország királyát (mert Zsigmond leánya Mária, Rex, krály volt) igy nyerte el, véle kapta a magyar koronát, igy jutott egyszerre 3. koronához — melyek közt a magyar korona oly fontos volt előtte — hogy ígéretet tett a nemzetnek a német koronát el nem fogadni, s meg is tartotta ígéretét, csak akkor koronáztatta meg magát német császárnak, mikor a basel zsinat kívánságára a magyar rendek ebbe belenyugodtak. Ezek történeti igazságok lévén,nem lehet a családról feltenni, hogy hazánk ellensége legyen. Tisztelt ház, minél nagyobb volt fénye hajdan a magyar koronának, annál hatalmasabbak voltak annak ellenségei. Európa legnagyobb királyai, császárai kívánták azt megnyerni, mert királyaink, a két császár s angol, franczia után elsők voltak rangjukra nézve,törekedett ellene a régi korban legnagyobb hatalom, a római pápa; volt idő, midőn egyszerre kelet császárja Manuel, a nyugotról Otokár a cseh király ostromlotta ezt, de mindezeknek daczára úgy a római pápa törekvése meghiúsult, midőn Európa csaknem minden királyai hűbéresek lettek, a német császárok megkoronáztatván,kénytelenek voltak Rómába menni, hogy hatalmukkal élhessenek; a magyar király független volt, egyik európai király sem védte úgy meg országa függetlenségét a hierarchia hatalmától, mint Magyarországnak Kun László, Zsigmond, Hunyady Mátyás királyaik, és épen ez világos bizonyság arra, hogy a placetum és investitura kérdése Magyarországon nem vallásos kérdés, mert akkoron, midőn a korona függetlensége a pápai törekvés ellen mindenkor oly hatalmasan védetett eleink által, a protestáns vallásnak nem hazánkban, de egész Európában még hite sem volt. Azonban meg kellett vallanom, hogy régi és mostani hatalmas ellenei között lényeges különbség van, p. o. a pápai hatalom irányában sok ország .s függetlenségöket elvesztették, de ez az ő boldogságukra rosz hatással nem volt, midőn jellenlegi ellenségünk nem csak függetlenségünk, hanem boldogságunk, kifejlődésünk ellen is törekszik. Jelenlegi ellenségeink már mások által is neveztettek, jellemeztettek ; szerintem ezek azon egyéniségek, kiket udvariak, Hofmannok, neve alatt már régebben ott Bécsben, hol aűködnek egy nevezetes egyházi szónok, Abrahamus de sancta Clara igy rajzolta le, mint más embereknek, úgy a Hofmannoknak is adott Isten lelket, szivet, két szemet, két fület és egy nyelvet, de azért ők, ha valami hasznos előmozdítást reménylenek, szívtelenek s lelketlenek; ha vélik, hogy ebből reájok egy kis kegyelem háromolhat, minden perezben vakok, siketek, némák tudnak lenni; ezek közt voltak elestől óta többek, kiknek elv, vagy szükségből életszabályok: ubi bene ibi patria — quid mibi referteni serviam; ezek hálózták be az egyes országokat, kiszemelve azokból az oly férfiikat, kikről gyanították, hogy gonosz terveiket egy vagy más országban megakadályozhatnák, mivel az emberek nagy része hiú és önző, a puszta czímeknek, kulcsoknak, sarkantyúknak, kisebb-nagyobb kereszteknek egész gyárát állították fel, hogy azoknak ajándékozása által a magok pontját neveljék, a független lelkű honfiak számát kevesitsék. igy bukott meg egyes tartományoknak joga, szabadsága, de a körülmények változtak — hazánkban már régebben ismertem egy honfit, kinek egy német munka, — azért, mert a consiliariusi diplomát el nem fogadta — e czimet adja: „Der würdige Cato unserer Zeit “, egyik grófunk nevetségessé tette az excellenciás czimet, másik csak azért fogadta el, mert reménytette , hogy igy köztök levén, gonosz terveiket gátolhatja; — hála az égnek — a viszonyok változtak, most már egyébb országok s nemzetek jeleslejei is ott hagyák Bécset, udvariak lenni szégyenlenek, a bazárok s nemzetek Ügye előttük legszentebb. A főrendek, egyháziak, világiak itt vannak, és nemcsak testei, mi eddig is megtörtént, hanem lélekkel is, többek közülök, mint apostolai egy új kornak, nem a születési, hanem a népfenségi jognál fogva velünk együtt mint képviselők jelentek meg ez országgyűlésen. Nagyrészben ily körülmények idézték azt elő, hogy meggyérülvén az eddigi udvariak sora — újakról kellett gondoskodni — igy lettek a régiekből a Reichsrathok és a Reichsrath — én erről azt hiszem, hogy mi esztelenül tennénk, haf ele mennénk — de ha a csehek s mások bele mennek, nem kárhoztathatjuk őket; előttem igy áll ez ügy, ha egy ember sötét tömlöczéböl azáltal ki öt bezárta —egy kevés világu szobába hivatik s be megy, nem hibázik — de a sem hibázik—ki maga szabadságával — saját házában élvén, a kis ablaku tömlöczbe bemenni nem akar. Én ugyan minden rész koholóinak, végrehajtóinak az említett udvariakat tartom, de ha a kormányzás hibáinak minden okait meg kell említenem—a felséges uralkodó családnak is meg van azon hibája — hogy bár kevés Nagy Sándor van benne — nekik is el lehet mondani, mit a Scithák mondottak Nagy Sándornak: Si dii habitum corporis tui, vagy , ha az istenek tested hasonlóvá tették volna hódítási vágyaddal — a világban meg nem férnél, — e vonás e család életén keresztül szövetik. A bajnak eredeti kútfeje itt van. Az udvari tanácsosok e gyengeséget használva föl, hol mikép lehetne valamit szerezni, osztani, fejeket abban törik, tervekkel kedveskednek. így állottak elő az örökösödési háborúk, így a törvényeknek, szerződéseknek megszegése. Igaz, más dynasták is szereztek országot, koronát — de a különbség az — hogy ezek az országot azután is az ország lakosai tulajdonának a habsburgi uralkodók saját tulajdonuknak, patrimoniumnak tartják — mindaddg meg nem nyugszanak, mig azzá nem teszik. Jelenlegi birtokaik között az olasz tartományok elvesztése után— csak a magyar korona birtokaival nem tehették ezt. A társországoknak elszakitását e czélból kívánják, folytatandók a régit. Azért én nem a megtörténhető lehetőség s conjecturák — hanem a múltnak és jelennek megfontolása után állítom, hogy a régi kormányzat